A Tisza-parton mit keresek? – ezért korai még leírni a Fideszt
„Mielőtt temetni kezdenénk az egy éve ilyenkor még szinte egyöntetűen rendíthetetlennek tekintett monolit rezsimet, kapjon teret – Petri György szavaival – „az ész makacs sóvárgása a tény után”. Hívjuk tetemre a kormánykritikus térben olykor szinte megingathatatlannak tűnő három tézist” – írja Bacsik Lüszien. A történelem és szociológia szakos bölcsész, gyógypedagógus vitasorozatunkba szánt írása jelentősen elüt az újellenzéki hurráoptimizmus hangjaitól. Vélemény.
(…) kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
(József Attila)
2006 májusában – az MSZP választási győzelme után, de még az őszödi beszéd bombája előtt – Tamás Gáspár Miklós úgy fogalmazott, hogy Gyurcsány egyetlen laza csuklómozdulatával megszüntette a politikát Magyarországon. Ennek parafrázisaként ma azt mondhatjuk, hogy Magyar Péter egyetlen laza csuklómozdulatával megszüntette a 2022 óta tartó mély ellenzéki apátiát. A kormánykritikus posztok, műsorok kommentmezőit (ismételten) eluralta a „most már aztán tényleg végük van” hangulata, az „egyre többeknek nyílik ki a szeme” misztikus, vágyvezérelt „ténymegállapítása”.
2022 után a slágertéma most is a magyar politikai közgondolkodás talán legmisztikusabb szubjektuma, a kiábrándult fideszes szavazó. (Lásd még: Columbo felesége, rózsadombi paktum, „szakértői” kormány, „ügyek” (???) mentén történő együttműködés, konstruktív ellenzékiség, politikamentes tüntetés). Honnan jönnek majd ők?
A kormánypárt szavazótábora megérzésem szerint három szektorra bontható: hívők, cinikusok és opportunisták. A hívők csoportja a legemblematikusabb; fölületes kommentelők sokszor velük azonosítják a teljes Fidesz-tábort, ami persze tévedés. Ők a miniszterelnök rajongói, s bár ellenzéki berkekben többször, többen (inkább bizakodva, mint reálisan) vizionálták a max weberi Entzauberung érvényesülését körükben, nekik változatlanul van Vezénylő Tábornokuk, történjék bármi is. „Agymosottként” és „birkaként” való azonosításuk kiválóan alkalmas lehet a fölgyülemlett (egyébként érthető) ellenzéki frusztráció levezetésére, de amellett, hogy ez – mindenekelőtt – morálisan elfogadhatatlan, intellektuálisan sem túl megerőltető és még csak gyakorlati haszna sincs, hacsak nem erősíti tovább (ameddig csak fokozni lehet) a híveket.
A cinikusok jelmondata: elvek nincsenek, csak érdekek. Amiben a hívők őszintén hisznek, az a cinikusok számára inkább megmosolyogtató. Vannak közöttük, akik valóban mélyen megélik a nemzeti-keresztény kurzus szellemét, de ugyanők képesek voltak így megélni az MSZP-s (vagy akár korábban a kádárista) identitást is. Volt is, lesz is, kint is, de bent is /
Minden kornak rendszere van. Egyik ilyen ismerősöm száját hagyta el a mondat, miszerint „felőlem lehet szocializmus is, csak működjön.” Mindezt egy identitásában 35 éve rendíthetetlenül antikommunista párt őszinte és megingathatatlan híveként.
Szemben a cinikusokkal, akik aktívan foglalkoznak közélettel, vitatkoznak, kommentelnek (gyakori tételmondatuk: az időjárásról is Orbán tehet, ugye, ti nyomorultak, illetve újabban, ha valamilyen kellemetlen adat lát napvilágot: majd jön Petike és megoldja), az opportunisták négyévente eljárnak szavazni s ebben ki is merül a közéleti aktivitásuk; s mivel az elmúlt évtizedben – saját korábbi életükhöz, esetleg a szüleik szintjéhez is viszonyítva – gyarapodni tudtak, a voksuk adott. Társadalmi státuszukat tekintve igen heterogén csoport, itt vannak az alulintegrált zónák közmunkával és élelmiszer-adományokkal elcsábított mélyszegényei csakúgy, mint az adókedvezményeket, olcsó lakáshiteleket, emelkedő béreket élvező középosztály is. Míg a cinikus „igazat mindig annak ad, ki többet ígér”, az opportunista nem ad igazat senkinek, nem érdekli az igazság mint olyan, s nem – vagy nem föltétlenül – intellektuális korlátai miatt, hanem mindenekelőtt – TGM szavaival – „az igazságkeresés és a valóságismeret rangjának csökkenése” következtében. Csak megtartani „kizsarolt nevetséges életünket.”
Egy random példával élve: mit gondol egy kormánypárti szavazó Orbán Balázsról? A hívő: kiváló fiatalember, mindenben igaza van. A cinikus: nem pontosan vágom, kiről van szó, de ha triggereli a lúzer libsiket, tuti jó fej. Az opportunista: sosem hallottam róla. Mennyi most a plakáton látott jó kis lakáshitel kamata?
Akkor hát honnan jön majd a rejtélyes kiábrándult? A hívőktől nyilván aligha, ebben talán senki sem hisz. Az ő „elszakadásuk” maximuma az otthon maradás lehet, de ennek is csak annyi a valószínűsége, mint annak, hogy a Párbeszéd valaha önállóan elindul egy választáson. A cinikusok ugyan hajlandók lehetnek átállni, de attitűdjükből adódik, hogy csak egy fordulat után váltanak, amikor az új rezsim már láthatóan hatékonyan és (várhatóan tartósan) berendezkedik. A leggyakoribb vélekedés szerint az opportunisták csapata lehet a „szabad vegyérték”, akik könnyedén továbbállnak, ha nincsenek a pénzüknél. A rögvalóság mégsem ezt mutatja. A hívőkkel és a cinikusokkal szemben éppen ők azok, akik úgy érzik, sokat veszíthetnek. Nyilvánvalóan létezhet az életszínvonal-csökkenésnek olyan szintje, ahol már a váltás jelenthet kisebb rizikót, de nagyon nem ott tartunk. Európa-bajnok infláció még belefér. (Persze, ez az „Európa-bajnok” minősítés is csak a hírzombiknak érdekes, az opportunistát teljesen hidegen hagyja ez a reláció).
Miben bízhat Magyar Péter? Mindenekelőtt (jó eséllyel kizárólag) abban, hogy beszántja a jelenlegi, „hivatalos” „ellenzéket”. A DK-MSZP-Párbeszéd tandem erődemonstrációja abból áll, hogy Facebook-posztokban meg a Minecraft-performanszokban amolyan posztmodern Eddie Vedder módjára bizonygatja, hogy „Hey, I, oh I’m still alive”. (Mellesleg ez a szavazótábor sem kizárólag Gyurcsány-hívőkből áll, a többieket el lehet csábítani, mert – szemben a kormánypárti opportunistákkal – nekik nincs vesztenivalójuk egy potenciálisan erősebb ellenzéki vezérhez való csatlakozással). A Momentum páros napokon kiátkozza Gyurcsányt, páratlan napokon együttműködik vele, amivel a valamikori SZDSZ Retkes Attila-féle (van-e, ki e nevet nem ismeri?) haláltusáját idézi.
A Kutyapárt (amely múlt év elejéig az egyetlen virulens ellenzéki alakulatnak tűnt) hozza a lassan szokásos forgatókönyvet: két választás között küszöb fölötti eredményeket produkál, de aztán a hideg polgárháborús logika a potenciális szavazóik nagyobb részét mindig átcsábítja az éppen potens(nek tűnő) kihívóhoz. A Jobbik-Konzervatívok elnevezésű entitásról kegyeleti okokból most nem nyilatkozunk. Toronymagasan a Mi Hazánknak volt a legtöbb esélye, hogy az életszínvonal visszaeséséből profitáljon (már régóta fátumszerű, hogy ebből csak a szélsőjobb gyarapodhat), ez – úgy tűnik – (egyelőre?) elmaradt. Nehezen dekódolható, hogy a „se Gyurcsány, se Orbán” jelszóval kampányoló alakulat miért exponálja magát látványosan a kormánypárt segédcsapataként (elég csak a különböző választási törvénymódosításaik sikerességére gondolni). Miért akarnának tömegek kis Fideszt, ha van jó nagy is? Kampánytémáik (a jó öreg „Covid-diktatúra” meg a biztosan centrális problémahalmazként tornyosuló készpénzhasználati kérdések) egyelőre nem tűnnek aduásznak. (Oké, Toroczkai készített már „leleplező” videót az ál-Messiásról, de az inkább egy Budapest TV-s számmisztika és a Hihetetlen! magazin szerelemgyerekének tekinthető). Persze lehet, hogy csak arra várnak, hogy a magyarság kigyógyuljon Magyar Péterből és akkor beszélhetünk végre a hüvelygombáról.
Szóval, mielőtt temetni kezdenénk az egy éve ilyenkor még szinte egyöntetűen rendíthetetlennek tekintett monolit rezsimet, kapjon teret – Petri György szavaival – „az ész makacs sóvárgása a tény után”. Hívjuk tetemre a kormánykritikus térben olykor szinte megingathatatlannak tűnő három tézist.
1. Ilyen gazdasági „eredmények” mellett a propaganda és a manipuláció már nem működőképes. A kapitalista világgazdasági ciklusok logikája alapján a „pangás” évei után menetrendszerűen jön(ni szokott) a konjunktúra, de ha ez ezúttal késne is, lesz kínai hitel, lesznek jóléti transzferek. Ilyen mértékű inflációs „kiéheztetés” után a ’22-es pénzosztásnál csekélyebb mértékű adományozás is nagyon jól eshet – a sivatagban szomjazó egy korty poshadt vizet is megváltásként értékelhet. Jöhet egy új, most még nem is sejtett kommunikációs csodafegyver (2022 februárjának elején sem gondolt még senki háborús veszélyre mint kampánytémára), és – hiába minden wishful thinking – nem, nem lesz kontraproduktív. „Ha jók a számok”, akkor a sikerpropaganda megy, ínségesebb időkben viszont annak sulykolása következik, hogy „lehetne sokkal rosszabb is, vigyázz!”. Mindenekelőtt az opportunistákat (politológiai szakkifejezéssel: a peremszavazókat) célozza – nagyon hatékonyan – a kormányzati tájékoztatás azon dimenziója, hogy „lehetne rosszabb is”; minden, ami valami más lehet, az „veszélyes”. Az identitáspolitikai kampányok (amelyek egyáltalán nem „gumicsontok”, ennél sokkal fontosabb szerepük van) is azt sugallják, hogy a komfortosan berendezett világunkat – ahol, aki „normális”, megtalálja a számítását – meg kell óvnunk. Gyarló az ember – mindenre képes a kényelemért.
Aki azt gondolja, hogy az életkörülmények, jövedelmi viszonyok romlása kvázi automatikusan ellenzékivé tesz, az böngéssze át a politikai preferenciák szerinti megoszlások szociológiai jellemzőit. (Csak egy szemléletes példa: 2024 júniusában az állampárt elveszítette a XII. kerületet és Győrt, visszanyerte viszont Salgótarjánt és Miskolcot).
2. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a TISZA győzelemre esélyes kihívó lett. A kormánypárttól valóban vándoroltak el százezrek – minden ciklusban szoktak és eddig mindig visszatértek, sőt szinte mindegyikük hozott magával még egy embert. 2012-ben az MSZP és az LMP együttes támogatottsága meghaladta a Fideszét (fiatalabb olvasók kedvéért: ez nem nyomdahiba, ezeknek a pártszerű képződményeknek valamikor tényleg voltak szavazóik, időnként nem is oly’ kevés). 2015-ben sorra vesztette el az időközi választásokat az állampárt, aminek folyományaként a kétharmados többsége is megszűnt három évre. (A 2015-2018 közötti időszak egyébként nagyon tanulságos arra a kívánalomra nézvést, hogy „legalább kétharmaduk ne legyen, az már előrelépés lenne”. Ezen kétharmad-mentes időszak terméke – a teljesség igénye nélkül – a kopasz-találkozó a választási irodánál, a Népszabadság beszántása, a CEU elüldözése). 2019-ben, a „rabszolgatörvény” keltette fölháborodás és a Borkai-szeánsz is erodáló hatással bírt, s ez részlegesen meg is látszott az önkormányzati választásokon. Lehet mondani, hogy ekkora krízisben még nem voltak a hatalmasok (nagy eséllyel így is van), de hát egyszer nyilván eljön az eddigi legnagyobb válság és (minimum) naivitás azt gondolni, hogy a kormányzati nagytrösztök ilyenről még nem hallottak és ne próbálnák meg minden eszközzel menedzselni.
A közvélemény-kutatások olyan választást modelleznek – ti. a tisztán listás választást –, amilyen Magyarországon nem létezik. Ebből következően ezek a mérések szükségszerűen torzítanak. Nem a listás, hanem az egyéni választókerületi eredmények döntenek. A mostanában valószínűsíthető fej-fej melletti állás – a NER választási rendszerére lefordítva – nagyarányú Fidesz-győzelmet jelentene. És ne feledjük a precíz csapdát, amit a választókerületekben állított a rendszer: ha a TISZA kiáll elvi álláspontja mellett és nem közösködik Gyurcsányékkal, a potenciálisan esélyes budapesti körzetek és a néhány szóba jöhető nagyvárosi csatatér is elszállhat a megosztottság miatt. (A Nyugati Fény pedig harsoghatja az eltorzított arcú exfideszesről, hogy „na ugye megmondtuk”). Ha pedig jön újra az összefogósdi meg a „füstös szoba”, akkor végképp oda a varázs. (A NER-média pedig harsoghatja az eltorzított arcú újbaloldaliról, hogy „na ugye megmondtuk”).
Az már tényleg csak hab a tortán, hogy még Rogánék sem tudják, milyen szisztémában zajlanak majd a választások 2026-ban. Elég lesz előtte pár héttel eldönteniük. Amikor egyesek azzal andalítják magukat, hogy „de hát a törvény nem engedi, hogy 2025 januárja után módosítsanak”, az már a misztikus romantika világa. Nyilván az a törvény is gránitszilárdságú.
3. Magyar Péter a „teflonarc”, akit minden támadás csak tovább erősít. 2024 végén nem is alaptalan ez a percepció, de észlelésünk itt is könnyen torzíthat. Az, hogy minden egyes „leleplezés”, támadás, karaktergyilkolás után csak nő a lájkok, támogató kommentek és a „rendszerváltó kártyák” száma, annyit mutat, hogy a már elkötelezettek nem tágítanak. Azonban ahogyan az állampárt hívei között is a hívők a leghangosabbak, de nem a legszámosabbak, hasonló helyzet a TISZA (potenciális) támogatói között is detektálható: a tényleges kihívó pozícióhoz elengedhetetlenek az opportunista szavazók százezrei, akik nem kommentelnek, nem is hallgatnak podcastokat meg háttér-elemzéseket, annyi viszont könnyedén átszivároghat hozzájuk, hogy Magyar Péter az a figura, aki körül mindig valami zűr, balhé, negatív aurájú történés van. Ők nem fognak merengeni a lehallgatások etikai kérdésein, a provokáció lélektanán, az autoriter rezsim vs. versengő többpártrendszer dilemmáján. Az ő megélésük 2026 tavaszán jó eséllyel az lesz, hogy van itt egy kormány, amelyik olyan-amilyen (egyébként nem föltétlenül nagyon szimpatikus), de azért csurran-cseppen (adott esetben akár ömlik) tőlük valami, a híradóban csak láttuk futólag a miniszterelnököt Trumppal, Putyinnal meg a pápával, míg a másik körül mindig csak a zűrzavar van.
Egyetértek Lányi Andrással, amikor a Menczer-féle, „Nyuszi vagy, McFly” akciójelenet (lásd még: a házi feladat a Harcosok klubjában) kapcsán azt írja, hogy „tudják, mit tesznek”. A széles közönségben ez semmiféle visszatetszést nem fog kelteni (sőt). Nem értek egyet viszont azzal a megállapítással, hogy az állampárt lemondott volna a mérsékelt szavazóiról. Nem mondanak le soha, egyetlen szavazatról sem, csupán a jól ismert „pávatánc” logikája szerint hol inkább az egyik, hol inkább a másik csoportnak játszanak picit hangosabb riffeket, de aztán a választás napjára az összes hangzat egybeér.
Az egész pályás letámadáshoz társulnak ráadásul oldalági zajkeltések is. Csak két példa a közelmúltból: egy oknyomozó portál alapítójának panasza ellenzéki kommentelők (!) cancel terrorjáról, amivel a nekik nem tetsző független-objektív újságírót el akarják törölni (!), illetve az opportunista anarchista történész jajkiáltása, miszerint azért nem mer szerepelni egy kormánykritikus rendezvényen, mert megfenyegették a…a…TISZÁSOK! Ellenzéki terror az teljhatalom 15. évében! Persze, tragikomikus, de alkalmas lehet arra, hogy a fölületes érdeklődőben elhintse a kétely magvait: megette a fene az EGÉSZET.
Ami mindenképpen fontos lenne: ne veszítsük el a kritikai érzékünket. Értelemszerű, hogy jelenleg szinte minden figyelem Magyar Péterre irányul. Az utóbbi időkben mintha már kevésbé viselkedne ostromlott várparancsnokként, remélhetőleg már nem fogja propagandistázni azt, aki nem az ő propagandistája és talán az olyan méretes bullshitektől is megkímél minket, mint a magánrepülőgépen menekülő Rogán víziója, aki – mint az Édes Anna Kun Bélája – zserbókkal tömi tele a puffadozó zsebeit. Hátha egyszer majd este is azt mondja Ukrajnáról, amit kora délután mondott. Érthető, hogy erős a késztetés egy közös pultozásra, amikor dőltére Tökmag Jankók lesnek (Ceglédi Zoltán „nyomigyereknek”, Hont András „selyemmajomnak”, Konok Péter „gagyi messiásnak” becézi, Schiffer András pedig mélyen egyetértve citálja Szakács Árpád meglátását, miszerint EP-listájának tagjai „biológiailag kitenyésztett robotok” – és még csak a NER röppályáján vagyunk, nem is a belsejében). Hasonló a szituáció, mint amikor Gyurcsányék árulással vádolják a Kutyapártot és minden ép erkölcsi érzékű ellenzéki rohanna passzivistának. Szóval, nem könnyű, de őrizzük meg integritásunkat akkor is, ha kellemesebb a képzelet szálfái közt, mint a tények bozótjában. Jó lenne, ha ezt a közéleti pezsgést át tudnánk menteni arra az időszakra is, amikor majd az esetleges újabb bukás után, a menetrendszerű letargiát leküzdve kell elkezdeni gondolkodni a továbbiakról. S talán egyszer sikerül majd eljutni a fölismeréshez: ha Magyar Péter (vagy bárki más) nem válthat meg minket, akkor magunkat kellene megváltanunk. Akkor talán elindulhat majd az alternatív közösségek építése (amelyeknek a csírái mintha örvendetesen bontakoznának), amikor nem százalékokat méricskélünk, nem levitézlett mandátumvadászokkal hadakozunk, hanem megalkotjuk magunknak a mást.
A cikk előzményei:
Stumpf András vitaindítója: A herceg és a Hegy? – 2025-ös évindító
Lányi András írása: 2025-ben valóban eldől a sorsunk, de nem idehaza dől el
Nyitókép: Orbán Viktor és Semjén Zsolt a Kossuth-nótát éneklik a Fidesz-KDNP választási eredményváró rendezvényén 2018. április 8-án. MTI Fotó: Máthé Zoltán
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
