„Megtagadunk mindent, ami a francia forradalom óta történt?” – Horányi Özséb szerint tévúton a keresztény értelmiség
A Pax Romana Fórum katolikus értelmiségi szervezet tagja és egykori elnöke szerint nem látni a választóvonalat itthon állam és egyház között, és ez baj. Horányi Özséb kommunikációkutató, tudományszervező, a nyelvtudományok kandidátusa, akinek egykori egyetemi tanárként lesújtó véleménye van a magyar felsőoktatásban látható tendenciákról is. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) 42 év után idén januártól bezárta az Elméleti Intézetet, amelynek ő volt az első, legidősebb fia, Horányi Attila pedig az utolsó vezetője. Interjú.
– Visszatekintve az életművére már-már tévútnak tűnik eredeti végzettsége, a villamosmérnöki diploma. Azért választotta ezt az utat, mert családi hagyomány volt a mérnöki lét, esetleg a klasszikus ok miatt, mert 2×2 a kommunizmusban is 5 volt, vagy azért, mert tényleg tetszett önnek ez a pálya?
– Tévútnak semmiképpen nem nevezném, de az tény, hogy eredendően nem azt forgattam a fejemben, hogy villamosmérnök leszek. 1967-ben végeztem a BME-n és 1972-ben már bölcsész doktor voltam. Egy Papp Ferenc nevű egészen kitűnő tanár vett pártfogásába azzal az őrült ötletemmel, hogy villamosmérnöki végzettséggel, bölcsész diploma nélkül szeretnék nyelvészeti kisdoktorit szerezni. Mint utóbb kiderült, szándékosan hagyták ki az egyetem doktori szabályzatából, hogy ehhez szakirányú egyetemi végzettség birtokában kellene lenni. Azt leszámítva, hogy gyerekkoromban minden konnektorba be akartam dugni egy szöget – ami néha sikerült is és olyankor az utcában nem volt villany egy darabig –, nem igazán érdekelt az egész. Az utolsó dolog, ami még érdekelt ezzel a pályával kapcsolatban, az volt, amikor gépészmérnök apámmal tranzisztoros rádiót építettünk egy szappantartóba.
– Tudta, hogy mivel jár, ha az esztergomi ferencesekhez megy gimnáziumba?
– Fogalmam sem volt. Apám szembesített vele, amikor rájött, hogy a hátuk mögött oda adtam be a jelentkezésemet. Azt kérdezte: teljesen őrült vagy? Nem gondolsz a jövődre?
– Hogy lehetséges, hogy tizennégy évesen nem sejtette, hogy ha egyházi iskolába megy, nehéz lesz továbbtanulni? Otthon nem volt szó politikáról?
– A húgom, aki regényíró, azt mondja, hogy mi itthon a szó legteljesebb értelmében kettős nevelésben részesültünk, de én őszintén szólva nem emlékszem arra, hogy apám vagy anyám prédikációt tartott volna arról a három gyereknek, hogy valamiről nem lehet az iskolában beszélni. A szüleim a szó hétköznapi értelmében voltak keresztények. Jártunk templomba, de különösebben sokat nem gondoltak a vallásosságukról. Hogy én miért kezdtem erről sokkal többet gondolni, ez egy rejtély. Ők persze ezt észrevették, beszélgettünk is róla, én elmondtam, hogy szerintem több van ebben, mint hogy vasárnap elmegyünk misére és ők soha nem mondtak ellent nekem ilyesmiben, egyedül akkor, amikor a ferencesekhez jelentkeztem.
– Miért jelentkezett oda?
– Itt, a Dózsa György út környékén akkor még nem volt nagy választási lehetőség.
– Itt laktak akkor is?
– Én 81 éve élek ebben a lakásban.
– Innen tehát csak Esztergomba vezetett út?
– Egy domonkos szerzetes tanácsolta, hogy oda menjek, akivel jó viszonyban voltam. Ő írta meg az ajánlólevelet is számomra. Utólag már nagyon sajnálom, hogy ezt mondta.
– Miért?
– Mert a bencésekhez kellett volna mennem. Velük az utóbbi húsz évben elég szoros viszonyt ápoltam.
Egy olyan ember, mint én, aki magát kereszténynek vallja és mint ilyen, hiszi, hogy van dolga a társadalomban, keresi azokat, akikkel lehet együtt munkálkodni a jó ügyekért. A négy működő rend közül a bencéseket találtam erre a legalkalmasabbnak.
Várszegi Asztrikkal, aki huszonhét éven keresztül volt a magyar bencés rend főapátja, és aki elképesztő műveltséggel, kreativitással rendelkezik, viszonylag hamar, 1988-ban, tehát még a rendszerváltoztatás előtt, de már annak a szelei közt találkoztunk össze és nagyon sok mindent csináltunk együtt. Annak ellenére, hogy hiszek abban, hogy az ember csak saját maga tud utat törni magának, én szervezeti ember vagyok. A nyolcvanas években még az volt az elvárás, hogy az ember, ha keresztény, csak menjen be a templomba és lehetőleg maradjon csendben, én viszont ennek pont az ellenkezőjét gondoltam. Akkor találtam rá a Pax Romana nevű Nemzetközi Katolikus Értelmiségi és Kulturális Mozgalomra, amelyet az első világháború után svájci egyetemisták alapítottak azzal a mérhetetlenül naiv óhajjal: „Soha többet világháborút!” A magyarok is ott voltak az 1921-es alapításnál. Azóta hatalmasra nőtte ki magát a szervezet, jelenleg nyolcvankét országban van jelen. Amikor csatlakoztam hozzájuk, már a Pécsi Tudományegyetemen oktattam. Azokkal a diákokkal, akik érdeklődtek a kereszténység közéleti vonatkozásai iránt, konferenciákat kezdtünk rendezni, amelyekről kis könyvek is megjelentek. Olyan kérdésekre kerestük a választ, mint hogy mi a keresztény közélet vagy mi a katolikus egyház társadalmi tanítása. Egy-egy ilyen konferencián 100-150 ember vett részt a pécsi Művészetek Házában, amely paradox módon Aczél György védnöksége alatt működött. Szerencsére azt nem ellenőrizte, milyen programokkal töltik meg az épületet.
– Ha nem mérnöknek készült, mégis mi akart lenni?
– Eredetileg bölcsészkarra jelentkeztem, de kirúgtak. Akkor tudtam meg, hogy amit apám mondott, tényleg igaz: a párt politikai bizottságának volt egy állásfoglalása, ami kicsit nagyobb erővel bírt, mint az alkotmány. Eszerint aki két évet vagy annál többet végzett egyházi gimnáziumban, azt csak természettudományi karra vehetik fel. Magyar–pszichológia szakra jelentkeztem, és a felvételi bizottság a szóbelin jó háromnegyed órán keresztül faggatott – mint utóbb kiderült, azért, mert bár az első pillanattól tudták, hogy nem vehetnek fel, minden józan megfontolás szerint fel kellett volna vegyenek. Amikor kijöttem a vizsgáról, még ott tébláboltam, amikor kilépett az ajtón az egyik bizottsági tag. Megállt mellettem és azt mondta: fiatalember, ne jelentkezzen ide többet, ezek magát nem fogják fölvenni. Ő volt Fábián Pál, a nyelvész, stiliszta, akivel később, amikor a pályám folyamán összetalálkoztunk, meg is beszéltük ezt, emlékezett az esetre. Ezután jelentkeztem a Műegyetemre, amit el is végeztem, de egyetlen percig sem tudtam magam mérnökként elképzelni.
– Öt év kín lehetett, bölcsészként a Műegyetemen…
– Ez nem ennyire egyszerű, de tény, hogy rengeteg dolog volt, ami a vas-szén állapotábrához hasonlóan a lehető legérdektelenebb volt számomra. Ugyanakkor tanultunk például hálózatelméletet is, ami viszont hallatlanul izgatott engem.
– És a pszichológiában mi izgatta? Akkoriban ez még nem volt felkapott, sőt, igazán elismert tudomány sem.
– Nagyon szerettem moziba járni, a hét minden napján ott ültem. Imádtam a filmeket. Most ne A furfangos Nyeszterka típusú 105 részes szovjet tévéfilmsorozat-féle filmekre gondoljon, nagyon izgalmas műveket is adtak. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a filmet csak pszichológiailag lehet megközelíteni. Azóta úgy gondolom, mindenhogy inkább közelítenék felé, mint pszichológiai szempontból. Közbejött ugyanis az én igazi nagy intellektuális találkozásom a világgal: elolvastam Saussure Bevezetés az általános nyelvészetbe című művét és rátaláltam a szemiotikára. Azt terveztem, hogy a filmek, fotók közelében töltöm majd az életemet.
– Pszichológus fia és pszichiáter lánya felé hogyan számol el a „mindent inkább, mint a pszichológiát” következtetéssel?
– A pszichológia a befogadó oldaláról közelít az adott témához. Arra kíváncsi, milyen hatással van a film a nézőre, én pedig a szemiotika hatására magáról a műről akartam gondolkodni. Azóta is, mindvégig. Érdekeltek a filmek, de nem csak nézőként, hanem elemző szemmel néztem őket. Annyi történt csak, hogy ma már azt gondolom, a szemiotika annak idején, az 1800-as évek második felében valami olyat ragadott meg, ami intellektuális problémaként csak a 20. század elejére érett meg. Arra próbáltam választ találni, mi az értelme, mi a jelentése egy-egy műnek és egyetlen dolgot tettem hozzá ehhez. Azt, hogy a mű által teremtett érték hogyan jut el a szerzőtől a befogadóhoz. Ez maga a kommunikáció.
– Manapság sorban tűnnek el a humán szakok a felsőoktatásból, mondván, nincs rájuk kereslet, mert nem lehet velük jól keresni. Mit gondol, mi lesz ennek a vége?
– A vége már megvan. Lehet ezt még ragozni, lehet még mélyebbre süllyedni, de a vége már látszik.
– Annak idején kiállt az MTA kutatóintézeteinek elvétele ellen, Csépe Valéria azonban azt bizonygatta lapunknak, hogy az akadémia nem volt jó gazdája a kutatóhálózatnak. Milyennek látja az új működést?
– Most is azt gondolom, hogy nagy hiba volt az intézetek és az MTA viszonyának megváltoztatása. Szerte a világban vannak olyan tudományos akadémiák, a Magyar Tudományos Akadémiához hasonlóak, amelyeknek nincs kutatóhálózatuk, és olyanok is, amelyeknek meg van. Az egyik okom arra, hogy elleneztem a kutatóintézetek elszakadását az Akadémiától, hogy azt gondoltam, iszonytató nagy munka egy bejáratott helyzetet felszámolni, és lényegileg ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazokból a témákból és struktúrákból egy új működőképes struktúrát létrehozni. A kérdés nem feltétlenül az, hogy elszakítsuk-e az intézeteket az Akadémiától, inkább az, hogyan lehet őket működésükben jobbá tenni. Ez a kérdés fel sem vetődött sem régebben, sem legutóbb. Azt viszont látjuk, hogy az akadémiai intézetek munkatársai jelentős részt kénytelenek vállalni az egyetemi oktatásban financiális okok miatt, mert elégtelen a jövedelmük. Ha pedig megnézzük az egyetemi szabályzatokat, azt látjuk, hogy az oktatóknak, a tanároknak általában kutatási feladataik is vannak. Ha ez az alapállás, akkor ugyan miért kell egyes munkakörök esetében úgy gondolkozni, hogy nincsenek oktatási feladatok, mások esetében pedig, hogy vannak oktatási feladatok?
Az egész kérdést, hogy legyen-e az Akadémiának kutatóintézeti hálózata, álkérdésnek tekintem. Inkább az a dilemma, hogyan kellene a mai Közép-Európában létező Magyarországon olyan kutatásokat kezdeményezni és folytatni, amelyek autonóm módon kapcsolódnak az egyetemekhez, vagyis nem egyszerűen kiszolgálói az egyetemi oktatásnak.
Egyébként nagyon érdekes, hogy a kilencvenes években, amikor felvetődött az a kérdés, hogy merre fejlődjön a magyarországi kutatás, akkor az Akadémia nagyon szigorúan elzárkózott attól, hogy a kutatóintézetek elkerüljenek a fennhatósága alól. Mi motiválta ezt a döntésüket? A rendszerváltoztatás idején és az utána következő években talán mód lett volna arra, hogy az Akadémia visszaszerezze 1949-ben elveszett autonómiáját. Ez remélhető lett volna, hiszen az akadémia vezetése olyan kitűnő tudósokból állt, akikre a magyar társadalom csak felnézhetett. Ezek a tudósok azonban egyúttal intézeti igazgatók is voltak. Vajon az ő „kényelmük” okán nem vetették föl az intézmény autonómiájának a kérdését, és megelégedtek azzal, hogy az intézetük többé-kevésbé autonóm maradt? És mi motiválta a közigazgatáson belül azoknak a döntését, akik végülis elszakították az intézeteket az Akadémiától? Hogy milyen megfontolások alapján történtek az elmúlt években valódi változások az akadémiai intézetek tevékenységével kapcsolatban, ezt nem lehet látni. Bármilyen szomorúan hangzik is, tulajdonképpen rosszabb helyzetben vagyunk ma, mint voltunk évekkel ezelőtt. Nem az a valódi kérdés, hogy van-e igazgatási viszony az MTA és a HUN-REN között, hanem az, hogy miként tudna a magyarországi kutatási kapacitás jobb eredményeket elérni.
– Az, hogy eltolódik a hangsúly a természettudományos tárgyak felé, azt sugallja, hogy az ismeret, a tudás profit nélkül nem sokat ér. Erről a rendszerváltás utáni generációnak van is keserű tapasztalata. Csoda, ha a gyerekeiket inkább a reál pályák felé terelik?
– Azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Az a szülő, aki úgy dönt, hogy gyermeke érdeklődését a mérnöki (vagy az orvosi, vagy a pénzügyi) pályák felé tereli, a nálunk elérhető jövedelmi viszonyok szempontjából racionálisan dönt. A társadalom egésze szempontjából azonban mégsem ez jelenti feltétlenül a jó döntést. Mi lenne azzal a rakétatervező mérnökkel, aki korábban nem sajátította el a négy alapművelettel (az összeadással, a kivonással, a szorzással és az osztással) kapcsolatos rejtelmeket? Ha nem elegendő körültekintéssel kiválasztott részletet hagynak el a teljes kurrikulumból, például a diákok túlterhelése miatti aggodalom okán, előfordulhat, hogy valami előre nem látott területen jelenik szinte leküzdhetetlen hátrány. A világban több helyen így jártak, ahol elhagyták a kézírás megtanítását az elemi iskolákban, gondolván, hogy az a digitális világban a billentyűzettel kiváltható. Mint kiderült, a kézírás elsajátításával együtt járó finommotorikus mozgásokra vonatkozó kompetenciák megjelenésének olyan kognitív következményei vannak, amelyek hiánya nehezen pótolható másként. Megszüntetni egy képzési területet körültekintés és a helyzet alapos elemzése nélkül legtöbbször rövidlátó és gyakran igen káros intézkedés. Félreértés ne essen: a felsőoktatás és így az egyetem is a nemzetgazdaság része. Ugyanakkor – mint az oktatás általában – az egyetem különösen hosszútávú beruházás. Ha nem így tekintjük a kérdést, és azt feszegetjük mondjuk a néprajz szak esetében, hogy miként váljon önfinanszírozóvá, botorságot követünk el. Visszatérve a kérdésére:
nem az a feladat, hogy kitaláljuk, miként legyenek azok a szakok önfinanszírozóak, amelyek jelenleg nem azok; hanem az, hogy miként szerezzenek társadalmi presztízst azok a szakok, amelyek hátterében olyan tudás (felkészültség) van, amely szükséges a társadalom fejlődéséhez, de jelenleg alacsony presztízsű.
– Tanított a Pécsi Tudományegyetemen, a Pázmányon, a BME-n, 2017-ig a Corvinuson is, sőt, ön volt a pécsi tudományegyetem tanárképző karából megalakuló bölcsészkar első dékánja. Ha visszanéz az elmúlt évtizedekre, milyen irányú változásokat lát a magyar felsőoktatásban? Hogy sült el az a váltás, ami a 2011-es, új felsőoktatási törvény bevezetésével indult?
– Nekem alapvetően jó volt a véleményem arról az irányról, amely felé elindult annak idején – meglehetős késéssel – a magyar felsőoktatás, amely mára rettenetes kudarcba fulladt. Fél évvel azelőtt, hogy dékán lettem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy én milyen egyetemet építenék. „Az én egyetemem” meg is jelent a Felsőoktatási Szemlében három-négy részben és elég nagy visszhangja lett. Az én elképzelésem semmi másról nem szólt, mint hogy hogyan lehet átültetni az angolszász világban és azon belül is főként az Egyesült Államok nagy magánegyetemein kidolgozott modelleket ebbe a közép-európai világba, amelyben van szerencsénk élni. Ezért történhetett meg például, hogy amikor a 90-es évek közepén az lett a jelszó, hogy vezessük be a kreditrendszert, nálunk, Pécsen már régen működött. A kiindulópont és a törekvés tehát nagyon jó volt. 1983-ban kerültem Pécsre, akkor indult be ott az „egyetemi kísérlet”. Nagyon szép, gyümölcsöző időszaka volt ez az életemnek. Nyolc-tizenkét fős csoportokban tanítottam. Később arról vettem észre, hogy vége a világnak, amikor olyan órára kellett bemennem, ahol már 200 diák ült. Az, hogy Pécsen viszonylag jól sikerült a kísérlet, annak köszönhető, hogy valami félreértésnek köszönhetően 100 egyetemi állást kapott az addig 90 fővel működő főiskola.
Nagyon jó, a magyar felsőoktatás szempontjából fontos irányelvek fogalmazódtak meg akkoriban, de volt pár olyan erő, ami már akkor is a fejlődés ellen hatott. Az egyik, hogy nem volt pénz, a másik, hogy nem volt valódi, korszerű egyetemi mentalitás.
Attól, hogy a Pécsi Tanárképző Főiskola nevében az utolsó szót átírták egyetemre, még nem lett az.
– Mit lát a legfontosabb különbségnek a főiskola és az egyetem között?
– Ég és föld. Amikor a 40-es évek végén kétfokozatúvá tették a képzést az Egyesült Államokban, pont erről szólt a dolog. A főiskola megtanít egy zárt tudásanyagot és megtanítja azt is, hogy azt hogyan kell alkalmazni a gyakorlatban. Az egyetemen is el kell sajátítani ezt a tudásanyagot, a szakmát meg kell tanulni, de ha azt megtanultad, még nem tudsz tovább lépni, újítani. Ezt is meg kell tanulnod, a tudásra ráépíteni, adott esetben felülbírálni, továbbvinni. Az innováció nem része az alapképzésnek. Az alapképzésben tanuljuk meg a hagyományon alapuló tudást. Szerintem a jog például mindig akadémiai képzés volt, épp úgy, mint a főiskola. A jogász jogot alkalmaz. Leszámítva azt a pár szakembert – ezerből egy-kettőt –, aki új jogszabályokat (normaszöveget) alkot. Hány tagú az alkotmánybíróság egy tízmilliós országban? A számuk húsz alatt van.
Számomra a tragédia a dologban, hogy az elmúlt évtizedekben olyan emberek döntöttek és döntenek a felsőoktatás mineműségéről, akik maguk „nem végeztek egyetemet”. Vigyázat, nem azt mondtam, hogy nincs egyetemi diplomájuk!
Az egyetemcsinálás – az asztalossághoz hasonlóan – minden ízében szakmai kérdés. A szakma gyakorlásának pedig van eredménye. Némileg leegyszerűsítve a helyzetet: az asztalos munka eredménye az elkészült asztal, a csavargyár terméke a csavar. Az egyetemi iparkodásnak azonban nem a diploma a terméke, hanem a szakmailag kiművelt emberfő. És ennek minőségét bizony nagyon nehéz mérni. Ehhez jönnek még aztán a politikai tényezők is: a képzések céljainak megjelölése. Úgy látom, hogy a magyarországi felsőoktatás irányításában még nem váltak kellőképp szét a szakmai és a politikai kompetenciák. És ez nem jó.
– Feltételezem, hogy elsősorban a MOMÉ-ról beszél, ahol most, 42 év után bezárták az Elméleti Intézetet, amelynek annak idején ön volt az első intézetvezetője, a fia pedig most az utolsó.
– Erről nem szívesen beszélek legidősebb fiamon keresztül való érintettségem okán. Mindenesetre annyit elmondhatok: mintha nem igazán vennék komolyan, hogy az egyetemi oktatás egy nagy társadalmi beruházás, amihez sok pénz kell és ennek megfelelően jól meg kell gondolni, hogy mi történjen vele. Itt szó sincs megfontoltságról. Rohamléptekben, őrültebbnél őrültebb lépésekben haladnak előre a dolgok.
– Ön szerint miért van időprésben az egyetem?
– Az utóbbi hetek azt bizonyítják, hogy nagyon megrendült a hatalom belülről. Ha kívülről nem is látszik, könnyen megtörténhet, hogy belül összeomlik az egész. Annyira nincs pénz, hogy az elmondhatatlan és ennek sokféle következménye van.
– Mit veszít a MOME az Elméleti Intézet bezárásával?
– A művészeti felsőoktatás elmúlt 100-150 évének van egy nagyon világos történeti kontextusa. Ha ezek nincsenek meg egy döntéshozónak, aki művészként, művészeti menedzserként vagy adott esetben közigazgatási irányítóként beleszól abba, hogyan alakuljanak a dolgok, akkor ő nem tud kommunikálni azokkal, akik benne vannak ebben a kontextusban. Ennek, szegénynek, fogalma sincs, miről szól a történet. Nem tud hozzászólni. Nem azért, mert azok nem állnak vele szóba, hanem azért, mert amiről ő beszél, azt azok már 50-100 évvel ezelőtt megvitatták a kollégáikkal.
Ennél a folyamatos elmaradásnál, ennél a folyamatos kontextusmentességnél nincs borzasztóbb dolog. Merthogy minden tudás, kultúra tradíciókon alapul.
– A döntéshozók azzal védekezhetnek, hogy senkit nem bocsátanak el az Elméleti Intézet tagjai közül. Biztos, hogy működésképtelen lesz más felállásban ez a műhely?
– Ezt nem tudjuk. De az biztos, hogy feleslegesen sok energia megy majd el arra, hogy egy korábban létező szerkezet darabjait újra működőképessé tegyék.
– A MOME „A jövő egyeteme” elnevezésű átalakítási folyamat részeként döntött úgy, hogy lemond erről a 42 éves műhelyről. Ön hogy látja, a jelenlegi tendenciák tükrében milyen lesz a jövő egyeteme Magyarországon?
– Ha éppen borongós hangulatban vagyok, azt mondom, hogy katasztrofális. Ha jobb pillanatomban ér el a kérdés, az jut eszembe, hogy a tengerentúli nagy, vezető egyetemek (Harvard, Columbia, Mit stb.) újabban kötelezően előírják minden szakra (a szakhoz simuló módon, különféleképpen), hogy a diákoknak tanulniuk kell filozófiát (és ezen belül például ontológiát), teológiát, etikát és esztétikát, mert ma még nem tudjuk, hogy munkás életükben miféle kihívások érik őket; mi mindenre kell felkészülniük.
– Mi a véleménye arról, amit az alapítványosítás hozott a magyar felsőoktatásba?
– Borzasztó, ami történik.
Úgy hallottam, hogy például a MOME alkalmazottainak száma rendkívüli módon megszaporodott, de nem tudni, ez a rengeteg ember mivel foglalkozik, csak azt, hogy nagy pénzt visznek el.
Miközben ez a nagy pénz elkölthető lenne arra, hogy a jelenleginél ötször-hatszor több diák jusson ki fél évre, egy évre nyugat-európai képző intézményekbe.
– A Pax Romana Fórum katolikus értelmiségi szervezetnek, amelynek tagja, sőt, egy időben elnöke is volt, egyik alapvetése, hogy az egyházaknak és a vallásoknak a politikai szerepvállalás helyett inkább a szociális integráció és a társadalmi felelősségvállalás lenne a feladata. Ön milyennek látja most az egyházak és a politika viszonyát?
– Magyarország alkotmánya szerint az állam és az egyház szét van választva, ha viszont a napi gyakorlatot nézem, egyszerűen nem látom, hol van a választóvonal.
Nem értem, miért, hiszen a francia forradalomtól kezdődően egyre világosabban látszik, hogy a kettőt szét kell választani. Vagy talán most megtagadunk mindent, ami a francia forradalom óta történt? De megközelíthetjük ezt a kérdést másképp is. A keleti kereszténység nem vett részt ebben a modernizációban és meg kell nézni, hol tartanak. A 20. század legnagyobb gondolkodói közül sokan pravoszlávok voltak, így a személyes erudíció vállán még lehet a szó nemes értelmében pravoszláv hitről beszélni, de az egyház egyébként teljesen tönkrement. Itt van példának okáért ez az oroszok által elkezdett háború, amit Isten tudja miért, még háborúnak sem mernek nevezni. Az ukránok, akár tetszett nekik, akár nem, kénytelenek voltak belemenni. Napi 1000-1500 ember hal meg, ebben a pillanatban 600 ezerre becsülik a halottak számát és egy normális háborúban ennek két-háromszorosa a sebesültek száma, tehát beláthatatlanok a veszteségek. Ilyen körülmények között, a pravoszláv karácsony alkalmával azt látjuk, hogy Putyin ott van a moszkvai székesegyházban és nagy kereszteket hány magára. Tessék mondani, mi a farizeusság, ha ez nem?
– Hofher József jezsuita szerzetes a közelmúltban közölt dörgedelmes hangvételű véleménycikket a Magyar Hangban „Keresztény” kormányzat, mely prostituálja az egyházakat címmel. Egy olyan magyarországi keresztény értelmiségi szervezettől, mint amilyen a KÉSZ, nem lenne elvárható, hogy megkongassa a vészharangot a keresztény egyház és a politika összefonódása láttán?
– A KÉSZ minden látszat szerint megtagadta mindazt, ami a francia forradalom óta Nyugat-Európában a kereszténység eszméjének fejlődését illetően történt.
Annál összefonódottabb az egyház és az állam, mint ahogy a KÉSZ elgondolja, nem lehet. Én azt gondolom, rossz úton járnak.
– Elkerülhetetlen volt, hogy a közbeszéd ennyire eldurvuljon Magyarországon? Van, ami megállítsa ezt a folyamatot?
– Nem lett volna elkerülhetetlen, de ebben a pillanatban azért nincs, ami megállítsa, mert azok, akik kezükben tartják a társadalmi kommunikációt és főként annak a politikai részét, valamiért – egyébként szerintem kontraindikáltan – abban érdekeltek, hogy polarizálódjon a társadalom. A társadalom pedig van olyan ostoba, hogy hagyja magát polarizálni.
– És miért nem áll ki a keresztény értelmiség a közbeszéd eldurvulása ellen?
– Az én meggyőződésem szerint nagyon kevéssé állnak ki, de azt, hogy nem állnak ki, azért nem lehet mondani. Egyáltalán nem gondolom, hogy a keresztény értelmiség a szó nemes, jó értelmében ne lenne jelen a magyar közéletben, de azt igen, hogy nagyon halkan és nagyon kevéssé van jelen.
– Pedig ez felelőssége lenne.
– Nem csak lenne: az. És az a keresztény ember, aki nem érzi ennek a felelősségét, rosszul teszi a dolgát.
Nyitókép: Horányi Özséb budapesti otthonában 2025. január 8-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
