Bántalmazások a katolikus egyházban: előbb-utóbb Magyarországra is befut a varsói gyors
A Válasz Online szeptember óta a korábbiaknál is kiemeltebb figyelmet fordít az egyházi (főként szexuális) bántalmazási ügyekre. Lapunk értesülése szerint a héten fontos bejelentés várható a témával kapcsolatban, amelynek okairól most Görföl Tibor teológus számunkra készült írását közöljük. A Vigília főszerkesztője tíz pontban azonosítja, miért olyan nehéz szembenéznie az egyháznak saját papjai tetteivel, egyúttal megállapítja azt is: a magyar egyház csupán a folyamat kezdetén tart. Nagyjából ott, ahol a lengyelek tartottak 2017 környékén. Vélemény – stabil tényalapon.
Előbb-utóbb mindig megérkezik a varsói gyors Magyarországra, melegítettük fel a régi közhelyet tavaly januárban egy budapesti konferencia néhány lengyel résztvevőjével. Hogy mit hoz majd a vonat, arról többféle elképzelés megfogalmazódott, de egyikünk sem számított arra, hogy legelőször a katolikus egyházban elkövetett bántalmazások jelensége fog a lengyel viszonyokhoz hasonlóan leképződni nálunk. Az első bántalmazási esetek napvilágra kerülése után a hivatalos lengyel katolicizmus képviselői hallgatásba burkolóztak, esetleg elszigeteltnek és kivételszerűnek minősítették a történteket, vagy éppen a Nyugatra mutogattak, arra hivatkozva, hogy a jelenség valójában nem a Közép- és Kelet-Európában működő egyházak ügye. Aztán 2019-ben, miután a lengyel egyház elkészítette első bántalmazási jelentését az 1958 és 2020 közötti évekről, Wojciech Polak gnieznói érsek, lengyel prímás így fogalmazott: „Az áldozatok mérhetetlen szenvedése fájdalmat és szégyent kelt bennünk. Korábban azt hittük, hogy Lengyelország vallásos sziget a beteg világ tengerén. Ma szégyennel tölt el, hogy nem tudtuk, miként kellene reagálnunk a bántalmazásokra.”
A szembenézés és a feldolgozás feladata természetszerűleg nem könnyű. Egy olyan intézményben, amely az igazság letéteményesének és az erkölcs őrének tartja magát, sokkoló hatása van, ha az emberi méltóságot és az elemi erkölcsöt sárba tipró tettekre derül fény. Az elmúlt nagyjából negyven év távlatában viszonylag pontosan nyomon követhető, hogy az egyes országokban milyen feltárási folyamatok zajlottak, kezdve Írországtól az Egyesült Államokon, Franciaországon és Németországon át Spanyolországig, Lengyelországig, Ausztráliáig és Portugáliáig. Tanulságos látni, hogy milyen megállapítások és javaslatok születtek a különböző bizottságok tevékenysége nyomán. Csak két példát említek a különbségekre.
A francia jelentés egészen pontos adatokat próbált nyújtani, és 216 ezerben becsülte meg az áldozatok számát
a 1950 és 2020 közötti időszakra, a spanyol jelentés viszont nem említett adatokat, és csak az El País munkatársainak számításaira hagyatkozva feltételezünk 440 ezer áldozatot a spanyol egyházban.
Az eltérő módszerek és eljárások ellenére a jelentések mindenütt hatalmas megütközést váltottak ki. Nem volt hiány a hangzatos reakciókban: az írországi Ryan-jelentésben bemutatott bántalmazási jelenségeket „ír holokausztként” kezdték emlegetni, és még a Le Figaro is „a Notre-Dame második tűzvészéről” beszélt, amikor megjelent a francia Sauvé-jelentés. Ebben a folyamatban Magyarország nagyjából abban a szakaszban jár, amelyben a lengyel egyház 2016-2017 körül volt: napvilágra kerülnek az első esetek, egyre több áldozat mer jelentkezni, és az egyházi vezetők is nyilatkozni kezdenek a problémáról. A világegyház tapasztalataiból ma már jól látszik, hogy a feltárási folyamatot, az óvintézkedések bevezetését és a nyílt szembenézést sokféle tényező nehezíti. Ezek nagy része minden bizonnyal Magyarországon is szerepet játszik.
E helyütt csupán tíz ilyen tényezőt szeretnék megemlíteni, természetesen egészen röviden.
Ha eltekintünk attól a vitathatatlan ténytől, hogy szexuális bántalmazások számos társadalmi közegben előfordulnak, és ezért az egyházi jelenségek nyílt emlegetését sokan igazságtalanul egyoldalúnak tartják, az első nehézséget abban jelölhetjük meg, hogy a bántalmazások nem egyszeri és személyre szabott esetek, nem csupán néhány eltévelyedőt érintenek: szerkezeti problémákra is rávilágítanak. Évtizedeken át általános eljárásnak számított, hogy az egyház gyanúba keveredett képviselőit egyszerűen új állomáshelyre küldték, abban a reményben, hogy többé nem adnak okot panaszra. Ezzel párhuzamosan az áldozatok sem kapták meg a kellő figyelmet, és számos egyházi vezető jóhiszeműen nem is tudta elhinni, hogy alárendeltjei szörnyűségeket követhetnek el. A probléma szőnyeg alá söprésének mára rengeteg kínos vetülete derült ki, nem is olyan régen még Justin Welby canterburyi érsek is lemondásra kényszerült egy ügy hanyag kezelése miatt. A múlttól való félelem érthető módon akadályokat gördít a tisztánlátási igény útjába.
Másodsorban egyre pontosabban látszik, hogy a bántalmazások efféle kezelése szervesen összefügg a katolikus egyház nagyjából 1750 óta kialakult általános mentalitásával, azzal a
jelentőségének csökkenését kísérő védekező magatartással, amely sértett nárcizmusig fokozódhatott
egyes országokban. A katolikus gyermekvédelem és a bántalmazások egyik vezető szakértőjének számító jezsuita Hans Zollner szerint a különböző országokban sokszor azonos minták érvényesülnek: általános az áldozati önstilizálás, amelynek jegyében az egyház támadások kereszttüzében látja magát, s miközben ennek hatására bezárkózásra válik hajlamossá, a valódi áldozatokra már nem jut figyelme. Hosszú évek óta klerikalizmusként emlegetik a jelenséget, amely élesen elkülöníti a papságot az átlagos egyháztagoktól, s úgy emeli magasabb szintre, hogy a sérthetetlenség és a mindentudás légkörét teríti köré. Ez az atmoszféra kedvez a túlkapásoknak.
Ebből következik, hogy újabban nagymértékben előtérbe kerül a kérdés: miként lehet újragondolni a papság teológiai lényegét? Ennek pedig nemcsak kedvező eredményei vannak, például abból a szempontból, hogy világosabban látjuk a papok laikus hívőkhöz és egyházi közösségekhez fűződő viszonyát, de visszás következményekkel is jár. Miután például 2018-ban megjelent a német egyházzal foglalkozó hivatalos jelentés, kisvártatva útjára indult a Szinodális út nevű kezdeményezés, amelynek keretében az is felvetődött, hogy szükség van-e egyáltalán papságra, és széles körben igény fogalmazódott meg a nők pappá szentelésére. Ezek a felvetések nagyon szúrják tradíciókhoz jobban ragaszkodó katolikusok szemét. A bántalmazásokkal való szembenézés sokak aggályai szerint a papság szerepének leértékelését vonhatja maga után, ami újabb nehézséget jelent.
Különösen fontos a negyedikként említhető tényező. A szexuális bántalmazások nem utolsósorban hatalmi jelenségnek számítanak, mert eltérő hatalmi helyzetben lévő egyháztagok között valósulnak meg: olyan katolikusok, akik hatalmuknál fogva bizalmat élveznek az egyházban (a papok), hatalmi helyzetükkel visszaélve bántanak gyermekeket, fiatalokat és kiszolgáltatott felnőtteket.
Szintén hatalmi visszásság az ügyek eltussolása.
Az egyházi hatalom átgondolása viszont nem egyszerű feladat, és még nem is látszik pontosan, milyen hatalmi átalakulásokat fognak eredményezni a bántalmazási esetek. A „bárányok” javára kapott hatalom a „bárányok” elnyomását szolgáló hatalommá alakulhat, és az egész kérdéskör annyira érzékenyen érinti az egyház lényegét, hogy nem mindenki meri megközelíteni. Ha viszont áldozatok úgy fogalmaznak, hogy „nem annak ellenére, hanem azért lettünk áldozatok, mert katolikusok vagyunk”, akkor elkerülhetetlen a hatalmi viszonyok és a hatalomgyakorlás újfajta megvilágítása, s annak mérlegelése, mely sajátosan katolikus jellegzetességek kedveztek a bántalmazások elkövetésének. E téren ismét csak sokféle igény jelentkezik, s úgy tűnik, Németországban most a felszentelt hivatalviselők, főként a püspökök hatalmának laikusokra való delegálása tűnik a megoldásnak – véleményem szerint tévesen.
A hatalmi problematika kiemelt jelentősége arra a váratlan körülményre mutat rá, hogy a bántalmazások talán elsődlegesen nem is a szexualitás katolikus értékelésével, hanem az elkövetők személyiségének és szexuális identitásának olyan éretlenségével függnek össze, amely a kívülállók számára talán nehezen hihető. A szexualitás amúgy is kissé mostohagyereke a katolikus szellemiségnek, s miközben a katolikusok kifogásolják, hogy a „világ” túlértékeli, maguk hajlamosak tabuként kezelni. Részben ezzel magyarázható, hogy a kiskorúakat bántalmazó papok és szerzetesek többnyire éretlen szexualitású férfiak, és nem felelnek meg a pedofília és hebefília ismérveinek – nem gyermekekhez vagy serdülőkhöz vonzódnak, hanem egyszerűen éretlenek, átmeneti vagy rögzült személyiségzavarral küzdenek, és bármily megdöbbentő, olykor nem is tudják, hogy mit tesznek. Akit például úgy neveltek, hogy a szexualitás a férfi és a nő genitális aktusával egyenértékű, olykor
nem is gondolja, hogy szexuális természetű dolgot művel, ha egy kollégiumban éjszaka megérinti alvó fiúk nemi szervét
– és ez a tudatlanság tényleg nem ritkaság!
Létezik olyan szexuálerkölcs, amely a szexualitást kizárólag a házastársak nemi érintkezésére korlátozza, és minden mást kiiktat a nemiség köréből. A kívülállók számára alighanem nehezen érthető ez a korlátozás, de a hagyományos katolikus szellemben nem számított ritkaságnak. Nem szívesen keverem ide XVI. Benedek pápát, aki számos áldozattal találkozott, és sokat tett a bántalmazások feltárásért, de 2022-ben nagy megrökönyödést váltott ki az az állítása, hogy
szigorú értelemben nincs szó visszaélésről, ha egy felnőtt férfi önkielégítést végez kiskorú lány előtt,
mivel ebben az esetben érintésre nem kerül sor – ez a kissé különös nyilatkozat is a szexualitás és a bántalmazások érett kezelésének nehézségeire utal. És bár nem szokás már vitatni, hogy az általánosan kötelező papi cölibátus nem függ össze közvetlenül a kiskorúak bántalmazásával, a problémával kapcsolatban ma ez a kérdés is rendre felbukkan, és természetesen nem teszi könnyebbé a szembenézést.
A hatodik nehézség az előző kettőből következik: szexuális és hatalmi visszaélésen kívül ma az úgynevezett lelki bántalmazásról is egyre több szó esik, vagyis arról, hogy vallási közegben elöljárók, vezetők és gyóntatók lelki-vallási erőszakot tehetnek másokon, zsarnokoskodhatnak felettük, manipulálhatják és a bűvkörükbe vonhatják őket. Ennek olykor ugyanolyan poszttraumás tünetei lehetnek, mint a szexuális erőszaknak. Néhány éve nem más, mint a titokzatosnak számító és csendbe burkolózó karthauzi rend vezetője, Dysmas de Lassus írt terjedelmes könyvet a lelki visszaélésekről, mert úgy látta, hogy hatalmas problémát jelentenek az egyházban, és egyébiránt a szexuális bántalmazásnak is megágyazhatnak. Azok, akik ma „poszttraumatikus egyházról” beszélnek (mint például John Sheveland), erre a lelki dimenzióra is gondolnak. E jelenségkör feldolgozása érthető módon keveseknek van ínyére, és beszédes, hogy Dysmas de Lassus említett könyvét (ezt tapasztalatból tudom) egyes katolikus közösségekben tilos olvasni – minek nem szabad ott kiderülnie?
Illik azonban rövidre fognom. Írország és az Egyesült Államok után az európai kontinensen Klaus Mertes berlini jezsuita, a Canisius Gimnázium igazgatója indította el a feltárási folyamatokat, mégpedig 2010-ben, amikor a fülébe jutottak az iskolában elkövetett visszaélések, és azt kérte az intézmény egykori diákjaitól: jelentkezzenek, ha hasonló történt velük. A földrengés ekkor kezdődött. Mertes nem vádolható tehát a probléma takargatásával, de józanságához hozzátartozik, hogy rendszeresen arra figyelmeztet: az áldozatok instrumentalizálhatók, vagyis a visszaélésekkel is vissza lehet élni, ha egyesek saját céljaik érdekében (például egyházi struktúrák átalakítása érdekében) maguk előtt tolják őket. Ez az eshetőség riasztóan hat a kelet-európai közegben, és még nehezebbé teszi a jelenség feldolgozását. Ugyanilyen riasztó lehet (és ez már a nyolcadik tényező), hogy
az áldozatoknak több országban hatalmas kártérítési összegeket ítéltek meg.
Egy napokban kiadott közlemény szerint csak az USA-ban ötmilliárd dollárt az elmúlt bő két évtized alatt. Természetszerűleg ez sem feltétlenül hat motiválóan a feldolgozásra.
Érdemes még szóba hozni, hogy a bántalmazások különösen nagy megrökönyödést váltottak ki azokban az új típusú egyházi közösségekben, amelyek már az 1930-as évektől megjelentek a színen, de főként 1965 után kezdtek meghatározó szerepet játszani a katolikus egyházban. Egyes közösségek alapítóiról kiderült, hogy szexuális ragadozók voltak (például Marciel Maciel, a Legio Christi alapítója), más mozgalmakban kíméletlen elnyomás uralkodott (például a közelmúltban feloszlatott Integrált Közösségben). Előfordult, hogy mozgalomvezetők a legkiszolgáltatottabbakat bántalmazták (a világszerte népszerű Jean Vanier, a Bárka alapítója), és még a legkiszolgáltatottabbakért kiállók is erőszakoskodtak nőkkel (a tavalyi év nagy botránya volt a többször Franciaország legnépszerűbb emberének kikiáltott Abbé Pierre esete). Sajnos
egyesek valóságos technikáját is kidolgozták annak, hogyan lehet a karizmatikus és intellektuális tekintélyt szexuális aprópénzre váltani
– Thomas és Marie-Dominique Philippe, a két domonkos rendi testvér misztikus tapasztalatok lehetőségére hivatkozva létesített szexuális kapcsolatot kiszolgáltatott felnőtt nőkkel, és e téren Jean Vanier a tanítványuk lett, főként Thomasé. Ezek a közösségek és személyek kívülről tekintve új lendületet hoztak az egyház életébe, nagyon sokan csatlakoztak intézményeikhez, és nagyban élvezték a Vatikán bizalmát, mivel igen lojálisak voltak. Ami kiderült róluk, a mai napig sokkoló erejű, és a feltárásnak még nincs vége. „A lelkiatyák árulása”, ahogyan Céline Hoyeau nevezi a jelenséget, a karizmatikus és népszerű vezetők sötét oldala nem egykönnyen dolgozható fel.
Mindennek következtében kiderült, hogy bár az egyházban viszonylag éles határvonalak húzódnak a különböző táborok között,
a bántalmazások progresszív és konzervatív, szerzetesi és laikus közegben is előfordulnak.
Azokra a papokra és szerzetesekre pedig, akik minden gyanú fölött állnak, s elkötelezetten végzik a munkájukat, súlyos árnyékok vetülnek. Angolszász nyelvterületen már inkább azokat tartják számon, akik nem bántalmazók, és ezért nem számít különösebb megtiszteltetésnek, ha valakit non-offending priestnek neveznek. Ez az utolsó tényező, amelyet érdemes figyelembe venni.
Magától értetődik, hogy ez a nagyszámú jelenség együttvéve bénítóan hathat, s megnehezítheti, hogy a figyelem elsősorban az áldozatok megsegítésére és a további esetek megelőzésére irányuljon. Az egyházi hatalom vagy a szexuálerkölcs kérdései rendkívül kényesnek számítanak katolikus közegben, s ha figyelembe vesszük, hogy a hagyományosan katolikus országok nagy részében még szó sincs arra, amit az angol accountabilitynek, felelősségre vonhatóságnak nevez, nem nehéz belátni, micsoda változásoknak kell elindulniuk ahhoz, hogy egyszerre igazságos és józan módon legyen megközelíthető a jelenség. Hatalmas indulatok szabadulnak fel, vádak és védekezések láncolata kezd kibontakozni. A tagadás és a tanácstalanság egyaránt fokozódik, s mivel a problémakör sokáig kívül esett a hivatalos figyelmen, a felhalmozódott betegségek együttesen kezelhetetlennek tűnnek.
Nemrég megkérdeztem Lengyelország egyik vezető vallásszociológusát, hogyan tudná összefoglalni országa egyházának helyzetét. Nemcsak a bántalmazások miatt, de a bántalmazásokra utalva is állította, hogy ha őszinte, azt kell mondania, senki nem érti, mi történik. Ezt a remélhetően átmeneti és idővel átláthatóbbá váló zűrzavart hozhatja magával a varsói gyors. Érdemes felkészülni rá, jóllehet valójában már késő.
Nyitókép: gyerekcipők egy krakkói templom kerítésén 2018-ban, az egyházi pedofil visszaélések miatt tiltakozó kampány során (fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
