Így is lehet emlékezni: töprengésre késztető alkotás lett a gettó új Klauzál téri emlékműve
A Klauzál tér egyszerre volt a gettó főtere és egyik tömegsírja, múltjára azonban a helyszínen mindeddig semmi nem emlékeztetett. Felszabadításának 80. évfordulójára a Hetedik Műterem tervei szerint készült emlékmű a megújult téren, sőt a gettó egykori határait is megjelölték. A történelmi emlékművek nehéz műfajában példaértékű megoldás született: nem tolakodó, viszont mélyen átgondolt és érzékeny emlékjelhálózat. Belesimul a városrész mindennapi életébe, az odafigyelni kész látogatót azonban megállítja, és belegondolásra készteti.
Holnap lesz nyolcvan éve, hogy a Vörös Hadsereg katonái ledöntötték a budapesti nagy gettó palánkjait, és kiszabadították az ott összezsúfolt közel 70 ezer embert. Azoknak a magyar állampolgároknak, akik Belső-Erzsébetváros zsidók számára kijelölt városrészében élték túl a holokausztot, ezen a napon ért véget a vészkorszak. Bár a budapesti gettó a történelmi emlékezetben kiemelt szerepet játszik, és mélyen beleégett a kollektív tudatba, de valójában nem állt fenn nagyon sokáig: kevesebb mint hét hétig.
Ebbe a másfél hónapba azonban annyi szenvedés, fájdalom, kín, gyilkosság, éhezés, betegség zsúfolódott össze, hogy az szinte felfoghatatlan és elmesélhetetlen. A palánkok nemcsak bezárták a zsidónak minősített embereket, börtönné változtatva Budapest egy darabját, de el is takarták a rettenetet a főváros többi lakója elől. Amikor azonban a deszkakapuk és -falak ledőltek, a budapestiek láthatták a valóságot: a gettó közterületein temetetlenül feküdt a rengeteg halott. Január 18-án azonban még zajlott a főváros ostroma, Budapest újkori történelmének legnagyobb tragédiája, és halottak hevertek más utcákon is. De messze nem olyan tömegben, mint a gettóban, ahol a becslések szerint három helyszínen közel 3000 temetetlen holttest feküdt: azok, akik az előző két hétben az éhezés, a betegségek és a gyilkosságok áldozatai lettek. Többségében idős emberek és gyerekek, hiszen a gettó lakosai e két korosztályból kerültek ki főként – a legöregebbekből és a legfiatalabbakból.
Belső-Erzsébetváros olyan hely, ahol nyolcvan évvel ezelőtt fahasábszerűen rakták egymásra az utcákon, udvarokon a jéggé fagyott hullákat.
Ma pedig ugyanezeken az utcákon és – a rengeteg bontás ellenére – még mindig nagyrészt ugyanazon házak között zajlik a mindennapi élet: a legénybúcsús angolok és a kocsmázó magyar fiatalok, a zsinagógák előtt sorban álló turisták, a Klauzál téri csarnok Spar áruházában bevásárló helyi lakosok és a Kéthly Anna tér kis parkjában ücsörgő nyugdíjasok nyilván nem gondolnak – nem is gondolhatnak – folyamatosan arra, hogy a hétköznapoknak ez a nagyon is átlagos kerete az egyre távolabbi múltban néhány hétig maga volt a földi pokol. De nem is szabad ezt teljesen elfelejteni.
A nagy gettó
Amikor 2021-ben a VII. kerületi önkormányzat nyilvános ötletpályázatot írt ki a Klauzál téren egy új gettóemlékmű megalkotására, tulajdonképpen ezt a nagyon nehéz feladatot kellett megoldani: úgy emlékeztetni a rettenetre, hogy az egyszerre legyen méltó az események súlyához, de ne telepedjen rá nyomasztóan az életre. Hiszen a Klauzál tér nem temető, nem lehet csak az emlékezés helye, mert ma is ez a városrész főtere. Az itt élők számára szinte az egyetlen jelentősebb zöldterület, ahova kikapcsolódni, levegőzni, sportolni, kutyát sétáltatni, vásárolni mehetnek. De az sem volt a rendjén, hogy a történtekre az elmúlt évtizedekben semmi nem emlékeztetett.
*
A budapesti gettó létesítéséről a nyilas puccs után körülbelül egy hónappal, 1944. november közepén döntött a Szálasi Ferenc vezette kormány. Addigra Magyarországon már csak a fővárosban maradt nagy lélekszámú zsidóság. A vidéki zsidóság deportálására már a német megszállást követően, az év első felében sor került, és a folyamat nyáron elérte a főváros közvetlen környékét, a ma Budapesthez tartozó elővárosokat is. A tervezett fővárosi deportálásokat azonban július elején Horthy Miklós kormányzó leállította. A nyilas puccs idejére még mindig életben volt a magyar zsidóság körülbelül egyharmada: mintegy 150 000 zsidó szolgált a különféle munkaszolgálatos-alakulatokban és 150-160 000 fő élt Budapesten.
Ez nem azt jelenti, hogy a budapesti zsidóság ne élte volna át addigra a jogfosztás és a kirablás különböző stációit. Hónapok óta sárga csillagot kellett hordaniuk, és júniusban egy polgármesteri rendelet értelmében kényszerűen össze kellett zsúfolódniuk a városszerte kijelölt 2600 csillagos házba, más épületekben nem lakhattak. E rendelet több tízezer embert kényszerített költözésre, és ezzel együtt vagyonuk, ingóságaik jelentős részét is elvesztették, hivatásukat többé nem gyakorolhatták.
A nyilas uralom mindjárt az első napokban pogromokkal indult, majd a munkaképesnek minősített zsidó férfiak és nők besorozásával folytatódott. A besorozottakat árokásásra, kényszermunkára vitték, később halálmenetekben a Német Birodalom felé hajtották. November közepén Újlipótvárosban kijelölték az ún. nemzetközi gettót, ahova a semleges államok menleveleivel rendelkező, elvileg védettség alatt álló zsidókat költöztették; ez azonban nem jelentett egységes, lezárt területet, hanem különálló házakból állt. Nem jelentett tényleges védelmet sem, mert a területen rendszeresek voltak a nyilas pogromok, razziák, gyilkosságok.
Ilyen előzmények után hívatta be 1944. november 18-án Solymossy János rendőrfőparancsnok-helyettes a Zsidó Tanács vezetőit, hogy közölje velük, a belügyminiszter Belső-Erzsébetvárosban jelölte ki a nagy gettót, ahova minden zsidónak be kell költöznie a maradék csillagos házakból. A gettó pontos határait Vajna Gábor belügyminiszter november 29-én megjelent rendeletének térképmelléklete állapította meg.
A magyar hatóságoknak kezdettől fogva gondot okozott, hogy Budapesten homogén zsidónegyed soha nem létezett. Belső-Erzsébetvárosban valóban magas volt a zsidók aránya, itt voltak a leghíresebb zsinagógák és közösségi intézmények, de zsidó lakosság minden kerületben élt, másrészről pedig – és a legtöbb fejfájást ez okozta – rengeteg keresztény lakott a Király utca és a Rákóczi út közötti területen is. A gettó létrehozásához a zsidókat be, a keresztényeket ki kellett innen költöztetni, és természetesen az utóbbiak sem szívesen hagyták el az otthonaikat. Ezért aztán igyekeztek a gettó határait úgy megrajzolni, hogy minél kevesebb keresztényt érintsen a kiköltöztetés.
A budapesti gettónak ezért nem lett része sem a Király, sem a Dohány utca, nem érte el sem a Nagy-, sem a Kiskörutat. A szabálytalanul megvont határ szeszélyesen kanyargott a házak között. A kijelölt gettó területe végül 0,3 km2 lett: a háborúnak ebben az utolsó szakaszában az egyik legnagyobb egész Európában, de ahhoz képest, hogy 63 ezer embert készültek ide bezsúfolni, még mindig rendkívül kicsi. A területen eleve volt 162 csillagos ház, melyekben 3556 zsidó lakos élt – és mellettük 4019 keresztény. Volt továbbá 133 keresztény ház 7916 lakossal. Ha elvégezzük az egyszerű számítást, kiderül, hogy közel 12 ezer embert kellett kiköltöztetni és több mint ötször annyit bezsúfolni a helyükre. A kiköltözők részére persze a város más részein rendelkezésre álltak a megüresedő lakások, a beköltözők viszont eleve nem kaphattak annyi lakást, mint ahányan voltak.
A gettóban ezért egy-egy lakásban több család élt együtt, de lakták az üzlethelyiségeket, pincéket, padlásokat, intézmények helyiségeit is.
Az egész lakosságcserére alig több mint egy hét jutott, a beköltözők csak annyi ingóságot hozhattak magukkal, amennyit elbírtak. A gettósítás egyben kifosztást is jelentett.
A gettó határai jórészt épületek között, belső udvarokon húzódtak, és a meglévő tűzfalak, kerítésfalak alkották, ahol azonban nyílt utcát keresztezett, ott deszkapalánkot állítottak fel. Mindössze négy kapuját nyilas őrség vigyázta. A gettót december 10-én zárták le, attól kezdve lakói nem hagyhatták el a területet. Fennállásának másfél hónapja alatt a gettó lakossága folyamatosan növekedett: ide hozták a razziák során összefogdosott, bujkáló zsidókat, a Nemzetközi Vöröskereszt által működtetett árvaházakból a gyerekeket, és Raoul Wallenberg kezdeményezésére január elején a nemzetközi gettóból is sok embert áttelepítettek, mert úgy tűnt, hogy a nagy gettóban nagyobb biztonságban lesznek.
Elvileg a gettó valóban biztonságot kellett volna hogy adjon a pogromoktól, mivel a negyedet a Zsidó Tanács igazgatta, és a közrendet az általuk felállított gettórendészet biztosította. Ennek ellenére rendszeresen előfordult, hogy a gettóban a nyilasok razziáztak, embereket hurcoltak el, illetve lőttek agyon. Még többen lettek az éhezés és a betegségek áldozatai. A gettó lakosságának ellátását elvileg közkonyhák biztosították, és a nyilas kormány fejadagokat állapított meg az alapélelmiszerekből. Azon túl, hogy ezek az adagok eleve minimálisak voltak, ahogy Budapest körül bezárult az ostromgyűrű, az élelmezés gyakorlatilag megoldhatatlanná vált. A gettóba ugyan érkeztek külső élelmiszeradományok, például a Vöröskereszttől, de az emberek az első perctől kezdve alultápláltak voltak, karácsonytól kezdve pedig már tömegesen éheztek.
A két kijelölt zsidó kórház a gettó határain kívül esett, ezért a negyedben szükségkórházakat is felállítottak, ahol az orvosok borzalmas körülmények között próbálták ellátni a legyengült, beteg embereket. Mivel a gettóba eleve főként idős embereket és gyerekeket zsúfoltak össze, alig néhány hét alatt több ezren vesztették életüket. Ilyen szempontból a gettó szinte a koncentrációs táborok halálozási mutatóit produkálta, különösen január első bő két hetében, amikor az ostrom miatt a helyzet az egész városban borzalmassá vált.
Miért pont a Klauzál tér?
A Klauzál tér a gettó életében kiemelt jelentőségű hely volt, egyszerűen azért, mert a Budapest belső negyedei között is különösen sűrűn beépült, szűk utcákból álló városrésznek ez az egyetlen nagyobb, nyitott köztere. December elején a beköltözéskor az újonnan érkezőknek itt kellett gyülekezniük, mielőtt szétosztották volna őket a házakba, és itt vették el tőlük a maradék ékszereiket, értéktárgyaikat.
1945. január 3-tól kezdve a gettó szabad területei új szerepet kaptak: a felhalmozódó holttestek elhelyezésére szolgáltak. Addig Zsidó Tanács és a nyilas hatóságok igyekeztek fenntartani a normalitás látszatát, és a holttesteket rendszeresen elvitték a gettóból a rákoskeresztúri köztemetőbe, ahol gondoskodtak az eltemetésükről. A gettóba vitték a városszerte meggyilkolt zsidók holttesteit is. A negyedben a Chevra Kadisha szükségravatalozót állított fel a Kazinczy utca 44. szám alatt, ahol elszállítás előtt gondoskodtak az elhunytak rituális búcsúztatásáról.
Mindez megváltozott, amikor karácsony napjaiban bezárult Budapest körül a szovjet ostromgyűrű, és a rákoskeresztúri temető megközelíthetetlenné vált. Pont abban az időszakban, amikor rengetegen kezdtek meghalni, a halottakat többé nem lehetett elvinni a gettóból. Elhelyezésükre három helyszínen került sor. Elsődlegesen a Kazinczy utca 40. alatti Első Magyar Gőzfürdő helyiségeit jelölték ki halottasháznak, de a földszintes épület hamar megtelt. Ettől kezdve a halottakat a fürdő kis előudvarán halmozták fel, amit magas, téglapilléres kerítés választott el az utcától. Amikor ez is megtelt, a holttesteket sorba rakták a Kazinczy utca e szakaszának páros oldalán a járdán. A másik két nagyobb szabad terület, ahova a holttesteket elhelyezték, a Nagy zsinagóga eredetileg díszkertnek szánt udvara volt az árkádok mögött, illetve a maga nagyobb nyitott térségével a Klauzál tér, ahol egyes visszaemlékezések szerint egy kiásott légoltalmi medence szolgált erre a célra. A nagyobb üzlethelyiségekben is felhalmoztak halottakat, Konrád György Kerti mulatság című önéletrajzi regényében például így emlékezik: „A felszabadulás után benéztem a Klauzál tér sarkán egy kávéházba: mennyezetig tele volt hullával.” Sándor György visszaemlékezése szerint a medence január közepén teli volt holttestekkel, akárcsak mellette, a Dob utca sarki patika belső tere is.
Ennek a rengeteg holttestnek a sorsa eltérően alakult a gettó felszabadítása után. Érthető módon az új hatóságok igyekeztek minél előtt felszámolni a rettenetes viszonyokat, ezért két helyszínen hoztak létre tömegsírokat: a zsinagóga kertjében és a Klauzál téren. A zsinagógánál ez végleges megoldásnak bizonyult, az egykor díszparknak szánt területet 24 tömegsír kialakításával temetővé alakították, ahol 2281 holttestet földeltek el; ezek a munkálatok 1945. február 17-re értek véget. A zsinagógánál lévő temető magától értetődő módon vált Budapest legfontosabb holokausztemlékhelyévé a háború után: 1965-ben rendezett kialakítást kapott, 1985-ben a kertben felépítették a gettófal egy szimbolikus darabját (megtévesztő módon: hiszen a valódi nem ott állt, és nem téglából volt, hanem deszkapalánkokból), 1990-ben a Hősök temploma előtt állították fel Varga Imre nagyszabású emlékművét, egy rozsdamentes acélből készült szomorúfűzfát.
Ezzel szemben a másik két helyszín feledésbe merült. A Kazinczy utcai gőzfürdő a háború után újranyílt, és egészen 1968-ig működött tisztasági fürdőként. Akkor az utca egész házsorát lebontották, helyét a Balettintézet ideiglenesnek szánt barakképületei foglalták el a közelmúltig. Most éppen egy hatalmas szálloda építkezése zajlik a telkeken.
A Klauzál téren kialakított három tömegsírt 1945 áprilisában felszámolták, és az exhumáltakat a Salgótarjáni úti zsidó temetőbe vitték át. Ettől kezdve tavaly októberig nem emlékeztetett téren semmi a történtekre, kivéve egy megrendítő időszaki kiállítást 2014-ben, amikor kortárs képzőművészek alkotásai és archív fotók segítségével idézték meg a múltat.
Az emlékezet fehér foltjai
A budapesti gettó emlékezetét különös módon meghatározza egy vizuális hiány: a gettóról nincsenek fényképek. Korábban egy képgyűjtő akciót beharangozva jeleztük, hogy Budapest ostromáról általában is igen kevés fénykép maradt fenn, a gettó esetében azonban a „kevés” nullára csökken: egyszerűen nincs a működő gettóról egyetlen hiteles fénykép sem, sem kívülről, sem belülről. Míg az 1944 első felében felállított vidéki gettókról még készültek felvételek, úgy látszik, hogy Budapesten senki nem merte lefényképezni a fegyveres nyilasok által őrzött kapukat, deszkapalánkokat. Ez egyébként tilos is volt. A fotók hiánya mindennél jobban utal a fővárosban uralkodó általános félelemre. A gettón belül valószínűleg egyszerűen nem volt a bezsúfolt embereknek fényképezőgépe, bár kissé különös, hogy nincsenek (nem kerültek elő?) olyan fotók, amiket esetleg a Zsidó Tanács készíttetett.
Marad a tény: minden fotó a felszabadítás után készült. És ezek a fotók szinte mind halottakat ábrázolnak.
A gettó felszabadulása után az új hatóságok fontosnak tartották, hogy a tömeggyilkosságokat dokumentálják, másra azonban nem gondoltak. Elsősorban a Nagy zsinagóga kertjében felhalmozott halottakat örökítették meg.
„A temetkezés időközben két és fél napig szünetelt, mert egy orosz bizottság megtekintette a holttesteket és azokat lefényképezték és filmre vételezték” – idézi Toronyi Zsuzsanna a temetőkert történetéről szóló cikkében dr. Rostás Kálmán rendőrfogalmazó korabeli jelentését. A film nincs meg, az Ék Sándor grafikus és fényképész által készített fotók egy része azonban a Nemzeti Múzeum gyűjteményében megtalálható. Ék mellett fényképeket készített a gettóban történt atrocitások dokumentálására a cionista szervezethez tartozó Herbst Imre is, akinek fotóit a gettóról készült legelső, 1946-os kiállításon nyilvánosan is bemutatták. A fényképek megtalálhatók a kiállítás kis példányszámban megjelent korabeli katalógusában.
Végül vannak fényképei a Vörös Hadsereg híres haditudósítójának, Jevgenyij Haldejnek, aki szintén dolgozott saját állítása szerint a gettóban. Sajnos, Haldej fényképei rendkívül problematikusak. Mint legutóbbi cikkünkben is jeleztük, leghíresebb felvétele, mely egy budapesti sárga csillagos házaspárt ábrázol a felszabadítás után, nem a gettóban, hanem a Ráday utcában készült, és szinte biztosan beállított fotó, nem hiteles történelmi kordokumentum. Más fényképeiről, amelyekről azt állította, hogy a gettóban készültek, a fotótörténészek kimutatták, hogy helyszínük a pesti Belváros, illetve felszabadított bori kényszermunkások láthatók rajtuk. Haldej ismert fotói közül mindössze egy három képből álló sorozat az, amely lehetséges, hogy tényleg a gettóban készült. A fotók tágas üzlethelyiségben felhalmozott holttesteket és a helyiség bejáratánál fekvő, sárga csillagos halott férfit mutatnak (vélhetően, bár nem biztos, hogy ugyanott). A jellegzetes bejárat ellenére az üzlethelyiséget nem sikerült azonosítani, de egy hasonló fotó a Zsidó Múzeum gyűjteményében Klauzál téri képként szerepel. Ugyancsak Klauzál téri képként hivatkoznak a budapesti holokauszt talán legrettenetesebb, Herbst Imre-féle fotójára, amely gyerekhullát ábrázol, de erre sincs egyértelmű bizonyíték.
A helyzet tehát az, hogy a három helyszín közül a Klauzál térről nincs egyértelmű felszabadítás utáni kép, és a Kazinczy utcáról is mindössze kettő van, amelyeket Ék Sándor készített, és a gőzfürdő előtti utcaszakaszt mutatják a holttestekkel. Hosszú böngészés után egyébként egyetlen olyan utcaképet tudtam azonosítani, amely bizonyíthatóan a gettóban készült közvetlenül a felszabadulás után: a Fortepan 116655. számú fényképe a Dob utca középső (Kazinczy és Klauzál tér közötti) szakaszát mutatja, valószínűleg január második felében vagy februárban. Elképesztően becses ez a fénykép, mivel mostani tudásunk szerint az egyetlen, ami bepillantást enged a gettó belsejébe, és megmutatja, hogy milyennek láthatták a holokauszt túlélői a városrészt 1945 elején.
Csendes jelek hálója
A képek hiánya, illetve az, hogy kizárólag halottakat mutató fotók vannak, azért is lényeges, mert nagyon erős érv amellett, hogy a gettó emlékezetéhez leginkább nonfiguratív emlékmű illik. Kissé élesebben fogalmazva:
minden, ami nem nonfiguratív, bizonyos értelemben hazug lenne.
A gettót elsősorban nem látjuk, hanem tudjuk: emlékezete számokból és tényekből építkezik, nem képekből. Éppen ezért a Hetedik Műterem (tervezők: Szabó Levente, Biri Balázs, Rátgéber László) a pályázaton nyertes és tavaly októberre a Klauzál tér felújításával megvalósult pályaművükben a gettó számaiból építkezve alkották meg a koncepciójukat.
De hozták még egy fontos koncepcionális döntést: bár a kiírás egy Klauzál téri emlékműre szólt, a gettó egész területét megjelölő emlékműre tettek javaslatot. A gettó ugyanis mára nem jelenik meg szinte semmilyen módon a maga konkrét térbeliségében, egykori határai szinte láthatatlanok. Azért csak szinte, mert a zsinagóga melletti Wesselényi utcai kapu helyét régóta jelöli egy emléktábla az árkádsor falán, és 2010-ben a negyed értékeiért küzdő Óvás Egyesületnek sikerült elérnie, hogy az utolsó megmaradt, hiteles faldarabot a Király utca 15. számú lakóház udvarán visszaépítse a szomszéd lakóépület beruházója, miután 2006-ban teljesen értelmetlenül ledöntötte. Ez az eredeti kövekből álló, még egy darab szögesdrótot is tartalmazó fal valóban hiteles emlékhely, de nem közterületen áll (manapság a szomszéd kávézó felől lehet bejutni a zárt udvarra, némi belépődíj ellenében).
Szabó Leventéék ezért azt javasolták, hogy minden olyan ponton, ahol a gettó határa egykor keresztezett egy utcát, a járdában helyezzenek el emlékjeleket, mégpedig pontosan ott, ahol a palánk a házak falához tapadt. Soha nem a sarkokon, mert tudjuk: a szélső sarokházak mindig kimaradtak a gettó területéből. Összesen 16 helyen jelennek meg ezek az emlékjelek, minden esetben kettő, vagyis 32 darab 85 cm hosszú és 8 cm széles, színezett műkő csík, amibe bronzrudak vannak ágyazva, savmart feliratokkal. Az egyik mindig magyarul és angolul, a másik magyarul és héberül közli a száraz tényt: „A pesti gettó határa / 1944. XII. 10 – 1945. I. 18”.
Aki dolga után sietve átlép ezeken a jeleken, nincs rákényszerítve, hogy minden egyes alkalommal, durván szembesüljön a gettó történelmi valóságával. Szinte észrevétlenek, a hétköznapi életet alig-alig befolyásolják – de ha pont a lábunk elé nézünk, mégis csak emlékeztetnek rá, hogy a határ, ami fölött ma olyan könnyű átlépni, ami ma olyan láthatatlan és érzékelhetetlen, egykor a maga brutális durvaságával vágta el a mögötte lévő területet és az oda kényszerített embereket Budapest többi részétől.
Ennek az egész negyedre kiterjedő emlékműnek a központi eleme a Klauzál téren hasonlóan kevéssé tolakodó. Mindössze egy 226 cm átmérőjű, kör alaprajzú, 40 cm magas műkő korong a tér közepén, egy gyepes térségen. Oldalán ezúttal is a szikár történelmi tényeket tartalmazó felirat olvasható három nyelven, ami elmondja a gettó történetét, és egyben segít értelmezni az emlékművet.
Mert ez a korong mintegy magába sűríti a múlt egész rettenetét. A felülete pontosan 4 négyzetméter, annyi, amekkora terület jutott egy embernek a gettóban januárban, amikor a negyedbe már több mint 70 ezer embert zsúfoltak össze. 4 négyzetméter nagyon kevés, éppen csak rá lehetne állni a korongra, elfeküdni rajta már nem nagyon. És a gettó 0,3 km2-es területéből mennyi volt az, ahol ténylegesen élni nem lehetett, mennyi volt az utca, udvar, zsinagóga, hullaház? A zsúfoltság puszta szó, elképzelhetetlen, 4 négyzetméter azonban ezen a kőkorongon megtapasztalható, átélhető.
A kőkorong tetején 3000 db, 18×18 mm-es, 4 mm vastag bronz lapocskát helyeztek el szabálytalan kiosztásban. Körülbelül háromezer volt a temetetlen holttestek száma a felszabadulás után, minden apró lapocska egy-egy ember, egy-egy értelmetlenül odaveszett élet.
Ettől lesz a látszólag ártatlan emlékjel valóban a Klauzál tér láthatatlan tömegsírjának a szimbóluma,
anélkül, hogy a mellette a kondiparkban gyúró srácok és a játszótéren rajcsúrozó gyerekek életébe ez bántó direktséggel hatolna be.
Még két finom apróságra érdemes felhívni a figyelmet. A bronzlapok elrendezése véletlenszerű, de nem egészen az, a raszter három ponton megsűrűsödik. Ha rávetítenénk a gettó egykori térképére, ezek a sűrűsödések pont a zsinagóga kertjére, a Kazinczy utca 40-re és a Klauzál térre esnének, vagyis oda, ahol a halottakat felhalmozták. A másik ilyen elem maga a helyszín. A kőkorong ugyanis pont azon a helyen van, ami egykor a Klauzál tér kellős közepét jelentette. Ma a tér parkja – a megújítás után is – erősen tagolt, sok kisebb-nagyobb különböző funkciójú részből áll össze. Valaha azonban nem ilyen volt.
Még 1898-ban, miután a vásárcsarnokot felépítették, a főváros Mérnöki Hivatala elkészítette a tér első parkosítását, amely a szabálytalan trapéz alakú terület négy sarkából egy-egy átlós útvonalat indított el. Ezek az átlós sétányok középen találkoztak, és az így kijelölt középpontból az egykori tervezők egy kisebb díszbokrokkal tagolt, nagy kavicsos rondót (kör alakú térséget) jelöltek ki. Annak idején fák csak a rondón kívül, a tér szélein voltak.
A rondó és az átlós sétányok nagyon jellegzetes tájépítészeti elemei voltak az egykori Klauzál térnek. A 2014-es kiállításon meg is jelent a vészkorszakot gyermekként átélt, a Klauzál téren lakó Kemény György visszaemlékezése arról, hogy ezek a formák milyen markánsan meghatározták számára a tér hatását: „Sajnos nincs meg a keskenyfilm arról, ahogy, mint egy kis Chaplin ott bukdácsolok görkorcsolyámon, továbbá – miután akkoriban sarkoktól sarkokig két egymást keresztező, tehát átlós járda volt csupán – hosszú évekig krumplipürét csak úgy voltam hajlandó enni, ha előtte belehúztam kanalammal a két Klauzál térire hajazó átlót…”
Egy másik egykori Klauzál téri gyerek, egy Ilonának nevezett anonim adatközlő Szívós Erika cikkében arra is emlékezett, hogy a békeévekben az átlók metszéspontja a kandeláberes lámpaoszloppal kedvelt találkozóhely volt. „Szóval átlós volt a Klauzál tér. (…) Itt volt a lámpa, és mi minden reggel négy évig 7:10-kor itt találkoztunk. (…) És akkor még egy lány lakott a Damjanich utcában, a Bajza utca sarkán. És az is csatlakozott. Úgyhogy a Klauzál tér közepét soha nem lehet elfelejteni” – idézte fel a városnak ezt a jellegzetes, de már elveszett pontját.
Egy 1944-es légi felvétel bizonyítja, hogy az 1898-as parkkialakítás teljesen változatlan volt még a vészkorszak kezdetén is. A korong kör formája megidézi az egykori rondót, elhelyezése pedig a rég eltűnt, átlós sétányok metszéspontját: a tér egykori – nem mértani – középpontját.
Mindezt természetesen nem kell tudni ahhoz, hogy az emlékművet értelmezzük, hiszen a lényeg magától értetődő, a háttértudás építőkövei csak hozzátesznek valamennyit. A történelmi emlékművek nehéz műfajában példaértékű megoldás született: nem tolakodó, viszont mélyen átgondolt és érzékeny emlékjelhálózat. Belesimul a városrész mindennapi életébe, az odafigyelni kész látogatót azonban megállítja, és belegondolásra készteti.
Nyitókép: a Klauzál téri gettóemlékmű korongjának felszíne (fotó: Biri Balázs / Hetedik Műterem)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
