Egy sokszor lesajnált korszak radikális modernitását mutatja meg a nagy biedermeier-kiállítás
A Magyar Nemzeti Galéria biedermeier-kiállítása csendes művészettörténeti forradalom: visszahozza a biedermeier művészet évtizedek óta alig használt fogalmát. Azt is megmutatja, mennyire szerethető és fontos ez a korszak, amikor Magyarországon megszületik a modern értelemben vett művészeti élet. A biedermeier modernségét ma csupán azért nem érzékeljük, mert annyira természetes számunkra, ami egykor forradalmi volt: hogy a hétköznapi polgári élet a művészet legitim témája. A szinte ismeretlen Balassa Ferenc nagyszerű önarcképe vagy Barabás Miklós évtizedes lappangás után előkerült Zöldfa-cégére önmagában is megérdemli a múzeumlátogatást.
Csendes művészettörténeti forradalommal ér fel a Magyar Nemzeti Galéria „Biedermeier mindennapok” című, nagyszabású kiállítása. Illik a korszakhoz: a csendesség és a forradalom egyaránt igazán biedermeier dolog. Már maga a cím is meghökkentő. Biedermeier? A Nemzeti Galériában? Ha a hosszú ideje bezárt Iparművészeti Múzeum csinálna biedermeier-kiállítást, abban nem lenne semmi meglepő. Biedermeier íróasztalka, kanapé, vitrin, emlékkönyv, étkészlet, női ruha – igen, ilyesmi kétségtelenül létezik. De biedermeier festmények? Biedermeier mint képzőművészeti korszak?
Egyáltalán nem véletlen, hogy eddig mindössze két alkalommal rendeztek biedermeier címet viselő festészeti kiállítást Magyarországon: 1913-ban Ernst Lajos budapesti magángalériájában és 1937-ben a Műcsarnokban. Az utóbbi óta közel kilencven évig a szó nem szerepelt festészettel foglalkozó kiállítás plakátján. Vagyis azt mondani, hogy a biedermeier igenis festészeti korszak, már önmagában is merész gesztus. Hát még definiálni, hogy mi az.
A kurátor, Prágai Adrienn vállalkozását merésszé teszi a nagyságrend is: a katalógusban 334 tétel szerepel. Ezek között kétségtelenül akad íróasztalka, kanapé, vitrin, emlékkönyv, étkészlet és női ruha. Képzőművészeti kiállításon nagyon rég lehetett ennyi lakberendezési és iparművészeti tárgyat, a korszak otthonait megidéző elemet látni, mint ezen a tárlaton, amely címéhez és témájához illően egy régmúlt korszak mindennapjaira fókuszál.
Nemcsak bútorokkal teremtettek környezetet a képek köré, hanem azzal is, hogy hatalmasra nagyított fényképeken megidéztek néhány egykori otthont. Magyarországon sajnos gyakorlatilag nem maradt fenn igazi biedermeier lakásbelső, pedig voltak nyugat-európai rangú enteriőrök, különösen a kastélyokban. A két háború közötti időszakban ezek közül sokat fényképen is dokumentáltak, például az alcsúti Habsurg-kastélyt, amely egyetlen homlokzati fal kivételével teljesen megsemmisült. Elegánsan, de mégis szolid lakályossággal berendezett szobájának óriási fotója szinte azt az illúziót kelti, mintha beléphetnénk ebbe a térbe, ahol József nádor és családja töltötték a nyarakat.
Az otthonosság érzését erősíti, hogy a kiállítótérben visszatérő dizájnelemként tapétázott falszakaszokat helyeztek el. Ezekben a falbetétekben a párizsi Bibliothèque nationale gyűjteményében található, valódi 19. század eleji tapéták hiteles anyagokból és technológiával utángyártott másolatai láthatók. A minták egy része elképesztően modern, van olyan, ami akár 20. századi art déco is lehetne – és kivétel nélkül mindegyik remekül nézne ki egy mai lakásban.
Az iparművészet és a design azonban csak kiegészítés. Ez a kiállítás
a biedermeier kor festészetét mutatja be átfogó igénnyel, érzékenyen, átgondoltan, szeretettel és főként a legjobb művészetnek kijáró tisztelettel.
Még akkor is, ha a kiállított művek tekintélyes része nem tartozik a legjobb művészet kategóriájába. A korabeli Magyarország relatív fejletlensége, provincializmusa sok alkotáson visszaköszön. Azért nagy művészekből sincs hiány: a kor vezető osztrák mesterei, Friedrich von Amerling és Ferdinand Georg Waldmüller mellé természetesen sorolódik oda a két nagy magyar, Barabás Miklós és Borsos József, és a kevésbé ismert festők közül is jó néhányan.
A biedermeier jó ideje egyáltalán nem divatos. Elég a műkereskedelemben szétnézni, hogy a vezető galériákban hova helyezik ezeket a képeket, mondjuk, a nagybányaiakhoz vagy a modernekhez képest, és milyen árcédulát tesznek rájuk. Főműveket lehet látni időnként a hátsó szobákban, pár millióért. A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása arra tesz kísérletet, hogy ezen változtasson, és megmutassa: mennyire téves percepció, hogy a biedermeier régimódi, avítt vagy súlytalan. Éppen ellenkezőleg: ez maga a születő modernitás. Az első festészeti korszak, amely témáival, szemléletmódjával már teljesen a mai emberhez szól.
De térjünk vissza az elnevezéshez, mert annyi más stíluskorszak nevéhez hasonlóan eredetileg ez is pejoratív volt. 1855-ben kezdett szatirikus költeményeket publikálni a müncheni Fliegende Blätter című vicclapban két fiatal, harminc körüli német értelmiség. Ludwig Eichrodt és Adolf Kußmaul W. G. Biedermaier álnéven jelentették meg írásaikat. A fiktív Biedermaier úr a maradi sváb kispolgár karikatúrája volt. Eichrodt későbbi megfogalmazása szerint: „az elégedett Biedermeier, akinek kicsiny szobája, szűkös kertje, jelentéktelen telke és a lenézett falusi iskolamester szegény sora a földi boldogságot biztosítja”. Biedermaier úr mintája egyébként egy ténylegesen élt falusi tanító volt, aki naív verseket publikált, például a krumpli kiválóságáról. Nem nehéz észrevenni, hogy Herr Biedermaierben a kíméletlen fiatalság gúnyolta ki a szülők nemzedékét: a karikatúra akkor született, amikor a biedermeier kora, legalábbis Nyugat-Európában, már igazából véget ért.
Hasonlóan pejoratív elnevezésként keletkezett a gótika és a barokk is, hogy aztán elveszítse az eredetileg negatív jelentést, és teljesen semlegessé váljon. A biedermeier esetében ez nagyjából a 20. század elejére történt meg, de valahogy a gúny illata alig-alig érezhetően egy kicsit ottmaradt körülötte. Mégsem ez az oka annak, hogy festészeti stílusmegnevezésként a biedermeier annyira kikopott, inkább a 19. századi stílusirányzatok sajátos képlékenysége, valamint a magyar és a német terminológia szétfejlődése a 20. század folyamán.
A biedermeier ugyanis egyértelműen német-osztrák fogalom, ebben a kultúrkörben alkalmazható, amelynek Magyarország magától értetődően volt része a 19. század első felében.
Német, különösen bécsi festők képei szerepeltek nagy számban a pesti Műegylet kiállításain és ilyen képekkel díszítették otthonaikat a jómódú magyarok. Éppen ezért vannak a helyén a tárlaton Amerling és Waldmüller művei. Mindketten a korszak keresett portréfestői voltak, és a magyar festők számára is mintaként szolgáltak. Waldmüller magyar megbízóknak is dolgozott, a kiállításon látható például Szentgyörgyi Imre udvari tanácsos és felesége kiemelkedő minőségű kettős arcképe. De közkedvelt bécsi miniatúrafestőhöz, Moritz Daffingerhez fordult például Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója is 1844-ben, hogy eljegyzési portrét készíttessen magáról. Jegyese, Walter Terézia bécsi lány volt, egy gazdag bankár gyereke.
Jó néhány külföldi alkotó érkezett Magyarországra, akik letelepedve magyarrá váltak, miközben persze otthon is érezték magukat, hiszen a magyar városok, különösen Pest-Buda hétköznapi nyelve és kultúrája erősen német volt. Van példa az ellenkezőjére is: Borsos Józsefet nagy magyar festőként tartjuk számon, de pályája legsikeresebb szakaszában Bécsben élt, és egyszerűen osztrák művészként kezelték. A kiállítás utolsó egységében egyszerre látjuk az ikonikus Nemzetőr portrét, a magyar szabadságharchoz köthető egyik legfontosabb festészeti alkotást, és az öt évvel későbbi Özvegyet, amelynek gyászoló nőalakja a császári hadseregben szolgált férjét siratja. Mindkettő Borsos műve, és még csak nem is évtizedes időtáv választja el őket.
A tehetséges magyar fiatalok a bécsi Képzőművészeti Akadémiára mentek tanulni. A Magyarországon dolgozó mesterek, nemzetiségüktől függetlenül, német lapokban és illusztrált könyvekben látott motívumokat másoltak. A kiállítás ezt a folyamatot érzékletesen mutatja be a debreceni Déri Múzeumból érkezett Nő papagájjal című festményen. A kép Egger Vilmos, vagyis Wilhelm Egger alkotása, aki Svájcból jött Magyarországra szerencsét próbálni fiatalemberként az 1810-es években; a festés mellett a pesti evangélikus iskolában tanított rajzot és tornát. Őt tartják a magyar tornasport megalapítójának. Ez a korszak teli van ilyen elsőkkel.
Szóval Wilhelm Egger lefestett egy nyitott ablaknál álló, elegáns fiatal hölgyet, aki színes papagájt cirógat, a papagáj lábát lánc rögzíti a rúdhoz. A képet Csokonai Lillája címen tartották számon, ugyanis már a 20. század elején egész kis helyi legendát körítettek köré arról, hogy Vajda Juliannát, a költő szerelmét ábrázolja egy leánykori akvarell után, amit sajátkezűleg adott Eggernek. Ebből azonban semmi nem lehet igaz.
A kiállításhoz kapcsolódó kutatás során Prágai Adrienn feltárta, hogy a papagájos nő egyszerűen egy biedermeier motívum, amelynek eredetije 1825-ben jelent meg egy lipcsei kiadású zsebkönyvben. A zsebkönyvben lévő metszetet ültette át – bármiféle egyéniesítés nélkül – Egger. Nem portré tehát, hanem valószínűleg jelképes, rejtett frivol tartalmat is hordozó zsánerkép. Keletkezésének pontos ideje nem ismert, de kizárható, hogy ez lett volna az eredeti és a zsebkönyves metszet a másolat: egy pest-budai, másoló kismesternek nincs ilyen hatása, a sokszorosított, népszerű könyvnek pedig van.
Magyarország a Habsburgok birodalmának részeként és
a német kulturális szférához tartozó területként benne volt az emberek, tárgyak, gondolatok és motívumok nagy közép-európai áramlásában Bécstől Lipcséig, Trieszttől Svájcig.
És talán pont ezért vált a biedermeier fogalom az első világháború után és különösen 1930-as évektől erősen problematikussá magyar kontextusban. Arra emlékeztetett, hogy ez a nagy korszak – a modern nemzet megszületése, a magyar nemzeti irodalom első aranykora, Kölcsey és Petőfi, Széchenyi és Kossuth kora – kulturális értelemben még mindig német hatás alatt állt. A biedermeier túlzottan osztrák. Kecses íróasztalkáknak ez még megbocsátható, de a festészet ennél fontosabb dolog: a nemzeti festészet létrejöttének korszaka nem maradhatott biedermeier.
A kiállítás katalógusában olvasható Békefi Eszter tanulmánya a biedermeier fogalom változó magyarországi értelmezéséről. A megnevezés az 1930-as évektől kezdett eltűnni a magyar tudományosságból, és ez 1945 után teljessé vált. Helyén nehezen definiálható stílusmeghatározások egész gaztengere burjánzott el. Csak egy ízelítő a lehetőségekből: polgári/népies/romantikus realizmus, átmeneti korszak, klasszicizáló romantika, késői klasszicizmus, szentimentalizmus. A legízesebb elnevezést még az előző korszak nagy műkritikusa, Lyka Károly találta ki: 1922-ben megjelent könyvének A táblabíró világ művészete címet adta. Ezzel arra mutatott rá, hogy bár a korszak Magyarországon is a polgári életmód megjelenésének időszaka, azért a korabeli magyar elit sokkal vidékiesebb és nemesibb volt a nyugatinál.
Mindegyik elnevezés mellett lehet érvelni, mert lényeges mozzanatokra hívják fel a figyelmet, de egységes új stílusfogalom nem alakult ki, ami határozottan megnehezíti valaminek az azonosítását, ami mégiscsak volt. Erről maguk a képek tanúskodnak. Van abban valami megnyugtató praktikusság, hogy a gótikát gótikának mondhatjuk, akárhány árnyalatot lehet benne egyébként elkülöníteni. A rendszerváltás után a biedermeier elkezdett visszakúszni a tudományos nyelvbe, de csak most, 2025-ben beszélhetünk fordulatról:
egy nagy kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában ezzel a címmel egyértelmű állásfoglalás.
Úgy beszél a 19. század első felének magyar művészetéről, hogy az Bécsből, Prágából és Münchenből is érthető.
Mindeközben Ausztriában a biedermeier máig bevett fogalom. A bécsi Leopold Museumban április 10-én nyílik nagyszabású biedermeier kiállítás, amely az egykori dunai monarchia városi központjaira, a korszak technológiai vívmányaira és életmódváltozásaira fókuszál. Erre a kiállításra a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tíz festményt kölcsönöz, amit a Leopold kurátorai választottak ki a hazai anyagból. Bécsben áprilistól az egykori birodalmi főváros leghíresebb alkotói mellett fog szerepelni az osztrákok által egyébként is elismert Borsos József három képpel, valamint egy-egy festménnyel további hét magyar művész (köztük Barabás Miklós, Markó Károly és Telepy Károly).
De mi is ez a magyar biedermeier? Időben a tárlat a nemzetközi gyakorlathoz képest szélesebb definíciót alkalmaz. A kezdőpont a napóleoni háborúk vége, 1815, a végpont viszont nem 1848, ahogy általában külföldön meghatározzák, hanem az 1860-as évek közepe, a kiegyezés. Ha tehát politikai értelemben vesszük, ez nagyjából a reformkor, a szabadságharc és az elnyomás időszaka. Prágai Adrienn szerint a biedermeier mindenekelőtt attitűd, amely megkülönböztethető a klasszicizmustól, a romantikától és a realizmustól, és a „lágy ecsetkezeléssel, selymesen eldolgozott, derűs színekkel, finom fényekkel és ragyogó, anyagszerű részletekkel, tárgyilagosan megfestett képek mögött munkál”.
Ennek az attitűdnek lényeges eleme, hogy a hétköznapokat, az emberi élet meghatározó eseményeit,
a szépen berendezett, igényes otthont, a családot, az érzelmeket, a szabadidő tartalmas és kellemes eltöltését állítja a művészet középpontjába.
A biedermeier kép elsődleges megrendelője már nem az uralkodó, az egyház és arisztokrácia, hanem a polgár, az értelmiségi és a hivatalnok. Magyarországon persze kiemelten a nemesség is, amelynek életmódja polgárosul. Prágai Adrienn szerint ez a magyar polgárosodás másfajta életérzéssel párosul, mint a német-osztrák, mivel erős benne a közéleti érdeklődés, nem jellemző rá a politikától való elfordulás. De azért a biedermeier család- és otthoneszmény Magyarországon is döntően a német mintákat követi. A festők ezeknek az új megrendelői igényeknek próbálnak megfelelni, amely a képektől közérthetőséget, egyszerűséget és az életeszmény visszatükrözését várja el.
A képek ettől mai szemmel illedelmesnek tűnnek, ami elhomályosítja a modernitásukat. Pedig a jelenkori néző számára nagyon is átélhető dolog a hétköznapok középpontba állítása: sokkal több közünk van a kényelmes fotelben olvasgatáshoz, a szeretetteljes családi élethez, a zenéléshez és rajzoláshoz, a fürdőhelyekhez és a kiránduláshoz, a szerelemhez és a gyerekneveléshez, az egzotikus kultúrák iránti kíváncsisághoz, mint a nyilakkal telilődözött Szent Sebestyénhez, nagy csatajelenetekhez vagy korlátlan hatalmú uralkodókhoz – hogy mondjuk a 16. századi művészet jellemző témáit említsük. A biedermeier modernségét azért nem érzékeljük, mert annyira természetes számunkra, ami egykor forradalmi volt: hogy a hétköznapi polgári élet a művészet legitim témája.
Ráadásul a biedermeier időnként nem is annyira illedelmes. Ez különösen Borsos Józsefnél látszik, akinek nőalakjai többször közbotrányt keltettek. Lányok bál után című monumentális képét elnézve ez nem is meglepő: ennél bekúszik a neorokokó fogalma. Olyan szabadok, oldottak ezek a bál után megpihenő fiatal lányok, olyan jól érzik magukat a bőrükben, élvezve a gazdagságukat, a fiatalságukat és a szépségüket, hogy az már tényleg nem is igazán biedermeier. A Pesti Műegylet tárlatán 1851-ben bemutatott képről elterjedt, hogy a festményt megvásárló Esterházy Pál Antal herceg szeretőit ábrázolja, vagyis laza erkölcsű lányokat. Pedig valójában ennél is felforgatóbb: ezek az arisztokrata kisasszonyok minden bizonnyal szerelemről és férfiakról csevegnek egymás között az álarcosbál után, litográfiákat nézegetnek, nevetgélnek, egyikük a szerelmi gyönyört jelképező papagájával játszik. Felszabadultak, öntudatosak és egyáltalán nem szendék.
Borsosnak az a képe is botrányt okozott, amelyben a Galambposta népszerű motívumát dolgozta fel. Ez a biedermeier képtípus a szerelem illedelmes ábrázolására nyújtott lehetőséget: fehér galamb hozza el szerelmese üzenetét a nyitott ablaknál ülő leánynak. Borsos lánya, mondjuk így, bizonyára nemcsak olvasgatni szokott kedvesével, amit a festő anélkül is egyértelműen érzékeltet, hogy akár egy mellbimbót megvillantana. A témát látszólag sokkal konvencionálisabban feldolgozó Barabás festménye sem annyira ártatlan, ha friss szemmel nézünk rá a galambot érzékien magához szorító lányra, akinek válláról közben lecsúszik a ruha. Valójában mindkét kép a női vágyat ábrázolja. Elég modern téma.
Igazán közel a korszak lényegéhez mégsem ez visz. Inkább egy sokkal visszafogottabb műfaj: a Zimmerbild. A biedermeier a portré nagy korszaka, és ezek a lakószobákat ábrázoló kis képek is tulajdonképpen portrék. Otthonok portréi. Bepillantást engednek a lakás zárt világába, oda, ahova csak a családtagok és a közeli barátok, meghívott vendégek léphetnek be. Az otthonba, ahol a nő már majdnem egyenrangú a férfival, és amelynek falai közt a művelt és érzékeny biedermeier hölgyek idejük nagy részét eltöltötték, és a kedvteléseiknek hódoltak. Az otthon az olvasás, a kézimunka, a házi zenélés, a teázás, a rajzolás helyszíne.
Biztonságos és privát szféra, amelynek tereit a ház asszonya saját ízlése, elképzelése szerint rendezheti be.
Éppen ezért ezek az otthonok sokszor a női önkifejezésnek is a formái: az elegáns bútorok, a mintás tapéták, a falra akasztott festmények és az üvegezett vitrinekben sorakozó porcelánok minősége, elrendezése tudatosságról, választékosságról tanúskodott. Ennek köszönhetően váltak az enteriőrök megörökítésre méltó alkotássá.
A lakberendezés mint komolyan vett hobbi a biedermeierben születik meg. A modern otthon mindig menedék, a kedvünkre és a képünkre berendezett világ, az egyéniségünk tükre; fiatal korunkban a szülői ház mások által berendezett környezetében szocializálódunk, hogy aztán kilépve megalkossuk a sajátunkat. Korábban is előfordult, hogy megörökítették egy fejedelmi palota pompás dísztermeit vagy egy főúri műgyűjtemény gazdagságát. Ahhoz azonban a biedermeier család- és otthoncentrikussága kellett, hogy a hétköznapi élet terei ennyire felértékelődjenek. A stílusok változnak, de a biedermeier Zimmerbild már a lényeget tekintve modern lakást mutat.
A Zimmerbild nem teljesen női műfaj, férfi alkotók is készítettek enteriőrképeket, de különösen alkalmas volt rá, hogy a műkedvelő hölgyek művészi képességeiket megmutassák. A jó családokban a lányok zongorázni, hímezni, énekelni, festeni, rajzolni tanultak, regényeket, versesköteteket olvastak. Nem meglepő, hogy több műkedvelő női alkotó is készített szobaportrékat, köztük a már említett Walter Terézia, aki később Pulszky Ferenc felesége lett. Házassága előtt festett akvarelljén annak a bécsi lakásnak egy szobáját látjuk, ahol apja, August Walter bankár villájában felnőtt. A képet kiemeli a Zimmerbildek sorából, hogy Walter Terézia saját magát is megfestette, amint a kanapén ülve olvas. Az akvarell így ténylegesen önarckép lesz, és egyben annak az otthonos világnak a rajza, amelyet a házasság előtt álló lány elhagyni készül.
Walter Terézia nem véletlenül hangsúlyozta ezzel olvasottságát, műveltségét: férjének szellemileg is egyenrangú társa lett, és 1849 nyarán kalandos körülmények között szökött utána az emigrációba. Angol nyelven megjelent emlékirata a magyar forradalom eszméjének külföldi népszerűsítése érdekében íródott. Házasságuk – ami a nő korai halálával szakadt meg – egyértelműen szerelmi házasság volt.
Walter Terézia műkedvelő volt, de a biedermeierben Pesten is akadt olyan festőnő, aki tárlatokon állított ki, és a közönség figyelmét is felkeltette: Kaergling Henrietta. Története egyszerre tanúskodik a női emancipáció lehetőségeiről és korlátairól a korszakban. József nádor felesége, Mária Dorottya főhercegnő vette pártfogásába, és Bécsben tanulhatott a császári képtárban. Pályája ígéretesen indult, azonban 1851-ben férjével a császárvárosba költözött, ahol nem tudott kitűnni, és lassanként abbahagyta a festést, visszavonult a magánéletbe. Először a kiállítás elején találkozunk vele, ahol az 1838-as nagy árvizet ábrázoló festménye még erősen provinciális alkotás, de két későbbi csendélete, különösen a bécsi korszakból való, hervadó ibolyákat ábrázoló kép már valódi tehetségről tanúskodik.
A korszak sajátossága, hogy teli van ilyen lappangó, elfelejtett tehetségekkel és félbetört életutakkal. Ebből a szempontból a legmegdöbbentőbb felfedezés Balassa Ferenc önarcképe. Úgy ragyog ki a jobb-rosszabb, de azért többnyire konvencionális biedermeier portrék közül, hogy a látogatónak földbe gyökerezik a lába, és csak áll a kép előtt döbbenten. Bajszos, kalapos, divatosan öltözött fiatalember néz vissza a vászonról olyan elevenséggel, mintha előttünk állna kétszáz év távolából. A portré lenyűgöző mesterségbeli tudásról, könnyed profizmusról, önismeretről és művészi magabiztosságról tanúskodik.
Így csak a legnagyobbak tudnak festeni, ennek a képnek ott kellene lennie a magyar festészet ikonikus művei között.
Jobb mindenkinél. Még Barabásnál és Borsosnál is jobb. A kiváló osztrákoknál is.
És akkor az ember kissé szégyenkezve felteszi a kérdést: mégis ki volt Balassa Ferenc?
Hiszen nemcsak hogy nincs ott a kép a magyar festészet ikonjai között, Balassa Ferenc alapvetően teljesen feledésbe merült, neve kizárólag a művészettörténészek számára mond valamit.
Az önarcképet 27 éves kora körül festette, amikor a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult az ottani kiváló mesterek irányítása alatt. Jómódú lehetett, mert 1831-ben azt írják róla, „nem vas szükség kinszeríté”, hogy a művészettel foglalkozzon, mert „rámaradt feles vagyonjából tisztességesen elélhet”. Mégsem lehetett könnyű életének indulása, bármilyen hetykének is tűnik az önarcképen, mert a pozsonyi nemes családból származó fiú siketnéma volt, és a váci siketnémák intézetében nőtt fel, rajzolni is ott tanult. Bécs után római tanulmányút következett, München, majd egy év megint Itáliában. Ezek az utazások és az ott készült vázlatrajzok is nagyon tudatos művészi ambíciókra utalnak.
Ennek kézzelfogható bizonyítéka egy vázlatkönyv 133 illusztrációval: Naturgeschichte von Garten, vagyis A kert természetrajza: finom rajzok akvarellel és gouache-sal színezve, részben természet után, részben másoktól másolva. Rengeteg munka van a kis füzetben, és egyben azt is mutatja, hogy Balassa a természet utáni érdeklődésében is kora gyermeke volt.
És tulajdonképpen ennyi. Az ígéretes, éppen csak induló pálya megszakad, valami történik, de források híján nem tudjuk, hogy mi. Pedig a művészi ambíciókat nem adta fel, tudjuk, hogy szerepel még kiállításokon a korszellemnek megfelelő, romantikus történelmi témájú művekkel, sőt ezek egyike, a Corvin Mátyás halála című kép 1843-ban a Műegylet kiállításának egyetlen magyar történelmi témájú alkotása volt. A Honderü című lapban megjelent korabeli kritika dicséri a tehetségét, de nem úgy ír Balassáról, mint ismert festőről, hanem azt mondja, a mű szép reményeket kelt iránta, bár a királyban több nagyságot és kevesebb „physikai hűséget” szeretne látni. A festményről csak egy rossz reprodukció maradt fenn, egy-két megemlített további műről a címén kívül ennyi sem. A Corvin Mátyás halálával szerepelt az 1844-es bécsi tárlaton is, de ettől kezdve semmit nem tudunk róla. Állítólag még 1862-ben is említik mint Bécsben élő festőt, aki keveset hallat magáról.
Életmű tehát gyakorlatilag nincs: a fantasztikus Önarcképen túl mindössze virágrajzokból, kevés vázlatból, néhány elveszett és nagyon kevés meglévő, nem jelentős képből állt. Hogy mi történt, soha nem fog kiderülni. Az Önarckép viszont önmagában is megérdemli, hogy a feledésből kiemeljük.
A kiállítás vége felé a nézőt kisebb művészettörténeti szenzáció várja: egy évtizedek óta lappangó, most megkerült Barabás-mű, A „Zöld fa” cégér.
A „Zöld fa” cégér nem veszett el a szó szoros értelmében, ugyanis a Kiscelli Múzeum raktárában volt az elmúlt évtizedekben. Mindeközben tényleges tulajdonosa, a Szépművészeti Múzeum hiányzó műként tartotta számon, így szerepelt abban a gépelt jegyzékben is, amit Jeszenszky Sándor állított az Országos Szépművészeti Múzeum háborús veszteségeinek jegyzéke címen 1952-ben. A bejegyzés részletes leírást ad a műről, megadja a méreteit és a leltári számát.
Elég impozáns, nagyméretű, fatáblára festett, magas és keskeny olajkép. Barabás huszonnyolc éves korában, 1838-ban festette Nagy József posztókereskedő számára, akinek üzlete a Váci és a Kígyó utca sarkán, a pesti Belváros egykori, mára eltűnt főterén, a Városház téren állt. Az üzlet négy évvel korábban nyílt meg ezen a helyen, és „minden nagyítás nélkül” a város legszebb boltjának tartották. Az ilyen elegáns boltok akkoriban reprezentatív cégéreket készíttettek, amelyeket aztán a kirakatüveg mögött helyeztek el, hogy felhívják magukra az utcán sétálók figyelmét. Ezeknek a képeknek az elkészítése biztos mesterségbeli tudást igényelt, bevett festői feladatnak számított.
A Zöld fa posztóboltnak a Barabás-féle cégér már a második jelvénye lehetett, mert leírásból ismert egy korábbi változat is, ami talán az 1838-as nagy árvízben veszhetett oda. Ezután bízta meg a tulajdonos Barabást a pótlásával, aki cégérnél többet, valódi folyóparti tájképet festett a hosszú fatáblára. A látványt egy hatalmas, lombos, kéttörzsű bükkfa uralja (a már említett háborús veszteséglista szerint gyertyán). Barabás képén egy posztósszekér és egy üldögélő alak is megjelenik: ez már nem egyszerű kereskedelmi kellék, hanem teljes értékű műalkotás.
A kép jelentőségét az adja, hogy Barabás ezt a jól elkapott fát később újrafelhasználta, mégpedig a korszak egyik legfontosabb festményén, a Vásárra induló román család című népies jelenet hátterében. Csak annyit változtatott, hogy az óriás bükk egyik csúcsát villámsújtotta, csonka koronává alakította, így az drámaibb hatású lett.
A veszteséglistán 25-ös tételként szereplő művet a múzeum 1900-ban vásárolta egy magánszemélytől, ezt a tényt a vételi szerződés is alátámasztja, majd 1913-ban lett kiállítási céllal kikölcsönözve. Nem háborús veszteség volt tehát, hanem adminisztratív elkallódás, most azonban előkerült, és ennek örömére restaurálták is. Története során először egymás mellett látható a Vásárra induló román családdal, világosan mutatva, hogy a híres kép egyik fő motívuma egy posztókereskedés cégéreként született meg.
Már önmagában ezért és a Balassa Önarcképért megérné múzeumba menni, de a Biedermeier mindennapok ennél sokkal többet nyújt. Rengeteg remek kép felvonultatása mellett visszahozza a biedermeier művészet évtizedek óta alig használt fogalmát. És azt is megmutatja, mennyire szerethető és fontos ez a korszak, amikor Magyarországon megszületik a modern értelemben vett művészeti élet és a polgári életmód.
Köszönjük a kiállítás kurátora, Prágai Adrienn segítségét a cikk megírásához. A Biedermeier mindennapok. Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon című kiállítás február 16-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.
Nyitókép: Walter Terézia: Walter Terézia lakószobája Bécsben, 1844 (részlet, fotó: MNM KK – Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, Grafikai Gyűjtemény; © MNM KK – Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>