„Már tudod, hogy meghalhatsz” – exkluzív frontriport a munkácsi dandárról
Miközben az amerikai külügyminiszter nyíltan beszélt arról, hogy Ukrajna nem tudja visszafoglalni saját területeit az oroszoktól, a frontvonalon szolgáló ukrán katonáknak már a pozíciók tartása is emberfeletti feladat. Nincs elég mozgósított, aki pótolhatná a veszteségeket. A lelkesedést felváltotta a csalódottság. A Válasz Online munkatársa legalábbis ezt tapasztalta abban a két napban, amelyet a nagymúltú munkácsi hegyi rohamdandárral töltött. Találkozott egy drónos egységgel, és beszélt azzal a kárpátaljai szakaszvezetővel, aki valószínűleg a 21. század legtöbb oroszt kiiktatott magyar anyanyelvű embere. Exkluzív riport a zaporizzsjai frontról.
2022. február 24.
„A falusi temetésekre hat ember megy. Én is mentem. Este jött egy hívás:
– Nem tudja, milyen téma van?
– Honnan tudjam?
– Oroszország megtámadott minket. Magának be kell jönni!
– Jól van, figyeljen ide: most temettük el ezt az embert. Nálunk az a szokás, hogy megkínálnak minket. Most ittam, nem megyek be sehova!
Másnap szépen megmosdottam, bementem a munkahelyemre. Ott mondták, hogy a toborzóirodába menjek, Beregszászba. Vittem a katonakönyvemet, az őrmester elé tettem, az meg rögtön ideadta a behívó cédulát. Azt se tudta, ki fia-borja vagyok. Tizenöt perc volt az orvosi vizsgálat, futószalagon csinálták. Odajött egy tiszt, alezredes volt a logisztikában. Kiválasztott tíz embert, engem is. Nem tudom, mit meg hogyan mondhattam neki, de bekerültem a 128. hegyivadász dandárba.” (Kiss Géza)
*
2025. január 21., 12:00
Kijev–Washington időeltolódással számolva még hét óra a békéig. A Lemberg megyei Sztríből induló, egykor az orosz határig járható M-30-as úton semmi nem utal erre. Ha mégis utalna, az sem látszana. Akkora a köd. A tejfehér függöny már 200 méterrel arrébb összeér a csernozjommal. Nincs olyan kisváros útközben, ahol ne az elesett hősök tablója lenne a főtéri installáció. Lassan három éve bővülnek. Ternopil–Hmelnickij–Vinnicja–Uman–Kropivnickij–Olekszandrija… A szokásos északi korridor helyett most ezen az útvonalon haladunk. Dnyipro felé. Onnan másnap Zaporizzsja megyébe, a déli frontra. A munkácsi 128. önálló hegyi rohamdandár katonáihoz. Köztük Kiss Gézához.
Az intés, amit a nagyléptékű háború második évfordulója körül hallottunk – „Ne gondolják természetesnek, hogy még két évig kibírjuk!” – kezd beigazolódni.
Ukrajna nem áll jól. Vérzik Kurszkban, vérzik Harkiv megyében, vérzik a Donbaszban.
A Donyeck megyei erődvárost, Pokrovszkot az oroszok gyors ütemben karolják át délről, ám egyes magyarázatok szerint nem Bahmut-kaliberű ostromra készülnek. Hanem arra, hogy betörjenek Dnyipropetrovszk megyébe is. Ezzel új területi igényt is vindikálnának maguknak egy esetleges tárgyaláson. A fronttérkép egyre pirosabb, egyes orosz állások alig két kilométerre vannak már csak a megyehatártól. Az ott felállított Donyeck Oblaszty–tábla, amely előtt minden valamire való politikus szelfit lőtt a térségben harcoló egységek zászlói között, ezekben a napokban alakul erőddé. Ha az ukránok nem csinálnak valamit, az ellenség heteken belül újabb megyébe haraphat bele. Mindezt akkor, amikor az új amerikai külügyminiszter arról beszél: „őszintétlen” volt elhitetni Ukrajnával, hogy a világ olyan lehet, mint 2014 előtt – azaz, hogy Kijev visszaszerzi az ellenőrzést az orosz megszállás alatt álló területein.
Csakhogy valamit csinálni – kizárólag több emberrel lehetne. Az viszont nincs. Az önkéntesek gyakorlatilag kifogytak, múlt tavasszal 27-ről 25-re kellett levinni a mozgósítási korhatárt. Csodát viszont ez sem tett, a rendszer képtelen pótolni a veszteségeket. A tavalyi 200 ezres cél nem teljesült, akit pedig sikerült mozgósítani, az fizikailag sokszor nem megfelelő, kiképzettségük pedig legalábbis hiányos. Az Egyesült Államok még Joe Biden elnöksége alatt kezdte arra kapacitálni Kijevet, vigye le 18 évre a mozgósítási korhatárt, Zelenszkij elnök ettől azonban eddig elzárkózott. Minden oka megvan rá. Egy ilyen döntés még akkor is politikai öngyilkosság lenne, ha a pozícióját védi a hadiállapot. Ukrajnában a családok háromnegyede egygyerekes, frontra küldésükkel szó szerint kihalhat egy generáció, miközben Ukrajna már így is a világ sereghajtója az 1000 főre vetített élveszületések számában, 6,0-val. (Magyarországon a 2023-as 8,9 történelmi mélypontot jelentett.)
hirdetés
Úgyhogy maradnak a használhatatlanok. Nem mi fogalmazunk így, hanem a munkácsiak Ukrajna Hőse kitüntetéssel dekorált katonája, Anatolij Banackij: „Nemrég elmentem, hogy feltöltsem a hiányt. 50 férfi sorakozott fel előttem, többhónapos gyakorlótéri kiképzés után. Némelyikük betegségről szóló orvosi papírköteggel készül, másra meg ránézel, és rájössz, hogy egész életében ivott. Így csak egyet tudtam választani közülük! Rettenetes a hiány harcosokból, de csak azért, hogy feltöltsem a személyzetet – nem fogok elvinni embereket. Mert semmi hasznuk nincs, inkább tehertételt jelentenek” – fakadt ki májusban a főtörzsőrmester. Szavait a dandár sajtótisztje, Jaroszlav Halasz őrnagy jegyezte le, akivel a Zaporizzsja megyei Vilnjanszkból indulunk a dél felé…
2025. január 22-23.
Falu a fronton. A nevét nem írhatjuk le. Rég lejárt Trump 24 órás ígérete, a pár kilométerrel délebbről, a kahovkai gátrobbantás után kiürült gigantikus víztározó mellől érkező ágyúzaj jelzi a már korábban is nyilvánvalót: az amerikai elnök szavait legfeljebb a magyar kormánypropagandisták vették komolyan.
Találkozási helyünk az egyik falusi házban berendezett tiszti szállás. A parancsnok Ilosváról érkezett, hívójele Arcsi. Hatgyerekes, azaz a törvény szerint hazamehetne. „Ezt nem csinálhatom. Az apám is harcolt, a nagyapám is. Nem tudnék a saját gyerekeim szemébe nézni. Ez az én földem, meg kell védeni.
Nem igazi férfi, aki nem harcol a hazájáért. Mintha egy kábszeres támadná meg a feleségem, én meg tétlenül nézném.”
A parancsnoknak nem kell sok, hogy előtörjön belőle a keserűség (ami a háború elején mutatóban sem történhetett volna meg): nincs elég ember, aki újonnan jön, azzal meg nehéz. S persze hálásak a nyugati segítségért, az azonban tizedannyi, mint kellene. Szerinte hasznos volna, ha több politikus jönne a front közelébe; akkor meglátnák, mi folyik itt. A legendás szovjet mesterlövésznőről, Ljudmila Pavlicsenkóról szóló Csata Szevasztopolért című filmből idézi a főhős 1942-ben Chicagóban elmondott, az amerikai háborús részvételre buzdító szavait: „Nem gondolják, uraim, hogy túl sokáig bújtak a hátam mögé?”
Arcsi szerint a Nyugat nem érti, hogy itt háború van, pedig fel kéne készülnie, hogy szükség esetén képes harcba szállni. De azokról a honfitársairól is megvan a véleménye, akik erre nem hajlandók: „Nem a terület elvesztése a legrosszabb, hanem a vojinoké. A harcosoké. Egyik hal meg a másik után. Ezt a legnehezebb feldolgozni. Az emberek 30 százaléka hajlandó harcolni a hazájáért, mindenki más kivonja magát. Képviselő lesz vagy elhagyja az országot, aztán egymásra mutogatnak, hogy »te miért nem mész harcolni?«. Ennek az a vége, hogy nincs elég ember a fronton. A megoldás? Visszavonni útlevelet, állampolgárságot, hazahozni a külföldre menekülteket!”
A századparancsnok mellett alacsony, 50 éves férfi köszönt minket. 7-es szemüvegben. A Beregszász mellől származó magyar gyalogos, Kiss Géza nemrég dandárrekordot állított fel: négy hónapot töltött a nulláson – az ellenséghez legközelebbi harcérintkezési ponton. Mint az cikkünk felütéséből kiderült, a háború második napja óta a dandár kötelékében van. Pszichológiai vizsgálatról érkezett Zaporizzsjából. Lapunk az első médium, amely beszélhet vele. Kérdésünkre parancsnoka szavait karcosabban interpretálja: „Nincs, aki váltson minket, az emberek nem akarnak harcolni. Úgy kell őket összefogdosni. Nagy szégyen. Azt gondolják, hogy ha minket fizetnek, akkor harcolunk, és nekik nincs dolguk – de azt nem értik meg, hogy fogyóban vagyunk.
Nálunk már úgy mondják: »Ha nem maradt kezed, de életben vagy – fasza!«” – árulja el Kiss, hívójelén: Hezovics.
Hosszas sztorizás következik a háború kaotikus első heteiről. Április volt, mire sikerült stabilizálni a helyzetet – addigra az oroszok Zaporizzsja megye déli részét elfoglalták („légvédelem nuku, nagyon csengettek minket”) –, májusban pedig Herszon ellen vezényelték őket, ahol súlyos veszteséget szenvedett az egység. Itt hat hónapot töltöttek, ott voltak, amikor a megye nyugati fele felszabadult, majd 2022 novemberétől a Bahmut melletti Szoledarban harcoltak. Hezovics alighanem a 21. század legtöbb oroszt kiiktatott magyar anyanyelvű embere. Egy jellemző történet a donbaszi húsdarálóból: „Volt, hogy az oroszok jöttek fel egy sáncon. Mi be voltunk oda ásva, ők meg kiabálták, hogy: »Pederászok, adjátok meg magatokat!« (Az ellenség orosz nyelvű lebuzizása, magyar ragozással – a szerk.) Visszakiabáltunk, ezek meg mondták maguknak, hogy »mehetünk fel, mert megadják magukat«. S ugyi, ahogy jöttek felfelé, olyan sár volt abban a barna-fekete földben, hogy hozzáengedtük őket magunkhoz olyan 50 méterre, azt’ lelőttük őket. Aki megmaradt, azok kiabálták, hogy »átvertek minket, azt mondták, ezek megadják magukat!« Az nem úgy jött ki” – mondja kedélyesen.
Egysége itt találkozott újra a Wagner-csoport katonáival, akkoriban ők adták az orosz erők túlnyomó részét. Kiss elmondása szerint a zsoldosok agresszívebbek voltak, mint a reguláris erők, mert az volt náluk a szabály, hogy aki nem megy előre, azt felhasználták húsdarabnak: tényleg belelőttek az illetőbe, hogy megtanítsák, mit kell csinálni, ha valaki megsérül. Emellett Jevgenyij Prigozsin azzal motiválta őket, hogy mindent megtarthatnak, amit az ukrán katonáktól zsákmányolnak. Az embertelen taktika végül bejött, Szoledar nem sokkal a 128-asok kivonása után elesett.
A munkácsiak 2023 elején visszakerültek Zaporizzsjába, azóta itt állomásoznak. Akkora azonban az emberhiány, hogy egyes zászlóaljaik Kurszkban és a Donbaszban is harcolnak. Kiss Géza ilyen körülmények között töltött kint négy hónapot a legelső vonalban:
„Más egységekben ez általában 10 nap, nálunk egy hónap. Szakaszvezető vagyok, és nem volt, aki leváltson. Most sem vagyunk elegen, akkor meg végképp nem voltunk. Jöttek újoncok, és ha ők nem bíznak magukban meg bennem, akkor annyi.
Négy hónap alatt minden nap jöttek az oroszok, kis csoportokban. Amikor bejutnak egy felkészülési helyre, akkor jön a nagyobb roham: a drónok belecsapódnak a védvonalba, az megsemmisül, észreveszik az aknát, hatástalanítják, utána bejönnek a felderítők, beássák magukat és jönnek a többiek – volt már, hogy civil ruhában. Előfordult, hogy maró gázt dobnak ránk. Hogy félek-e? Igen. Hogy a szakasz megmaradjon. Ha nem fél az ember, csak eszetlenül megy előre, akkor meghalt. Volt, hogy vesztettem el beosztottat. Olyankor azt érzem, jobban kellett volna csinálni a dolgokat. Jött pszichológus meg egy tiszt, el kellett nekik mondani. De nem álmodom velük. Bár van, amikor fénynél alszom. Nem közömbösek a halottak. De ha már ennyit lát az ember, akkor, ha nem tud segíteni rajta, elmegy mellette, azt kész. Nem tudja meghatni, hogy meghalt – hát meghalt, ez most a sorja-rendje.”
Az orosz–ukrán háború végleg megkerülhetetlenné tette a drónok bevetését. A fejlődés annyira gyors, hogy a 128-asoknak 2023 tavaszáig nem volt külön drónos alegysége, mára viszont ezek az eszközök – főként a párszáz dolláros, kereskedelmi forgalomban kapható, átalakított FPV-k (first-person view) – okozzák a gyalogság fő veszteségeit. Nem a tüzérség. A munkácsi támadó drónos szakasz parancsnoksága ugyancsak egy falusi házban van, a hazafiságára büszke, rivnei születésű parancsnok, Hansz főhadnagy innen vezeti a nullás pozíciótól párszáz méterrel hátrébb dolgozó alárendeltjeit. Sokszor pedig ő is kint van velük. Feladatuk, hogy folyamatosan szemmel tartsák az ellenség mozgását, ha pedig azonosítják a célt, rövid időn belül megépítik a semlegesítéséhez szükséges drónt. Ha kész, onnan legfeljebb 2 perc az indítás. Az ideális drónos szerinte fiatal, rugalmas, kitartó, jó motorikus reflexekkel bír.
„Elsősorban agyban kell gyorsnak lenni, folyamatosan készen kell állni, mert minden változik. Inkább agymunka a miénk” – mondja a főhadnagy, aki a gyalogsággal összevetett relatív személytelenség ellenére ugyanolyan frontkatonákként tekint magukra. Nélkülük ugyanis bajtársaik szabad prédát jelentetének az ellenségnek – van, hogy „saját magukat derítik fel”: jelzik a beásott gyalogosoknak, hogy nem takar eléggé az álcájuk. Új technika lévén, az ellenséges felek között folyamatos az egymástól tanulás. A munkácsiak például különböző taktikai megoldásokat, robbanóanyag-összeállítás tanultak az oroszoktól, illetve az elektronikai zavarásnak ellenálló optikai kábeles drónokat is azóta használják, hogy a gyalogság behozott nekik pár épen talált darabot. Hogy összességében miért fontos a munkájuk? „Várj, megmutatom!” – szól Hansz, majd büszkén, kommentár nélkül megmutatja ezt:
Az orosz–ukrán háború végleg megkerülhetetlenné tette a drónok bevetését. A fejlődés annyira gyors, hogy a 128-asoknak 2023 tavaszáig nem volt külön drónos alegysége, mára viszont ezek az eszközök – főként a párszáz dolláros, kereskedelmi forgalomban kapható, átalakított FPV-k (first-person view) – okozzák a gyalogság fő veszteségeit. Nem a tüzérség. A munkácsi támadó drónos szakasz parancsnoksága ugyancsak egy falusi házban van, a hazafiságára büszke, rivnei születésű parancsnok, Hansz főhadnagy innen vezeti a nullás pozíciótól párszáz méterrel hátrébb dolgozó alárendeltjeit. Sokszor pedig ő is kint van velük. Feladatuk, hogy folyamatosan szemmel tartsák az ellenség mozgását, ha pedig azonosítják a célt, rövid időn belül megépítik a semlegesítéséhez szükséges drónt. Ha kész, onnan legfeljebb 2 perc az indítás. Az ideális drónos szerinte fiatal, rugalmas, kitartó, jó motorikus reflexekkel bír.
„Elsősorban agyban kell gyorsnak lenni, folyamatosan készen kell állni, mert minden változik. Inkább agymunka a miénk” – mondja a főhadnagy, aki a gyalogsággal összevetett relatív személytelenség ellenére ugyanolyan frontkatonákként tekint magukra. Nélkülük ugyanis bajtársaik szabad prédát jelentetének az ellenségnek – van, hogy „saját magukat derítik fel”: jelzik a beásott gyalogosoknak, hogy nem takar eléggé az álcájuk. Új technika lévén, az ellenséges felek között folyamatos az egymástól tanulás. A munkácsiak például különböző taktikai megoldásokat, robbanóanyag-összeállítás tanultak az oroszoktól, illetve az elektronikai zavarásnak ellenálló optikai kábeles drónokat is azóta használják, hogy a gyalogság behozott nekik pár épen talált darabot. Hogy összességében miért fontos a munkájuk? „Várj, megmutatom!” – szól Hansz, majd büszkén, kommentár nélkül megmutatja ezt:
Kiss Géza éppen ilyen célpont az orosz drónosoknak, de a szerencséje eddig nem hagyta el. Sőt, a körülötte forró pokol ellenére is ki tud kapcsolni: „El tudom képzelni, hogy még leszek otthon. Van gyümölcsösöm: szőlő, őszibarack, szilva. Nagyon szeretem. Ki tudok lendülni abból, ami itt van. A pszichológus sem hiszi el. Otthon azonnal leveszem a katonaruhámat, és nem foglalkozom vele. Azt nem tudom, lesz-e olyan, hogy végleg maradhatok otthon. Sokan várják a leszerelési törvényt, ígérték is, de már falra hányt borsó.
Mindig nagyon nehéz visszajönni. Az újoncoknak még lehet szerencséjük, de amikor többedszerre jössz ide, már tudod, hogy meghalhatsz.”
A szakaszvezetőnek nehéz a szavába vágni, érződik, örül, hogy végre használhatja az anyanyelvét: „Az oroszokkal szoktam káromkodni magyarul. Amikor már nagyon kivagyok. A többiek meg nem értik, és azt hiszik, rájuk haragszom. Pedig nem, hanem azért, mert itt kell lenni, nem otthon. Sokan látják magukat ebben a háborúban, de hiába mondják a feletteseim, hogy ők az ellenség – én embert ölök. Azokat is az anyjuk szülte valamikor. Egy háborúban is embernek kell maradni! Hogy mi a győzelem? Nem ez. Ez veszteség. Hiába van meg Kijev, elvesztek területek: hiába próbálják ezt beadni nekünk – ez nem győzelem. 1920-ban győzelem volt, hogy megmaradt Magyarország, de Erdélyt meg Romániának adták?”
***
Cikkünk elkészítésében közreműködött: Rácz András
Videó: 128. önálló hegyi rohamdandár, Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
