Lányi András: 2025-ben valóban eldől a sorsunk, de nem idehaza dől el
„Az alábbiakban a saját szereplehetőségeinkről (ha szabad így mondanom: az értelmiség szerepéről) szeretnék elmélkedni. Nem arról, ami történni fog, mert azt nem láthatjuk előre, hanem arról, amit mi magunk tehetünk, mert az legalább csakis mirajtunk múlik.” Lányi András válasza év- és vitaindító írásunkra. Vélemény.
1. Forgatókönyvek
Orbán közönye a korszakos uralmát fenyegető belpolitikai válság tünetei iránt aligha színlelt. Igaza lehet abban, hogy az ő jövője nem ezen múlik. Esetleg némi trükközéssel (amit nálunk jogalkotásnak neveznek), de a rendelkezésére álló médiafelület és a szükség esetén rendelkezésére álló szinte korlátlan anyagi lehetőségek birtokában valószínűleg ezúttal is képes lesz megtéveszteni vagy megvesztegetni a választási győzelemhez kellő számú szavazót. Az általános elszegényedés, a gátlástalan korrupció vagy a közszolgáltatások katasztrofális állapota eddig sem váltott ki országos tiltakozást, feltehetőleg ezután se fog. A gazdaság valóságos helyzetére pedig csak a NER bukása után fog fény derülni.
2025-ben valóban eldől a sorsunk, de nem idehaza dől el. Oroszországnak létérdeke európai befolyásának növelése és az Unió egységének bomlasztása. Putyin számára tehát nélkülözhetetlenek a magyar miniszterelnök szolgálatai: a közvetítő szerep, amit a nyugati szélsőjobb, valamint a Balkán felé betölt, nem is beszélve az orosz háborús érdekek nyílt képviseletéről az uniós döntéshozatalban. Kína sem egykönnyen talál a magyarokhoz hasonlóan készséges partnert a terjeszkedéshez az európai piacon. Ameddig a kínai termékek és a guruló rubel európaivá honosítása körül ilyen fontos szerepet játszik, keleti szövetségesei nem engedik el Orbán Viktor kezét, ebben biztos lehet.
Történelmi jelentősége elvitathatatlan:
mint Mózes a zsidókat Egyiptomból, ő Európából vezette ki a népét. Itt, a szemünk láttára, nyájas olvasó.
Kérdés, hogy az európai vezetők milyen lépésekre szánják el magukat annak érdekében, hogy megszabaduljanak tőle. Kérdés az is, hogy az új amerikai elnök, akinek eddig jól jött Orbán buzgólkodása, mikor viszi kenyértörésre a dolgot legjobb magyar tanítványával, aki az Egyesült Államok és Kína globális gazdasági háborújában a frontvonalak közé szorult. De aki ma ezekre a kérdésekre válaszolni tud, az blöfföl.
Ami sejthető, hogy a háborúk előbb-utóbb véget érnek, az iszonyú ember- és anyagpazarlás kimeríti a küzdő feleket és a tárgyalóasztalhoz kényszeríti őket. Bármilyen lesz is a béke vagy fegyvernyugvás Ukrajnában, Orbán azt mondja majd: ugye megmondtam? Nekem lett igazam.
És a kétharmad (negyven százalék) ismét összezár.
Az is igaz, hogy a hátországában eközben támadt némi zavar: az óellenzéket új váltotta fel. Magyar Péter felbukkanásának körülményei kimerítik az ideális médiaesemény tankönyvi ismérveit. Az ebből adódó helyzeti előnyökre példátlanul sikeres kampányt épített; hetente mond vagy tesz valamit azóta is, amivel eléri a tömegmédia ingerküszöbét. A legtöbbet mégis a kormánysajtó otromba támadásainak köszönheti: a nagyközönség kormánypárti és ellenzéki része hosszú idő után végre közös témát talált. Kérdés, hogy az új sztár a politikai marketingen kívül mihez ért. (Vagy hogy kell-e ma ezen kívül bármihez értenie egy politikusnak?) Kérdés, hogy kikből áll a pártja, hogyan áll majd helyt, ha végre színre lép az ügy képviseletére pályázati úton szerződtetett gárda. S hogy mi az ügy, túl a hatalomváltáson és az ehhez fűzött szokásos reményeken? Létezik-e a láthatatlan agytröszt, amely állítólag már javában dolgozik a Tisza Párt programján? Mi újat tudnak majd nekünk mondani? Megjelennek-e közben további szereplők a politika porondján, akik esetleg a mérleg nyelve lehetnek? Ha nem tévedek, a következő másfél esztendő hazai történései ilyen, egyelőre megjósolhatatlan események körül forognak. Őszintén szólva, el tudok képzelni magamnak hasznosabb időtöltést is, mint hogy ezeken spekuláljak.
Beszéljünk tehát komolyabb dolgokról.
Stumpf András vitaindítójában (A herceg és a Hegy? – január 2.) okkal figyelmeztet arra, hogy az újságírók ne álljanak be a politikusok mögé. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a helyünket – a Válasz Online szerzőinek és olvasóinak helyét – okvetlenül a lelátókon kell keresnünk, és a nyilvánosság szerepe a politikai küzdelmekben ne terjedne túl a hangos bekiabáláson és lelkes pfujoláson. Az alábbiakban a saját szereplehetőségeinkről (ha szabad így mondanom: az értelmiség szerepéről) szeretnék elmélkedni. Nem arról, ami történni fog, mert azt nem láthatjuk előre, hanem arról, amit mi magunk tehetünk, mert az legalább csakis mirajtunk múlik.
2. A műfaj
Nem újdonság, hogy korunkban a politika megszűnt a nagy társadalmi érdekek, konkurens világmagyarázatok küzdőterepe lenni: többnyire mesterségesen kreált, rövidéletű szenzációk versenyeznek a figyelmetlen és falánk médiafogyasztó érdeklődéséért. Ez a küzdelem világszerte egyre durvul: ahogy nő a tét, úgy emelkedik az ingerküszöb és süllyed a szellemi színvonal. A közvélemény-kutatási adatok azokat igazolják, akik az előítéleteik vagy tudatlanságuk folytán legkönnyebben befolyásolható választói csoportokat veszik célba, és a tömegindulatok felkorbácsolásával szereznek híveket. Nem csak Magyarországon.
Az általános és egyenlő választójog bevezetése mindjárt az első világháború után csak azokban az országokban nem vezetett erőszakos populista kísérletek (kommunizmus, fasizmus) átütő sikeréhez, ahol a politikai és kulturális elit meg tudta őrizni tekintélyét és kezdeményező szerepét a nép (nemzet, faj, osztály) érdekeire hivatkozó demagógiával szemben.
Száz évvel később, a tömegmédiumok elterjedése nyomán a katasztrófa mindenütt bekövetkezett.
Nemcsak a képviseleti demokrácia intézményrendszerébe vetett bizalom tűnt lassan el, gyökeresen átalakult a politikai kommunikáció szerkezete is. Az ellenőrizhetetlen forrásokból származó, kontextusából kiragadott üzenet ma elektronikus távközlési rendszerek közvetítésével jut el az információáradattal magányosan és tanácstalanul küszködő, érdekeit és hovatartozását illetően bizonytalan, sorsával elégedetlen emberek tömegéhez. Ők alkotják a többséget, ők döntik el a választások kimenetelét. Ez a többség mindig azt fogja akarni, amit a kínálatban talál, ami tehát a hatalomért küzdő elitcsoportok valamelyikének az érdekében áll. A többség tetszésére pályázó médiakampányok a mindenkori erőviszonyokat váltják szavazatokra. Versengésüket nem a software tartalma dönti el, hanem a hardware felett gyakorolt ellenőrzés.
Az állítólagos társadalmi felhatalmazás így egyre formálisabb: a választópolgár, aki adja, maga sem tudná megmondani, hogy pontosan mire szól. Nem is biztos, hogy kíváncsi rá. A médiacelebek, influenszerek és marketing-specialisták által uralt nyilvánosságban egyre kevesebb igény mutatkozik a társadalmi folyamatok ismeretén alapuló előrelátás vagy a jó kormányzással kapcsolatos elméleti felkészültség, gyakorlati tapasztalatok, morális elkötelezettség iránt. A választási győzelemhez kellő tulajdonságok – megfelelő médiafelület, egyszerű, piacképes üzenet, gátlástalanság, üres ígéretek – többé köszönőviszonyban sincsenek az előbbiekkel, valójában a kettő kizárja egymást.
Akik képesek ma a hatalmat megszerezni, azok szükségképpen alkalmatlanok egy ország kormányzására.
3. Szerepek
Az értelmiség sértődötten veszi tudomásul szerepének radikális leértékelődését: többé nem lehet a fejedelem bölcs tanácsadója és a nép szószólójaként sem tartanak rá igényt. Nem számít a politikai érdekek felett álló hiteles tudás kútfejének, sem eljövendő forradalmak élcsapatának. Szolgálatát vagy inkább szolgáltatásait legfeljebb mint a hatalom megszerzéséhez szükséges háttértudást veszik igénybe. Ez az erősen specializált szakértelem azonban éppen az ellenkezője annak, amit hagyományosan értelmiségi tudásnak neveznek. Az utóbbi a mindig és szükségképpen vitatható „jó célok” körüli vitában volt nélkülözhetetlen, tulajdonosai legalábbis erre hivatkozva követeltek maguknak megkülönböztetett elbánást. A szakember ezzel szemben nem a célok célszerűségének igazolására hivatott, az ő megbízatása legfeljebb az eszközök optimalizálására szól.
Az elvek és úgynevezett nagy kérdések szerepe a hatalomért folyó dulakodásban immár nem több, mint volt a tábori istentiszteleté a hadviselésben.
Az ellenfél legyilkolása, beleinek kiontása, városainak lerombolása, mindaz, ami a győzelemhez kell, nem a szavakon múlik.
A „nyilvánosan okoskodó magánszemélyek” (Habermas) elkeseredése érthető. Annál inkább itt lenne az ideje, hogy felismerjék az új (vagyis egyáltalán nem új) helyzetben rejlő lehetőséget. Lehetőséget pontosan arra, amit épp elsiratnak: a szellemi élet autonómiájának visszaszerzésére. Valamivel könnyebb helyzetben vannak pedig, mint voltak azok az emancipációs mozgalmak, amelyek ideológusául szegődtek az elmúlt évszázadokban. Akik napjainkban a tudás megújításán és átadásán fáradoznak, azoknak többnyire nincs ahhoz szükségük hatalomra, hogy tegyék a dolgukat. Esetleg éppen a hatalom az, amitől meg kellene szabadulniuk; a hatalom ellenőrzésétől és befolyásától, észjárásától és értékrendjétől, amely akár készpénzben, akár impaktfaktorokban, a kattintások számában vagy kinevezésekben jut kifejezésre, mindenképpen eltorzítja és ellehetetleníti az igazság keresésére irányuló erőfeszítéseiket.
Az értelmiség inkább foglalkozzon a saját dolgával? Igen, valahogy így gondolom, éppen csak azzal a kiegészítéssel, hogy
az írástudók dolga persze továbbra is a világ megjavítása, az igazság védelme, a szép és a jó mértékének megállapítása – mi más lehetne?
Ezzel vissza is jutottunk a politikához. Korszerűtlen mondanivalóm lényege, hogy ha az értelmiség elveszítette politikai megrendelőit, akkor itt az ideje, hogy maga lépjen fel ismét megrendelőként. Ezt régen úgy mondták: „az igazság szent nevében” és egy önmagát szégyentelenül igazság-utáninak nevező korban (post-truth) mi lehet fontosabb, mint kiállni az igazság kiderítésére irányuló erőfeszítés értelme, elvitatott létjogosultsága mellett? Valakinek ezzel is foglalkoznia kellene olyan időkben, amikor Trumpok, Putyinok parancsolnak a világnak, és a politika nem szól egyébről, mint „a közfigyelem újraelosztásáról” (Zygmunt Bauman).
Félreértés ne essék, amikor ezt felvetem, nem kivételes tudásunkra, hanem szégyenletes tudatlanságunkra hivatkozom. Ismerjük-e a választ a huszonegyedik század félelmetes kihívásaira? Tudjuk-e, hogyan őrizhetnénk meg természeti és kulturális örökségünket az ökológiai katasztrófa, a Nagy Népvándorlásnál nagyságrendekkel nagyobb népvándorlás, az emberi ellenőrzés alól végképp kicsúszott technológiai „haladás”, az öngyilkos gazdasági növekedés korában? Zajlik-e nyilvános vita arról, hogyan állíthatnánk helyre országunk elveszett becsületét s hogy hol a helyünk a nemzetek közösségében? Vagy arról, hogy mit lenne érdemes tanítani az iskolában, és azt hogyan lehetne megtanítani egymástól szélsőségesen különböző élethelyzetből érkező, de egységesen internetfüggő gyermekeinknek? Talán nem ezeken múlik a nemzet jövője? Nem ez a politikai kérdés? Akkor meg, bocsánat, de miért másról beszélünk?
4. A Petőfi Kör négyszögesítése
A hetvenes-nyolcvanas években a legvidámabb barakk lehetőségeivel élve jeles tudósok és művészek, tiltott vagy tűrt (de széles körben ismert) folyóiratok készítették fel a közvéleményt a rendszerváltozásra. 1956-ban a Petőfi Kör lázas vitáin szabadult el a szellem, amely ősszel forradalmasította az országot. 1848 márciusában az a bizonyos tizenkét pont nem a Közvélemény Asztala körül gyülekező ifjak fejéből pattant ki: nekik a kellő pillanatban már csak jelszóvá, költeménnyé kellett formálniuk a reformértelmiség körében országszerte terjedő nevezetes szatmári tizenkét pontot, amelynek eredetijét egyébként Széchenyi 1831-es, Stádium című röpiratában találjuk. Ennél rövidebb idő alatt bajosan lehet megnyerni egy nemzetet új eszmék számára. Ki tiltja, mi akadályozza korunk gondolkodóit, hogy hasonló programok kieszelésén törjék a fejüket, amelyből megtudható, hogy „mit kíván a magyar nemzet?” (A nemzet az ilyesmiről mindig utólag értesül.)
A nyolcvanas években az értelmiségi ellenzék egymást gyanakodva figyelő csoportjai éppen ezt mulasztották el. Csak a pártállamtól szabaduljunk meg végre és az oroszoktól, gondolták, a többi majd jön magától. Jött is, nem volt benne köszönet. Pedig, ha valami, akkor a fennálló viszonyokon túlmutató cselekvési program megalkotása jellegzetesen értelmiségi feladat. A mostani helyzet döbbenetesen ismerős. Megint az orosz és kínai elvtársak vazallusai lettünk. Ismét az államot bekebelező egypárt teljhatalmát kellene lerázni magunkról. Az elvégzetlen munka is a régi: olyan országot tervezni, ahonnan a fiatalok nem akarnak majd elmenekülni.
Petőfi Kört azonban, belátom, ma lehetetlen volna összehozni. Hiányzik hozzá a bizalom (egymásban, önmagunkban), az elhivatottság és a lelkesedés. Legyünk hát realisták! De a ’68-as párizsi graffitti szellemében: „Légy realista: akard a lehetetlent!” Magyarországon ennél kevesebbel beérni, komolyan mondom, időpocsékolás. Miért ne kísérelnénk meg a kör, a Petőfi Kör négyszögesítését?
Nyitókép: Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin a moszkvai Kremlben 2024. július 5-én (fotó: Anadolu Agency/Sefa Karacan)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
