Metaforává tett magyarság, avagy brutalista emlékmű a történelmünkről
„A brutalista egyetlen kitalált, magyar hős emblematikus, de nem egyedi története, és megfordítva: megannyi kettétört sorsú Tóth László élete a film. Fiktív, mégis jellegzetes kelet-közép-európai élet- és művészsors az ő valóban elképzelhető és kívülállók számára elmesélt története.” Majtényi György történész értelmezi a három Golden Globe-bal kitüntetett, sokszorosan Oscar-jelölt slágerfilmet. Kritika.
Bazdmeg! – ez a magyar káromkodás szakad fel a A brutalista című film főhőséből a film elején. Brady Corbet – három Golden Globe-díjjal elismert, Oscar-jelölt – alkotásának központi témája egy elképzelt karakter, Tóth László, magyar építész élete. Magyar nyelvű párbeszédeket, utalásokat hallunk, magyar származású a főszereplőt alakító Adrian Brody, magyar a vágó, Jancsó Dávid, s több magyar színész jelenik meg kisebb-nagyobb szerepekben. Sőt: amerikai helyszínekként is budapesti házakat és tereket látunk. A film általánosságban a magyar nyelvet és kultúrát olyan központi motívumként kezeli, amely az építész identitását, cselekedeteit is magyarázza. Mintha az alkotásban minden titkok nyitja, a főszereplő lelkének kulcsa volna a magyarság: egy olyan kultúra, amelynek távolisága az amerikai néző számára még egy hétköznapi ’fuck you’-nak is misztikusabb köntöst kölcsönöz. Történészi szempontból is érdekes kérdés, miképp teszi/teheti a főszereplő karakterét az alkotás megfejthetővé magyar múltja és identitása révén.
A brutalista főhőse 1947-ben, a második világháború és a holokauszt traumái után emigrál az Egyesült Államokba. Tóth László az Újvilágban próbál meg boldogulni, miután „zsidóként” hazájában nem nyílt számára lehetőség sem a szabad életre, sem a művészi kiteljesedésre. Még ha erről nem is mesél részletesen a film, döntése hátterében bizonyosan ott tudhatjuk Magyarország közelmúltját: tragikus részvételét a háborúban, szövetségét a náci Németországgal, a holokausztot, a nyilas uralmat, majd a szovjet megszállást és az ebből fakadó politikai és társadalmi változásokat. A brutalista a főhős zsidó származását és vallását magától értetődően magyar identitása és sorsa részeként s nem különálló történetként ábrázolja (mint ahogy a magyar identitású zsidóság ellen – részben magyarok által magyarokkal szemben elkövetett – bűnök természetesen a magyar nemzeti történelem eseményei is).
A szabadságot keresve az építésznek az Egyesült Államokban ugyancsak kirekesztéssel és egzisztenciális nehézségekkel kell szembenéznie. Nem véletlen, hogy egyetlen barátja egy hozzá hasonlóan kitaszított helyzetű afroamerikai férfi lesz. A hatóságok hosszú évekig nem engedik belépni az országba Tóth családját: feleségét és unokahúgát. A film teljes cselekménye a hidegháború világában játszódik, és úgy tűnik, hogy nemcsak a szocialistává lett Kelet, hanem a kapitalista Nyugat is elzárja az építész elől a boldogság lehetőségét. Az elmesélt történet valósággal sulykolja azt az üzenetet, hogy az egyén szabadságát nemcsak az állam és intézményeinek önkénye, hanem más embereké is korlátozhatja; példázata szerint a kapitalizmusban a gazdagok hatalmaskodása fenyegeti a szegényeket, a kiszolgáltatottakat. Ehhez Magyarországon – magunkban nagyot sóhajtva – nem lehet nem hozzáfűzni, hogy az elnyomásnak valóban különböző formái léteznek, ám ezek nemcsak a társadalom, hanem az egyének szempontjából sem azonosak: nem hasonló brutalitásúak. Emblematikus, hogy az építész unokahúga végül az Izraelbe való kivándorlás mellett dönt – abban a hitben, hogy létezhet olyan ország, amely a teljes egyenlőséget kínálja számára. A film többszörösen szembesít azzal a kérdéssel, milyen hatással voltak a politikai rendszerek az egyének szabadságára, illetve hogyan hatott, s egyáltalán hatott-e az ő személyes szabadságkeresésük a különböző rezsimekre.
Tóth László filmbeli történetét valós életutak, elsősorban az Egyesült Államokba kivándorolt magyar Bauhaus építész, Breuer Marcell élete ihlette, de más művész-értelmiségiek alakja is hatással lehetett a forgatókönyvírókra (Corbet-ra, illetve alkotó- és élettársára, Mona Fastvoldra). Az építészeti brutalizmus nyers, monumentális esztétikája a pusztulás utáni megújulást, valamint az emberi kitartást tükrözi általánosságban és a filmen is, s talán azt, hogy a ’szép’ korábbi fogalmát a történelmi tragédiák végérvényesen megváltoztatták. Az irányzat negatív esztétikum-felfogása nyilvánvalóan nem áll messze attól az adornói trópustól, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”.
A brutalista stílus – a nyers beton és a tiszta formák révén – a társadalmi elvárások korlátozó béklyóitól való szabadulás szimbólumává válik a filmbeli építész életében. Számos ellentmondás vagy inkább belső harc feszíti e törekvését. Az épületben a nyersbetont a még a háború előttről ismert művészbarátja által megtalált és kifaragott márvánnyal egészíti ki. Művészként Tóth a hagyományt szeretné megtörni, mindeközben zsinagógákban imádkozik, és evangélikus kápolnát tervez, nagy, napfénytől megvilágított üvegkereszttel, az általa megálmodott épület részeként. Az alkotás nemcsak építészi ambícióinak, hanem személyes küzdelmeinek, identitásának és múltjának a kifejeződése, illetve az ezekben megbúvó ellentmondásoké. A megálmodott épület minden bizonnyal emlékmű is: emlékezés az áldozatokra és saját korábbi életére. Hogyan lehet továbblépni a személyes veszteségeken, megőrizve és megörökítve az elpusztított egyének és közösségek emlékét, identitását, s nemcsak a tragédiákon keresztül emlékezni rájuk? E kérdés számára csak a művészet transzcendens dimenziójában válaszolható meg. Ha egyszer elkészül, akkor az alkotás a megváltást vagy a beteljesülést is jelentheti – a múlt fájdalmait maradandó és jelentőségteljes művé változtatva; félbemaradása ugyanakkor kudarc s elveszített küzdelem volna. (A film utóhangjából megtudhatjuk, hogy alkotása végül nem marad torzó: makettjét és fotóit az első, 1980-as Velencei Építészeti Biennálén tárják a szakmai közvélemény, illetve a nagyközönség elé.)
Tóth László számára különösen fontos az épület magassága, hogy a belső, szűk terek felett minél nagyobb belmagasságot teremtsen, s ennek megvalósítására áldozza saját tiszteletdíját. Ez a megoldás drágább és kevésbé praktikus, így szembehelyezkedést jelent a megrendelő egyik elvárásával és a társadalmi igényekkel; az épület diszfunkcionális magassága ugyanakkor a szabadság, a hétköznapokból való kitörés lehetőségének a jelképe is. (Unokahúga biennálén elmondott beszéde szerint egyúttal a lágerek barakkjai és a börtöncellák örökre fogvatartó szűkösségének az antagonisztikus építészeti ellentéte.) Az egyén mozgásterét korlátozhatja a mindenkori hatalom, de a művésznek az ég s a mindenség felé törő gondolatainak szabadságát nem törheti meg – a film főhőse legalábbis hinni szeretne ebben. Öntörvényű építészként az a kérdés láthatóan fel sem merül benne, hogy a monumentális alkotás a tőle teljesen idegen közegben másoknak is ugyanezt jelképezi-e. Tudható viszont, hogy a megrendelőnek bizonyosan mást jelent, elhunyt anyjának és építtetőként feltehetően önmagának – valójában saját nagyravágyásának, pénzének és ebből fakadó hatalmának – kíván maradandó emléket állítani. Bár a költségek természetesen nem mellékesek a számára, magával ragadja a mű monumentalitása. A magyar nézőnek önkéntelenül is eszébe ötlik az a kérdés, hogy a hasonló stílusjegyeket viselő épületek vajon milyen jelentéseket hordozhattak a korabeli Kelet-Közép-Európában.
Tóth László küzdelme az épület megvalósításáért egyszerre szól az egyén autonómiájáról, a társadalmi és politikai korlátokkal való szembenézésről, valamint a múlt és a jelen közötti kapcsolat újragondolásáról. Szabadulni akar minden külső korláttól, hogy megvalósíthassa saját vízióját. Művészként nem köt kompromisszumokat, ám mindeközben önmagára és a közvetlen környezetére sincs tekintettel: a mindennapokban megfeledkezik saját és a családtagjai boldogságáról. Kelet-közép-európai, sőt magyar szemmel a film sokszorosan szimbolikus üzenetet hordoz, hiszen e régióban kollektív tapasztalatnak is tekinthető, hogy a szabadság keresése szinte minden korban gátja volt az egyéni és a családi boldogulásnak. Ennek élményét persze már számos alkotás megörökítette: novella, regény, vers és film is. A brutalista azonban jóval átfogóbb kontextusban, az amerikai lét társadalmi közegében s elsősorban nem a magyaroknak beszél minderről. Még akkor is igaz ez, ha a film itthon azt az érzetet keltheti, hogy benne ismert szereplőkkel, ismerős helyszíneken saját történelmünket látjuk viszont.
Az alkotás egy másik kultúra szövetében teszi metaforává a magyarságot – hasonlóan ahhoz, ahogy a bolygó zsidó alakja, Ahasvérus legendája, például Goethe és Heine műveiben megjelenik a német romantikus irodalomban, vagy ahogy Esmeralda, a roma lány a szabadság és az üldözöttség szimbólumaként felbukkan Victor Hugo regényében. Az ország közelmúltját és jelenét szemlélve örömtelinek is tekinthetjük a pillanatot, amikor a nemzet éppen nem autoriter rendszerek működtetőjeként, hanem a mindenkori elnyomással és hatalommal szembeni lázadás metaforájaként tűnik fel a transznacionális térben. Szinte közhelyszerű állítás, hogy a diktatórikus rezsimekben a frivol igazmondás, a valóság tabudöntögető ábrázolása és meghajlítása terén a művészet mehet(ett) a legmesszebb. Megkockáztatható ezen túl az is, hogy létezik a közösséghez tartozásnak, a közös sorsnak és történelmi tapasztalatnak olyan érzelmi, hangulati esszenciája, amely más ábrázolási módok számára nem megragadható, vagy még pontosabban: a művészet eszköztára nélkül az ebbe vetett pozitív hit nem volna megteremthető.
Vannak olyan régiók és országok, s a miénk bizonyosan ilyen, ahol a szabadságot nem a politikai rendszerek, az intézmények és a társadalmi gyakorlatok biztosítják, hanem az emberek magukba zártan hordják, és művészeti alkotásokban időnként emblematikussá is teszik vágyódásukat utána, nem függetlenül a történelem és a körülmények szorongató brutalitásától. A szabadságnak ez az érzete, amely belülről fakad, túlmutat a mindenkori politikai rendszereken és a történelmi körülményeken. Kérdéses azonban, hogy valóban olyan erő-e, amely nemcsak a túlélést segíti, hanem képes széttördelni a társadalmi korlátokat és lebontani az elnyomás struktúráit. Művészi kifejeződése mindazonáltal összeköthet egymástól elszigetelt emberi sorsokat, tértől és időtől függetlenül, s akár még kollektív azonosságtudatot is teremthet. Az amerikai film végső üzenete az lehet, hogy az igazi szabadságot nem rezsimek, hanem egyének képviselik, és a személyes szabadság – művészi formában legalábbis – transzcendálható. A brutalista egyetlen kitalált, magyar hős emblematikus, de nem egyedi története, és megfordítva: megannyi kettétört sorsú Tóth László élete a film. Fiktív, mégis jellegzetes kelet-közép-európai élet- és művészsors az ő valóban elképzelhető és kívülállók számára elmesélt története. Magyarként az alkotás láttán nehéz volna nem elmorzsolni legalább egy rácsodálkozó, halk bazdmeget. Hiszen ez valóban a mi közös történelmünk. Is.
Nyitókép: Adrien Brody A brutalista címszerepében (forrás: A24 Films)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
