A politikának hasznos, ha tönkreteszi a bölcsészetet
A Pázmány Germanisztika Tanszéke a hétvégén, 32 év után befejezte működését, mivel az egyetemi vezetés úgy döntött, a jövőben nem kíván germanisztikai tanulmányokat kínálni hallgatóinak. Bár a bölcsészképzések bezárása világtendencia, hazánkban most feltehetően felsőbb utasításnak tesznek eleget a nagy egyházi egyetemek azzal, hogy lemondanak több évtizedes műhelyeikről. Jóllehet, a Világgazdasági Fórum előrejelzése szerint a humán képzések elengedése stratégiai hiba, ennél is nagyobb válságot okozhat, hogy a magyar kormány minden erejével igyekszik visszafogni a felsőoktatásba kerülők számát. A fiatal diplomások arányát illetően mára a középmezőnyből az utolsó előtti helyre csúsztunk az Európai Unióban. Kinek az érdeke ez? Nagytotál.
„Azért írunk és olvasunk verseket, mert valamennyien az emberi fajhoz tartozunk. Az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel. Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság, ezek mind nemes dolgok, kellenek a létfenntartáshoz. De a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem – ezek azok, amiért érdemes élni.” (Holt költők társasága)
Az elmúlt hetek, sőt, hónapok híradásai alapján joggal lehet az a benyomásunk, hogy egyre több repedésen át ömlik kifelé a víz a magyar felsőoktatás akváriumából. Az intézmények fenntartóinak üzleti szemlélete a jelek szerint megpecsételi a klasszikus értelemben vett bölcsészképzés sorsát. Az állam folytatja kivonulását a felsőoktatásból: újabb ingyenes férőhelyeket vont meg az egyetemektől, s miközben a szakképzést erősíti, zuhanórepülésben a felsőfokú képzettséggel rendelkezők aránya. Az ország legjobb egyeteme állami kézben, éhbéren vegetál.
A nagy egyházi intézmények fenntartói inkább milliárdos campusokba fektetik az államtól kapott vagyonukat, közben pénzhiányra és a túl kevés hallgatóra hivatkozva megszüntetik alapvető humán képzéseiket. Mondván: nem rentábilisak. A kevés hallgatóért viszont újabb versenyző is ringbe száll: szeptembertől új humán szakokkal jelentkezik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE), amely biztos nyertese lesz a kialakult helyzetnek. De miért nem választják a humán pályát a fiatalok? Vajon csak Magyarországon váltak üzleti szemléletűvé az egyetemek? És tényleg nem lehet jól elhelyezkedni bölcsész diplomával? Nehéz átlátni, mi miért történik, de azért nem lehetetlen.
Készséges egyházi fenntartók a bölcsész szakok leépítése mögött
„Majd akkor lesz több oktató, ha lesz több hallgató!” – mondta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja, miután az általa lényegében már felszámolt germanisztika szak képzésük kellős közepén lévő hallgatói arra kérték, biztosítsa számukra az oktatói hátteret. A bölcsészkarának alapító intézetei közé tartozó Germanisztika Tanszéket a Pázmány a „szakmai színvonal emelése és a rendelkezésükre álló kapacitások hatékonyabb kihasználása érdekében” indított együttműködésre hivatkozva engedte át a Károli Gáspár Református Egyetemnek. Nyilván ilyesmire fog hivatkozni akkor is, amikor a többi bölcsészképzését engedi majd át. Az elmúlt évek gyakorlatának tükrében ugyanis naivitás lenne azt hinni, hogy ez nem fog bekövetkezni. Bognár Zsuzsa, a Germanisztika Tanszék egykori vezetője legalábbis erről beszélt lapunknak.
– Lehet ezt úgy interpretálni, hogy a Pázmány lemondott egy anyagi szempontból veszteséges képzéséről, én viszont attól tartok, hogy le fog mondani az összes klasszikus bölcsész szakáról, mert a jelentkezési adatok alapján jelenleg a társadalomtudományok sokkal népszerűbbek. Ez a tendencia, úgy gondolom, nem felel meg az egyház kétezer éves hagyományának, vagyis az egyház nem gazdálkodik megfelelően a rábízott tálentumokkal. Mindez azt mutatja, hogy
a Pázmány vezetése, vagy a fenntartó katolikus püspöki kar, készségesen hajlik a kompromisszumokra, többek között állami elvárásoknak megfelelően
– véli a habilitált egyetemi docens, aki majdnem a kezdetektől, 28 éven át tanított az egyetemen. – Nagyon kevés az olyan szakértelmiségi, aki kilát a saját szakmájának korlátai közül és van egyfajta rálátása a nagyobb összefüggésekre, a világra, a társadalmi folyamatokra, az egyéb kultúrákra. Ha a 21. században feladja ezeket az egyetem, az mindenféle tekintetben hatalmas elszegényedést jelent majd, nemcsak a műveltséget, de bizonyos habitusokat illetően is, amelyek jellemzően ezeken a bölcsész területeken fejlődnek ki – fűzi hozzá. Bognár Zsuzsa szerint a bölcsészképzés tendenciózus leépítésével nem „csak” a kritikus gondolkodást iktatjuk ki, de a differenciált megértést és a különböző kultúrák közötti kommunikációt is hátráltatjuk. – Nagyon jó, hogy az angol mint közvetítő nyelv világszerte működik, de ha az egyetemi képzésben lemondunk a többi nyugati nyelvről, a lengyelről, a németről, a franciáról, az olaszról, spanyolról, akkor visszazárjuk magunkat a vasfüggöny mögé. Egy egyetemi idegennyelv-szakon a hallgató nem csupán a nyelvet sajátítja el (erre vannak a nyelvtanfolyamok), hanem az annak alapját képező történelmet, művészetet, egyszóval a kultúrát is – magyarázza a docens.
Elmondása szerint rendre a túl kevés diákot, a szakok ebből következő nem rentábilis működtetését hozták fel érvként azok a döntéshozók is, akik az elmúlt években engedtek kiesni a működésből a Pázmányon olyan, az ókori műveltséggel kapcsolatos szakokat, mint a klasszika-filológia, az arab vagy a latin. Eltűnőben vannak a modern filológiák is, már csak takaréklángon működik a francia, az olasz és a spanyol, de kihalásra van ítélve a lengyel szak és néhány éve megszűnt az esztétika is. A PPKE BTK-n ugyanakkor elfér az örmény és beindult az orosz képzés, felvételizni lehet a Gondoskodáspolitikai Intézet képzéseire (többek közt a jelenlegi dékán, Birher Nándor Máté által vezetett Szociális Vezetőképzés Tanszékre), és a múlt hónapban jelentették be, hogy elindul a gazdálkodási és menedzsment képzés is, amelynek keretei közt operációkutatást, összehasonlító gazdaságtant, e-business-t és tevékenységmenedzsmentet lehet majd tanulni ezután a bölcsészkaron. Ha ez a tendencia folytatódik, hamarosan ki lehet radírozni a kar nevéből a „bölcsész” szót.
Más jelek is mutatnak arra, hogy a Pázmány BTK áthelyezné a hangsúlyt: decemberben végre akkreditálták a Társadalomtudományi Doktori Iskolát, amelyet eddig nem sikerült elfogadtatni, mivel ezeken a képzéseken az oktatói háttér tudományos kvalitásait tekintve nem volt elég fajsúlyos. (Nem véletlenül, hiszen a Pázmány a bölcsész szakokon alakult meg, ezekre épülve hozott létre tudományos műhelyeket.) A napokban a Szemléleken megjelent interjúban a PPKE fejlesztési főigazgatója kerek perec kimondta: nincs más lehetőségük, mint üzleti szemléletre váltani: „Az egyetemeknek fel kell készülniük arra, hogy egyre inkább saját lábukra is álljanak és a piaci igényekre válaszoló, önköltséges képzéseket indítsanak. A központi költségvetés ugyanis bizonyos területeken kivonul a felsőoktatás finanszírozásából.” – Ha a Pázmány feladja a bölcsész képzést, akkor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem újonnan beinduló képzéseinek még kevesebb riválisa, viszont még több kvalifikált oktatója lesz. A megszűnő bölcsészképzések oktatóinak ugyanis nincs sok választása: vagy a Károli vagy az NKE – magyarázza Bognár Zsuzsa, aki hozzáteszi: – A folyamatot levezénylő dékán intézkedései minden bizonnyal a Pázmány egyházi fenntartójának teljes megelégedésére történhettek, Birher Nándor ugyanis augusztus 20-án magas állami kitüntetésben részesült.
Az egyetem bölcsészkarán működő gazdasági mechanizmus szerint azt a kereket, ami nem megy, ki kell iktatni. Pedig rengeteg módja lenne annak, hogy a kevésbé rentábilis szakokat belső döntésekkel támogassák. A szemléletet legjobban a dékánok kiválasztásának szempontjai tükrözik.
– A Pázmány bölcsészkarának vezetőjét évek óta nem a kari tanácsból választják meg, hanem fölülről odatesznek valakit, ahogy a jelenlegi dékánt is.
Nem tudom elképzelni, hogy más európai egyetemeken, demokratikus országokban ezt meg lehetne csinálni – mondja Bognár Zsuzsa. Bár az előző vezetőket általában a hittudományi karról helyezték a pozícióba, a most regnáló dékán a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen hadtudományokból habilitált.
Felvetődik a kérdés: ha a Pázmánynak nem érte meg fenntartani egyik legrégibb tanszékét, miért fogja megérni a Károlinak, amelyről épp a napokban derült ki, hogy pénzhiányra hivatkozva tizennyolc mester- és posztgraduális képzést szüntet meg? (Olyan humán szakokat, mint a diszciplináris magyar nyelv és irodalom, az irodalom- és kultúratudomány, a művészettörténet, a vallástudomány, a színháztudomány és a filozófia mesterszakok, az osztatlan tanárképzések közül pedig a mozgóképkultúra- és médiaismeret, vagy a dráma- és színházismeret mesterfokozatú képzés.) – A mesterképzések lefaragása nem csupán azért fájdalmas, mert csak ezek alkalmasak a speciális tudás átadására, de azért is, mert az alattuk lévő alapképzések el fognak sorvadni nélkülük. Hiszen mit lehet kezdeni egy három éves BA-szak elvégzésével? Három év alatt föl lehet eleveníteni a középiskolai tananyagot, de minden, ami az irodalom- vagy történettudománnyal foglalkozna, pont utána jönne – magyarázza Bognár Zsuzsa. Kezdetben úgy tűnt, a Károlinak azért „jó üzlet” átvenni a germanisztikát, mert ezáltal újra lesz esélye az irodalomtudományi doktori iskola elindítására, amire azelőtt nem volt jogosult. Ám a mesterképzések leépítésével ez a cél is ködbe vész.
Apadó kereslet, növekvő kínálat
Miközben tehát tele a sajtó azzal, hogy fogynak a humán diszciplínák a magyar felsőoktatásból és túlkínálat van a klasszikus bölcsész szakokból, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen ősztől valóban beindul a magyar, az angol, a történelem, a német alapképzés, a tanárképzés és a tanári továbbképzés. A szemünk előtt zajló nagy egyetemi átrendeződés mögött egyfajta háttéralku körvonalazódik: a két nagy fővárosi, egyházi fenntartású egyetem, amelyek közül mindkettőnek be lett ígérve egy–egy hatalmas, milliárdokból megépítendő campus, (cserébe?) önként lemond bizonyos szakokról, megágyazva ezzel a NKE induló képzéseinek.
hirdetés
Hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem a hallgatókat a meglévő intézmények elől kívánja elszipkázni, az eddig is nyilvánvaló volt.
Az ELTE nyílt napjára érkezőknek például állítólag az épületek bejáratánál osztottak az NKE-t népszerűsítő szórólapokat azzal a felkiáltással, ide már nem érdemes jönnötök,
ennek az egyetemnek úgyis befellegzett. A Pázmány és a Károli lépései pedig egyértelműen az oktatók átáramoltatása felé nyitnak utat.
Ezt az átáramlást segíti elő az is, hogy bár Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős miniszter egy éve maga is elismerte, hogy az ELTE nettó 200-400 ezer forintos oktatói fizetéseire ráférne a béremelés, az állam inkább a végsőkig kivérezteti dolgozóit, hogy azoknak ne legyen más választásuk, mint jó pénzért elmenni a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, feladva állásaikat az ország még mindig legjobbnak minősített egyetemén. Erre rímel az is, hogy míg az ELTÉ-től vonták el a legtöbb államilag finanszírozott férőhelyet (2062), addig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kapta a legtöbb újat (265). A felsőoktatás berkeiben kezdettől úgy tekintenek az NKE-re, amely által az állam igyekszik létrehozni egy ellenegyetemet az ELTE ellensúlyozására.
Elveszőben a humboldti eszme
A bölcsészettudományi szakok népszerűtlenné válása nem ma és nem is magától kezdődött; az, amint a magyar példa is mutatja, szükségszerű összefüggésben van az „önfenntartó felsőoktatás” igényének megjelenésével. K. Horváth Zsolt társadalomtörténész már a kétezres évek legelején érzékelte, hogy valami nagy változás készül. A doktori képzést Franciaországban végezte, ahol európai és amerikai társaitól értesült arról, hogyan alakul át más országokban az egyetemi világ. Szervezkedni azonban csak 2011-ben kezdett el, amikor itthon bevezették az új felsőoktatási törvényt, és egyértelművé vált, hogy Magyarországon is önfenntartó, lehetőleg profitot termelő képzéseket készülnek létrehozni.
– A globális felsőoktatási ipar elsősorban kapcsolatokat és pénzt keres, így evidensnek tűnt, hogy folyamatos állami pénzkivonások következnek.
Az is egyértelmű volt az első pillanattól kezdve, hogy a humán- és a társadalomtudományi szakok nem fognak tudni pénzt termelni, nem véletlen, hogy ilyen karok, szakok, intézetek bezárásáról lehetett hallani az Egyesült Államokból és más európai országokból is – magyarázza a társadalomtörténész.
Akkor K. Horváth Zsolt a Társadalomelméleti Kollégium hallgatóival közösen megalapította a Hallgatói Hálózatot, amelynek két célja volt. Az egyik: reagálni az önfenntartó egyetemi projektre, amit sikerült is jócskán lassítani, hiszen 2012. december elején, amikor a kormány bejelentette, hogy 10 480-ra csökkenti az államilag támogatott felsőoktatási férőhelyeket, a szervezet blokád alá vont több egyetemi tantermet, hidat foglalt és a botrány hatására a kormány kénytelen volt visszavonni az intézkedést. Ha akkor a hallgatók nem állnak ki magukért, a most kulmináló folyamatok minden bizonnyal már sokkal előbb erodálták volna az egyetemi rendszert. A Hallgatói Hálózat másik célkitűzése az egyetemi demokrácia, illetve a humboldti egyetemeszme megvalósításának segítése volt.
– Az egyetem legfontosabb feladata nemcsak abban áll, hogy állatorvossá, biológussá, fizikussá, mérnökké, orvossá, tanárrá képezze az embert, azaz, hogy szakképzést adjon. A Humboldt által megfogalmazott „Bildung” – amit magyarul többnyire embernevelésként adunk vissza, s egyszerre jelent formálódást, művelődést, képzést – ma lényegében megegyezik a demokráciára neveléssel, vagyis azzal, hogy megtanuljunk együttműködni, tiszteletben tartani egymást és bizonyos szabályokat, amelyek segítik az emberi együttélést – mondja K. Horváth Zsolt, aki Martha Nussbaum Not for profit című könyvét idézi, amikor arról kérdezzük, miért van szüksége a demokráciának a humán tudományokra. Ebben az amerikai filozófusnő úgy fogalmaz,
az egyetemet – bár egyre inkább ezt várják el tőle – nonszensz a szakképzés színhelyévé degradálni, az sokkal inkább a szervezett önképzés és a kritikai gondolkodás elsajátításának helyszíne.
Nussbaum rámutat: ha nincs kritikusan gondolkodó értelmiség, akkor sokkal könnyebben lehet a választókat manipulálni. Így fokról fokra kiürül a képviseleti demokrácia rendszere, amely már most is láthatólag recseg-ropog a nyugati világban. – Az ember néha elgondolkodik, amikor nézi ezeket az embereket, akiket megválasztunk. Minden procedurális eljárás rendben van, a végeredmény mégis szörnyű. Önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés: nem politikai projekt-e, hogy kiüresítsük a felsőoktatást és szakembereket képezzünk reflektíven gondolkodó emberek helyett? – mondja K. Horváth Zsolt.
– Gondoljunk bele: ha 1956-ban a hallgatók nem kezdenek el október 23-ra tüntetést szervezni, történt volna-e valami? Az ’56-os forradalom nagyon jó példa arra, hogy
ha az egyetemisták politikailag tudatosak, tulajdonképpen bármilyen rendszert képesek destabilizálni.
Párizs 1968-a is azt bizonyítja, hogy ha a társadalmi kérdésekre fogékony fiatal értelmiség összefog a munkássággal és országos sztrájkot indítanak, gyakorlatilag bármilyen hatalmat nagyon könnyen zavarba hoznak – véli a társadalomtörténész, aki szerint az, hogy a mindenkori hatalom igyekszik az egyetemi képzést depolitizálni és próbálja kivonni ezt a korosztályt a közéleti aktivitásból, világtendencia.
Persze ott vannak ellenpéldának az újvidéki egyetemisták, akik kulcsszerepet játszanak napjainkban az ottani politikai válság tudatosításában, de sajnos nem ez a jellemző.– Általános az a hozzáállás, miszerint nagyon fontos, hogy négyévenként elmenjenek szavazni a fiatalok, de egyébként jobb, ha nem fejtik ki a véleményüket közéleti kérdésekről. Bizonyos értelemben ez lehet 1968 egyik tanulsága, s erre reflektál a nyolcvanas évek elején szárba szökkenő neokonzervatív fordulat, amely tudatosan hatvannyolccal szemben fogalmazta meg önmagát. Ha pedig depolitizáljuk az egyetemeket, akkor tulajdonképpen nincs is olyan nagy szükség a kritikai gondolkodásra. E gondolatmenet szerint a neoliberális kapitalizmusnak profi szakemberekre, technokratákra, fejlesztőkre van szükségünk, akik profitorientáltan tudnak dolgozni, olyan ágazatokban, amelyek húzzák a gazdaságot. Az egyetem a munkaerőpiacra kezd termelni, nem öntudatos, politikailag racionálisan döntő, értelmiségi állampolgárokat szeretne nevelni, hanem célracionálisan döntő szakembereket – mondja K. Horváth Zsolt.
Arról, hogyan hat az üzleti szemléletű felsőoktatási ipar a benne szocializálódott fiatalok világhoz való hozzáállására, képet kaphatunk a PwC Magyarország 2024-es munkaerőpiaci preferencia kutatásából. A gazdasági tanácsadó vállalat a 14 évnél idősebb diákokat, hallgatókat és munkavállalókat kérdezte arról, hogy milyen tényezők és juttatások meghatározók számukra, amikor munkába állnak valahol. A több mint 90 ezer fő által kitöltött kérdőív alapján
a munkahely kiválasztásánál felsorolt tíz legfontosabb szempont között mind a munkavállalóknál, mind az egyetemistáknál az alapbér szerepelt az első helyen és mindkét csoport csupán az utolsó, tizedik helyre sorolta azt, hogy értelmes, értékteremtő munkát szeretne végezni.
A humboldti eszme, úgy tűnik, valóban kiveszőben van az egyetemekről.
K. Horváth Zsolt szerint a kérdés, amit az oktatáspolitikusok fel kellene, hogy tegyenek maguknak: tényleg mindennek a pénz-e az ellenértéke? A tudományos alapkutatás ugyanis ilyen értelemben soha nem volt kifizetődő. – Ha hiszünk abban, hogy az egyetem helye a kísérletezés, a tájékozottság, műveltség megszerzése, a meglévő tudás határainak szüntelen feszegetése, akkor szembesülünk azzal, hogy az egyetem polgárai, oktatók és hallgatók együtt kulturális, társadalmi és szimbolikus tőkét hoznak létre. Ha komolyan vesszük az egyetem újkori programját, akkor azért is érdemes fenntartani és hozzáférhetővé tenni az így felhalmozott tudást, mert az gazdagítja az életünket, értelmessé teszi a létünket. Ha ezt elfogadjuk, akkor már távolról sem biztos, hogy az egyetem egyetlen létoka a pénz és a profit. Az, hogy pénzhiány van az állami egyetemeken, ami szintén nem magyar tendencia csupán, részben abból is fakad, hogy a politikusok nem befektetésként, hanem költségként tekintenek a tanulásra, mely ráadásul a humán és társadalomtudományok esetében szerintük „elavult tudást” termel. Persze a politikusoknak nem kell tudniuk, hogy mi számít érvényesnek és legitimnek egy-egy diszciplínában (általában nem is tudják), ugyanakkor a tényekkel ellentétes dolgokat sem kötelező felelőtlenül terjeszteniük – véli a társadalomtörténész.
K. Horváth Zsolt meglehetősen borúlátó a humán diszciplínák jövőjét illetően. Úgy véli, ha ez így folytatódik, előfordulhat, hogy egy idő után annyira nem lesz például magyartanár, hogy a magyar irodalom nem lesz kötelező, legfeljebb választható tantárgy, vagyis magát a szerkezetet kell majd átalakítani. – A történelemmel kapcsolatban ez már több helyen meg is történt, nem feltétlenül kötelező, legfeljebb választható tárgy, így azok a történeti, kulturális, politikai, gazdasági előismeretek, amelyeket ez a tantárgy foglal magában, ismeretlenek maradnak egyes diákok számára. Ettől függetlenül
az iskolarendszer nyilvánvalóan meg fog maradni, de tartalmilag könnyen kiürülhet.
Ami a 19. században általános műveltségnek, a nemzeti eszméhez kötődő identitásképző tartalomnak számított, alapvetően a magyar irodalmi és történeti kánon, mind hozzájárult a nemzetállam kialakításához. Ezek persze akkor sem termeltek anyagi hasznot, de a nemzetállam és a nemzeti érzés kidolgozása végett rendkívül fontosak voltak. A legkevésbé sem a 19. századi nacionalizmust kívánja vissza az ember akkor, amikor az irodalom, az anyanyelvművelés, a történelem, a népzene fontosságáról beszél, csak lényegesnek tartja azt, hogy a társadalom tagjai között bizonyos kulturális kohézió jöjjön létre. Nagyon fontos, hogy a diák ezt globálisan is el tudja könyvelni, s tisztában legyen az alteritás, a másság formáival is, de nem szívesen élnék olyan világban, amelyben a lokális kulturális identitásnak semmilyen szerep nem marad – teszi hozzá a társadalomtörténész.
Minden eddiginél kevesebb értelmiségit képezünk
Lehet, hogy a humán szakok bezárása és a depolitizált fiatal értelmiség világjelenség, de az, hogy az állam szánt szándékkal fogja vissza a felsőfokú végzettségűek arányát egy társadalomban, kifejezetten magyar specialitás. Afelől ugyanis senkinek nem lehetnek kétségei, hogy azzal, hogy szelektíven évről évre egyre több ingyenes férőhelyet vonnak el – amellett, hogy hatékonyan terelik a hallgatókat az államnak kedvesebb egyetemek, például a Corvinus felé –, folyamatosan csökkentik a bekerülők számát. A magyar családok túlnyomó többsége ugyanis nem engedheti meg magának, hogy tandíjat fizessen egy van több gyerek után.
– Lehet azt mondani, hogy majd a diákhitelből, diákmunkából kifizetik a tandíjat a hallgatók, de láthattuk, hogy nem így van, hiszen már a 2014-es nagy felsőoktatási férőhely-csökkentéssel is hihetetlenül visszaesett a felsőfokú továbbtanulás aránya. Ennek a folyamatnak a következtében mára a középmezőnyből az utolsó előtti helyre csúsztunk vissza az Európai Unió országai között a fiatalok felsőfokú végzettségének arányát tekintve. Nem gondolom, hogy ez az ország javára válna – mondja Varga Júlia oktatással foglalkozó közgazdász, aki szomorú adatokat sorol.
Miközben az EU tagállamaiban 2023-ban a diplomások aránya a 25-34 évesek között 43 százalék volt (ami megfelel annak az uniós célkitűzésnek, mely szerint 2020-ra a tagállamoknak együtt el kellett érniük a 40 százalékot, sőt, ezzel a 2030-ra kitűzött 45 százalék elérése is elérhető közelségbe került), addig Magyarországon ez az arány a 30 százalékot sem éri el.
– 2014-ben még csak kicsit volt alacsonyabb nálunk a diplomások aránya a fiatalok között, mint az uniós országok felében (akkor még Szlovákia, Bulgária, Olaszország, Horvátország, Csehország is mögöttünk volt),
pillanatnyilag egyetlen olyan ország van csak az Európai Unióban, ahol kisebb a 25-34 évesek között a diplomások aránya, mint nálunk: Románia
– mondja Varga Júlia. Magyarországon 2006-ig tartott a felsőoktatási expanzió. Míg a rendszerváltáskor, 1990-ben 108 ezren tanultak egyetemen vagy főiskolán, 2006-ban ennek a négyszerese, 416 ezer fő tanult a felsőoktatásban. Idén a KSH adatai szerint ez a szám 310 ezer.
– Az EU-ban minket és Romániát leszámítva mindenhol 40 százalék fölött van a felsőoktatásban végzett fiatalok (25-34 évesek) aránya, hiszen mára nyilvánvalóvá vált, hogy azoknak az országoknak, amelyek nem az értéklánc végén, összeszerelő üzemként akarják végezni, muszáj humántőke befektetéseket végezni – mondja a közgazdász. Varga Júlia úgy véli, mindezt együtt kell kezelni azzal, ami a középiskolai felvételiknél történik. – Nem lehet nem látni az arra irányuló törekvést, hogy már a középfokú oktatásban a szakképzés felé tolják a gyerekeket. Az, hogy még a felsőoktatásban is csökkentik a férőhelyek számát, még egyértelműbbé teszi a helyzetet. Nem vagyok pszichiáter, nem szeretnék a motivációkon spekulálni, mert bizonyos értelemben teljesen mindegy, mi a motiváció, ha az eredmény az, hogy süllyed lefelé Magyarország a humántőke tekintetében.
A dolgok alakulására sokféle magyarázat lehet, de akármi is a szándék, egy ország lesüllyesztésének biztos receptje, amit most a kormány követ – fűzi hozzá a szakember.
Tény, az Európánál sokkal versenyképesebb Amerikában, ahol a fiatalok több mint 60 százalékának van valamilyen felsőfokú végzettsége, hatalmas felsőoktatási expanzió valósult meg az elmúlt 10-15 évben. Sem ott, sem Angliában nincs szakképzés a középfokú képzésben. – Németországban, amelynek gazdasági modellje éppen most omlik össze a szemünk láttára, a miénkhez hasonló a középfokú szakképzés rendszere, de az abban tanulók még ott is jóval több általános képzésben részesülnek mint Magyarországon. Érdemes lenne egy kicsit óvatosabbnak lenni, elgondolkodni és kettőt hátralépni. Ha nem az a motiváció, hogy jót tegyünk egy országnak – mert ez is fel tud merülni az emberben, hiszen ennyi tévedést már nehéz mással magyarázni –, akkor ebben is lehet ráció, de azt, hogy az országnak jót tenne, nagyon kétlem – mondja a közgazdász, aki szerint nem feltétlenül felel meg a kutatási eredményeknek, illetve a tapasztatoknak az, amit a szakképzési lobbi a munkaerőpiac működéséről gondol.
– Nagyon primitív elgondolás, hogy ha egy szűken vett szakmát megtanítunk a gyereknek, azzal jól fog boldogulni. Ma már komoly irodalom támasztja alá, hogy
még ha nagyon rövid távon jobban el is tud helyezkedni egy szakképzett gyerek, pár év elteltével teljesen leromlanak a lehetőségei,
mert nincsenek meg azok az alapkészségei, amelyek lehetővé tennék, hogy amikor megváltozik a szakmája, kövesse a változásokat vagy egy új szakmát tanuljon – magyarázza Varga Júlia, aki bár közgazdász szemmel az oktatás gazdasági vonatkozásait vizsgálja, mégsem gondolja, hogy a felső-, vagy a középfokú oktatásnak ilyen prompt munkaerőpiaci igényeknek kellene megfelelnie.
A közgazdász teljes mértékben elhibázott és kártékony folyamatnak látja a klasszikus műveltséggel kapcsolatos szakok fogyatkozását is. – A tervgazdaság nagyon hasonló gondolatsorra épült, senki nem tudott elszakadni attól a gondolkozástól, hogy az oktatási rendszernek a mindenkori munkaerőkeresletet kell kiszolgálnia, ami pedig teljes abszurditás. Ráadásul rengeteg példát tudnék arra mondani az angolszász világból, hogy humán végzettséggel mennyiféle olyan állást lehet betölteni, amire nem is gondolnánk. De a magyar munkaerőpiacot is érdemes lenne megnézni ilyen szempontból. Sok példát lehetne arra hozni, hogy nyelvészek vagy egyéb bölcsész végzettséggel rendelkezők milyen pozíciókat foglalnak el. Érdemes lenne azt is megvizsgálni, melyek ezeknek az embereknek azok a készségeik, ismereteik, amelyek jól hasznosíthatók a különféle pozíciókban – mondja az oktatással foglalkozó közgazdász.
Szavaira rímel a Világgazdasági Fórum álláspontja is, mely szerint
a mesterséges intelligenciával induló versenyben éppen a markánsan humán kompetenciák fognak felértékelődni.
Míg a diplomások számának növelése egyértelműen elérhető lenne az ingyenes férőhelyek számának növelésével, addig a bölcsészképzések népszerűtlenedésének megállítása összehangoltabb beavatkozást igényelne. A tanári pálya presztízsének visszaállításával, jól képzett, rátermett tanárok kibocsátásával azonban ez is ösztönözhető lenne. A rátermett tanárok pedig talán elmondanák a diákoknak – akiket manapság többnyire azzal a jó tanáccsal bocsátanak a továbbtanulás felé, hogy ha meg akarsz élni, válassz inkább reál szakmát – azt is, amit egy vidéki egyetem magyar szakos oktatója fogalmazott meg találóan:
„A fiatalok jogosan gondolkodnak egzisztenciális kérdésekben, igaz, nem tudják, hogy rengeteg olyan bölcsész van a világon, aki elhagyta ezt a pályát, de olyan készségekkel rendelkezik, amiket jobbnál jobb pozíciókban tud használni. Mégis, jó lelkiismerettel nem mondhatod nekik, hogy meg tudnak élni abból, amit itt tanulnak. Az általános műveltségünk pedig ma már a mobilinternetünk. Látszólag úgy tűnhet, gonosz, aki a bölcsészképzés felé tereli őket. Pedig valójában a világ a gonosz, amely eltitkolja, hogy bölcsésznek lenni a legjobb dolog a világon. Ez az egyetlen igazán élhető felsőoktatási forma. Itt nem csak ömlesztik rád a tudást, de meg is kérdezik a véleményedet arról, amiről tanulsz.”
Nyitókép: Robin Williams John Keating szerepében a Holt költők társasága (1989) című filmben (fotó: AFP/Touchstone Pictures/Archives du 7eme Art)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
