Történelmi zsákutcák Mohács mezején – Lányi András és Bokros Lajos tévedése
„A késő középkori magyar állam nem belső meghasonlásból, nem nemzetközi ármányból és nem európai árulás miatt veszítette el a mohácsi csatát, hanem az agresszor Oszmán Birodalom elsöprő túlereje miatt” – szögezi le lapunknak küldött esszéjében Varga Szabolcs történész, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, akinek a mohácsi síkon tavaly augusztus 29-én elmondott beszéde nagy visszhangot keltett. A szakember válaszol kritikusainak és felhívja a figyelmet a marxista klisék makacs továbbélésére. Varga Szabolcs szerint az elmúlt negyven év történeti szakirodalma felülírta a 19. századi hódoltságképet, és ezzel kihúzta a talajt a hagyományos Habsburg-magyar ellentétre épülő történelemmagyarázat alól.
Meglepően nagy visszhangot váltott ki a Válasz Online felületén megjelent, a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen 2024. augusztus 29-én elmondott ünnepi beszédem. A pozitív visszajelzések mellett a Válasz honlapján megjelent három kritika is Papp István, Lányi András, majd más fókusszal és súlypontokkal Kövecses László tollából. Előbbiek az eredeti Válasz folyóirat szellemi örökségét féltették, utóbbi a szöveg tanulságait és szemléletmódját illette kritikával.
Nemcsak Válasz Online-os vitapartnereim egyes állításai, de Bokros Lajos Élet és Irodalomban tavaly év végén megjelent dolgozata is bizonyítja, milyen sok marxista klisé él még mindig Mohács kapcsán. A Horn-kormány pénzügyminisztere tőle meglepő módon a történettudomány mezejére kalandozott és nem járt szerencsével: a Dózsa-féle parasztfelkeléstől (1514) a Buda elfoglalásáig tartó időszakot (1541), az 1526-os mohácsi csatavesztést és a Magyar Királyság összeomlását a hetvenes években ragadt érveléssel a „hazai uralkodó osztály” mulasztásaival és a „széthúzással” magyarázza.
Az eltérő nézőpontok dacára a kritikák forrásvidéke azonos, amire bővebben a szöveg végén térek ki. Ezzel együtt jelen esszé nem lehet válasz, mert – eltérő okokból ugyan – pillanatnyilag nincs ütköztetni való közös felület. Miért állítom mindezt?
Az első két tudós Bibóra hivatkozva az alábbi – némileg tömörített – gondolat ellen emelte fel a szavát: 1526 után „a Magyar Királyság egy pillanatra se szűnt meg létezni (…) sikerrel integrálódott egy nagyobb keresztény rendszerbe, a Habsburg monarchiába (…) Ez a birodalom a miénk is volt, amelyben megmaradhattunk magyarnak, miközben katonai és pénzügyi támogatást is kaptunk a harc folytatásához.” „Hűha” – reagál Lányi. Ez bizony „joggal verte ki a biztosítékot” Papp Istvánnál! Ha valaki nem értené, hogy mi a tét: A „kuruc hagyományt igenis meg kell védeni a labancoktól”! Nem csodálkozom, hogy a negyvenen inneni olvasók ezen a ponton megállnak és ellapoznak, annyira avítt, naftalinszagú 2025-ben mindez.
Az egyértelműség kedvéért tisztázzuk, hogy az utolsó ember, aki kurucként még látta Rákóczit, Mikes Kelemen lehetett, míg önmagát labancnak nevező személy sosem akadt a Kárpát-medencében. A minősítő-eligazító jelzőt megjelenésétől kezdve a „kurucok” aggatták azokra, akiket ellenségként azonosítottak. „Kuruc nevet viselt a jó hazafi, / labanc volt a honáruló kurafi…” – írta Arany János 1849-ben, és ez elég volt a kor embere számára. A „labanc” bélyeg, ha következményeiben nem is, de körülbelül olyan funkcióval bírt, mint a kulák egy másik dichotómiában szenvedő rezsimben.
A kuruc-labanc ellentétpárnak azonban a történeti vitákban érdemi jelentése nincs. Mit és kitől véd ma Magyarországon a kuruc hagyomány?
Nem sokkal jobb a helyzet az egykor szebb napokat látott népi-urbánus fogalommal sem, amelyről Papp és Lányi deklaráltan nem beszélt, ám implicit módon mégis erről szólnak írásaik. A huszadik század folyamán azonban paraszt és polgár egyaránt eltűnt a magyar tájról, és mára mintha hiányozna a térkép, a zászló és a sereg a népi és urbánus táborban egyaránt. Mintha csak a letűnt kor néhány szerencsés tanúja és kutatója rajzolná élővé őket. Persze szép dolog a hagyomány és a gyökerek, de úgy állunk a jelenünkben, hogy kuruc, labanc, népi, urbánus szavaink tartalom nélkül és üresen csengenek minden olyan közegben, ami a mai valóságról szól.
Elfogadva tehát a magyar értelmiség kulturális szocializációjának sokszínűségét, e fogalmak ugyan sokat elárulnak használóikról, ám semmiféle relevanciájuk nincs a közép- és kora újkori magyar államra nézve. Márpedig a kritika lényege épp az volt, hogy lehet-e a Habsburg monarchiába sajátos módon betagozódó Magyar Királyság kora újkori történelmét, ha úgy tetszik a hódoltság korát a magyar történelem teljesjogú részeként látni. Papp István és Lányi András szerint nem, mert az ország 1526-tól kezdve a Szent István fejékével megkoronázott Habsburgokkal szemben is élet-halál harcot vívott a fennmaradásért, és emiatt „csak a nép” illethető köszönettel.
A tudni vélt múlt elavulása
Ha Lányi professzorék ezt komolyan gondolják, akkor igazuk van: ebben nem értünk egyet. Szerintem nem a „vagy-vagy”, hanem az „is” az események releváns értelmezési kerete. És nem holmi Szekfű-imitatio, labanc, aulikus vagy urbánus szemlélet miatt, hanem egyszerűen azért, mert az elmúlt negyven év kutatási eredményeiből ez derül ki. A 20. század utolsó harmadát meghatározó Barta Gábor, Kubinyi András, Szakály Ferenc, Péter Katalin, Hegyi Klára, avagy az 1980-as évektől aktív Fodor Pál, Ágoston Gábor, Oborni Teréz, majd a mögöttük fél generációval következő Pálffy Géza, Kenyeres István, H. Németh István (a sor szerencsére hosszan folytatható Budapesten túl Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Kolozsváron egyetemeken, levéltárakban, múzeumokban dolgozó kollégákkal) szakmaisága nem elvi és világnézeti kérdés. Eredményeik negligálása pedig szintén nem.
Ezzel nem akarok az ő tudományból szőtt palástjuk mögé bújni, hiszen az 1526. évi mohácsi csata – és a következő kétszáz év – áldozatai nem pusztán szemek a láncban, megérdemlik a tiszteletet. A múltértelmezésről szóló eltérő álláspontok pedig alkalmat adnak arra, hogy végre komolyan vegyük a történelemről szóló beszédmód gyógyító avagy pusztító hatásának kérdését.
A mohácsi csatánál, mint történelmi eseménynél maradva – mindhárom kritikára válaszolva – három dolgot kell tisztázni, melyek nélkül nincsen közös nevező: a megismerhetőséget, az összefüggés-rendszert és a jelen nézőpontunkat.
A kérdés annak kimondását jelenti, hogy
a legaprólékosabb történészi munkával sem tudjuk teljesen pontosan rekonstruálni a mohácsi csatához vezető eseményeket,
a csatát és annak következményeit. Ennek egyik oka a korszakot jellemző hatalmas iratpusztulás.
Képzeljük el, hogy egy olyan puzzle-t kell kiraknunk, amelynek kilencven százaléka hiányzik és a doboz tetején levő kép is elveszett. A kutató feladata ebben az esetben az, hogy meglelje a fennmaradt darabokat, azokat önmagukban jól értelmezze, majd a korszakról való legjobb tudása alapján megpróbáljon értelmet találni nekik. Ezekből alkotja meg a történész a módszertan segítségével a lehetséges történeteket és zárja ki a biztosan hamis állításokat. Azaz több valószínű megoldás is lehet, ám mégsem állíthatunk bármit.
Az igazat mondd ne csak a valódit… – a kontextus
Bár kézenfekvő, mégis érdemes megemlíteni, hogy a múlt elemi eseményeiről szövegek tudósítanak, amelyek természetük szerint interpretációk. Keletkeztetőik helyzete, szándéka, tudása, stb. által meghatározottak. A mohácsi csatáról alig maradt fenn „neutrális” szöveg: ilyenek például a megholtakat említő veszteséglisták vagy egy Sudár Balázs által a napokban talált oszmán verses krónika, amely olyan pillanatban keletkezett az oszmánok által feldúlt Budán, amikor még nem alakult ki, hogy mit „kell tudni” a csatáról.
Kövecses László – a „le van írva, tehát igaz”-logika mentén – szerint ilyen kútfő az itáliai Burgio is, aki feljegyezte, hogy ha három forinton meg lehetne menteni az országot, nem lenne senki az országban, aki megadná. Számára ez egyértelmű bizonyíték az ország morális és anyagi válságára. De vajon akkor is ezt vallaná, ha tudná, hogy a magyarul nem tudó apostoli nuncius legfőbb hazai informátora a nagy intrikus és Mária királynét engesztelhetetlenül gyűlölő Bornemissza János, aki mindent megtett a hazai kortársak befeketítéséért és a maga imázsának építéséért a pápai udvarban? Valószínűleg nem.
De ugyanilyen forráskritika szükséges a Habsburgok kenyerén élő Johannes Cuspinianus, vagy a János király oldalán horgonyt vető Brodarics István szövegének olvasásakor: a sok fontos adattal együtt ezek sem pusztán krónikás (bár adataik sokszor unikálisak), hanem (ön)igazoló és kanonizációs szándékkal készültek, miként az összes későbbi, ezekből táplálkozó irodalmi alkotás.
Leegyszerűsítve: minden generáció a saját szemszögéből mesélte el a mohácsi csatát, amely által a saját léthelyzetére keresett és teremtett magyarázatot.
Ahány szerző, annyi kanonizációs kísérlet évszázadokon át. Verseghy Ferenc az „Ének szent István király jobbjáról” című versében éppen a Habsburg-dinasztia felől adott pozitív üdvtörténeti dimenziót a magyar történelemnek: „Hogy Mohácsnál megrontattunk, / Tőled is, óh! Megfosztattunk / […] // Ámde háza Ausztriának / megtérítvén a hazának, / mind az eltünt díszeket, / Visszaszerzett tégedet // […] Áldd meg Isten! jóvoltáért / és Te szent kéz a’ hazáért / légy e háznak csillaga, / légy hűségünk záloga.” Mégsem ez az értelmezés vált irányadóvá, hanem a Kölcsey Ferenc 1817-ben kelt Rákóczi hajh… című versének gondolatából sarjadó.
Ez bontott virágot az 1849 utáni időszak kontextusában, majd a ponyvairodalom, politikai pamflet és közoktatás révén kanonizálódó múltszemlélet centrumába a magyar nemzet és hon passiója került. Minderről a kitűnő pécsi irodalomtörténész, Laczkó András írt legutóbb. Merthogy mindez az irodalmi hagyomány keretei között értelmezhető, és vajmi kevés köze van ahhoz, hogy mi történt 1526-ban Mohácson és a csatát követő kétszáz évben. Minden múltértelmezésnek ennek tudatosításával kellene kezdődnie.
A mai magyar történelemszemlélet legerősebb kanonizációs forrásvidéke mégis az 1848-49. évi szabadságharc utáni néhány évtized, melynek központi élménye a magyar nemzet katonai veresége és szabadságának elvesztése volt. Lányi Andrásék generációkon áthagyományozott makacs tévedése, hogy magától értetődőnek veszik az 1849 utáni magyar nemzet és a kora újkori Magyar Királyság egyazon voltát. Következmény:
a kora újkori eseményeket a szabadságharc szemüvegén keresztül értékelik,
ám azt tovább szűkítve, a protestáns-függetlenségi történetírói hagyomány történeti relevanciáját kizárólagosnak tartva ítélik meg. Innen, és csak innen nézve lehet egyelőséget tenni a Magyar Királyság területén állomásozó európai keresztény és a szovjet Vörös Hadsereg közé.
Mentségükre: a mohácsi csatáról és a hódoltság koráról szóló értelmiségi eszmefuttatások – tisztelet a kivételnek –világnézettől függetlenül e megkövült kánon elemeit szajkózzák. Semmi olyat, amit Németh László, Mód Aladár vagy Nemeskürty István már ne állított volna. Merthogy ez nem politikai beállítottság, hanem az erről szóló tudás megszerzésének kérdése.
A Habsburgok és az oszmánok közé egyenlőségjelet tevő szemlélet, a gyarmatosítás és kipusztítás képének erőltetése valójában rendszereken átívelő narratíva,
amely megfelelő táptalajra lelt a Monarchiában, az 1920 utáni világban, kizárólagossá vált az ’50-es évek nemzeti kommunista kánonjában, majd rögzült az 1960-as, 70-es, 80-as évek közbeszédében és tankönyveiben. Masszívan tartja magát a 21. században is. Legutóbbi summázatát „távirati stílusban” és miheztartás végett lásd Lányi András hozzászólásában. Azaz, ez a tudásbázis adottság, amivel ugyan volna mit kezdenünk, ám felismerése felelősség. Az elmúlt évek mind gyakoribb szerencsétlen történelmi fejtegetései jelzik, hogy ez a tudás elavult és alkalmatlan arra, hogy a mai világban relevánsan szóljon.
A két történészgeneráció által összehordott tudás
Témánk szempontjából a kérdés tehát az: képesek vagyunk-e a késő középkori Magyar Királyságot a saját korában szemlélni, és benne a Jagellók dinasztikus államát látni, amely nevében magyar, nemességében hungarus, etnikailag pedig heterogén volt, és ez nem zavart senkit: sem az uralkodót, sem a nemességet, de még a nemtelenek széles tömegét sem. A kartográfia erősen nemzeti tudomány, éppen ezért könnyen megcsal bennünket. Jobban megértenénk azonban egy a korabeli viszonyokat reálisan bemutató térképből, hogy milyen is volt II. Lajos királysága. Ilyen:
Ugyanez igaz az Oszmán Birodalommal kapcsolatban is, ahol, ha látjuk a 16. század eleji növekedést, végre érthetővé válik, hogy nem ugyanazzal a birodalommal nézett szembe II. Lajos, mint Hunyadi János. (Erre lásd Pálosfalvi Tamás előadásait, interjúit, tanulmányait.)
Harmadrészt pedig nem kellene spórolnunk a Habsburgok monarchiáját bemutató térképpel sem:
Ez az a dinasztikus állam, amelyben a szuverenitásának egy részét feladva, de államiságát megőrizve tovább élt az ország.
A térképek mellett érdemes lenne megbarátkoznunk az új számokkal is. Az elmúlt évek kutatásai jelentősen pontosították a Magyar Királyság bevételeit, és többet tudunk más európai udvarok és az Oszmán Birodalom katonai és pénzügyi helyzetéről is. Ezek lényege, hogy a Magyar Királyság életében nem jelentett törést Mátyás király 1490-ben bekövetkező halála, és a Jagellók országa megőrizte középhatalmi státusát. A 2024. év tudományos szenzációjának számító visegrádi ásatások által feltárt szobrok újabb ékes bizonyítékai az ország gazdagságának.
A késő középkori magyar állam tehát nem belső meghasonlásból, nem nemzetközi ármányból és nem európai árulás miatt veszítette el a mohácsi csatát, hanem az agresszor Oszmán Birodalom elsöprő túlereje miatt.
Tudom, hogy a toposzok ereje nehéz, de ezt bizonyítják Ágoston Gábor, Kenyeres István, C. Tóth Norbert és mások friss kutatási eredményei. Ha csak Kenyeres pár hete megjelent tanulmányának táblázatait megnézzük, az Oszmán Birodalom minden európai királyságnál jóval erősebb volt, a Jagelló magyar-cseh királyságot pedig csak bevételekben több mint tízszeresen, hadseregben pedig reálisan két-háromszorosan múlta felül.
Mindez pedig válasz Kövecses László elavult szakirodalomból származó számaira és azon bírálatára, hogy determinista lennék. A ma általam ismert adatok alapján 1526-ban a legvalószínűbb következett be, ami holmi deus ex machina révén történhetett volna másképp… de nem történt. Minden fél „hozta az elvárhatót”, és ez nem sic fata volunt életérzés. Ha már determinizmus: az oszmán forrásokból egyértelmű, hogy hadjáratuk célja Buda volt. Innen nézve a mohácsi csata váratlan volt számukra.
A nem létező harmadik út
A Magyar Királyság vereséget szenvedett, de nem bukott el, ahogy Szerbia és Bosznia királysága a 15. században. Ebben pedig hatalmas szerepe volt annak az általam pozitívan értékelt, kritikusaim által pedig elítélt eseménynek, hogy a Magyar Királyságnak sikerült egy nagyobb dinasztikus államba integrálódnia. Őszintén szólva nem értem, hogy ezzel mi a baj. Hiszen, ha 1526-ben ennek az államnak ennyire futotta az erejéből, mitől lettek volna jobbak az esélyek a következő években? Mitől változott volna bármi, ami az ország túlélését érdemben segítette volna? A választás a politikai elitnek a mohácsi csatát túlélt tagjai számára nem az volt, hogy maradjon minden a régiben vagy odadobva a nemzet szabadságát (ez a fogalom nekem a korban teljesen értelmezhetetlen – a szabadság hangoztatása ekkor szinte kizárólag rendi előjogokat jelentett), legyen a Habsburgok országainak egyik királysága. A tét az volt, hogy ezzel szemben az Oszmán Birodalom alattvalói lesznek (a szerb, albán stb. példa azt mutatja, hogy a magyar nemesek egyénenként karriert csinálhattak volna a birodalmi elitben.)
Harmadik út pedig akkor sem létezett.
Az önkéntelenül adódó erdélyi lehetőség csak ott, a Kárpát-medence keleti felében, csak akkor, és csak az ország többi területeinek az ellenállása miatt jöhetett létre, de a Magyar Királyság egésze számára nem volt opció. Nehéz történet Erdélyé, megérne egy mélyebb elemzést, hogy „Tündérország” ringató emléke mennyiben tett hozzá a harmadik út vágyálmához. Ám, aki ebben leli kedvét, annak tudnia kell, hogy volt egy dicstelen negyedik út is. A „kuruc király” Thököly Imre 1682-ben összegründolt Orta Madzsar államalakulatára gondolok, amit egyéni becsvágyból, oszmán támogatással, az ott élők ellenére harapott ki a maradék országból, a következő évi oszmán hadjárat előestéjén. Érdemes erről Varga J. János Válaszúton című értekezését elolvasni. Vajon ez is a kuruc hagyomány része lenne?
Az Európához tartozás tétje
A Magyar Királyság 1526-ban hősiesen küzdött és a túlerővel szemben vereséget szenvedett. Az ország területének harmadán szilárdan megmaradó államiságot, valamint a történelmi integritás, azaz az országegyesítés gondolatához való ragaszkodást a Habsburg Örökös Tartományok pénzügyi és katonai támogatása tette lehetővé. Nem bonyolódva bele mélyen a számokba: az 1570-es évek közepén a Magyar Királyság területéről érkező bevétel évente 800 ezer rajnai forintra rúgott, ami a Habsburg monarchia költségvetésének körülbelül a harminc százalékát tette ki. Ez nem kevés, nem véletlenül szerepelt a Magyar Királyság a dinasztikus reprezentációban oly’ előkelő helyen (bizonyíték erre Pálffy Géza megannyi írása). Ugyanakkor a törökellenes harcok költségei ugyanebben az időszakban már jócskán 1 millió rajnai forint fölé csúsztak.
Nem bonyolult annak belátása, hogy ez mit jelent. Így érthetővé válik, hogy miért voltak életmentők a spanyol és itáliai segélyek a tizenöt éves háború időszakában. Tíz év alatt közel 1,4 millió rajnai forint érkezett csak innen a magyar hadszíntérre, ahogy ez Kenyeres István és Pálffy Géza kutatásaiból szépen kiderül. Ha ez nincs – és ebben benne van a spanyol paraszt, a genovai kereskedő és a salzburgi kézműves mellett a magyar földműves, kereskedő, iparos és deák évenkénti vérverejtékes adója –, akkor az ország elvész. Erről szólt a beszéd inkriminált része, amelyet most sincs okom másként gondolni.
És ugyancsak tarthatatlan a majd’ 400 éves Habsburg uralmat politikájában elnyomónak és gyarmatosítónak, a magyar életet folyamatosan támadónak jellemezni.
A kora újkori Habsburg uralkodók és az erős és befolyásos magyar nemesség között egy rendi dualizmusnak nevezett kormányzati rendszert alakult ki, amelyben a folyamatos korrekciók és kompromisszumok voltak a jellemzők, amit csak rövid időkre törtek meg konfliktusok. Persze nem véletlen, hogy az ország lakosságának egy része a régóta várt oszmánok alóli felszabadulást Habsburg elnyomásnak érezte, erről Pálffy Géza írt Felszabadítás vagy megszállás? címmel alapvető tanulmányt. A lényeg mégis az, hogy 1526–1848 közötti 322 évből 32 évben volt fegyveres harc vagy felkelés a Habsburgok ellen (1604-1606, 1619-1624, 1626, 1644-1645, 1670-1685, 1697, 1703-1711), míg a maradék kilencven százalékban működött az együttélés.
Összegezve mindenki teljesjogú tagja volt a „klubnak”: a dunántúli magyar, a szász evangélikus, a bosnyák és székely katolikus, a rác ortodox stb. alkotta „nép”, valamint – felekezetétől függetlenül – a nemesség. Ám ők együtt sem voltak képesek az ország területének a visszafoglalására, mert hiányzott mintegy hatvan százaléknyi adó és több tízezer katona, amit spanyolok, itáliaiak, és a Habsburg monarchia maradék része rakott bele a „háborús költségvetésbe”.
Tehát nem az egyiknek vagy a másiknak, hanem együtt sikerült.
Aki a magyar sors 16–17. századi történelmére kíván reflektálni, vagy ezt kívánja felhasználni világmagyarázatához, annak a hajdúsági református, győri katolikus vagy szász evangélikus olvasat csak szál lehet, de egész nem. A másfélszázéves állandó háborús övezetben pedig a helyzet természetéből fakadóan kár számon kérni a békés termelőmunka feltételeit, midőn egy akkori viszonyok között sem normális állapot jellemezte a mindennapokat. A kor emberének traumatizáltságába pedig eddig bele sem gondoltunk.
Új bort régi tömlőbe tölteni nem lehet
Azaz, és ezzel térek vissza a bevezető gondolathoz, az elmúlt negyven év történeti szakirodalma felülírta a 19. századi hódoltságképet, és ezzel kihúzta a talajt a hagyományos Habsburg-magyar ellentétre épülő történelemmagyarázat alól. Erre a jelenben magyar történelmet építeni nem lehet. Ezen állítás nem tudományos gőg, nem titkos papi kaszt fityiszt mutató kibeszélése, nem elefántcsonttoronyból való csúzlizás, hiszen ez az ismeretanyag pár kattintással elérhető, elolvasható, meghallgatható, nyilvános, és csupán idő, illetve igényesség kérdése a használata. Az 1980-as évek kánonja pedig historiográfiai érdekességként szolgálhat, ám referenciapontként és közös szellemi bázisként egyre kevésbé.
A kora újkori magyar-Habsburg viszony nem magyarázható a két világháború közötti értelmiségi viták, és az 1849 utáni magyar nemzetépítés fundamentumaivá váló irodalmi szövegek felől. Ugyanígy meghaladta az idő e kor történészi munkáinak az eredményeit is, amelyre a kuruc-labanc, majd a más köntösben tovább élő népi-urbánus, fekete-fehérre osztott múltszemlélete épült. Ma sem lehet a múlt hamis mítoszain reális önképet és beteljesíthető, a szélsőséges önajnározó és önsajnáltató regisztertől egyaránt józan távolságot tartó jövőképet festeni.
Helyes önismeret nélkül nincs iránytű, amely felszínen tartana bennünket.
Épp ezért az élhető jelen és a vállalható jövő érdekében alapvető fontosságú, ha úgy tetszik szellemi minimum a közös, mindannyiunk számára vállalható múlttörténet megtalálása. A magyar történettudomány ebben megtette, amit megtehetett, és eredményeinek legfőbb hic et nunc tanulsága, hogy az Oszmán Birodalom agresszióját a területének harmadát tartósan elveszítő Magyar Királyság egy nagyobb keresztény államalakulat, a Habsburg monarchia részeként, hatalmas áldozatok árán és európai katonai valamint pénzügyi segítséggel élte túl, majd verte vissza. Ez volt a legfőbb magyar út a 16–17. században.
Ennek megértéséhez azonban túl kell lépni a már évtizedek óra avítt, sérelmekre építő dogmákon, és ki kell állnunk „az igazság kiderítésére irányuló erőfeszítés értelme, elvitatott létjogosultsága mellett”. Mert egyébként maradunk a magyar múltat paravánként használó, láthatólag sehova nem vezető, unalmas mantra – álvitákat termő – mocsarában.
A térképek forrásai: Nagy Béla (HUN-REN BTK TTI)
Nyitókép: a pécsi Janus Pannonius Múzeum feltárása a Mohácsi Nemzeti Emlékhely III. számú tömegsírjánál (fotó: Sóki Tamás / MTI)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
