Eljuthatunk-e Magyar Péterrel a Negyedik Magyar Köztársaság megteremtéséig?
Nem szívesen látnám őt a következő autokrataként, de nincs kifogásom ellene, hogy egy ideig a Negyedik Magyar Köztársaság miniszterelnöke legyen – fogalmaz Magyar Péterrel kapcsolatban Deme Zoltán. Visszatérő vendégszerzőnk nemrég indított vitasorozatunk eddigi legátfogóbb írásában vázolja nemcsak azt, amiben ma élünk, s ahogyan idáig eljutottunk, de a kitörés lehetőségeit is számba veszi. Fontos írás.
Úgy látszik, Magyarország nem lesz az USA ötvenvalahányadik tagállama – legalábbis egyelőre Trump még csak Grönlandra, Kanadára és Panamára jelentette be az igényét –, úgyhogy továbbra is ott tartunk, hogy önerőből leszünk kénytelenek kimászni ebből a csapdából, amelyben 2010 óta vergődünk. Stumpf András évindító írásában arra hív, hogy értelmezzük „a helyzetet, s vitassuk meg, milyen forgatókönyvek állnak Magyarország előtt politikailag, gazdaságilag, hogy valóban van-e még útja a változásnak, s ha igen, abból mi következik”.
A helyzetet én úgy értelmezem, hogy
2010 óta egy patronális autokráciában élünk, amely az elmúlt 15 év során konszolidálódott.
Autokrácia, mivel a főhatalmat egyetlen személy – Orbán Viktor – gyakorolja. Patronális, mivel a hatalom gyakorlása kegyúri módon történik: a patrónus autokrata emel fel és ejt a porba mindent és mindenkit, így minden hatalom és pozíció forrása az ő – formális, de leginkább informális – jóváhagyása.
Konszolidáltnak pedig azért tekinthető, mivel egyrészt a köztársasági elnöktől a közmunkásig mindenki be van kötve a rendszerbe, másrészt pedig a rendszer gondosan kiépített és szükség szerint újrahangolt intézményei biztosítják, hogy a választások lebonyolításától kezdve a vákuumos elven működő kényszeráramoltatású szennyvízelvezető hálózatok létesítésének engedélyezéséig minden, de tényleg minden a patrónus és politikai családja kénye-kedve szerint történik Magyarországon.
Mindez a demokratikus kulisszák megtartásával folyik, mivel ma már nem komilfó nem demokráciának öltözni: még Oroszországban is rendszeres választásokat tartanak. Így aztán Magyarországon is egy egész bolhacirkusz mímeli a demokráciát évente ezermilliárdokból: van itt minden, Alkotmánybíróságtól kezdve a legfőbb ügyészig. Csak Patyomkin az egész, mint a biodóm.
A fideszes degusztációs menü és a baloldali bérrettegők
A helyzet értelmezéséhez és a belőle levonható tanulságok feltárásához nem árt arról is megemlékezni, hogy hogyan is jutottunk ide, miután 1989-ben magunk mögött hagytuk az államszocialista rendszert, és plurális, parlamentáris demokráciára tértünk át.
Nem volt előzmények nélküli és talán még szükségszerű sem, hogy idáig jutottunk.
Orbán Viktor és a Fidesz először 1998-ban szerezte meg a hatalmat és nem lehet azt mondani, hogy ekkor még báránynak álcázták magukat a farkasok: már ebben az első ciklusukban megkóstoltatták az országgal a fideszes degusztációs menüt.
Volt itt minden, csak még kicsiben: Széchenyiről szólt a milliárdokból forgatott propagandafilm, a Hídember, Széchenyiről nevezte el a tervét Matolcsy is, aminek keretében ad libitum szórta a pénzt gyógyfürdőépítésre. Volt koronaúsztatás, meg agyatlan lakáshitelkamat-támogatás, amit utóbb kézifékkel kellett leállítani, mivel csődbe vitte volna az országot. Az adóhivatal elnöke Simicska lett, a bukó cégeket meg a nevére vette Kaya Ibrahim és Joszip Tot. Szépen muzsikáltak az Orbán-bányák is, na meg Anikó asszony szőlői, és még csak nem is ők nyerték a legtöbbet a pályázaton, mert akkor Orbán Viktor a nem-taggyűlésen így rendelkezett. Akkor még ilyen szerény volt.
2002 tavaszán pedig elértünk a drámai csúcspontra: Tamás barátunk (nem így hívják), akivel akkor már négy éve sülve-főve együtt rontottuk a levegőt az egyetemen, egyszer csak közölte velünk – kokárdával a mellén, amit Orbán felszólítására március 15-től az áprilisi választásokig hordott –, hogy mi idegenszívű nemzetárulók vagyunk. Pedig csak sima libsik voltunk, ahogy azóta is.
Ebből a rémálomból akkor még felébredtünk, Orbán 2002-ben megbukott és így lett nyolc évre az MSzP (és az SzDSz) annak a biztosítéka, hogy fennmarad a jogállam. Ezért kapta ez a két párt a szavazatok többségét 2006-ban is: senki sem gondolta, hogy jól kormányoznak, voltaképpen még ők maguk sem állítottak ilyet, de tömegek szavaztak rájuk befogott orral, hogy nehogy visszajöjjön a mumus.
Így őrizgettük hát a magyar demokrácia pislákoló gyertyalángját Lendvai Ildikóval 2010-ig, mígnem akkor 2,7 millió derék polgártársunk – másik 2,5 millió ellenében – kétharmadhoz segítette a Fideszt, és bekövetkeztek mindazok a sajnálatos események, amelyek az elmúlt 15 évben történtek Magyarországon. Anekdotikus tapasztalataim szerint a 2,7 milliónyi Fideszre szavazó egy nem elhanyagolható része azzal indokolta akkoriban a választását, hogy úgymond „vessünk már véget ennek a szerencsétlenkedésnek, ami folyik az országban, végre történjen már valami”. Hát, történt valami.
Vajon gondol-e néha rá ez a 2,7 millió 2010-es Fidesz-szavazó, hogy
voltaképpen ők hozták a nyakunkra a mumust? Nem teljesen az ő felelősségük, persze.
Arról nem ők tehettek, hogy olyan aránytalan volt már akkor, 2010 előtt is a választási rendszer, hogy a szavazatok 53 százaléka kétharmados mandátumtöbbséget, s ezzel korlátlan hatalmat jelentett a Fidesznek. Korlátlanságban pedig nincs visszaélet – amint azt Tóta W. már 2005-ben megírta, Orbán pedig 2010 óta alaposan meg is tanította.
S gondolnak-e még néha ezek a 2010-es Fidesz-szavazók a baloldali bérrettegőkre? Így nevezték akkoriban a jobboldaliak mindazokat, akik arra intettek, hogy nem lenne szabad Orbánt visszaengedni a hatalomba.
Én azon szoktam olykor elgondolkozni, hogy a többi 2,5 milliónyi ellenszavazóval együtt az én felelősségem is, hogy nem állítottunk jobb alternatívát, lusták voltunk a politika pástjára lépni, így jutottunk végül a töketlen pitiáner tolvajok kezéből az arrogáns gazemberek markába.
Mindezek számba vétele szükséges ahhoz, hogy reálisan szembenézhessünk azzal a kérdéssel, hogy vezethet-e innen kiút valamerre, és ha igen, merre.
Vajon iszik-e a hal vizet a legvidámabb autokráciában?
Biztató fejlemény, hogy egyre többen ismerik fel a rendszer természetét – egyáltalán azt, hogy ez egy rendszer. Azt is sokan belátják már, hogy önmagában az még nem okozza egy autokrácia bukását, hogy rosszul mennek a dolgok.
Az ilyen rendszerek valódi ellensége a civil társadalom és szervezetei, a független média, az autonóm és cselekvő polgárok. Megítélés kérdése, hogy Magyarországon mekkora veszélyt jelentenek mindezek az erők a hatalomra, mindenesetre Szuverenitásvédelmi Hivatal már nálunk is van, bár egyelőre még csak papírfogakkal, hatósági jogkör nélkül.
És tavaly Magyar Péter személyében jelentkezett egy politikai potenciát csillogtató kihívó is.
A miénkhez hasonló, egyetlen csúcspatrónus által leuralt rendszerekben – Oroszországban, Belaruszban vagy Kazahsztánban – ilyen kihívók nem léteznek, s ha léteztek is valaha, már rég kiestek az ablakon.
Nálunk – amely kétségtelenül a legvidámabb barakk a patronális autokráciák komor világában – a patrónus egyelőre még tűrni látszik ezt a vircsaftot, kihívója pedig választást készül nyerni „legkésőbb 2026-ban”.
Az persze még nem holnap lesz és
Orbán Viktor az elmúlt 30 évben arra tanított bennünket, hogy ha valami az útjába kerül, akkor nem válogat az eszközökben.
Ha valamitől eddig tartózkodott, az jó eséllyel azért történt, mert nem volt szüksége arra, hogy odáig elmenjen, anélkül is tudta biztosítani a hatalma fenntartását.
Nem tudjuk, hogy Orbán meddig menne el a putyini úton a hatalma fenntartása érdekében. Talán még maga sem tudja, úgyhogy egyelőre egyik kedvenc bonmot-ját parafrazeálva csak annyit mondhatunk: azt még nem tudjuk, hogy iszik-e majd a hal vizet, de hogy módjában áll, az egészen biztos.
Az elmúlt 15 évben úgy tudta kiépíteni a rendszerét, hogy a magyar nép nem állt az útjába. Miért éppen most történne másképp?
Itiner és orbánváltás
De azért játszunk el a gondolattal, hogy a hal megtartóztatja majd magát a vízivástól, és Magyar Péter a Tisza Párttal megnyeri a soron következő országgyűlési választásokat és a parlamenti többségével képes lesz kormányt alakítani!
Ha csak feles többséget szerez, akkor erősen korlátozottak lesznek a lehetőségei: a kétharmados törvényekhez nem nyúlhat, a kezében lesz ugyan a rendőrség, de az ügyészség már nem, mint ahogy a többi közjogi pozíció is marad Orbán emberei kezében. Kinyírják a slim fit árulót – politikai értelemben –, vagy megalkudhat Orbánnal. Ezekből a forgatókönyvekből a rendszer folytatódása következne – meglehet, pepitában.
De nyerhet Magyar kétharmaddal is elméletileg: ha átbillennek az egyéni választókörzetek, akkor a hatályos választási rendszer matematikája éppúgy kiadja a Tiszának is a kétharmadot, ahogy a Fidesznek ki szokta.
Ez már érdekesebb szituáció lenne, és érdemes lenne erre a – noha nem túlságosan valószínű, de mégsem esélytelen – helyzetre felkészülni.
Megszerezheti Magyar a kétharmadot, de vajon mihez kezd majd vele? Egyes értelmiségiek máris azon lamentálnak, hogy „mit várjunk el Magyar Pétertől”, de az első kérdés nem az, hogy jó kormányzást fog-e folytatni, akár a jó kormányzás G. Fodor Gábor-i és Stumpf István-i értelmében, vagy éppen az Európa Tanács definíciója szerint.
Nem.
Az első kérdés az, hogy milyen rendszerben fogunk élni. Továbbra is autokráciában, vagy visszatérünk a demokráciához?
Nem csak az a kérdés, hogy Magyar megszerzi-e a hatalmat, hanem az is, hogy utána leváltható lesz-e (ő és bárki más). Ha nem, akkor csak orbánváltás lesz és nem rendszerváltás.
Egy valódi demokrácia onnan ismerszik meg, hogy a parlament – kellő többséggel – ciklus közben le tudja váltani a kormányt, a választók pedig a választásokon a parlamenti képviselőket.
A demokráciához való visszatérés azonban nem történik meg magától, egy kapcsoló átállításával.
Ahhoz készíteni kellene egy tervet, egy itinert, amely leírja, hogy adott esetben milyen lépéseken keresztül, milyen jogalkotással fogunk tudni áttérni a demokratikus rendszerre, amikor eljön az ideje. Méghozzá tempósan áttérni, mindenféle indokolatlan késedelem nélkül, még mielőtt visszajönne a mumus.
És ez nem Magyar Péter ügye, nem a Tisza Párt – várhatóan hamarosan tüllszoknyában a színpadra ugró – szakértőinek a dolga: ez az egész politikai közösség ügye, mindannyiunké. Azoké is, akik a hátuk közepére sem kívánják Magyar Pétert, de szeretnék, ha Magyarország újból köztársaság lenne.
Úgyhogy ezt az itinert közösségileg kellene megvitatni és kimunkálni, hogy kész legyen és erős társadalmi támogatottságot élvezzen, mire oda jutunk, hogy egyszer végre be lehet vinni a parlamentbe.
1.§ Magyarország: köztársaság.
Az efféle közösségi kezdeményezésnek megvannak a hazai előzményei: az 56-os forradalomhoz vezető úton fontos szerepet betöltő Petőfi Kör, a 89-es rendszerváltás előkészítésében kulcsszerepet játszó Ellenzéki Kerekasztal és a 2017-es – a ma a Partizán vezetőjeként ismert Gulyás Márton által elindított – Közös Ország Mozgalom, amely új választásirendszer-javaslatot dolgozott ki.
Megemlítendő, hogy a közösségtől elvonultan, a miniszterelnök-aspiráns kérésére végzett közjogi ötletelés sem ismeretlen: legutóbb például Fleck Zoltán és – állásféltési okokból titokban tartott összetételű – közjogi munkacsoportja dolgozott 2021-ben Márki-Zay Péter kérésére az „alkotmányos átmenet intézményes forgatókönyvén”. Nem mondhatnánk, hogy jelentős társadalmi hatást értek volna el. Pedig biztos voltak jó ötleteik is, bár ők főleg az alkotmányjogi alkímia megteremtésén, a kétharmados törvények feles többséggel való varázstalanításán dolgoztak.
Egy ilyen itinernek magában kellene foglalnia egy arányos és igazságos választási rendszer felállítását. 2010 egyik fontos tanulsága az, hogy egy aránytalan választási rendszer adott esetben korlátlan hatalmat biztosító többséget eredményezhet egy politikai erő számára, és ilyen esetben csak a hatalmat megszerzők gátlástalanságán múlik, hogy mennyire élnek ezzel (vissza).
Az alkotmányos intézmények – fékek és ellensúlyok – státusának helyreállítása mellett akár olyan szimbolikus aktusok is fémjelezhetnék a rendszerváltást, mint a Magyar Köztársaság elnevezés visszaállítása.
Az új alkotmány kezdődhetne úgy, ahogy az ifjabb Rajk László javasolta:
1.§ Magyarország: köztársaság.
Az arányos választási rendszer az azt alkalmazó demokratikus országokban jellemzően azt eredményezi, hogy a parlamentben több (akár kifejezetten sok) 10-20-30 százalékos párt ül, ennélfogva egyik sem tudja leuralni a jogalkotást és koalíciót kénytelenek kötni egymással a kormányalakításhoz. Ez a koalíciókényszer kompromisszumkényszert is jelent egyben: senki sem érvényesítheti az akaratát egészen és senkinek sincs teljhatalma.
Németországban, Ausztriában, Dániában és Hollandiában is nyerhet parlamenti mandátumokat – akár a legtöbb mandátumot is elnyerheti – bármilyen őrültek gyülekezete, de
az arányos rendszer biztosítja a korlátozó kompromisszumkényszert.
2010 előtt azzal volt szokás érvelni az aránytalan választási rendszer mellett, hogy ha egyik erő sem szerezhet soha parlamenti többséget, akkor „kormányozhatatlan” lesz az ország. Én úgy látom, hogy inkább csak leuralhatatlan.
Számos példát lehet arra hozni, hogy fejlett, jóléti államok – akár hosszú ideig is – ügyvezető kormánnyal működnek. Hiszen egy kormánynak más dolga nem is igazán van: ügyvezetni, a mindenkori törvények keretei között.
A törvények alkotása, megváltoztatása nem a kormány dolga: azt a parlament végzi, esetenként akár a kormányzó pártok ellenében is.
Különben is: ha egy politikai erőnek nincs kellő felhatalmazása, mert mondjuk csak a választók 30-40 százaléka támogatja, akkor ne is akarjon fontos dolgokat megváltoztatni egymaga. De kormányozni attól még lehet és kell is.
Fontos, hogy ezt a közjogi irányváltást a lehető leghamarabb megtegyük, még mielőtt visszajönne a mumus. Az arányos választási rendszer egyirányú utca és jó, hogy az: egy ilyen rendszerben már senki sem szerez újból kétharmadot, amivel visszaváltoztathatná a rendszert aránytalanra. Ez pedig ellehetetleníti az esetleges későbbi autokratikus kísérleteket.
A patronális demokrácia fanyar romantikája
Minden gondunk megoldva, ha egyszer felállnak az alkotmányos demokrácia keretei és Magyarország ismét: köztársaság?
Közel sem. Ezek a demokratikus intézmények másképp működnek az egyes országokban, attól függően, hogy milyen politikai hagyományokkal bíró közösségekből érkeznek azok az emberek és pártjaik, amelyek belakják az Országházat és a hivatalok épületeit.
A posztkommunista országok elmúlt 35 évének fejlődéstörténetét tanulmányozva az rajzolódik ki, hogy
a demokrácia alapvetően kétféle lehet: klasszikus (liberális) vagy patronális.
A klasszikus (liberális) demokráciában mindenki az, ami: a politikus, a köztisztviselő, a vállalkozó, a bíró vagy az ügyész mind – legalábbis tendenciajelleggel – hivatalát annak ethosza szerint tölti be. A vállalkozó nem függ a politikusoktól, a politikusokat pedig nem a vállalkozók húzzák elő az aktatáskájukból. S ha olykor mégis kiderül, hogy valamelyik politikus egy vállalkozó táskájából mászott elő, az nem marad következmények nélkül. Dánia, Hollandia, Németország, Ausztria nagyjából ilyen államok.
A patronális demokráciában ellenben patrónusok – oligarchák – uralják a terepet és osztják a lapokat. A vállalkozó a farzsebéből húzza elő a politikust, a politikai machinátor pedig rövid pórázon tartja a holdudvarába tartozó, az ő kegyéből meggazdagodó vállalkozókat. Köztük közhivatalnoki stallumot viselő korrupciós brókerek közvetítenek.
A patronális demokrácia így gyakran a legsötétebb gazemberek szédítő politikai forgószínpada: parlamentből/kormányból ki, börtönbe be. Aztán esetleg fordítva. Ha tökös az ügyész, akkor néha több politikus van rács mögött, mint a parlamentben. Kevésbé szerencsés esetben mindig, szerencsésebb esetben csak minden második választáson kerülnek bűnözők kormányra.
És hogy mi különbözteti meg a mai Magyarországon működő patronális autokráciát a patronális demokráciától? Az, hogy az előbbiben csak egy (csúcs)patrónus van (Putyin, Orbán) és senkinek sem kérdés, hogy ki a főnök, míg
egy patronális demokráciában a demokratikus intézmények működése biztosítja, hogy egyik oligarcha sem tudja legyűrni a többit.
Politikai kultúra és hagyományok függvénye, hogy egy országban a cselekvő polgárok és a közülük kiemelkedő vezetők képesek-e klasszikus (liberális) demokráciát teremteni, vagy a hatalom – a málészájú bámészkodó birka szavazók csendes sóhajtozása közepette – a kistérségi hajjakendek és országos cimboráik kezébe kerül, akik a maguk patrónus-kliens viszonyai szerint töltik meg az intézményeket tartalommal.
Nézzük, hogy állnak a demokráciával a környező posztkommunista államok!
Románia vagy Bulgária patronális demokrácia, Észtország klasszikus (liberális). Szlovákia azért eléggé patronális, míg Csehország – Andrej Babiš patronális kísérletét immár talán végleg maga mögött hagyva – a klasszikus (liberális) útra lépett. A Kaczyński-rendszer végével talán Lengyelország is errefelé veszi az irányt.
Ukrajna a patronális demokrácia archetípusa volt évtizedeken keresztül. Most majd meglátjuk, hogy a megsemmisüléssel fenyegető kataklizmában nemzetté kovácsolódó politikai közösség a háború végeztével képes lesz-e maga mögött hagyni a patronális hagyományokat és akkor talán ott is klasszikus (liberális) tartalommal telhetnek meg a demokratikus keretek. Az már mindenesetre megtörtént, hogy az elnök egyszer csak közölte, hogy nem csak eljátszotta a tévésorozatban, hanem komolyan is gondolja, hogy ő a nép szolgája, nem pedig azé az oligarcháé, akinek a támogatásával eredetileg hatalomra jutott.
A patronális demokrácia – bár nem annyira szívderítő – de mindenképpen jobb rendszer, mint az autokrácia.
Egyrészt a demokratikus keretek és intézményrendszer léte és fenntartása mindig magában hordozza egy klasszikus (liberális) kibontakozás lehetőségét. Ami pedig talán a legfontosabb, hogy bár a patronális demokráciákban rendszeresen felbukkannak autokratikus törekvések, de ezek rendre elbuknak, mivel az arányos választási rendszer megakadályozza, hogy egy nagyra hízott patrónus egyszer csak autokratikus áttörést érjen el, azaz maga alá gyűrje az egész országot.
Továbbá patronális demokráciában a polgári és politikai jogok, emberi szabadságjogok sokkal nagyobb biztonságban vannak, mint egy autokráciában: a szabadságjogok egyfajta perverz garanciája az, hogy a hatalom birtokosai megosztottak és sakkban tartják egymást.
Ha az egyik gengszterfőnök zsebében lévő hivatal vezetője bezáratná a vasútvonalat, akkor a riválisának, a másik maffiózónak gazsuláló belügyminiszter ezt megakadályozhatja, hogy ezzel betartson az előbbinek. Így végső soron megmenekül a vasútvonal.
Fanyar romantika, a „kölcsönös betartás demokráciája” ez, Stumpf István, az első Orbán-kormány minisztere találó megfogalmazásával, amelyben ugyan a fejlődés korlátozott, de cserébe legalább a hatalmasok hatalma sem korlátlan.
A patronális rendszerekben a fejlődés egyik legfőbb akadálya, hogy az állami intézmények működésébe folyton-folyvást belenyúl egy-egy patrónus piszkos keze, így a jogalkalmazás szelektív, a bürokrácia bénult, habozó, nem független és szakszerűtlen marad. Az állam végső soron a patronális demokráciában sem feltétlenül a közjót szolgálja.
Giccses parlament és a Járadékvadász oligarchák című Búvár zsebkönyv
De vajon merre indulna egy Negyedik Magyar Köztársaság demokráciája, ha egyszer sikerülne felállítani a kereteit? Vajon cselekvő polgárokként klasszikus (liberális) észtországi demokráciát építenénk vagy mi lennénk a tenger nélküli Bulgária?
Az mindenképpen biztató jel, hogy a 2010-et megelőző 20 évben Magyarország nem volt patronális demokrácia, noha voltak ilyen törekvések már abban az időben is.
A demokratikus hagyományok azonban még továbbra is megteremtésre várnak. A nemzeti kibontakozás 1848-49 bukásával megrekedt, ezt immár több, mint 170 évnyi szinte töretlen antidemokratikus hagyomány követte. A dualizmus időszakában, a Horthy-, a Kádár- és az Orbán-rendszerben a parlament egyaránt a papucs orrán pamutbojt szerepét töltötte be. A világ leggiccsesebb parlamentje a miénk: bámulatos külső, nulla tartalom.
És a patrónusok már most is itt vannak.
A 100 leggazdagabb magyart felsoroló kiadvány a Járadékvadász oligarchák címet kaphatná a Búvár zsebkönyvek sorozatban.
Bár egyelőre még mindenki Orbánhoz van bekötve, de tudják, hogy a NER nem tart örökké, s ha a helyzet változik, akkor mindegyik új pozíciókat igyekszik majd elfoglalni a sakktáblán.
A polgártársak polgárosodottságának általános színvonalát illetően sincs ok az elégedettségre. Csak kevesen fordulnak meg diák- és más civil szervezetekben, ahol megtanulhatnák a demokratikus működés elveit. A társasházi közgyűlések színvonala árulkodó.
Az állampolgári aktivizmusról is inkább csak gyanús-balos figurák jutnak az emberek eszébe, nagyon kevesen dolgoznak csak olyan szervezetekben, mint mondjuk az Eleven Vecsés (nem vihogni, tényleg ez a neve!), amely a helyi lakosok bevonásával dolgozik helyi ügyek megoldásán és érvényesít ezáltal valódi közösségi érdeket.
A demokratikus gyakorlatok kialakulásának a szolidaritás hiánya sem kedvez, ami továbbra is teljesen általános, még a legképzettebb emberek körében is. A bíró, az egyetemi professzor meg az orvos tátott szájjal csodálkozik, hogy most éppen az ő fején koppan a bot vége, miközben azt még mindig nem gondolja egyik sem, hogy elsődlegesen neki kellett volna szolidaritást tanúsítani az általa naponta látott fogvatartottak, diákok és nővérek irányában, amikor éppen azok jogai és méltósága kerültek a hatalom útjába. Ha így tettek volna, akkor most lehet, hogy még a vasutasok is sztrájkba lépnének a független egyetemek és bíróságok beszántásának hírére.
A vitakultúra hiánya is komoly akadály: a családokban sincs, de már az iskolában-egyetemen sincs.
Orbán egyik legnagyobb kártétele az értelmes vita kiirtása és értelmetlen ellenségeskedéssel való helyettesítése volt. Van olyan családi asztal, ahol immár 25 éve nem lehet beszélni politikáról.
A demokratikus hagyományok hiánya patronalitásra hajlamosít, amint azt számos környékbeli ország példája mutatja. Ez a kilátás pedig még inkább arra kell, hogy ösztönözze a megszülető Negyedik Köztársaság bábáit, hogy alaposan megerősítsék a világra segített új rendszer demokratikus kereteit.
Az Úr, a mi pásztorunk: OV, MP, netán MZP
És van itt még valami, ami nézetem szerint talán a legnagyobb akadálya annak, hogy klasszikus (liberális) demokrácia honosodhasson meg: a vezérkultuszos választók milliói és az őket behálózó vezérelvű pártok uralják a politikai teret.
A vezérkultuszos magyar választó úgy gondolja, hogy a mi pásztorunk – legyen az éppen OV, MP, netán MZP – majd megnyeri a választást, aztán füves legelőkön nyugtat és csendes vizekhez terelget bennünket. Csak azt nem értik sokan, hogy fékek és ellensúlyok hiányában az Úr, a mi pásztorunk – ha épp úgy tetszik neki – akkor egy az egybe’ a kampós botja végére húzhatja az egész országot. Éppúgy, mint Orbán tette.
A vezérelvű párt pedig onnan ismerszik meg, hogy nem képzelhető el a pártban vezetőcsere és ezzel együtt politikai irányváltás sem. Ha bukik a vezér, szétesik az alakulat.
A jelenlegi palettáról mindenképpen a vezérelvű pártok közé sorolandó a Fidesz, a DK, a Tisza és talán még a Mi Hazánk is,
de éppúgy vezérelvűek lettek volna Márki-Zay Péter, Karácsony Gergely és Vona Gábor összes pártjai, szövetségei és mozgalmai is, ha jutottak volna valamire. Más komolyan vehető, mérhető alakulat pedig immár nincs is a terepen.
Ez pedig egyáltalán nem normális, nem általános és nem is természetes. Nem is mindenhol van ez így. És itthon sem mindig volt így.
A német SPD nem esik szét, ha éppen megbukik Olaf Scholtz, és a CDU sem bomlik fel, ha visszavonul Merkel. Régen itthon is voltak hagyományos pártok: MSzP, SzDSz, MDF, amelyek többször is vezetőt és irányt váltottak. Mára mind eltűntek és nincsenek új hagyományos pártok sem.
Nézetem szerinte azért alakult ez így, mert az elmúlt évtizedekben az bizonyosodott be, hogy semmit sem lehet elérni egy olyan párttal, amely nem képes megszerezni legalább az abszolút többséget. Így sokan inkább távol is tartották magukat a politikától, mivel annak vezérelvű változatában nem szerettek volna részt venni, másmilyennek meg nem volt értelme.
Azért egy arányos rendszerben ez – még ha talán lassan is – de változhatna.
Mivel egy ilyen rendszerben semmilyen pártot – se vezérelvűt, se hagyományosat – sem lehetne önmagában parlamenti többséget biztosító méretűre növelni, így máris nem lenne butaság 10 százalékos pártot támogatni vagy annak munkájában részt venni sem.
Néha elgondolkozom azon, hogy vajon milyen pártok léteznének egy ilyen elképzelt rendszerben. Liberális, konzervatív, balos, szociáldemokrata?
A Magyar Péter száján folyton kikönyöklő Orbán
Úgy tűnik, hogy a közeljövőben – ha egyáltalán valaki, akkor – csak Magyar Péter lesz képes alternatívát kínálni a regnáló hatalommal szemben. Fontos tehát megvizsgálnunk a karakterét, mozgalmát és követőit, hogy felmérhessük, hogy mire számíthatunk tőle.
Vezérelvűségével még a magyar mezőnyből is kimagaslik a Tisza Párt. Szellemi közösség, tagság nincs, Magyar Péter mögött rajongótábor áll, amelynek kemény magja a Tisza Szigeteknek nevezett polgári körökbe tömörül. Nem arról van tehát szó, hogy volt egyszer egy közösség – vagy legalább egy kollégiumi szoba –, ahol valakik gondoltak valamit a világról, megszerveződtek, célokat tűztek ki és vezetőt választottak maguk közül. Nem. Egy ember volt, aki egyszer csak gondolt egy nagyot.
A NER-ből való kiesését követően én nem tudtam beazonosítani nála megélt metamorfózist, a múlttal, a hibákkal való elszámolást. Ő mindig is úgy tekintett magára, hogy mindig is helyesen tett mindent. Akkor is, amikor még a NER-ben volt, és utána is, amikor napok alatt 180 fokos fordulatot vett. Meg azóta is. Mindig.
Ismerünk már egy ilyen vezért, aki úgy lett 40 év alatt liberális demokratából keresztény konzervatív polgár, majd patronális autokrata, hogy közben egyik pálfordulása sem késztette egyetlen szótagnyi önreflexióra sem.
Aggasztó, hogy az újévi beszédében
a magát a magyarokkal azonosító 43 éves Magyar száján folyton kikönyököl a 43 éves (azaz 2006-os) Orbán,
aki szintén a nyomában bégető milliós birkanyájat azonosította a hazával, ami – mint tanította, ugye – nem lehet ellenzékben.
Bennem mindig gyanakvást kelt, amikor valaki Bibó-idézeteket lobogtatva vonul be valahová: a Tisza képviselői a Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésének legelején, bemutatkozásképpen Bibó István A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata című kétoldalas írását osztották ki képviselőtársaiknak, olyanokat is leckéztetve ezzel, akik már abban az utóbbi másfél évtizedben is intranzigens demokraták voltak, amit a Tisza Párt vezetője még Orbán Viktor kandallója előtt dorombolva töltött.
Összességében Magyar Péter opportunista politikai vállalkozónak tűnik, aki rámozdult az influenszertüntetésen megmutatkozó kielégítetlen rendszerváltó keresletre, amit történetesen épp akkor szerveztek meg, amikor ő kiesett a tutiból.
Nem szívesen látnám őt a következő autokrataként, de nincs kifogásom ellene, hogy egy ideig a Negyedik Magyar Köztársaság miniszterelnöke legyen.
Ha a Tisza Párt felhatalmazást kap a magyar emberektől…
Magyar Péter eddig nem beszélt arról, hogy a választási rendszer átalakítására készülne. Ezt a témát egyszer érintette: Veszprémben a levélszavazás kiterjesztését ígérte, és azt mondta, hogy nem tudja, érdemes-e visszaállítani a kétfordulós választást.
A Tisza Párt által közzétett legátfogóbb program, a Tisza Párt 21 pontja is csak egy közjogi tárgyú célkitűzést említ: „Ha a Tisza Párt felhatalmazást kap a magyar emberektől…módosítja az Alaptörvényt, csak két ciklusig (8 évig) lehet valaki országgyűlési képviselő és miniszterelnök”.
Becsó Zsolt 2010-ben lett a Fidesz parlamenti képviselője, majd 8 év elteltével onnan visszavonult: 2018-ban már a testvére, Becsó Károly nyerte el a Nógrád megyei 1-es számú választókerület parlamenti képviselői helyét a Fidesz számára. Ez kétségtelenül tektonikus változást jelentett úgy Nógrád megye, mint a parlament politikai viszonyaiban. De mindez semmivé lett 2022-ben, amikor Becsó Zsolt visszatért és ismét ő lett a Nógrád megyei 1-es számú választókerület parlamenti képviselője, immár egy harmadik ciklusra. Ez bizony nem történhetett volna meg, ha már élne Magyar Péter kétciklusos szabálya: akkor minden bizonnyal még mindig a testvére, Becsó Károly lenne a Nógrád megyei 1-es számú választókerület parlamenti képviselője. És az egy sokkal demokratikusabb Magyarország lenne.
Úgy látom, hogy
a valóban demokratikus viszonyok megteremtéséhez Magyar Péter kósza ötleteinél ütőképesebb tervre van szükségünk.
***
Egyelőre úgy tűnik, hogy a 2026-os választás fő kérdése az lesz, hogy helyes-e, érdemes-e leszavazni a Tiszára. Én két dolgot tervezek mérlegelni közvetlenül a szavazás előtt: (1) léteznek-e konkrét, megalapozott tervek arra, hogy miként térünk át a demokratikus jogállamra és (2) mennyire erős az arra vonatkozó társadalmi elvárás, hogy a Tisza – és esetleges szövetségesei – a hatalom megszerzése esetén azonnal állítsák fel ezeket a jogállami kereteket.
De ehhez először nekünk, felelős polgároknak kellene gondoskodnunk arról, hogy megszülessen az itiner a Negyedik Magyar Köztársaság felállításához.
Vajon 1918 kudarca és 1989 illékony sikere után készen állunk-e most egy demokratikus változásra?
Írásomban a különféle politikai rendszerek morfológiája és nevezéktana tekintetében elsődlegesen Magyar Bálint – Madlovics Bálint: Kis posztkommunista rendszerhatározó (Kalligram, 2022.) c. művére támaszkodtam.
Nyitókép: Magyar Péter Facebook oldala
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
