Csoda ez még ennyi év távolából is – Illés 60
Pontosan 60 évvel azután, hogy egy bandába kerültek, Szörényi Levente és Bródy János még egyszer előadják együtt első slágerüket az aréna színpadán szombat este. Még egyszer – és valószínűleg utoljára. Érdemes tehát megbecsülni a pillanatot, egyúttal visszatekinteni arra az időre, amikor vasfüggöny mögé zárt magyar fiatalok képesek voltak a nyugati áramlatokon biztos kézzel hajózni úgy, hogy maguk építették a tutajt hazai alapanyagból. Az Illés történetét közvetlenül a főszereplőktől ismerő, Szörényi Leventéről portrékönyvet író kollégánk jubileumi összeállítása.
It’s All Over Now.
Ezzel kezdődött. Ami persze elég abszurd, tekintve, hogy a Rolling Stones által nem sokkal korábban népszerűvé tett dal címe annyit jelent: ennek vége van.
1965 januárjában járunk, azaz pontosan 60 évvel ezelőtt. Akkor történt, hogy Szörényi Levente és bátyja, Szörényi Szabolcs megjelentek a Műszaki Egyetem kollégiumában, a Bercsényi Klubként közismert területen. Itt nemcsak játszott az Illés-együttes vasárnaponta – a próbákat is e helyen tartották.
A billentyűs Illés Lajos meghívására érkezett Levente és Szabolcs eljátszották-elénekelték tehát az It’s All Over Now-t, s ebben a pillanatban a bandában gitározó, csupán 18 éves Bródy János is úgy érezte: rendben lesz ez. Jó, hogy Szörényiék csatlakoznak hozzájuk.
Nem mintha az ekkor csupán fél éve Illés-tag Bródynak vétójoga lett volna az újoncokat illetően: a zenekar vezetője és névadója is Lajos volt, ő pedig már néhány héttel korábban megállapodott Leventével egy üveg vörösbor fölött arról, hogy beszáll a bandába. A 19 éves Szörényi addigra már elég ismert volt a városban, a Balassa-együttes gitárosaként afféle profinak számított, Illés pedig épp akkor döntötte el, hogy profi zenekart farag a saját bandájából is. Amely mögött bár szép sikerek (dugig telt klub, stadionkoncert és versenyaranyérem) voltak már eddigre, mégiscsak a Műegyetem hallgatókból verbuválódó házi zenekarának számítottak. Az ötvenes évek végétől játszottak, a tagok folyamatosan cserélődtek: amikor valaki épp lediplomázott vagy elvitték katonának, netán nem volt már kedve csinálni, lelépett, jött a helyére más. Szörényi rábólintott az ajánlatra, ám szabott egy feltételt: akkor megy az Illésbe, ha viheti magával a bátyját is.
Az alapítóra ez elsőre talán afféle testvéri szeretetmegnyilvánulásként hatott, pedig számítás húzódott a feltétel mögött. Szó sem volt arról, hogy Szörényi Szabolcsot koloncként kellett volna ráerőltetni bárkire. Az idősebb, ekkor 21 éves Szörényi-fiú mögött is hosszú évek zenélése volt már: öccsével még intézetis éveik alatt kezdték az ottani mandolinzenekarban, gitározott is azután, később pedig basszusgitáron nyomta – nyaranta vendéglátózott is a Balatonon. Leventének emberileg és zeneileg egyaránt szüksége volt rettentő jó fülű és ízlésű bátyjára, ráadásul – s ez volt a számítás a dologban – úgy gondolta: ketten eséllyel tudják majd abba az irányba mozdítani a bandát, amelyet ők megfelelőnek vélnek.
Amikor lementek arra a próbára 1965 januárjában, Levente egyébként nem volt már ismeretlen a zenekar, így Bródy számára sem. Csak hát a korábbiak utóbbiban nem élhettek maradéktalanul jó emlékként. A kis vörös, szemüveges gitáros 1964 őszén vendégként be-beugrott az Illésbe egy-egy szám erejéig, s ilyenkor Bródy gitárját kapta meg – hogy a nagy, eksztatikus szólózások közepette annak rendje és módja szerint leszaggassa a húrokat a hangszerről. Cseppet sem átvitt értelemben.
Az a próba ott a Bercsényiben viszont teljesen jól sikerült, ezzel pedig megalakult a klasszikus Illés – vagyis majdnem megalakult. Pásztory Zoltán csak hónapokkal később csatlakozott, s tag maradt ekkor még Illés „Charlie” szaxofonos is. Mindenesetre ekkor került egy zenekarba Szörényi és Bródy. Ekkor persze még fogalmuk sem lehetett arról, hogy a magyar kultúrtörténet jelentős pillanatának résztvevői. Pedig azok voltak.
Merthogy csupán fél év múlva ők ketten lesznek azok, akik megteremtik a magyar rockzenét – vagy ahogy akkor hívták: beatet. Mi viszont ma már tudjuk, hogy az a hatvan évvel ezelőtti pillanat milyen jelentőséggel bír, s hogy nagyon is szükséges most megünnepelnünk.
Hogy pontosan mit? Leginkább azt, hogy
a huszadik századnak volt pillanata, amelyben a magyarság kulturális értelemben úgy tudott része lenni egy nyugati forradalmi változásnak, hogy a saját arcára is formálta azt
– ironikus módon éppen akkor, amikor politikailag egy vasfüggöny választott el minket attól a világtól.
Elképesztő tempóban változott minden azokban az években. Ha csak a zenénél és a már említett It’s All Over Now című dalnál maradunk, azt látjuk: annak eredetijét 1964 májusában jelentette meg az amerikai The Valentinos, a nyáron az államokban turnézó Rolling Stones tagjai meghallották, megtetszett nekik, felvették belőle a saját verziójukat, amely júliusban a Stones első listavezető dala lett az Egyesült Királyságban. A brit kereskedelmi törvények annak idején a BBC-nek biztosítottak monopóliumot és a kereskedelmi rádiózást nem engedélyezték, ezt azonban kijátszotta a Luxemburgból hatalmas hatótávolsággal szóró angol nyelvű Radio Luxembourg – amelynek főként aktuális popdalokból és reklámokból álló műsorát Magyarországon is fogni lehetett. Így tehát csupán fél évvel a dal Stones-verziójának megjelenése után Bródy is teljes természetességgel ismerte fel az It’s All Over Now-t, amelyre Szörényiék rázendítettek.
Abban persze, hogy ez megtörténhetett, elvitathatatlan a kádári politika szerepe is. Mint annyi mindenben, ebben is a húzd meg-ereszd meg és a kétarcúság jellemezte az ekkor éppen megszilárduló rendszert. A sajtóban 1963-ban számoltak be például a Beatles-ről, hol hülyegyerek-frizurás őrjöngőkként lekezelve őket, hol pedig a brit munkásosztály jogos dühének kifejezőjeként méltatva a liverpooli négyesfogatot – egyik megközelítés sem tapintott a lényegre, mondanunk sem kell. Csakhogy eközben már abban az évben lehetőséget adtak arra, hogy valódi beat-koncert legyen a Sportcsarnokban. 1963 májusában a KISZ szervezett ide amatőr zenei fesztivált, amelyen fellépett az Omega, a Metro és az ős-Illés is – utóbbi rajongói aztán szinte lebontották a helyszínt. Akkora őrjöngést produkáltak, hogy lehetőségként felvetődött az Illés állami feloszlatása is. Ez nem történt meg, már csak azért sem, mert a KISZ feladata meg az ifjúság domesztikálása, rendszerhűvé tétele volt – az pedig nem volt kíváncsi sem a jazzre, sem a tánczenére. Annak a luxemburgi stílus kellett már – ezek a zenekarok pedig éppen azt játszották. Úgy, ahogy a rádióban hallották, kamuangollal.
Az angol zene angol szöveggel természetesen az ifjúság szabadságszeretetét, a fennálló rendszerrel szembeni ellenállását is kifejezte, igaz, csak finoman és nem is biztos, hogy tudatosan. Teljesen érthető volt viszont Illés Lajos berzenkedése, amikor Szörényi és Bródy 1965 nyarán előálltak azzal: saját, magyar beatdalokat írnak, vegyék fel azokat is a repertoárba. Illés teljes joggal tartott attól, hogy közönségük árulásként, a rendszerhez való idomulásként, de legalábbis eltánczenésedésként értékelné a saját magyar dalokat, és elfordulna tőlük.
Természetesen nem ilyen számítás volt a felvetés hátterében, hanem egy húsz meg egy tizenkilenc éves srác kitörő kreativitása és ambíciója. Az álom, hogy ők ketten lesznek a magyar Lennon–McCartney. Az is lettek nagyon hamar. Sőt, többek is.
Amit csináltak, az nagyjából olyan volt, mintha a latin kódexmásolások időszakában, Janus Pannonius latin költészetét is megelőzve Balassi Bálint hirtelen feltűnt volna magyar versekkel.
Persze pontosabb ez úgy, hogy Szörényi és Bródy egyszerre voltak Janus Pannonius és Balassi. Első dalaik egyike-másika kizárólag angolszász hatást mutat (Ohh, mondd), de közben rögtön hozzák is az epicentrum London színvonalát – ami egészen elképesztő a mából nézve. Magyarok a Nyugat kultúráját tökéletesen elsajátítva valós időben alkotnak nemzetközileg értelmezhetőt. Ez tehát a Janus-vonal. Az eleinte még közösen, majd rövidesen már Bródy által írt szövegekben a balassiság mutatkozik meg: magyarul szól, ami addig úgy soha.
Persze közbevethetnénk, hogy már miért lenne itt szó elsőségről, hiszen létezett könnyűzene magyar nyelven korábban is. Profi szövegírók dolgoztak a slágereken, amilyen például S. Nagy István is volt. Olyannyira, hogy Szörényi első sikeres dalához (Rohan az idő) is ő írta a szöveget, nem Bródy. Van azonban egy óriási különbség: a Beatles-szel induló robbanás, amely nagyon gyorsan megrázta az angolszász világot 1962 végétől, de inkább 63-tól, kiköpött magából egy sor zenekart, amely már az új módszer szerint működött. Azaz: a zenekari tagok egyike-másika, általában egy szerzőpáros írta a dalt. Ugyanazok, akik elő is adták azt. A zenekar került a középpontba, az egység, a csapat, amely önmagát képviseli – ez gyökeres változás a slágerénekesek korához képest, akiknek odaadják a fülbemászó dallamot a szöveggel, ők meg eléneklik azt szépen. Ez márpedig,
a klasszikus rockzenekar-felállás ilyen értelemben tényleg az Illéssel lett a magyaroké is.
(Az első fecske után jött is a többi gyorsan: Metro, Omega, később Syrius, LGT… a magyar pop-rock a hetvenes évekig képes volt nemzetközi mércével is releváns alkotásokat produkálni, s zenei nagyhatalommá válni legalább a KGST-piacon.)
Bár öltözködésben is, zenei stílusban is követték a Beatlest szinte végig (a pszichedéliába is), az Illés zeneileg sem maradt meg a minőségi másolatoknál, utánérzéseknél. Hamar beköszön a magyar vagy akár a szláv népzene. Ami születik: európai igényű, a kortárs nemzetközi felhozatalban is értelmezhető, de mélyen helyi gyökerű új művészet. A magyar népzene már első slágerükben is ott van, igaz, akkor még nem tudatosan, nem programként: Az utcán oktávpárhuzamos témájából mégis kihallható. Ez a dal egyébként jóval korábbi Szörényi és Bródy találkozásánál, előbbi 16 évesen írta, a zene viszont teljes egészében bevárta utóbbit, aki ’65 nyarán, amikor az első négy saját dal született, meg is írta rá a szöveget.
Szerencsére Illés Lajos rémálma nem vált valóra, sőt kapóra is jött, hogy voltak saját magyar dalaik.
Éppen amikor kialakult a végleges ötösfogat, 1965 novemberében, megjelent az Ifjúsági Magazin első száma, a beat egyszerre címlapképes lett, az újságok hirtelen az addig teljes erőből ellenzett új zene mellé álltak, és kisebb-nagyobb hangerővel, de követelni kezdték a magyar előadókat is, s olykor kikérték maguknak, hogy a külföldiek, az angolszász bandák túlsúlyban vannak.
Az amatőr zenekarok 1966 tavaszi, salgótarjáni fesztiválján már ennek szellemében is határozták meg az indulás feltételeit. Előírták az indulóknak: a repertoár fele magyar kell, hogy legyen. Míg a többi együttes ismert táncdalokkal tudta le a magyar kvótát, az Illés négy erős saját versenyszámmal – nyertek is. A Rádió stúdiójában fel is vehették ezeket, a lemezgyár pedig kiadta. Megszületett az első magyar beatlemez négy Szörényi–Bródy-dallal: Légy jó kicsit hozzám, Óh, mondd, Az utcán, Mindig veled.
A szerzőpáros (Illésen, Fonográfon át tartó, az István, a királyban kicsúcsosodó) teljesítménye azonban messze túlmutat tehát a popzenén. Az István egyes sorai például szállóigévé váltak, idézi őket ma Orbán Viktor éppúgy, ahogy Magyar Péter. A teljes életművet górcső alá venni ugyanakkor nincs most időnk, helyünk, ahogy az Illés nagyszerű tagságának a sikerhez és minőséghez való hozzájárulásáról sem fogunk egyesével szólni. Bátyja jelentőségét Szörényi Levente amúgy is aláhúzta január 4-én, amikor a Zeneakadémián gyakorlatilag másról sem beszélt, mint Szabolcsról. Pedig Levente 80. születésnapja alkalmából, az ő műveiből rendeztek ott koncertet (kicsit korán egyébként: áprilisban lesz csak a szülinapja). A báty, basszusgitáros, zenei rendező, alkotótárs Szabolcs november 2-i halála után a legendás Illésből mindenesetre már csak ketten maradtak: Szörényi Levente és Bródy János. Derűlátóbb nézőpontból: a mi Lennon–McCartney párosunk mindkét tagja életben van.
Ezért is különleges a szombat este ezen a héten. A Papp László Budapest Sportaréna színpadán kortárs zenekarok játszanak fejenként három számot a zenekartól – saját felfogásukban, de nem annyira kitekerve, hogy az felismerhetetlen legyen, remélhetőleg az idős és a fiatal közönség számára is élvezhetően tehát. Olyan bandák is lesznek, amelyek nem szoktak tribute-fellépést vállalni, az Illés jelentősége miatt viszont számukra is megtiszteltetés a felkérés. Ilyen mondjuk az Esti Kornél, amelynek legénységéhez beszáll majd a két főhős is egy dal erejéig: Szörényi és Bródy Az utcán-t fogja előadni a másfél nemzedékkel fiatalabb bandával. Utoljára tíz éve álltak az aréna színpadán együtt Illés-dalt adva elő – igaz, akkor nem csak egyet. S bár cseppet sem szeretnénk, hogy így legyen,
elég valószínű, hogy ez most szombaton történik meg utoljára.
Már csak azért is, mert Rosta Mária producer utolsó arénás koncertszervezése ez. A színpadi műveket még viszi, lesz például előadás idén az István-előfutár, önmagában is remekmű Kőműves Kelemenből (a 2013-as változat után ismét Alföldi Róbert rendezésében), de koncert több már nem. Szóval most már tényleg igaz lehet:
It’s All Over Now.
Nyitókép: az Illés-együttes tagjai – Illés Lajos, Bródy János, Szörényi Szabolcs, Szörényi Levente és Pásztory Zoltán – 1968-ban Siófokon (fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
