Mátészalka majdnem Selea lett – új könyv Magyarország elfeledett román megszállásáról
Soha olyan közel nem volt a herderi jóslat beteljesülése, mint 1919 késő nyarán és őszén. Noha magyar nemzet még létezett, Magyarország már alig élt: a trianoni terület háromnegyede is román megszállás alatt állt. A kollektív tudatalattiba süllyedt időszak első átfogó monográfiáját tette le az asztalra most Perczel Olivér történész Egy megszállás anatómiája – Román világ Magyarországon 1918-1920 című, nemrég megjelent könyvével. Páratlanul gazdag forrásanyagra támaszkodva írta meg az ország módszeres kifosztását és a tömeggyilkosságokat – az olvasó pedig szinte megszédül a töméntelen emberi szenvedéstől. Recenzió.
Háromnapos gyászt rendeltek el Budapesten, miután 1920. január 15-én Párizsban a magyar delegáció kézhez kapta az első világháborút lezáró béke feltételeit. Noha már régóta szivárogtak az információk a később a versailles-i Nagy Trianon-palotában aláírt szerződésről, a végleges határok megismerése sokkolta a meggyötört országot. A fővárosban bezártak a színházak, a mozik, a mulatók, a házakra fekete zászlókat tűztek ki. Országszerte tiltakozó gyűléseket tartottak, amelyeknek persze hatástalanok maradtak. Voltak azonban olyan területek a majdani trianoni határokon belül, ahol megkönnyebbülés fogadta a bejelentést – és nem azért, mert az adott vidéken megátalkodott nemzetárulók éltek. Hegedős Károly a Békés megyei Orosházán így emlékezett vissza ezekre az időkre: „Híre jött, hogy nemsokára vége lesz a román megszállásnak, mert az entente nem adja oda Magyarországból Romániának Erdéllyel együtt a Tiszántúlt is, csak Váradot, Aradot. Mi – Békés megye – Magyarországhoz fogunk tartozni és a románoknak záros határidőn belül ki kell vonulni innen. Persze lázban égtünk mindnyájan! Istenem, magyar katonák jönnek újra…” A megye 1920 tavaszán valóban felszabadult, Békéscsabáról például március legvégén vonultak ki a román csapatok, majd’ egyéves megszállás után.
A derék békési polgár visszaemlékezése Perczel Olivér történész-levéltáros, Budapest Főváros Levéltára és az Erőszakkutató Intézet munkatársa Egy megszállás anatómiája – Román világ Magyarországon 1918-1920 című, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent könyvében olvasható. Ez az első átfogó szaktörténészi monográfia a magyar történelem egyik olyan időszakáról, ami a nemzeti emlékezetből szinte kitörlődött.
1919 késő nyarán és őszén beteljesülni látszott a herderi jóslat: ugyan magyar nemzet létezett, de Magyarország lényegében megszűnt. A Nyugat- és Dél-Dunántúl egy részét kivéve a teljes ország idegen megszállás alatt állt. (Nem is beszélve a már 1918 őszén, telén elfoglalt, s később a békeszerződéssel hivatalosan is elcsatolt erdélyi, felvidéki, délvidéki területekről.) Szigetvártól Baján át Röszkéig Dél-Magyarország jelentős részén szerb csapatok állomásoztak, így ekkoriban Pécs és a komlói szénmedence sem tartozott ténylegesen Magyarországhoz. Szegedre franciák fészkelték be magukat, köztük a helyiek által az afrikai legénység miatt alaposan megbámult gyarmati csapatok. Az országot jelentős részben román katonák tartották megszállás alatt. 1919 tavaszán már övék volt a Tiszántúl. Miután pedig összeomlott a Tanácsköztársaság hadseregének tiszai offenzívája, s augusztus elején a proletárdiktatúra megbukott, a „rend és a nyugalom” fenntartásának jelszavával nemcsak a Duna-Tisza-közét, hanem Budapestet, majd a Nyugat-Dunántúl jelentős részét is elfoglalták. Rövid időre még Veszprémet és Győrt is.
Tökéletes jelképe a megaláztatásnak, hogy a nemrég még európai nagyhatalomnak számító Osztrák–Magyar Monarchia politikai életének egyik központjára, a budapesti Országházra román zászló került…
Perczel Olivér hosszú évek munkájával, szinte az összes magyarországi és több romániai levéltárban kutatva állította össze a román megszállás elfeledett történetének kirakósát. Nem feledkezik meg arról sem, hogy bemutassa a másik oldalt, a román historiográfia ugyanis hagyományosan bolsevikellenes kereszteshadjáratként tárgyalja az eseményeket. A tömeges rablást, erőszakot, gyilkosságot bagatellizálja, a háború sajnálatos velejárójaként állítja be. Esetleg revánsként beszél róla, amiért a központi hatalmak – az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország – megszállták a Kárpátokon túli Romániát 1916 és 1918 között. (Szerencsére egyes újabb szakmunkák már tárgyilagosabban mutatják be az eseményeket.)
Perczel Olivér könyvéből azonban kiderül, hogy bár a központi hatalmak valóban rekviráltak Romániában, tevékenységük szervezettsége, tudatossága összevethetetlen a román hadsereg magyarországi működésével. Mindezt nem a sértett magyar nacionalizmus, hanem román politikusok mondták ki. A párizsi békedelegációban részt vevő Alexandru Vaida-Voevod például azt írta haza 1919. augusztus 4-én Iuliu Maniunak, az erdélyi és magyarországi megszállt területeket irányító kormányzótanács első emberének, későbbi háromszoros miniszterelnöknek: „Használjátok ki a körülményeket és küldjetek gyorsan az országba Magyarországról hadizsákmányként mindent, amit csak lehet, különösen mozdonyokat, vagonokat, vasúti anyagokat stb. Kiáltsátok ki, hogy a magyar hadsereg egész hadianyaga [a romániai német csapatokat irányító] Mackensen seregének hadianyagából származik, Mackensen viszont megkínozta Romániát, tehát jogilag is, a háborús törvények értelmében is minket illet.” Bratianu miniszterelnök pedig 1920 nyarán arról beszélt a bukaresti parlamentben: „Nem nyugodhatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük. Mert mindaddig, míg Magyarországon az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.”
Perczel Olivér könyve az 1916-os erdélyi román betöréstől kezdi tárgyalni az eseményeket, majd részletesen olvashatunk Erdély és a Partium fokozatos megszállásáról 1918 ősze és 1919 tavasza között. Így egyszerre ismerjük meg a román politikai-katonai gondolkodás alapjait és a megszállás hétköznapjait, a nagyon hasonló technikákat. A kiindulópont végtelenül egyszerű: az antanthatalmak az 1916-os bukaresti szerződésben a román hadbalépésért cserébe Bukarestnek ígérték Erdélyt, a Bánságot és még a mai Magyarország területéből is egy darabot. Eszerint Debrecen például határváros, Békéscsaba, Gyula, Vásárosnamény és több szatmári település is Romániába került volna. Már a román nevek is megvoltak: Fehérgyarmat a Colonia, Mátészalka a Selea, Vásárosnamény pedig a Târgovişte nevet kapta az ortodox keresztségben. (Végül 1919 márciusában dőlt el Párizsban, hogy ez a térség mégsem lesz része Nagy-Romániának, a bukaresti politikusok azonban egy ideig még a sokat kockáztató és sokat nyerő rulettezők szerencséjében bíztak: hátha ideiglenes a döntés és megszerezhetik Szatmár ezen darabját is.)
A bukaresti szerződésben Romániának ígért terület polgári közigazgatás, a már említett, Nagyszebenben székelő Erdélyi Kormányzótanács fennhatósága alá került, a többi megszállt területen viszont a katonák parancsoltak. E kétfajta közigazgatás Perczel Olivér kutatásai alapján kétfajta hozzáállást eredményezett.
A polgári zónát igyekeztek Romániába integrálni, ezzel szemben a katonai zónát alaposan kirabolták.
A könyv egyik legérdekesebb, már a kortársak számára is fájdalmas kérdése: miképpen fordulhatott elő, hogy a bevonuló román csapatokat számos településen kifejezetten barátságosan fogadták? Perczel Olivér ugyanis szól a román történeti munkákban rendszeresen hangsúlyozott helyzetről, amire például egy debreceni szemtanú így emlékezett: „Az emberek eleinte szótlanul nézik. Egyszer csak itt is felharsan egy éljen, ott is előbújik egy fehér kendő. Rövid pár perc alatt éljenző, kendőt lobogtató, virágot szóró tömeg előtt vonulnak a láthatóan meglepődött román katonák.”
A magyarázat a végzetes kimerültség. A magyar társadalom egyszerűen belefáradt a négyévnyi háború zűrzavaros utójátékába, megrettent a proletárdiktatúrától; a bevonuló román csapatokban a rendet biztosító antantcsapatokat látta. (A lakosság egy jelentős részének viselkedése egyben megadja a választ az azóta is sokat vitatott kérdésre, miszerint miért nem lehetett fegyveres erővel megvédeni az országot – nem volt kivel.) A reményben persze gyorsan csalatkozni kellett, a román megszállás példátlan rablóhadjáratot eredményezett. Különösen miután teljesült a Bukarestben hangoztatott politikai cél, és 1919 augusztusának legelején megbukott a kommunista kísérlet. Hiába utasította Clemenceau francia miniszterelnök táviratban a román kormányt csapatai leállítására, a proletárdiktatúra összeomlása után a seregek előrenyomultak, és a Duna-Tisza-köze után megszállták Budapestet, majd a Dunántúl jelentős részét.
Szinte tudományos módszerességgel zajlott a rablás. Diósgyőrben a helyi vasgyár, Tokajban a bor, míg az Alföld síkvidéki területein a mezőgazdasági termények képezték az elszállítandó hadizsákmányt. Pest megye alispánjának jelentése szerint Nagykőrösön és környékén a román katonák „elözönlötték a szőlőket, tanyákat, majorokat, szőlőtelepeket, a szó szoros értelmében letaroltak és kiürítettek mindent, amit el nem bírtak vinni, azt tönkretették. A lakosságot minden készletéből kifosztották. A járókelőket megtámadták, kirabolták, a pénzét, ékszerét, óráját elvették. A lakosságot megbotozással, internálással, elhurcolással kényszerítették a rekvirálások tűrésére.” A ceglédi gimnázium természettudományi szertárából a preparált állatokat vitték el (a kitömött majmokat pedig valamilyen rejtélyes okból megnyúzták, mint havasi esztenán az elhullott birkákat), a békéscsabai felső leányiskolában a kulcsokat és a kilincseket pakolták össze. A méntelepről az ablaküvegeket, ablakpárkányokat, a villanyvezetékeket és a tűzhelyek vasrészét is elszállították. Budapesten csak Bandholtz amerikai tábornok határozott fellépése akadályozta meg a Nemzeti Múzeum kirablását. A román katonák arra hivatkoztak, hogy mivel Erdély az övék, joguk van az onnan származó műkincsekre. Aligha jártak volna el fehérkesztyűs művészettörténészek óvatosságával, az amerikai tiszt tiltása nélkül bizonyosan vittek volna mindent, amit értek.
Közép-Európa egyik legjelentősebb nehézipari üzeméből, a csepeli Weiss Manfréd-gyárból pedig 1600 (!) vagonnyi felszerelést, gépet, fémet, lőszert szállítottak el.
Olyan mértékben lepusztították, hogy a korábban 30 ezer munkást foglalkoztató üzemben a megszállást követően ötszáznál is kevesebb ember lézengett.
A menetrend minden településen hasonló volt: a bevonulás idején az illetékes román parancsnok rendet és biztonságot ígért, s arról volt szó, a Tanácsköztársaság kádereinek kivételével senkinek sem esik bántódása. Ehhez képest szinte azonnal megindult a fosztogatás és mindenki veszélyben volt. Budapest megszállása idején rendőrségi jelentések szerint legalább háromezer civilt raboltak ki román katonák. Plasztikusan fogalmazta meg a helyzetet Rómába küldött jelentésében Ernesto Mombelli, az olasz katonai bizottság vezetője: „A románok azért köntörfalaznak, hogy rablásaikat a magyarok ne ellenőrizhessék, valamint azért, hogy hangsúlyozzák jelenlétüket, mint humanitárius küldetés fontosságát a közrend fenntartása érdekében s az esetleges újból felbukkanó bolsevizmus ellenében. […] A lakosságot még mindig terrorizálják. A román elnyomás túlságosan szigorú.”
Számszerűsíteni is lehetett ezt a szigorúságot. Budapest 1919 augusztusa és novembere közötti megszállása 2,5 milliárd korona kárt okozott. Összehasonlításul: akkoriban egy heti átlagkereset körülbelül 300 koronát tett ki. A magyarországi román világ a tetemes anyagi káron túl is követketményekkel járt. Napirenden volt a botbüntetés, rengeteg nőt erőszakoltak meg és számos tömeggyilkosságra is sor került. Perczel Olivér kutatásai alapján a legtöbb kivégzés a Tiszáig történő román előnyomulás, továbbá a Vörös Hadsereg tiszai offenzívája, majd az azt visszaverő román ellentámadás idejére esett. Békés városában például 1919 áprilisában egy román tiszt utasítására tizenegy férfit végeztek ki jajveszékelő hozzátartozóik szeme láttára. Fegyverneken júliusban a földeken dolgozó emberek között rendeztek vérfürdőt, 39 embert (köztük három kislányt) lőttek agyon, Hatvanban 47 ártatlan civilt öltek meg. A legsúlyosabb mészárlás Hódmezővásárhelyen történt, ahol a román csapatok – helyi magyar kollaboránsok részvételével – 56 embert ejtettek foglyul, majd géppuskáztak le (közülük kilenc volt vöröskatona.) A kutatás jelenlegi állása szerint a magyarországi román megszállás idején 600 embert végeztek ki önkényesen. A végső szám ennél alighanem magasabb, ám a források hiányossága miatt csak ezeket lehet bizonyítani.
Perczel Olivér könyve egy jegyzőkönyv alaposságával mutatja be az atrocitásokat, az olvasó pedig szinte megszédül a töméntelen emberi szenvedéstől. Mégis fontos megismerni a kollektív tudatalattiba zárt traumát, hogy ne menjen feledésbe: a román csapatok 1919 ősze és 1920 tavasza közti kivonulása egy minden értelemben lepusztított országot hagyott maga után.
Innen kellett talpra állni.
Nyitókép: a román hadsereg egyik vânători (könnyűgyalogsági) ezredének katonái a budapesti Hősök terén 1919-ben (forrás: Wikimédia Commons/I. Ferdinánd Nemzeti Katonai Múzeum)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
