Döntő archeogenetikai felfedezés: főként közép-európai ősnépből lett a magyarság
Elsőként jelent meg átfogó tanulmány a népvándorláskori Kárpát-medence lakosságának genetikai kutatásáról. A HUN-REN Archeogenomikai Intézet szakértőinek készülő tanulmányát már tavaly megjelent, őstörténeti témájú Válasz Offline-kiadványunkban beharangoztuk. A kutatás természettudományos tényeken alapuló válaszokat kínál a magyar őstörténet sokakat foglalkoztató alapkérdéseire: kik laktak a Kárpát-medencében? Mennyire formálta át a honfoglalók megjelenése a régió lakosságát? Létezik-e hun-avar-magyar folyamatosság? A válaszok bonyolultak, mert a tudomány is az, de mégis fontosak a magyar identitás szempontjából.
Tavaly májusban, amikor megjelent a Válasz Offline bookazine-sorozat magyar őstörténettel foglalkozó második száma, még csak beharangozhattuk, hogy nagy jelentőségű archeogenetikai kutatások deríthetnek fényt a magyarság és a Kárpát-medence korai történelmére. (Nagy sikerű kiadványunk – melyben a géneken túl a legfrissebb régészeti, nyelvészeti és történészi eredményekkel is foglalkozunk – megrendelhető közvetlenül tőlünk!) A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének négy fiatal kutatójával készítettünk akkor interjút, amikor még munkájuk közvetlenül a tudományos publikációt megelőző fázisban volt. Egyikük, Gerber Dániel mesélt arról, hogy az Árpád-ház Program keretén belül elindult egy mindeddig példátlan tudományos projekt, ami eredetileg a Dunántúl hatalmi központjainak a genetikai kutatását jelentette, aztán jóval nagyobbra duzzadt. A cél az volt, hogy megnézzék, mi történt a népességgel félezer év alatt, az 5. századtól a 11. századig a Dunántúlon és a Kárpát-medencében egyaránt.
Gerber Dániel már ebben az interjúban felvázolt egy elsőre meglepőnek ható tézist: „Egy tőlünk független nemzetközi kutatás igazolta először – és azt hiszem, ez nagyon fontos összetevője a magyar őstörténetnek is –, hogy Európában a népesség az elmúlt háromezer évben a számos népvándorlás ellenére gyakorlatilag nem változott populációgenetikai értelemben. Ezt mi a Kárpát-medencében élt népességek esetén is megerősíthetjük. Ez elsőre furcsa állításnak hangzik, de azt látjuk, hogy Kr.e. 1000 környékére létrejött a szélesebb térségben, a Dnyepertől az Alpokig egy olyan kelet-közép-európai alapnépesség, amihez képest radikális mértékű eltérés már nem történt.”
Miközben az írott történelem birodalmakat megdöntő és létrehozó, népeket több száz kilométerrel kimozdító migrációk sorozatáról számol be, úgy tűnik, hogy mindezek – bár az egykor élt emberek szempontjából nagyon is lényeges fejlemények – azon nem változtattak, hogy az „európaiak” európaiak maradtak. De nem kéne, hogy ez alól éppen a Kárpát-medence kivétel legyen? Hiszen ide több hullámban is érkeztek olyan keleti népek, amelyek nyilvánvalóan eltértek ettől az európai alapnépességtől: elsőként a hunok (az 5. században), majd az avarok (a 6. században), végül a magyarok (a 9. század végén). Ha valahol, akkor itt – azt gondolhatnánk –, a népvándorlások felváltották ezt az eredeti európai alapnépességet, és különböző keleti csoportok foglalták el ennek a helyét.
A Science Advances tudományos folyóiratban december 18-án megjelent tanulmány legfontosabb megállapítása, hogy ez a feltételezés téves. A népvándorlással érkező keleti népek, köztük a honfoglaló magyarok megjelenése a Kárpát-medencében genetikai szempontból abszolút megfogható. De ezen csoportok nem söpörték ki a korábban kialakult Kárpát-medencei alapnépességet, sőt az meghatározó maradt. Nemcsak arról van szó tehát, hogy a mai magyarok ősei között értelemszerűen rengeteg európai (germán, szláv stb.) van a későbbi történelmi népmozgások miatt. Hanem arról, hogy
a kora középkori magyarság a 11. században a migrációkat átvészelő, európai hátterű Kárpát-medencei alapnépesség és a jóval kisebb létszámú honfoglalók keveredéséből jött létre.
Hogy pontosan milyen genetikai összetételű volt maga a honfoglaló népesség, azzal nem ez a tanulmány foglalkozik, mivel ez egy másik folyamatban lévő kutatás tárgya, de nem árulunk el nagy titkot, ha beharangozzuk: nem volt homogén; rendelkezett egy megkülönböztető jellegű keleti (értsd: a Kárpát-medencétől keletre eső eredetű) elemmel, de már eleve tartalmazott genetikai értelemben európai elemeket is (legalábbis a Kárpát-medencében talált minták).
Az őstörténet kutatása Magyarországon nem tisztán tudományos, hanem jelentős részben identitáskérdés. A 2010-es évektől robbanásszerű fejlődést produkáló archeogenetikától nem egy elvont, távoli problémára vár a közvélemény választ, hanem olyan nagyon is meghatározó kérdésekre, mint hogy kik voltak az őseink, hogyan jött létre a magyarság, és kikkel áll rokonságban. Ezért vált ki a téma annyi érzelmet és indulatot: hasonló kutatások az ókori gallokról, a kelta britek és a germán angolszászok viszonyáról, vagy a hellének és a modern görögök közötti szálakról mindjárt csak ártalmatlan történelmi érdekességnek tűnnek.
Az archeogenetikusok azonban nem véletlenül mondják el mindig: identitást vizsgálni ők nem tudnak.
Semmilyen archeogenetikai kutatás nem deríthet fényt arra, hogy egy több mint ezer éve élt ember, akinek a sírból előkerült maradványait kielemzik, miben hitt, milyen nyelvet beszélt, milyen néphez tartozónak érezte magát, milyen anyagi kultúrához és valláshoz kötődött.
Ezekre a kérdésekre – korlátozottan – a történettudomány, a nyelvtudomány és a régészet tud válaszokat adni. Az archeogenetika leszármazásokkal dolgozik. Nyilvánvalóan köze van – vagy inkább: köze lehet – egy-egy genetikailag meghatározható csoportnak népekhez, de nagyon ritkán van teljes átfedés.
Nem pusztán a tudományos óvatosság az oka annak, hogy a HUN-REN kutatói angol nyelvű tanulmányukban nem is népnevekkel dolgoznak, hanem az alábbi, genetikailag megragadható csoportokkal: CB-EUR (a Kárpát-medence tisztán európai, közel-keleti és kaukázusi eredetű alapnépessége), azon belül Group 1, Group 2 és Group 3.1 és 3.2 (az első balkáni, a második észak-európai, a harmadik és a negyedik közép-európai jellegzetességekkel bíró csoport); pre-CEE (honfoglalás előtti kelet-eurázsiai eredetű csoport) és post-CEE (honfoglalás utáni kelet-eurázsiai eredetű csoport).
Az archeogenetika ugyanis nem avarokat, magyarokat, hunokat, langobardokat, rómaiakat lát, hanem ilyen közös genetikai jellegzetességgel bíró, rokoni, leszármazási kapcsolatokkal összefűződő, az időben hol erősebben, hol gyengébben kirajzolódó csoportokat. És persze, ezekben a csoportokban felfedezhetünk a történelemből ismert népeket: a pre-CEE-ben ott voltak az avarok, a post-CEE-ben a honfoglalók egy része, de például a CB-EUR-t és annak egyes csoportjait már minden bizonnyal lehetetlen népnévvel definiálni.
A mostani kutatás során a dunántúli temetőkből előkerült 295 emberi maradványt vizsgáltak meg, és ezekből összesen 103 teljes genomot tudtak kinyerni. Mindezt kiegészítették más publikációkból ismert, kisebb részben dunántúli, nagyobb részt alföldi minták nyersadataival, és mintegy félezer minta genetikai információját tartalmazó adatbázison tudtak elemzést végezni.
A fenti száraz módszertani leírás tudományos áttörést rejt:
még soha ilyen nagy számú, a Kárpát-medence népvándorláskorából származó emberi mintát nem vizsgáltak korszerű természettudományos módszerekkel.
És még soha nem szerepelt hasonló vizsgálatokban kellő hangsúllyal a Dunántúl. Mindez azt jelenti, hogy ennek a kutatásnak az eredményei már valóban alkalmasak arra, hogy érvényes következtetéseket lehessen levonni a korszakban itt élő népességről. Ez nemzetközi összehasonlításban is igen jelentős eredmény.
Lényeges azonban, hogy a kutatás nem a végső szót mondja ki a nagy kérdésekben, hanem inkább az első, sokszor még nagyon óvatosan megfogalmazott téziseket dobja fel. Rengeteg további munkára lesz szükség ahhoz, hogy a kép teljesebb és hitelesebb legyen, lefedjen olyan területeket, amelyek ma még homályban maradnak. Csak példaként néhány lényeges megkötés:
- a Dunántúl és az Alföld mellett a magyar lakóterület olyan lényeges részeiről nem látunk semmit, mint a Felföld és Erdély;
- a Dunántúlon és az Alföldön is csak az egyes konkrét lelőhelyekről előkerült mintákról mond a tanulmány érvényes válaszokat, más lelőhelyek ezt a képet árnyalhatják, módosíthatják;
- a minták száma elég nagy ahhoz, hogy az összképről, a big picture-ről állítani lehessen valamit, de az egyes mikrorégiók genetikai története láthatólag változatos, eltérő, feltárásra vár; más történt a lakossággal Zalaváron, mint Székesfehérvár környékén, sőt izgalmas történetszálak bukkanhatnak fel olyan helyeken, mint Csákberény, ahol a jelek szerint izoláltan sokáig fennállt egy késő antik jellegű, népvándorlásokat túlélő népesség, de ezeknek a történelmeknek a feltárása még sokkal több mintát és kutatást igényelne.
A Dunántúl esetében döntően a régió középső részén találhatók a kutatásba bevont lelőhelyek, vagyis nagyjából a Zalavár (Mosaburg) és Visegrád közötti vonalon, ahol a korszak jelentős hatalmi, adminisztratív központjai helyezkedtek el. A Balaton mellékén, a Vértes és Székesfehérvár környékén jó néhány lelőhelyről használtak mintákat, de a Kisalföldről már csak szórványosan néhányat, Vas, Somogy, Baranya vidékéről pedig egyet sem. Az alföldi minták térbeli szórása is nagy, ráadásul az ottani kutatások erősen a honfoglaló és az avar lelőhelyekre koncentráltak, ami erősen torzíthatja az adatokból kirajzolódó képet, mivel az ottani Kárpát-medencei alapnépesség ezért láthatatlanabb maradt.
De nézzük a tanulmány legfontosabb megállapításait:
- A Kárpát-medencei alapnépesség különböző genetikai komponensei (balkáni, észak-európai, kelet-közép-európai) kontinuumot alkotnak, amelyben a különböző elemek többször átrendeződtek, idővel feloldódtak; ennek a népességnek a nyelve, kulturális kötődése többször változhatott a korszakban, de mindvégig a Kárpát-medence lakosságának döntő többségét alkotta a keletről érkező csoportok ellenére.
- A hunok valószínűleg azonosíthatók a mintákban megjelenő 5. századi kelet-eurázsiai eredetű csoporttal, de ez a csoport nem mutat folyamatosságot a későbbi hasonló csoportokkal, hanem eltűnik.
- Az avarok jól megfogható, kelet-eurázsiai eredetű csoportként jelennek meg a vizsgálatokban, de genetikai értelemben a honfoglalás korára szinte felszívódtak, nem éltek tovább sem az alapnépességben, sem a honfoglalókban. Ez a két csoport, bár mindkettőben erős a kelet-eurázsiai hatás, alig néhány gyér szálon kapcsolódik egymáshoz. Minimális továbbélésre vannak jelek, de ezek nem meghatározók populációgenetikai értelemben.
- Az avarok szinte egyáltalán nem keveredtek a Kárpát-medence alapnépességével, genetikai különállásukat mindvégig megőrizték. Érdekes, hogy az avarságban volt nyugat-eurázsiai komponens, de az nem a Kárpát-medencéből származott (hanem a kutatók feltételezése szerint ezek keletről behozott nyugatias, de sztyeppei elemek).
- A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében alapvetően az itt élő európai alapnépességgel találkozott, amelynél a beérkezők jóval kisebb számúak lehettek. Bár a becslésekkel nagyon óvatosan kell bánni, a tanulmány szerzői szerint az alapnépesség létszáma 500 ezer és 2 millió között lehetett, a honfoglalóké pedig 50 és 150 ezer között.
- Az avarokkal ellentétben a honfoglaló magyarok szinte azonnal keveredni kezdtek a Kárpát-medencei alapnépességgel, és a vegyes kapcsolatok létesítése a jelek szerint mindkét nemre igaz volt.
- A kutatás talált két olyan egyént Zalaváron, akik genetikailag a honfoglalókhoz köthetők, de a honfoglalást megelőző időszakban temették el őket. Az egyik ilyen férfi rokona (unokatestvére) ráadásul később az Alföldön (Kenézlő-Fazekaszug lelőhelyen) lett eltemetve. E két dunántúli magyar azonban nagy valószínűség szerint Pribina mosaburgi fejedelem katonai kíséretéhez tartozott, vagyis a magyarság honfoglalás előtti jelenléte szórványos lehetett a Dunántúlon, nem tömeges.
- A magyarok bejöveteléig a Dunántúl és az Alföld erősen elkülönült, bár mindkettőt többségében európai alapnépesség lakta, de annak belső összetétele más volt, és rokoni kapcsolatrendszerek sem fűzték össze őket szorosan. A Duna mint kulturális és birodalmi határ létezése évszázadokon át közismert, de a kutatás szerint a nagy folyam genetikai határvonalat is jelentett.
- A honfoglalók megérkezése után ez a határ gyorsan feloldódik, és megkezdődik a népesség homogenizációja az egész Kárpát-medencében; ez a folyamat a 11. századra lezárul, és mind az európai alapnépesség különböző csoportjai, mind a honfoglalók leszármazottai összekeverednek egymással. A korábban akár sokáig fennálló zárványok eltűnnek, a 9-10. század fordulóján tömegesen még csak az Alföldön kimutatható honfoglaló magyarok a század második felében nagy számban költöznek át a Duna túlsó oldalára is. Velük együtt vándorolnak az alföldi alapnépesség egyes csoportjai.
Nem túlzás, ha az utolsó pontban vázolt folyamatot már a középkori magyarság kialakulásaként írjuk le.
Annak, hogy a honfoglalók és az avarok sorsa ennyire másként alakult, elsősorban viselkedésbeli okai lehettek. Mindkét, részben keleti eredetű csoport jóval kisebb volt annál a közép-európai alapnépességél, amely fölött katonai erejénél fogva uralkodott. De ma már azt is tudjuk: az avarok elzárkóztak az itt élőkkel való keveredéstől, megőrizték különállásukat, és ezért – birodalmuk bukása után – gyakorlatilag eltűntek. A honfoglalók viszont nagy mértékben és szinte az érkezésüktől kezdve keveredtek az őslakossággal.
És persze azt már nem az archeogenetika, hanem a történelem mondja: miközben kevesebben voltak az alapnépességnél, mégis ennek a kisebb számú és a közép-európai alapnépességben tulajdonképpen feloldódó csoportnak a nyelve lett a domináns, ennek a csoportnak a politikai-katonai elitje alapított államot Géza fejedelem és Szent István vezetésével a Kárpát-medencében. Ez a honfoglalók igazi történelmi sikere.
Nem ad választ az archeogenetika arra sem, hogy mit kezdünk mi, mai magyarok az identitásunk szempontjából ezzel a tudományos eredménnyel és a még várható újabbakkal. Egy azonban biztos: érdemes beépíteni a tudatunkba azt a tényt, hogy a Kárpát-medence lakossága a honfoglalás előtt döntően európai csoportokból állt, és ezek a csoportok meghatározóak voltak a magyarság kialakulásában is. Tényleg nagyon régóta itt vagyunk, mindenféle értelemben.
A tanulmány Gerber Dániel, Csáky Veronika és Szeifert Bea vezető szerzőségével, Szécsényi-Nagy Anna és Szőke Béla Miklós témavezetése mellett készült el. Köszönjük Gerber Dániel segítségét a cikk megírásához.
Mi az alapja a hun-magyar rokonságról szóló elképzeléseknek? Hol tart az avarság régészeti, archeogenetikai kutatása? Hogyan alkotják újra egyre pontosabban és használják egyre korhűbben mai rekonstruktőrök az ősmagyar fegyvereket és más tárgyakat? Válaszok lapunk őstörténeti kiadványában, mely megrendelhető közvetlenül tőlünk!
Nyitókép: részlet a tanulmány egyik ábrájából Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményének Árpád alakjával
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
