Az amerikai woke-ért nem kár, de itthon más hazugság mérgez
A magyar kormány egykor büszkén európai politikája jó ideje felismerhetetlenebb, mint Bruce Jenner a nemváltó műtétei után, így ha kínos is, Trumpnak kell megköszönnünk, hogy visszapofozta kormányunkat az EU-ba. Ezen túl is van azonban, amit kár csípőből kárhoztatni a régi-új amerikai elnök tevékenységében. Hogy valaki akár csak a józan ész nevében megálljt parancsoljon a woke-nak, annak tényleg ideje volt már. Vélemény.
A szavak fontosak. A politikában szinte minden tőlük függ. Történetté fonva először látszatot hoznak létre, aztán ez a látszat hatással van embermilliók pszichéjére, döntéseire. A szavakból így végül valóban új valóság keletkezik.
Az elmúlt évtizedben ezügyben igencsak furcsa kísérletnek lehettünk szem- és fültanúi: az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is nagy erők mozdultak meg azért, hogy a nyelv eszközeivel új világot teremtsenek, fittyet hányva arra, hogy a valóságformáló történetmesélésen túl van azért a szavaknak további fontos funkciójuk is. Az mégpedig, hogy: leírják a valóságot. A jobb híján woke néven, vagy éppen identitáspolitikaként emlegetett kísérlet éppen ezért (volt?) annyira megdöbbentő: mert talán minden korábbinál jobban elszakadt a valóságtól.
E gondolatkörben meghaladottá vált például az egyszerű biológiai tény, hogy az ember – hasonlatosan a többi emlőshöz – két nemben létezik: valaki vagy férfi, vagy nő, s az ezrelékekben mérhető, különleges rendellenességgel születetteken kívül ez elég jól eldönthető. Ha más nem, hát a kromoszómák azért jó eséllyel eligazítanak azzal kapcsolatban, a két nem közül ki hova sorolható. Ennek ellenére nem csak netszektákban, kis klubokban, de nyugati egyetemi tanszékeken is népszerű lett a gondolat, hogy a nemek helyett inkább a gender kifejezéssel kell élni, abból meg lehet gyakorlatilag akármennyi. Az ember ráadásul változtathatja is a „nemét”, hiszen az ebben a megközelítésben amúgy sem objektív valóság – társadalmi konstrukció csupán. Attól tehát, hogy hétfőn férfi vagyok, kedden még lehetek nő, szerdán meg mondjuk identifikálhatok nembinárisként…
Amit magamról állítok – az maga a valóság és az igazság.
Ez a biológiai valóságot tagadó, vagy azt jelentéktelennek, említésre sem méltó, illetlen mellékkörülménynek tekintő felfogás elvileg megmaradhatott volna a gyenge vicc kategóriájában – de nem maradt ott. Törvényekben, rendeletekben köszönt vissza a 2010-es évek második felére: a bolygó tucatnyi országában lett elég bemondani egy tetszőleges gendert, hogy azt el is ismerjék hivatalosan. Gyakran már arra sem volt szükség, hogy valakit pszichológus vizsgáljon meg, hogy megállapítsák, valóban a külszíni, látszólagos nemváltás lenne-e a megfelelő megoldás a számára, sőt el sem kellett már kezdeni ilyen beavatkozásokat. Elég lett a bemondás az önmeghatározásról, s a közösség tagjai ettől máris kénytelenek lettek elismerni, hogy az a tegnap még férfi ma már nő. Vagy fordítva. Esetleg nembináris. Netán genderfluid.
Újfajta szexuális identitások egész sora is legördült a mozgalmi gyártósorokról. Nem volt nehéz az előállításuk: egyszerűen kreálni kellett egy szót. Mondjuk ezt: „demiszexuális”. És tényleg lettek emberek, akik érzékenyítő magazincikkeket olvasva valóságként fogadták el például ezt a kategóriát és így kezdtek magukra tekinteni – holott a fogalom nagyjából annyit tesz, hogy „normális emberi lény”.
Olyasvalakit jelöl, akinél a szexualitás és az érzelmek – most kapaszkodjunk meg! – összefüggenek.
Nem akarja egyiket a másik nélkül a beste!
A csoporthoz tartozás élménye persze alapvető emberi szükséglet, szóval elvileg nagy baj mindebből nem lett volna, ha az egész megmarad azon a szinten, hogy kedves kis klubok alakulnak, ahol hasonszőrű (vagy épp – ne legyünk kirekesztők – hasonlóan szőrtelen) emberek közösen jól érzik magukat. A társadalmi igazságosság harcosai viszont a kisebbségi lét, az elnyomottság érzését kapcsolták a mindenféle, egyre inkább burjánzó identitásokhoz, aminek itthon inkább csak komikus megnyilvánulásait tapasztalhattuk. Két év távolából is rögtön beugrik az „aszexuális menet”, amelyről néhány valóban komoly sajtótermék is videót forgatott, cikket írt. Hogy ugyan mégis milyen társadalmi fenyegetettséggel kell szembenézniük az aszexuálisoknak, mégis ki akarja őket szexre kényszeríteni, vagy hogy egyáltalán hogyan derülne ki róluk, hogy aszexuálisak, ha nem akarják az orrára kötni embertársaiknak, az ezekből nem derült ki ugyan, az viszont igen, hogy az aszexuális nem is azt jelenti, hogy az ember nem szeret szexelni… Hanem hogy az valamilyen társadalmilag fontos identitás… Itt mi, bevalljuk (nem férfiasan!), elvesztettük a fonalat, egy pillanatra nem is tudtuk, sírjunk vagy nevessünk. Aztán inkább nevettünk. Mi itthon letudhattuk ennyivel, vagy éppen a szokásos legyintéssel, amikor laptársaink valamelyike menetrendszerűen fontos hírként közölte, hogy X vagy Y sorozatsztár nembinárisként identifikál.
Az Egyesült Államokban és a briteknél viszont nem lehetett ennyivel letudni.
Főleg azután nem, hogy „régi vágású” feministákat, „hagyományos” melegeket kezdtek fenyegetni transzaktivisták, csak mert előbbiek kijelentették mondjuk: a nő és a férfi, ez a két nem bizony számukra nagyon is létező valóság, bemondásra pedig nem kellene elfogadni, ha egy férfi nőnek mondja magát. Gyerekeknek, akik nemhogy nem szavazhatnak még, de a törvény szerint egy korsó sört sem rendelhetnek, meg talán nem kellene pubertásgátlókat adni és nemváltó műtéteket végezni rajtuk alapos pszichológiai vizsgálat nélkül. Csak mert éppen kijelentik, hogy szerintük rossz testbe születtek. Csakhogy utóbbira iparág épült, aztán néhány évvel később nem győztek visszakozni a progresszív kormányok, s szigorítani a szabályozáson. Kiderült ugyanis: gyakran visszafordíthatatlan következményekkel járó döntésüket sokan inkább meg nem történtté tennék. Ha tehetnék.
Az USA-ban ipar épült aztán a DEI (Diversity, Equity, Inclusion – sokszínűség, egyenlőség, elfogadás) hármas hívószavára is. Utóbbival sem lett volna gond önmagában: ki ne támogatná, hogy származása, vallása, szexuális irányultsága miatt senkit se közösítsenek ki, hogy munkahelyén is egyenlő esélyekkel induljon? Az elmúlt évtizedekben azonban diverzitási tanácsadók és trénerek lepték el a kormányzati hivatalokat és a vállalatokat egyaránt, olyanokkal nyomasztva az embereket, hogy számoljanak el privilégiumaikkal és „decentrálják a fehérségüket”. Aztán most, hogy Donald Trump egyik első intézkedéseként rendeleti úton megszüntette a DEI-képzéseket és kvótarendszereket, átszakadt a gát: a cégeknek sem kell már úgy tenniük, mintha egyetértenének ezzel. Sorra szüntetik is meg ezeket a programokat.
Ez pedig jó hír. Ki kell ezt mondanunk akkor is, ha Donald Trump nemzetközi politikájának számos elemét amúgy erős fenntartásokkal kezeljük (Grönland ügye, vámok, erőpolitika), s akkor is, ha nem mindenhol leszünk népszerűek a véleményünkkel.
Bizony, jó hír az is, hogy Trump átfogó elnöki rendeletben utasította el a genderidentitás-ideológiát, s tett hitet a bináris értelmezés, a biológiai meghatározottság mellett.
Ilyen átfogó kormányzati dokumentum, amely következetesen kiáll a nemek biológiai meghatározottsága mellett, és amely a börtönöktől a női menhelyekig széleskörű védelmet biztosít a női terek számára, még nem volt. Az egyik legnagyobb genderkritikus amerikai feminista szervezet, a Women’s Liberation Front (WOLF) üdvözölte is a lépést, a Trumppal nem rokonszenvező sajtó tudósításai viszont gyakran a transzok „eltörléséről” szólnak. Ez eddig legfeljebb a hadseregre igaz: friss hír, hogy egy rendelettel onnan kitiltotta őket, a pánikot viszont nem ez okozta transzkörökben, hanem az általános üldöztetéstől való félelem. Holott ami történt, az inkább a definíciók tisztázása és visszatérés az észszerű, urambocsá’: tényszerű megközelítéshez. (Mindez nem jelenti, hogy felnőtt emberek ne végeztethetnének magukon beavatkozásokat, ne élhetnének olyan testben, amilyet megálmodtak maguknak. Kifejezett tiltás csak a büntetésüket töltő elítélteknek van Missouriban.)
S hogy mégis mi közünk nekünk ehhez itt, Magyarországon? Nos, elég sok. Hazánk nagy szerencsénkre a nyugati kultúrkör része, magyarként tehát a legtermészetesebb módon vehetünk részt az e kört meghatározó vitákban. Főként abban, amelynek tétje a szavak sorsa. Amelynek tétje, hogy van-e és lesz-e még igényünk rá, hogy az objektív valóság leírására is használjuk őket, vagy inkább elfogadjuk, hogy a valóság és az igazság utáni világban élünk. Hogy utóbbiak nincsenek is, s minden csupán megközelítés és identitás kérdése.
Mi ezt akkor sem fogadjuk el, ha genderideológusok magyarázzák, hogy a nemek valósága nem is valóság. Akkor sem, amikor „felvilágosult” társadalomtudományi karokon hirdetik, hogy minden fehér ember alapból elnyomó – függetlenül személyes meggyőződésétől, döntéseitől és cselekedeteitől (CRT – critical race theory). Meg akkor sem, ha nagyon progresszívek szövegelnek arról, hogy az illegális migráció helyénvaló: nem, nem az, s ha a Willkommenskultur elmebaja tíz évvel ezelőtt nem szabadult volna Európára, most nem lenne ekkora az AfD Németországban, s az osztrákoknál sem valószínű, hogy a Szabadságpárt nyert volna választást.
A valóság torzítása címkékkel sosem jó, bárki csinálja.
Így akkor sem fogadhatjuk el a post-truth korszakát, amikor a magyar kormány tesz a valóságra és a szavak jelentésére úgy, hogy ahhoz képest egy leszbikus genderfluid mosómedveként identifikáló svéd gimnazista is a következetesség gránitszilárd szobra.
És most nem is csak arra utalunk, hogy itthon az egész gendertéma azért létezik csupán, mert a kormány politikát csinált belőle, identitást építve a tagadására (tegnap a jó tanítvány Fico is beállt a sorba). Sokkal inkább arra, hogy a valósággal köszönőviszonyban sem lévő, hatalmi érdekeket szolgáló ideológiai katyvasz zúdul ránk a kormány által elfoglalt intézmények és médiaművek szennycsatornáin, éppen úgy, ahogy a woke-ideológusok, CRT-apostolok hirdetik tanaikat odaát. Csak míg náluk minden baj okozója a privilegizált, elnyomó fehér férfi, itt ez Soros meg Brüsszel, meg az ukránok, néha esetleg a melegek, egy-egy ízes homofóbtörvény erejéig. Hogy Trump pénzügyminisztere maga is Soros-főember volt, s melegházasságban él? Mindegy, erről egyszerűen nem kell beszélni a célközönségnek.
Inkább arról kell, hogy hatalmas kormánysiker volt a Covid kezelése! Ezt is megtudtuk tegnap. Nesze neked, valóság! Ott van aztán a híres és jól hangzó jelző: a „békepárti”. Amely annyit jelent, hogy kapitulációpárti. Vagy a legfontosabb kormányzati hívószó: a
szuverenitás. Ember legyen a talpán, aki ma még tartalmat tud rendelni mellé.
Elvileg mindennél fontosabb, közben arab emír mondhatja meg, mi épüljön a nemzet fővárosának közepén. Amikor tegnap Orbán Viktor a grúz házelnökkel találkozott, akkor viszont a grúzok szuverenitása tényleg nagyon fontos volt. „Le kell állítani Brüsszel és a Soros-hálózat támadásait a békepárti georgiai kormány ellen, valamint a tbiliszi kormány ellenfeleinek uniós finanszírozását is” – mondta annak a házelnöknek, akinek a parlamentjében jelenleg egyetlen ellenzéki képviselő sincs. Amelynek parlamentjét és kormányát Magyarországon kívül senki az EU-ban nem ismeri el. Amely országban több mint hatvan napja tartanak a választási csalás miatt szervezett tüntetések. Ahol épp újságírókat és civil aktivistákat börtönöznek be.
Ukrajna szuverenitása aztán mintha megintcsak kevésbé lenne fontos a magyar kormány számára, pedig azt kissé erőteljesebben sértik egy ideje egyesek, mint Brüsszel Grúziáét. Azok sértik fegyverekkel lassan három éve nap mint nap, akiknek a szuverenitása viszont mindig rendkívül fontos a magyar kormánynak. Aztán amikor a kormányfő belengeti, hogy az érdekükben vétózni fog Brüsszelben, néhány nappal később már a magyar szuverenitás sem annyira fontos: az amerikai külügyminiszter véleményét kéri ki, mit tegyen. És nem vétóz.
Hálásak lehetnénk Donald Trumpnak ezért is, még sokkal-sokkal jobban, mint a genderügyi rendeleteiért. Hiszen néhány percre láthatóan lefejtette a rusz medve mancsát az azzal oly’ rég, oly’ szorosan ölelkező magyar miniszterelnökről, utóbbit pedig egy időre legalább visszapofozta a helyére.
Csakhogy magyarként rendkívül megalázó, hogy ilyesmire egyáltalán szükség van ahhoz, hogy ne sajátjai árulójaként viselkedjen a kormányunk – vagy legalább továbbra is nagyrészt szavakban legyen csak az. Úgyhogy nagyon sovány vigasz ez.
Remény persze mindig akad.
Mi van például, ha Orbán Viktor állításával ellentétben nem hatalmas szélső- avagy újjobboldali fordulat van a világban, amelynek hullámai még magasabbra repítik majd őt, csupán arról van szó, hogy az emberek ráuntak a rengeteg politikai meg ideológiai maszlagra, hazugságra? Ha netán így áll a dolog, akkor bizony a magyarok is ráunhatnak idővel.
Akkor a szavak újra megtelhetnek jelentéssel itthon is.
Nyitókép: Donald Trump frissen aláírt rendeleteit mutatja (fotó: Roberto Schmidt / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
