A kegyelmi ügy csak most kezdődik!
Egy év távlatából egyre inkább úgy tűnik: a kegyelmi ügy az Orbán-rendszer összeomlásának kezdete lehet. Bár a botrány kirobbanása után a politikai hasznot (finoman szólva) nem Orosz Anna és pártja aratta le, a momentumos képviselő rögtön utánaeredt a gyermekvédelmi rendszer hiányosságainak – és kártérítést követelt az áldozatoknak. A valódi kérdés szerinte ma sem az, hogy megbukik-e a rendszer, hanem hogy lesz-e érdemi változás a gyerekek ügyében. Görföl Tibor lapunkban megjelent, témába vágó cikkére reagálva Orosz Anna úgy fogalmaz: fel kell tárni az összes egyházi és állami intézményben történt visszaélést, valamint fel kell számolni az állam és az egyház mérgező összefonódását, ami hozzájárult a gyerekbántalmazások szőnyeg alá söpréséhez. Végül pedig: el kell érnünk, hogy a gyerekek biztonsága és méltósága ne lehessen többé sem költségvetési, sem ideológiai vita tárgya. Vélemény.
A kegyelmi botrány más, mint a többi
Amikor majdnem pontosan egy évvel ezelőtt, 2024. február 2-án kiderült, hogy Bicskén gyerekeket erőszakoltak meg, és az állam, valamint a református egyház vezetői kéz a kézben kegyelmeztek meg a szörnyeteg igazgató bűntársának, a jóérzésű többség szemében az Orbán-rendszer erkölcsileg megsemmisült. Tömegek számára vált egyértelművé, hogy a rendszer nem méltó többé a magyar emberek – gyermekek és felnőttek – képviseletére.
Novák Katalin volt köztársasági elnök és Varga Judit volt igazságügyi miniszter lemondatása is jelezte a helyzet súlyát az addig következmények nélkül működő rendszerben.
Az erkölcsi megsemmisülésből nincs visszaút. Hiába áldozta be két legnépszerűbb női politikusát a Fidesz, pár héttel később hatalmas tömeg tüntetett a Hősök terén. Szűk egy év alatt pedig annyira meggyengült az Orbán-rendszer, hogy ma már a bukása is elképzelhető.
Csakhogy önmagában a kegyelmi ügy okozta politikai fordulattól még nem lesz biztonságosabb hely Magyarország a gyerekek számára. Márpedig enélkül nem sok értelme van egy lehetséges rendszerváltásnak sem. Ahhoz, hogy a jövőben ilyen visszaélések soha többet ne fordulhassanak elő, és kivétel nélkül minden gyermek biztonságban és méltóságban nőhessen fel, három feltételnek mindenképpen teljesülnie kell.
Igazságot Szabolcsnak és minden áldozatnak
A kegyelmi ügy megmutatta: a Fideszben azt hitték, ha valaki az Orbán család csókosa, az bármit megtehet és bármit megúszhat. És a bármit szó szerint kell érteni. Mindig elmondom, mert szerintem nem lehet elégszer: Szabolcs, az akkor 17 éves fiú saját kezével vetett véget életének, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy Bicskén hosszú évek óta gyerekeket kínoznak. A Szabolcs történetét is bemutató RTL-riport hatására cselekedett először az állam: ekkor függesztették föl az otthon igazgatóját. És még ez sem akadályozta meg őket abban, hogy kegyelmet adjanak a borzalmakat elkövető igazgató bűntársának, Kónya Endrének.
Azt hitték, érinthetetlenek. És sajnos okkal hitték ezt. Hiszen hiába derült ki számtalanszor, hogy gyerekeket egyházi intézményekben vagy gyermekotthonokban bántalmaztak, a felelősségre vonás rendre elmaradt. (Magyarországon az eddig nyilvánosságot látott egyházon belüli visszaélések a katolikus egyházat, a kegyelmi döntés kijárása pedig a református egyházat érintette. Ezért egyházakon és egyházi intézményeken a katolikus és a református egyházat értem.) Azokban az esetekben, amikor egy áldozat megpróbált magyarázatot vagy bocsánatkérést keresni, legtöbbször őt, vagy az őt segítő személyt (gyermekvédelmi dolgozó, újságíró) érte retorzió. Az elkövetőket mindeközben állami kitüntetésekben részesítették, „legrosszabb” esetben áthelyezték. A Pannonhalmi Főapátság a pozitív kivételek közé tartozik: kétszer is mintaszerűen járt el zaklatási ügy kivizsgálásában: 2015-ben egy tanár, 2024-ben pedig egy apáca esetében. Sajnos azonban a szőnyeg alá söprés és a felelősség hárítása sokkal gyakoribb. Még azoknak az ügyeknek sincs következménye, amelyekről ombudsmani jelentés, rendőrségi vizsgálat, nyilvános áldozati beszámolók vannak.
hirdetés
Ennél persze sokkal több és sokféle (érzelmi, szóbeli, fizikai és szexuális) bántalmazás, megalázó bánásmód és elhanyagolás zajlik ebben a pillanatban is az országban. Csak ezekről nem tudunk, mert rejtve maradnak.
A visszaélések rendszerszintű feltárása nélkül a gyermekek sem a templomokban, sem az állami gyermekotthonokban, sem máshol nem lesznek biztonságban. Az elkövetők szedik tovább az áldozataikat, az áldozatok cipelik tovább a traumáikat – mindenféle segítség nélkül. A Boston Globe tényfeltáró újságírója – aki csapatával felderítette és nyilvánosságra hozta, hogy Boston környékén a katolikus egyház évtizedek óta fedezi a gyermekekkel szembeni szexuális bűncselekményeket elkövető papokat – azt nyilatkozta a HVG-nek, hogy
a nyilvánosság az, ami segíthet visszaszorítani a visszaéléseket. A szembenézés, a felelősség vállalása az első lépés ahhoz, hogy véget vessünk a legkiszolgáltatottabbak rendszerszintű bántalmazásának.
Magyarországon az elmúlt időszakban több katolikus püspök és a pannonhalmi főapát is nyilvánosan bocsánatot kért az áldozatoktól. De a bocsánatkérés nem elég akkor, amikor az áldozatokat érintett papjaik vagy nevelőik egy életre traumatizálták. Nemcsak bocsánatkérésre, hanem érdemi anyagi, mentális és jogi támogatásra szorulnak az áldozatok, hogy esélyük legyen a normális életre. Ezt pedig az egyháznak és az államnak közösen kell megfizetnie. A bocsánatkérés mellett igazságot kell szolgáltatni és kártérítést kell fizetni az áldozatoknak.
A feltárás és a kártérítés folyamatára szerencsére sok jó példa van a világban. Írországtól, Németországon és Portugálián át az Egyesült Államokig bezárólag rengeteg a tapasztalat arról, hogy egy kormány – a visszaélésekben érintett egyházzal közösen – hogyan tud egy ilyen helyzetben felelősségteljesen cselekedni. Ezekben az országokban valódi, teljes körű kivizsgálás és feltárás történt, nyilvános jelentésbe foglalták a gyermekekkel szemben állami és egyházi intézményekben elkövetett visszaélést. A szembenézés és felelősségvállalás része volt a legtöbb esetben az is, hogy az áldozatok az államtól és/vagy az egyháztól jelentős anyagi kártérítést kaptak, valamint pszichológiai és jogi segítségben részesültek.
A jelenlegi állami intézményrendszerben és az igazságszolgáltatásban az áldozatoknak legtöbbször esélyük sincs arra, hogy igazukat bizonyítsák. Nem véletlen, hogy Pető Attila ügyében velejéig igazságtalan helyzet állhatott elő: ahelyett, hogy az őt molesztáló katolikus papot ítélték volna el, a magyar bíróság végül Petőt marasztalta el az egyházi vezetők „zaklatásáért”. Ennél a történetnél semmi nem mutatja tisztábban, mennyire nehéz ma áldozatként az igazságszolgáltatáson keresztül érvényt szerezni az igazságnak (még akkor is, ha akadnak örömteli fejlemények, illetve Pető Attila is tagja lett a katolikus gyermekvédelem segítésére létrejött Gyerekasztal Munkacsoportnak). Az említett külföldi példákban is pontosan ezért folytattak le bíróságokon kívüli eljárásokat. Mert az esetek nagy része már elévült, mert a bírósági eljárások sokszor hosszadalmasak, újra traumatizálják az áldozatokat, illetve drágák és elérhetetlenek a legtöbb ember számára.
Állam és egyház: a mérgező összefonódás
A kegyelmi döntés nemcsak az Orbán-rendszer, hanem a református egyházi vezetés erkölcsi mélységeibe is bepillantást engedett. Az, hogy a két szereplő egy botrányban lepleződött le, egyáltalán nem véletlen. A kormány ugyanis tizenöt éve dolgozik azon, hogy az egyházakat politikai fegyverévé silányítsa. Ezt a célt szolgálja az álkeresztény ideológia, amellyel minden intézkedésüket magyarázzák, valamint az átláthatatlan és egészségtelen mértékű pénzügyi és intézményi összefonódás, amely legfőképpen az államnak a katolikus és a református egyházzal való viszonyát jellemzi (bár a visszaélésekben nem tudjuk, hogy érintettek lennének, az összefonódásra jó példa az EMIH és a Hit Gyülekezete is). Erről szólnak a megsokszorozódott, jellemzően eseti alapú, egyedi döntések útján kiosztott állami támogatások, az egyházaknak átadott jelentős ingatlanvagyon, az egyház súlyának két-háromszoros növekedése az oktatásban (az egyházi fenntartású iskolákban tanuló általános iskolások aránya 2010 és 2022 között 7,4-ről 17,3 százalékra, a középiskolások aránya 6,7-ről 17,5 százalékra növekedett), illetve a nevelőszülői hálózat fenntartói nagyarányú átadása az egyházaknak (már a kapacitások több mint 98%-a egyházi fenntartóhoz tartozik).
Persze az egyházakat már a rendszerváltás előtt is politikai célokra igyekeztek használni, ezt pedig az egyházi személyek pártállami beszervezésén keresztül érték el. Ennek eszköze volt a szexuális kapcsolatok leleplezésével való fenyegetés volt. Az utóbbi időkben nyilvánosságra került egyházi botrányokat látva joggal feltételezhető, hogy ez az Orbán-rendszerben sincs másképp. A Fidesz a korábbi pártállami módszereket vette át, és alkalmazza – saját hatalmi logikája szempontjából sikeresen.
Az állam és egyház összefonódásának mérgező voltát a kegyelmi botránynál átélhetőbben eddig semmi nem mutatta meg.
Elég csak a főszereplőket néznünk. Balog Zoltán: a kegyelem kijárója, az Orbán család lelkésze, az Orbán-kormány egykori minisztere, a Református Egyház befolyásos püspöke, Semjén Zsolt személyes jó barátja. Kónya Endre: a kegyelemben részesült bűnsegéd, a Bicskei Gyermekotthon igazgatóhelyettese, református presbiter. Vásárhelyi János: a gyerekeket megerőszakoló igazgató, akit az Orbán család céges ügyvédje védett a bicskei perben. Korábban számos állami kitüntetésben részesült, illetve egy, a Fidesz által támogatott szervezet képviselőjelöltje volt a 2002-es önkormányzati választáson, akinek Orbán Viktor személyesen kampányolt.
A kegyelmi botrány hatására nemcsak a választók pártoltak el a Fidesztől, hanem a hívők is az egyháztól. Érthető tehát, hogy a hívők és a papok többsége is azt szeretné, hogy az egyház megtisztuljon. Ehhez az őszinte szembenézésen és felelősségvállaláson keresztül vezet az út. Addig azonban, amíg az állam polipként öleli körbe az egyházakat, ez lehetetlen. A Fidesz ugyanis ellenérdekelt abban, hogy az egyház feltárja a visszaéléseket. Hiszen az összefonódás miatt nem létezik már a Fidesztől függetlenül értelmezhető katolikus vagy református egyházi felsővezetés. Minden egyes napvilágot látott eset az ő népszerűségüket is rombolja. Az egyház és az állam mérgező összefonódása ezért a legnagyobb gátja jelenleg a szembenézésnek és a felelősségvállalásnak.
Az egyházak társadalmi jelentősége és értéke megkérdőjelezhetetlen. Ideális esetben közösséget adnak, erkölcsi iránytűként szolgálnak, értékeket közvetítenek. Erre pedig óriási szükség van széttöredezett társadalmunkban. Azonban az egyháznak a politikától való függetlenedésre van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje erkölcsi hitelét és a tömegével elfordult hívőket. Ahogy azt Wildmann János teológus már 2011-ben megfogalmazta: „Ha az egyház összefonódik a politikával, akkor elveszíti önállóságát és erkölcsi hitelét.”
Az egyház és állam szétválasztása a pénzügyi, az intézményi és az ideológiai függetlenséget is kell, hogy jelentse. Az állam csak normatív alapon támogathatja az egyházakat a közszolgáltatások ellátásáért (iskolák, szociális intézmények működtetéséért). Ezen túlmenően azonban az egyházaknak az adó 1 százalékokból és további adományokból kell fedezniük működésüket: a saját autonómiája érdekében. Ezt a célt akkor is ki kell tűzni magunk elé, ha várhatóan csak fokozatosan valósítható meg. Az intézményi átfedéseket is szükséges tisztázni. Az egyházi iskolák sem szegregálhatnak, az állam pedig nem szervezheti ki a közoktatást, a gyermekvédelmet és a szociális szolgáltatásokat az egyházaknak csak azért, hogy levesse magáról a felelősséget ezeken a területeken. Az állami vagy más civil intézmények nem kerülhetnek hátrányosabb helyzetbe az egyháziakhoz képest. Az egyházaknak átadott intézmények fölött pedig soha nem szűnhet meg az állami kontroll (ahogy történt ez az egyháznak tömegével átadott iskolák, gyermekotthonok és nevelőszülői hálózat esetén). A hitoktatásnak nem szabad kötelezőnek lennie az állami iskolákban. Ehelyett az egyházaknak maguknak kell megszervezniük a vallási oktatást, amelyre a hívek önként jelentkezhetnek.
Gyermekvédelem – az utolsó csepp a pohárban
Az Orbán-rendszer rengeteget ártott a gyerekeknek. Diszkriminálták a szegény családok gyerekeit, ellehetetlenítették a fogyatékkal élő gyerekek és családjaik mindennapjait, hiányoznak az alapvető szolgáltatások. Az iskolák a súlyos pénzhiány és centralizáció miatt nem tudnak tisztességes és méltó gyerekkort, sikerélményt és hasznos készségeket biztosítani. A gyermekvédelmet lezüllesztették. A dolgozók megalázóan keveset keresnek és végletekig túlterheltek, az épületek jelentős része romos állapotban van, felszereltségük elégtelen. A gyerekek ruhájára, étkezésére sincs elég pénz, nemhogy komplexebb szolgáltatásokra, amelyekre ezeknek a családjukból kiszakított, traumatizált gyerekeknek szükségük lenne. A végeredmény az, hogy az úgynevezett gyermekvédelem nemhogy nem védi a gyermekeket, hanem sokszor az jelenti rájuk nézve a legnagyobb veszélyt.
Nem nehéz belátni, hogy a visszaélések gyors feltárását és hatékony kezelését súlyosan hátráltatja a romokban heverő gyermekvédelem.
A kizsigerelt gyermekvédelmi dolgozóknak nem áll rendelkezésére eszköztár, amelynek segítségével a bántalmazást időben felismerhetnék, jelezhetnék, kezelhetnék. Ezért is jelentkezhetnek tömegével a visszaélések, és ezért is maradnak azok következmények nélkül. A veszélyeztetett és bántalmazott gyerekek nem kapnak segítséget, az elkövetők pedig szedhetik tovább áldozataikat. És ez így megy évtizedek óta, miközben a gyermekvédelmi intézményrendszerben nemhogy nincs érdemi változás, leginkább csak romlik a helyzet.
A valódi változáshoz a szembenézésen, felelősségvállaláson, illetve az állam és egyház szigorú szétválasztásán túl azonnal rendezni kell tehát a gyermekvédelem sorsát. Független, külső monitorozásra, rendszeres értékelésre, a gyerekek és családok, gyermekvédelmi dolgozók és szakértők véleményének kikérésére és figyelembevételére van szükség. Nem lehet többé pénz kérdése az, hogy egy állami gondozott gyereknek meleg téli cipője, tápláló és finom vacsorája, fűtött, barátságos otthona legyen. Nem lehet többé pénz kérdése az, hogy az állami gondozott gyerekeknek is legyen hozzáférése jó tanárokhoz, nevelőszülőkhöz, nevelőkhöz, gyermekjogi képviselőhöz, gyermekpszichológushoz, gyermekorvoshoz. Nem lehet többé pénz kérdése az, hogy minden magyar gyereknek – függetlenül attól, hogy ki viseli gondját – joga van a biztonságos és méltó gyermekkorhoz.
A mulasztás bűne
A keresztény felfogás szerint a bűnnek két fajtája van: az elkövetett bűn és a mulasztás bűne. Elkövetett bűn az, amikor valami hamisságot teszünk. A mulasztás bűne az, amikor semmit sem teszünk, pedig lenne lehetőségünk a helytelent korrigálni, jót cselekedni. Utóbbi nehezebben javítható ki. Ha a kegyelmi botrány után nem rendezi a magyar állam, az egyház és a társadalom a legkiszolgáltatottabb gyerekek helyzetét, azzal bizony a mulasztás bűnébe esik.
Ezért mondom, hogy a kegyelmi ügy csak most kezdődik. Az igazán nagy kérdés nem az, hogy belebukik-e – és ha igen, mikor – az Orbán-rezsim ebbe a botrányba. A valódi kérdés az, hogy le tudjuk-e mosni magunkról a gyalázatot. Hogy biztosítani tudjuk-e a jövőben azt, hogy kivétel nélkül minden magyar gyermek biztonságban és méltóságban nőjön föl.
Nyitókép: Daniel Perron / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
