„Ha lenne mélyállam, nem így nézne ki a világ” – interjú a Trump-külügy magyar államtitkárával

Laky Zoltán

| 2025.01.21. | Interjú

Nem a terrorelhárítási főigazgató Gorka Sebestyén lesz az egyetlen magyar Donald Trump tegnap hivatalba lépett adminisztrációjában: Nagy P. Tibor igazgatásért felelős államtitkárként kezdte ma meg munkáját a washingtoni külügyben. A Gorkával készült tavalyelőtti beszélgetésünk után most portréinterjút közlünk a Trump-adminisztráció másik magyar emberével is, aki ’56-os gyerekmenekültként érkezett az Egyesült Államokba. A 75 éves karrierdiplomata pályafutása nagy részét Afrikában töltötte, az előző Trump-kormányzat alatt pedig a külügyi tárca Afrika-irodáját irányította. Itteni tapasztalata alapján mondja: alaposan meg kell fontolnia minden kormánynak, hogy tényleg nemzeti érdek-e kínai beruházásokat vonzania – ám erről nem Amerikának kell kioktatnia szövetségeseit.

A beszélgetést 2025. január 7-én, Nagy P. Tibor államtitkári kinevezése előtt rögzítettük.

– Vannak emlékei Magyarországról?

– Természetesen, már 7 éves voltam, amikor édesapámmal 1956-ban emigráltunk. Előtte főleg a nagyszüleimnél nevelkedtem Óbudán, a Római-part környékén. A második osztályt kezdtem, amikor kitört a forradalom. Máig emlékszem, mi volt az a matek-házifeladat, amit október 24-én már nem tudtam beadni.

– Hogyan jutottak Amerikába?

– Édesapám a magyar hadsereg mérnök alezredese volt, és aktívan részt vett a forradalomban. Korábban politikai fogolyként épphogy túlélte a börtönt, ezért tudta, hogy ha az országban marad, kivégzik. Nem volt választásunk, menekülnünk kellett. Mivel a kommunista titkosrendőrség menekülteket hurcolt el Bécsből, az amerikaiak gyorsan továbbküldtek minket az Egyesült Államokba. Odahaza mindig azt hallottam, hogy az amerikaiak durvák, udvariatlanok, és asztalra tett lábbal szivaroznak. A követségen olyan kedvesen és udvariasan bántak velünk, hogy azt mondtam apámnak: ha sikerül kijutnunk, az álmom, hogy amerikai diplomata legyek.

– Azért Amerikában is meg kell dolgozni ezért. Hogy festett az ön útja?

– Washingtonban telepedtünk le. Mivel nem voltunk tehetősek, és magamnak kellett előteremtenem a tanulmányaim költségeit, megfizethető egyetemet kerestem, így találtam rá a Texas Tech-re. Soha nem jártam még Texasban, de azonnal beleszerettem. Akkor zajlott a vietnámi háború, így nem siettem befejezni a tanulmányaimat. Politikatudományból és történelemből diplomáztam, majd jelentkeztem diplomatának, de csak második próbálkozásra sikerült letennem a vizsgát, így végül 1978-ban csatlakoztam a külügyhöz. Közben megismerkedtem egy csodálatos texasi lánnyal, akivel már 53 éve házasok vagyunk.

– A texasiakról is él néhány sztereotípia, például, hogy sokkal konzervatívabbak az átlagnál.

– És ezek igazak is. Texasban tényleg minden nagyobb – és szerintem jobban megtestesíti az igazi amerikai szellemet, mint Washington.

– Mennyiben formálta világnézetét, hogy menekültként került az Egyesült Államokba?

– Ahogy megérkeztünk, tudtam, hogy republikánus leszek, mivel ez a párt vallott határozott kommunistaellenes nézeteket. Diplomataként a karrierem nagy részében ellenséges viszonyban voltunk a Szovjetunióval, különösen azokon az afrikai országokban, ahol szolgáltam. Folyamatosan versengtünk a szovjet diplomatákkal a befolyásért. És a szovjet kollégák rendkívül gyanakvóak voltak velem szemben a magyar múltam miatt.

– Hogyan képzeljük el a befolyásért folytatott versenyt? Hírszerzés, soft power, nyers erő?

– Mindegyik. Rengeteg pénzt költöttünk nemcsak a szovjet propaganda elleni küzdelemre, hanem a saját propagandánk terjesztésére is. Természetesen a hírszerzés és a „hard power” is jelentős szerepet játszott.

Gyakran előfordult, hogy a szovjetek saját bábkormányaikat támogatták, míg az amerikaiak olyan szervezeteket, amelyek a szovjetbarát kormányok megdöntésén dolgoztak – és fordítva.

Abban az időben Afrika egy sakkjátszma táblájává vált a Szovjetunió és a Nyugat között. Az amerikaiak mellett ott voltak a britek, a franciák és egy ideig a portugálok is. A kínaiak még sokkal kisebb szerepet játszottak, mint ma.

– Diplomáciai karrierje során került valaha közvetlen frontvonalba?

– Nem igazán. Az állomáshelyeim közül csak Etiópiában zajlott aktív háború az 1980-as években. Érdekes módon egy marxista, szovjetbarát kormány volt hatalmon, de a lázadók is marxista ideológiát követtek. A legmelegebb helyzetbe akkor kerültem, amikor nagykövethelyettesként szolgáltam a Seychelle-szigeteken, ahol dél-afrikai zsoldosok tettek kísérletet a szovjetbarát kormány megdöntésére. Mivel mind magas, szakállas fehér férfiak voltak, és én is, a kormánycsapatok engem is zsoldosnak hittek, és kis híján agyonlőttek. Szerencsére a központi rendőrkapitányságra vittek, ahol a védelmi miniszter azonnal felismert és nevetni kezdett.

– Mi volt diplomatakarrierje legemlékezetesebb momentuma?

– Amikor Etiópiában szolgáltam nagykövetként 1999 és 2002 között, jó kapcsolatot ápoltam Meles Zenawi miniszterelnökkel. Amikor 2001. szeptember 11-én megkérdeztem, mennyi idő alatt kaphatnánk engedélyt arra, hogy amerikai repülőgépek repüljenek át Etiópia légterén, visszakérdezett: 15 perc elég lesz? Hihetetlen támogatást és együttérzést tapasztaltam az etióp nép részéről az amerikaiak iránt – pedig éhínség volt az országban. Büszke vagyok rá, hogy akkor mi, amerikaiak kezdtünk el először élelmiszersegélyeket osztani. Ez is mutatja, hogy Afrikában diplomataként sokkal nagyobb hatást lehet elérni, mint mondjuk Luxemburgban.

– Hogy kötött ki a külügyön belül épp Afrikában?

– Kelet-Európában nem szolgálhattam, mert a családom egy része továbbra is Magyarországon volt. Latin-Amerika és Ázsia iránt nem volt különösebb érdeklődésem. Amikor Washingtonban elkezdtem a külügyi szolgálatot, a gyülekezetünkben találkoztunk Zambia nagykövetével, akinek a gyermekeit a feleségem tanította a vasárnapi iskolában. Meghívtak minket egy fogadásra a nagykövetségre, ahol rengeteg afrikai diplomatát megismerhettünk. Sem én, sem a feleségem nem tudtunk sokat Afrikáról, de mély benyomást tettek ránk. Amikor kijött a lista a lehetséges állomáshelyekről, Zambia is rajta volt, így ott kötöttünk ki. Fantasztikus élmény volt, és úgy döntöttünk, hogy szívesen töltjük a kontinensen egész karrieremet.

– Az amerikai külpolitikában az ideálok vagy az érdekek dominálnak?

– Ahogy minden ország, az Egyesült Államok is a saját érdekeit képviseli. A külpolitikánkban ugyanakkor gyakran tetten érhető az álszentség. Például Afrikában mostanában zajló puccsok közül vannak, amelyeket puccsnak nevezünk, és vannak, amelyeket nem – attól függően, hogy mi szolgálja az amerikai érdekeket. Ezzel együtt létezett egy globális verseny az „örökös gonosz birodalma” és a „jófiúk” között, akik a demokráciát képviselték. Ugyanakkor a demokrácia rendkívül nehezen meghatározható fogalom.

Olyan ez, mint amikor egy főbíró azt mondta: „Nem tudom definiálni a pornográfiát, de felismerem, ha látom.” A demokráciával hasonló a helyzet.

Afrikában sokáig nem voltak választások, vagy ha voltak is, csak egy párt indult. A Szovjetunió összeomlása után sok ország rájött, hogy választásokat kell tartaniuk, hogy nyugati segítséget kapjanak. Ez nagy vitát indított el az amerikai döntéshozók között arról, hogy mit jelent a demokrácia Afrikában. Eleinte úgy gondolták, hogy a többpárti választások jelentik a demokráciát, de hamar világossá vált, hogy ez nem elég. Ha például 34 párt indul a választásokon, de az elnök irányítja ezek közül 33-at, az semmiképp sem demokrácia. Mostanra inkább a „legitimitás” fogalmát tartom megfelelőnek a „demokrácia” helyett. Az a kérdés, hogy egy nemzet polgárai legitimnek tekintik-e a kormányzatukat – ez különböző rendszerekben lehetséges. Például Szaúd-Arábiában soha nem szorgalmaztuk választások megtartását, mégis legitimnek tekintjük a kormányukat.

– Ön személy szerint mennyire volt idealista?

– Többségünk realista volt, és láttuk, hogy az Egyesült Államoknak rengeteg hibája van. De ha körülnézünk a világban, ki lenne jobb jelölt szuperhatalomnak? Minden hibánk ellenére úgy gondoltuk, hogy mi egy viszonylag szelídebb szuperhatalom vagyunk, mint bárki más, aki szóba jöhet.

– Fenntartja ezt a nézetet a mai többpólusú világban?

– Sajnos egy olyan világ felé haladunk, ahol az erő diktál – ahogy Amerikában mondjuk, „might makes right”. A kínaiak Kelet-Ázsiában, például a Dél- és Kelet-kínai-tengeren mutatják meg az erejüket. Az oroszok ezt teszik Ukrajnában, és befolyásolják Örményországot, Grúziát és Moldovát. Meglátjuk, hogy az Egyesült Államok is követi-e ezt az irányt. Érdekesek voltak például Trump elnök úr legutóbbi kijelentései Grönlandról, a Panama-csatornáról és arról, hogy Kanada lehetne az 51. állam.

– Az érdekes finom kifejezés, Európában inkább megdöbbenést váltottak ki. Mennyire kell komolyan venni ezeket a fenyegetéseket?

– Véleményem szerint egyáltalán nem. Ha Vlagyimir Putyin vagy Hszi Csin-ping mondana ilyesmit, azt komolyabban kellene venni, de egy amerikai elnök esetében ez retorika. A történelem azt mutatja, hogy a demokráciák nem mennek háborúba egymás ellen, ahogy Madeleine Albright volt külügyminiszter is gyakran hangsúlyozta. Az európaiak hajlamosak erősen reagálni Trump elnök kijelentéseire. Akik azonban régóta figyelik, tudják, hogy üzletemberként a tárgyalás az alapja a gondolkodásmódjának: olyan pozícióval indít, ami gyakran túlzó.

Biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk amerikai csapatokat látni Grönlandon partra szállni.

– Az üzletember-megközelítésbe az is belefér, hogy szövetségeseit is büntetővámokkal fenyegeti?

– Várjuk ki a végét! Az alkotmány értelmében az elnök felelős a külpolitikáért, kongresszusi felügyelettel. Minden elnök más, és ezt a diplomáciai karrierem során is megtapasztaltam. Például amikor Jimmy Cartert Ronald Reagan követte, a külpolitikánk 180 fokos fordulatot vett. Ehhez az amerikai diplomatáknak alkalmazkodniuk kell, ellentétben például az orosz vagy a kínai kollégákkal. Vegyük például Szergej Lavrovot, aki 20 éve orosz külügyminiszter, és egyetlen főnöke volt – Putyin. Kínában a kollektív vezetés is nagyobb állandóságot biztosít. Néha irigylem ezeket a diplomatákat, mert az ő külpolitikájuk következetesebb, mint az amerikai.

– Persze vannak, akik szerint az Amerikában is így van, így hiába jönnek-mennek az elnökök, valójában a „mélyállam” irányít. Mit gondol erről?

– Vannak barátaim, akik hajlamosak az összeesküvés-elméletekre, és mindig azt mondom nekik, hogy ha ebben lenne igazság, akkor a rendszerünk sokkal hatékonyabb lenne. Ha valóban létezne egy ilyen szupertitkos szervezet, amely irányítja az Egyesült Államokat vagy akár a világot, akkor nem lenne ennyi káosz és probléma.

– Azért vannak olyan érdekek, amelyek átnyúlnak egy-egy adminisztráció között? Például a Kína-politikában láthattunk egyfajta folyamatosságot Trump és Biden elnök között.

– Az Egyesült Államok Kína-politikája jelentős átalakuláson ment keresztül. Miután Teng Hsziao-ping megkezdte reformjait, Amerika reménye az volt, hogy a gazdasági fejlődés előbb-utóbb politikai fejlődéshez vezet. Ehelyett a kínaiak kihasználták az összes kapott előnyt: ellopták a technológiánkat és merkantilista külpolitikát folytattak, amely gazdagította Kínát, de milliókat fosztott meg munkahelyüktől az Egyesült Államokban.

Trump elnök az első ciklusában – Obama elnök naiv hozzáállása helyett – felismerte, hogy Kína egzisztenciális fenyegetést jelent Amerikára nézve.

Biden elnök bölcsen folytatta ezt a politikát, és valószínű, hogy egy következő Trump-adminisztráció is így fog tenni. Természetesen ez sem fekete-fehér: bizonyos területeken együttműködünk Kínával, más területeken versenyzünk, és vannak helyzetek, amikor egyenesen ellenfelek vagyunk.

– Mennyire egészséges az amerikai külpolitikában, ha Elon Musk személyében egy meg nem választott milliárdos erős befolyást gyakorol az adminisztrációra és más országok politikájába is beleszól?

– A milliárdosok mások, mint mi, átlagemberek. Most a média Muskra mutogat, de emlékezzünk vissza egy másik milliárdosra, Soros Györgyre, aki szintén hangosan kifejezte a véleményét. Sőt nemcsak véleményt formált, de gyakorlatilag egymaga tette tönkre az Egyesült Királyság valutáját. Érdekes módon akkor a liberális média nem háborodott fel azon, hogy egy milliárdos beleavatkozik más országok ügyeibe. A milliárdosok mindig is azt fogják tenni, amit akarnak. Hogy Trump elnök hogyan kezeli majd ezt beiktatása után, meglátjuk.

– Nem gondolja, hogy ez a kettős mérce a másik oldalra jellemző lehet? Most konzervatív média részéről nincs kritika, míg Soros esetében volt.

– A média mindkét oldalon hajlamos a képmutatásra – ezen azért nem lepődök meg annyira.

– Milyen tapasztalatokat szerzett Trump elnök első adminisztrációjában, amikor a külügyminisztériumban Afrikért felelős helyettes államtitkárként dolgozott?

– Nagyon élveztem ezt az időszakot, mert úgy éreztem, hogy azokra a prioritásokra tudtunk fókuszálni, amelyek Afrikának számítanak, és nem az amerikai közvélemény szemében fontos elvont szempontokra. A politikánk két alapvető felismerésen nyugodott. Az első, hogy Afrika népessége 2050-re megduplázódik. A második, hogy Afrika sokmillió fiatal polgára lehet a globális gazdasági növekedés motorja, de óriási instabilitás forrása is. Ez utóbbi főleg Európát érintené a tömeges migráció révén, de a kontinensen belüli instabilitást is fokozná. A mi célunk az volt, hogy biztosítsuk az első forgatókönyv érvényesülését. Ehhez munkahelyek kellenek, és azokat csak külföldi befektetések hozhatnak létre.

Nem kínai befektetések, amelyek kínai mérnökökkel dolgoznak, majd adósságot hagynak hátra, hanem olyan amerikai és európai befektetések, amelyek munkahelyeket teremtenek és környezetbarátok.

A politikánk arra összpontosított, hogy serkentsünk a kereskedelmet és a befektetéseket. Arra ösztönöztük az afrikai kormányokat, hogy tegyék vonzóvá az országukat a befektetőknek. Remélem, hogy egy második Trump-adminisztráció visszatér ehhez a megközelítéshez, mert a tömeges migrációval járó problémák nem Amerikát fogják leginkább sújtani, hanem Európát.

– Sikeresnek tartja Trump első adminisztrációjának erőfeszítéseit Afrika kapcsán?

– Jól haladtunk, például elfogadtuk a Prosper Africa programot és megdupláztuk a fejlődő országokban fejlesztéseket finanszírozó ügynökségünk forrásait. Sajnos 2020-ban a Covid miatt egy év elúszott, de optimista vagyok egy második Trump-adminisztráció esélyeit illetően.

– Fog személyesen is szolgálni abban?

– Ugyanabban a minőségben nem. Egyszer már voltam helyettes államtitkár, és az nem a világ legkellemesebb állása. Nyomás ér minden irányból – alulról, felülről, oldalról –, és ez egy hét minden napján, napi 24 órában tart. Egyszer bőven elég volt. (Az interjúalanyt a beszélgetés rögzítését követően kérték fel, hogy megbízott igazgatási államtitkárként szolgáljon a Külügyminisztériumban Donald Trump beiktatása után – a szerk.)

– Miért nem volt elégedett Biden elnök Afrika-politikájával? Mi változott?

– Sokkal moralizálóbb lett, szinte kulturális imperializmussá vált. A Biden-adminisztráció olyan értékeket próbált Afrikára kényszeríteni, amelyek még az Egyesült Államokban is vitatottak. Míg a kínaiak üzleteket kötnek, mi prédikálunk. Az afrikaiak átlátnak ezen: érzik a képmutatást és a moralizálást. Ez nem volt hasznos, és az eredmény is látható – az amerikai befolyás ma sokkal kisebb Afrikában, mint Biden hivatalba lépésekor.

– Most újra a korábbi irány tér majd vissza? Akár más régiókban is?

– Nem vagyok szakértő más régiókban, de bizonyára igen, mivel Trump elnök filozófiája az üzletkötésen alapul. Az első adminisztrációjában például világossá tette, hogy a szövetségek fontosak, de a szövetségeseknek is ki kell venniük a részüket a közös terhekből. Évtizedeken át az európai országok „potyautasok” voltak a biztonsági kérdésekben: saját jóléti rendszereikre költöttek védelem helyett, miközben az amerikaiak biztosították a védelmi ernyőt számukra. Ez nem igazságos, és Trump elnök helyesen hívta fel erre a figyelmet. Érdekes módon azóta, hogy ezt nyíltan kimondta, Európában megnövekedtek a védelmi kiadások.

– Igaz, a megfogalmazása vitákat váltott ki, mert egyesek úgy értelmezték, mintha Európát vagy a NATO-t „odadobná” Oroszországnak.

– Ezt mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, de úgy gondolom, hogy az üzenet célba ért.

– Sokak szerint Kína már megnyerte az Afrikáért folyó versenyt. Ön egyetért ezzel?

– Nem, egyáltalán nem. Kína valóban megadta Afrikának azt, amire sok helyen szükség volt: infrastruktúrát. De ezt nem önzetlenül tették, hanem mert hatalmas túlkapacitásuk volt például cementből és acélból. Bár Kína remekül köt üzleteket, az infrastruktúrájuk gyakran nem a legjobb minőségű. Emellett sok esetben környezeti károkat okoznak, például elefántcsontot csempésznek ki, vagy más módon pusztítják a természetet. Frusztráló mégis, amikor Afrikában bárki rámutathat egy épületre vagy útra, és azt mondhatja: „Ezt a kínaiak építették.” Ezzel szemben az amerikai hozzájárulás kevésbé látványos: mi mentettük meg emberek millióinak életét a HIV/AIDS elleni küzdelemmel, vagy éhínségek idején mi biztosítottuk az élelmiszert és a gyógyszereket. Sajnálatos módon ezt nehéz kézzelfogható formában bemutatni.

A kínaiak mutogathatják a stadionjaikat és vasútjaikat, amelyek miatt az afrikai kormányok milliárdokkal tartoznak nekik,

míg mi nem tudjuk fizikailag megjeleníteni azt a hatalmas temetőt, amely tele lenne azokkal, akik meghaltak volna, ha az amerikai adófizetők nem finanszírozzák a HIV/AIDS elleni programokat. Úgy gondolom, sokkal jobban kellene promotálnunk a saját erőfeszítéseinket. A hidegháború idején az amerikaiak kiemelkedően jók voltak a „soft power” alkalmazásában, de sajnos elvesztettük ezt a képességet. Ideje lenne visszaszerezni.

– Kína afrikai működése tanulságul szolgálhat más országoknak, például Magyarországnak, amelyek szorosabb kapcsolatokat kívánnak kialakítani Kínával, például olyan infrastruktúra-projektekkel, mint a Budapest–Belgrád vasútvonal?

– Minden kormány szuverén, és maga dönti el, mi szolgálja legjobban az érdekeit. Ugyanakkor fontos a teljes képet nézni, nem csupán a rövid távú előnyöket. Mennyibe kerül ez hosszú távon? Mit jelent a környezetre, a foglalkoztatásra nézve? Valóban előnyös-e az országnak? Nem csak arról van szó, hogy van egy szép épület vagy vasút, hanem figyelembe kell venni az összképet és a hosszú távú következményeket. Afrikában például sokan már most azt tapasztalják, hogy a kínai projektek közül néhány, amelynek 20 évig kellene tartania, már öt év után problémákat mutat. Ugyanakkor minden kormány saját maga dönt arról, hogy kivel köt szerződést és mit tesz. Más országok dolga, hogy ezt megmondják nekik? Nem. De az őszinte értékelés elengedhetetlen.

– Mit gondol arról az érvről, hogy egy többpólusú világban egy kormánynak érdemes „több lábon állnia” és minden szuperhatalommal egyaránt jó kapcsolatot ápolnia?

– Egy kormány számára valóban ésszerű lehet egyensúlyozni a kapcsolatait a különböző szuperhatalmakkal, de mindezt a saját érdekei alapos mérlegelésével kell tennie.

– Tavaly májusi látogatása során említette, hogy a magyar kormány orosz kapcsolatai kérdéseket vetnek fel. Írásában említette, hogy az úgynevezett békepárt a második világháború előtt sem járt sikerrel, és kérdéses, bízhatunk-e egy erősödő Putyinban, hogy betart egy békemegállapodást.

– A magyar kormány maga dönti el, hogy mi fontos számára és mik a prioritásai. Az orosz–ukrán kérdést Nyugaton fekete-fehér problémaként kezelik, míg a közvetlen szomszédságban élők talán több árnyalatot látnak. Nagyon remélem, hogy Trump elnök visszatérésével igazságos béke születhetik, mert jelenleg mindenki szenved, de leginkább az ukránok.

– Nem tart attól, hogy egy békekötés Putyin győzelmét jelenthetné, és ezzel másokat is hasonló geopolitikai célok elérésére ösztönözhetne?

– Valóban, Putyin már megmutatta, hogy maximálisan kihasználja a geopolitikai helyzeteket. Ha nincs határozott ellenállás, azt tanulja meg, hogy legközelebb még erősebben léphet fel.

Ezért a békének mindkét fél számára győzelemként kell megjelennie, bármilyen nehéz is lesz ezt elérni. Nem lehet „karthágói béke,” amely az egyik felet teljesen megsemmisíti, de az oroszok megalázó veresége is nagyon veszélyes lenne a jövő szempontjából. Ugyanígy elfogadhatatlan lenne, ha az ukránokat megaláznák. Ehhez kifinomult diplomácia szükséges.

– És képes lesz erre Donald Trump akár rövid határidőn belül is, ahogy ígérte?

– Remélem, mert bizakodó vagyok Trump elnök külügyminisztériumi kinevezéseit illetően. Például Marco Rubio szenátor mint külügyminiszter-jelölt hosszú múltra tekint vissza a külpolitikában, és a helyettes államtitkári jelölt (Christopher Landau – a szerk.) is ígéretes. Ezek a kinevezések még a Szenátus jóváhagyására várnak.

– Milyen gyakran jön haza, milyen kapcsolatot ápol szülőföldjével?

– Évente egyszer Magyarországra látogatok, mert a családom nagy része ott él: a testvérem, féltestvéreim és a tágabb rokonság. Korábban vásároltunk egy telket Szárligeten, hogy ott töltsük az év egy részét, de erről végül letetettünk. Ugyanakkor évente jövünk, a feleségem is tanul magyarul, és mindig öröm újra látni az országot.

– A nemrég leköszönt amerikai nagykövet, David Pressman idején mélypontra jutott az amerikai–magyar viszony (Rogán Antal az interjú felvétele után került a Magnyickij-listára – a szerk.). Hogy látja ezt a helyzetet?

– Az amerikai nagykövet legfontosabb szerepe, hogy elmagyarázza a fogadó országnak, miért teszi az Egyesült Államok azt, amit tesz, és fordítva, megmagyaráznia az amerikai kormánynak, miért cselekszik a fogadó ország úgy, ahogy. Emellett elő kell mozdítania az Egyesült Államok érdekeit a fogadó országban. Amikor nagykövetként olyan helyzetbe kerültem, ahol a két fél között bizalmatlanság uralkodott, az első és legfontosabb lépés az volt, hogy személyes kapcsolatokat alakítsak ki a fogadó ország tisztviselőivel. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy őszinte párbeszéd alakuljon ki. Meg kell érteni a másik fél tetteinek és szavainak hátterét, amihez idő és odafigyelés szükséges. Fontos mindig emlékezni arra is, hogy a nagykövet vendégként van jelen a fogadó országban. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat legjobb négyszemközt megvitatni, míg másokat lehet nyilvánosan is. Az viszont sosem segít, ha az ember megsérti a vendéglátó országot.

– Még akkor sem, ha az amerikai külpolitika úgy értékeli, hogy egy szövetséges fogadó ország hűtlen a saját szövetségi rendszerével szemben, és geopolitikai ellenfelekkel ápol szívélyes viszont?

– Ilyenkor el kell dönteni, hogy melyik módszer lesz a leghatékonyabb a helyzet orvoslására. Ha az ember jobban érzi magát attól, hogy nyilvánosan kiabál, rendben, de vajon ez előmozdítja Amerika érdekeit? Valóban előnyös-e, ha a fogadó kormány ellenséges lesz? Személyes tapasztalatom szerint – 22 év alatt nyolc afrikai országban dolgoztam, sokszor nagyon nehéz kapcsolatok közepette – rendkívül fontos, hogy legalább olyan kapcsolatot alakítsunk ki, ahol kényelmesen és őszintén tudunk beszélni egymással. Ez az alapja annak, hogy előrelépés történjen, még a legbonyolultabb helyzetekben is.

– Lát esélyt arra, hogy a következő időszakban – figyelembe véve az Orbán Viktor és Donald Trump közötti viszonyt – ez a helyzet javuljon?

– Rosszabb biztosan nem lehet.

Nyitókép: Nagy P. Tibor afrikai ügyekért felelős helyettes amerikai külügyi államtitkár sajtótájékoztatót tart a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban 2020. január 20-án (fotó: AFP/Florent Vergnes)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>