Az értelmetlen vita minősített esete – Izraelről és a Hamászról még egyszer
Igazságtalan, hamis, egyoldalúan vádaskodó moralizálás – röviden ez Balázs Gábor eszmetörténész véleménye Iványi Márton Pál Gázáról és Izraelről Válasz Online-on közölt írásáról. Pedig Balázs szerint akár értelmes és tisztességes vitát is lehetne folytatni Izrael jelenleg legalább hat fronton vívott háborújáról. Határozott vélemény következik.
A nyugati világ különböző egyetemein Izraelt támogató zsidó és nemzsidó kollégáimmal együtt több évtizede az a tapasztalatom, hogy Izraelről lehetetlen értelmes vitát folytatni az értelmiség jelentős részével. 2023. október 7. óta ez egyenesen mindennapos tapasztalatunkká vált. Most abba az abszurd kényszerhelyzetbe kerültem, hogy vagy elkezdek vitatkozni, annak reménye nélkül, hogy meg tudom győzni vitapartneremet arról, hogy véleménye abban a formában ahogy közzétette, nem több mint igazságtalan, hamis, egyoldalúan vádaskodó moralizálás, vagy csendben maradok, és úgy teszek mintha Iványi Márton Pál írásáról elfogadható lenne, hogy egy ilyen tartalmú véleménycikk lehet értelmes vita kezdete.
Értelmetlen ugyanis vitatkozni azzal, aki nem úgy kezdi a mondandóját, hogy leszögezi:
Izrael nem a palesztin nép, hanem a Hamász és a Hezbollah nevű tömeggyilkosságokat elkövető terrorszervezetek ellen háborúzik,
amelyeknek büszkén vallott célja a zsidó állam elpusztítása. Értelmetlen azzal vitatkozni, aki a „hivatalos gázai egészségügyi minisztérium” adatairól beszél annak említése nélkül, hogy az október 7-i tömeggyilkosságot kitervelő és végrehajtó Hamász egészségügyi minisztériumáról van szó. A Hamász dzsihádista vallásideológusai fatvát adtak ki arról, hogy a támadások során vallási szempontból kívánatos zsidók ellen nemi erőszakot és gyerekgyilkosságot elkövetni, illetve minél több Izrael (az ENSZ által elismert határain BELÜL tartózkodó) civil lakosát megölni vagy elrabolni. Az elemi tisztességgel ellentétes az ugyanehhez a terrorszervezethez tartozó intézmény adatait hitelesnek feltüntetni, és azt sugallani, hogy kizárólag az „operatív nehézségekkel küzdő izraeli fél” vitatja e számok helyességét. A tűzszünet feltételeiről folyó tárgyalásokon a Hamász saját maga állítja, hogy az október 7-én elrabolt izraeliek közül még körülbelül 100 emberről ő maga sem tudja, ki hol van, és hogy egyáltalán életben van-e. Értelmetlen vitatkozni azzal, aki az arab áldozatok fiktív számát helyezi írása középpontjába, de az izraeli áldozatok pontosan tudható számát még csak említésre méltónak sem tartja. Valószínűleg a számok amúgy sem fontosak a szerző számára, hiszen nem érezte szükségét, hogy tiltakozzon, amikor Jemenben, Szíriában, Irakban, a talán épp most újraéledő Iszlám Államban arabok öltek arabokat, amikor arabok keresztényeket öltek meg és űztek el lakhelyükről, holott ezeknek a konfliktusoknak összesen több millió áldozata van.
Értelmetlen vitatkozni azzal, aki a több mint 400 millió lakosúra becsült Arab Liga huszonkét országa, illetve a 90 milliós nem arab, de muszlim Irán földrajzi és katonai környezetében megmaradni próbáló tízmilliós Izrael „unilateralizmusáról és katonai maximalizmusáról” beszél. Értelmetlen azzal vitatkozni, aki izraeli államterrorról ír úgy, hogy közben nem tesz említést Iránról, amely az állami terrorizmus eklatáns példája, és amelynek a Hamász és a Hezbollah csak meghosszabbított karja, Afganisztánról, a húszik által terrorban tartott Jemenről, Szíriáról, vagy akár csak a Fatah nevű terrorszervezet által irányított Palesztin Fennhatóságról. Sőt a szerző még arra is gondosan ügyel, nehogy véletlenül terrorszervezetnek nevezze a Hámászt.
Nem érdemes azzal vitatkozni, aki nem érezte szükségét annak, hogy nyilvánosan azt mondja, elege van
az izraeli polgári lakosságra Gázából, Libanonból, Jemenből, Szíriából és Iránból kilőtt több mint húszezer rakétából,
az ismét mindennapivá vált arab terrortámadásokból Izrael területén, vagy akár csak a saját arab és muzulmán ellenzékét bebörtönző, elűző, meggyilkoló Hamász és Hezbollah bűntetteiből.
Értelmetlen vitatkozni azzal, aki ebben a geopolitikai kontextusban „szuverén országok és a genfi konvenciók sorozatos megsértését” kizárólag Izrael kapcsán érzi fontosnak megemlíteni, aki úgy ír „kórházak, mecsetek és általában a civil infrastruktúra úgyszólván állandósult bombázásáról”, hogy nem tartja szükségesnek kifogásolni: a Hamász terroristái épp ezeket az intézményeket használják katonai létesítményként.
Pedig mindezek és annak elismerése után, hogy
Izrael minden hibája, jogsértése és bűne ellenére messze jobban tiszteli a szólásszabadságot, a gyülekezési szabadságot, a sajtószabadságot, a nők és gyermekek jogait,
az LMBTQ jogokat, a vallási és etnikai kisebbségek jogait, mint bármely szomszédja a Közel-Keleten vagy Észak Afrikában, akár értelmes és tisztességes vitát is lehetne folytatni Izrael jelenleg legalább hat fronton vívott háborújáról. Ha katonai szakértők lennénk, arról is értelmesen vitatkozhatnánk, hogy Izrael egy több mint egy éve tartó háborúban valóban mindent megtett-e azért, hogy a terrort nem támogató gázai polgári áldozatok számát csökkentse. Arról is lehetne értelmesen vitatkozni, hogy Netánjáhu és kormánya háborús politikájában mekkora szerepet játszik saját állampolgárai jogos védelme mellett a hatalmon maradás vágya. Lehetne továbbá értelmes vitát folytatni az izraeli zsidó vallási és politikai szélsőségesekről.
Ha azonban valaki a fentebb felsoroltakat mind figyelmen kívül hagyja, és a mai közel-keleti konfliktus kontextusában a tízparancsolat bibliai „Ne gyilkolj” parancsára merészel hivatkozni, és mindezt ráadásul csak Izraelen kéri számon, akkor az legfeljebb egy kényelmes foteljában terpeszkedő európai értelmiségi morális pökhendiségeként hat.
Iványi Márton Pál publikációs listáját megnézve nem lehet mentő körülményként az iszlám és a közel-keleti valóság nem ismeretére hivatkozni. Ez az arab és/vagy muzulmán országok és politikai közösségek háborús bűneit, a terrorizmus intézményesített támogatását, az emberi jogok lábbal tiprását tendenciózusan elhallgató, de Izrael vétségeit túlhangsúlyozó írása nem alkalmas arra, hogy értelmes vita kezdete legyen. Sőt, sorai olvastán nehéz elhinni a szerző azon állítását, miszerint a lelkiismerete parancsát követve írt. Hihetőbb célnak tűnik, hogy a zsidó államot gyilkosok közösségének akarta beállítani, ezzel biztosítva magának a legolcsóbb jegyet arra a „jóembervonatra”, amelynek masinisztái a Mérce és Partizán azon neobolsevik elvtársai, akik egyre kevésbé leplezetten legitimálják Izrael zsidó lakossága elűzésének vagy lemészárlásának gondolatát.
Nyitókép: az október 7-i terrortámadás áldozataira emlékeznek az izraeli Re’imben a mészárlás egyéves évfordulóján (fotó: Minako Sasako / Yomiuri / The Yomiuri Shimbun via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
