A Habsburg Birodalom volt a magyar túlélés egyetlen esélye – Sudár Balázs írása a Mohács-vitában
„A behódolást leszámítva Magyarország előtt nem állt más út, mint a Habsburgokkal való együttműködés, nélkülük a törököket nem lehetett volna kiverni az országból” – szól Sudár Balázs következtetése a Válasz Online hasábjain folytatódó Mohács-vitában. A történész, turkológus lapunknak küldött írásában először Varga Szabolcs és Lányi András pengeváltását értékeli, majd izgalmas tablót fest fel a végvári hősiesség és a török kiűzésének koráról. Mindez nem pusztán merengés a gyertyafénynél: a Nyugathoz való viszonyulásunkat nagyon erősen befolyásolja a Habsburgokkal való kapcsolat. Vélemény.
Az utóbbi hónapokban közéleti vita alakult ki Varga Szabolcs beszéde körül, amelyet augusztus 29-én a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen mondott el, s amely még aznap a Válasz Online felületén is megjelent. Válaszok és viszonválaszok követték egymást, legutóbb éppen Lányi András szólalt meg, és határozottan elutasította Varga Szabolcs rá vonatkozó állításait. A vonatkozó írásokat mindenki elolvashatja és kialakíthatja a saját véleményét. Lányi azonban utolsó bekezdésében vitára hív, amivel érdemes foglalkoznunk, mert bizony fontos kérdéseket pendített meg. Úgy gondolom, kettőt is.
Az egyik a Habsburgok szerepe a magyar történelemben. A Magyar Királyság leghosszabban uralkodó, ráadásul utolsó dinasztiáját adták ők, nem teljesen közömbös tehát, hogy mit gondolunk róluk. Mégiscsak ismert történelmünk feléről van szó, amely azonban száz éve lezárult, így lassan jó volna kilépni – az egykor valóban releváns – katolikus–protestáns/kuruc–labanc szemléletmód kalodájából, és mérlegre tenni ezt a korszakot. Nem azért, hogy néhány történelem iránt érdeklődő elvitatkozgathasson a társadalom nagy többségét semmilyen szinten nem érintő ügyről, hanem azért, mert a Nyugathoz való viszonyulásunkat nagyon erősen befolyásolja a Habsburgokkal való kapcsolat. Kísértetiesen ugyanazok a mondatok hangzanak el „Brüsszel” és egykori uralkodói dinasztiánk kapcsán. Igaza van Lányinak: le kellene folytatnunk a „Mit adtak nekünk a Habsburgok?” vitát, és mérlegre kellene tenni az előnyöket és a hátrányokat.
Utolsó bekezdése azonban felvet egy egészen másféle kérdést is. Vitát kíván nyitni, amelyben ő az egyik vitázó fél („Zrínyi Miklósra fogok hivatkozni…”). De milyen vitára gondol Lányi? Tudományosra aligha, mert az egyik fél, Varga Szabolcs a kor elismert kutatója, profi történész, a másik pedig Lányi András, elismert író, filmrendező és filozófus. Történettudományi szempontból nem azonos súlycsoport.
E téren Lányinak véleménye van, Vargának és az általa említetteknek pedig kutatásai.
Ám nem önmagában e pengeváltás a lényeges, hanem a mögötte felsejlő kérdés: vajon szükségünk van-e a történészi tudásra? Vagy elég, ha egy értelmiségi véleményt formál a történelemről? A múlt értelmezéséhez, megértéséhez kell-e szaktudás vagy elég a történelem iránti érdeklődés? Még egy lépéssel tovább menve: akarjuk-e bármire is használni a múlt tanulságait vagy nem?
Ha a válasz igen lenne, akkor mégiscsak számít a szaktudás és az elmélyült ismeret. Ki akarna kevéssé megbízható vagy meghaladott információkat felhasználni? De minden további nélkül el tudom képzelni azt is, hogy a válasz nemleges: a múlt elmúlt, nincs jelentősége, dekoráció csupán. Erősen változó világunkban a szakmai lét azon természetessége, amibe még nekem is volt szerencsém belenőni, mára elpárolgott. Végülis az orosztanárok munkája is eltűnt egy pillanat alatt, lehet, hogy történész sem kell.
Itt volna az ideje, hogy megvitassuk a kérdést: mire való ma a történelem ismerete? És ebben tényleg kíváncsi volnék Lányi András véleményére.
hirdetés
Magam most csupán a kirobbant vita egyetlen összetevőjére szeretnék rámutatni: a katonai lehetőségek kérdésére. Lássuk be, ha egy országot megtámadnak, a hadügy meghatározó kérdés, hiszen behatárolja számos más cselekvés lehetőségi körét is. A kutatás ma abban teljesen egyetért, hogy 1526-ban az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság nem tartozott egy súlycsoportba. Előbbi sokkal több lakossal, sokkal nagyobb bevételekkel, számos tekintetben sokkal ütőképesebb hadigépezettel rendelkezett, mint Magyarország. Bármerre indultak az oszmán csapatok, ezek az előnyök bárkivel szemben érvényesültek: a kor elismerten legjobb seregével bíró mameluk Egyiptom sem tudott megállni velük szemben. Amikor Szülejmán Magyarország ellen indult, a kérdés valójában eldőlt: a királyság előbb vagy utóbb elesik.
Mindegy, hogy Mohácsnál lehetett volna jobb magyar hadvezetés, kicsit nagyobb sereg, netán egy „döntetlenre” kihozott összecsapás:
a következő évben az oszmánok képesek lettek volna ugyanekkora erőkkel támadni, nekünk viszont nem lett volna még egy ekkora seregünk. Pedig Magyarország nem is magában állt, hiszen a Jagellók országa volt: II. Lajos a cseh trónt is birtokolta, nagybátyja, Zsigmond pedig lengyel király volt. Ez így együtt egy hatalmas közép-európai szövetségi rendszert jelentett, de az oszmánok ügyes taktikával és némi szerencsével leválasztották a lengyeleket (egy lengyel kolléga szerint: Zsigmond pragmatikusan döntött, értsd, a békéért beáldozta a család másik ágának országát), Magyar- és Csehország ereje pedig egyszerűen kevésnek bizonyult.
Magyarországnak a törökökkel szemben erőforrásra volt szüksége, mégpedig nagyra, és a térségben egyetlen ilyen adódott, a Habsburgok birodalma. E tekintetben teljesen mindegy, hogy kinek mire volt joga, vagy hogy egyes személyek mit véltek jónak: nem volt más erő a környéken, ami esélyt kínált volna a magyar állam túlélésére. Ez az alapképlet, minden más részletkérdés.
Az, hogy Magyarország nem tűnt el, végső soron két dolgon múlt: egyfelől a magyar nemesség valóban hősies harcán úgy Mohácsnál, mint a későbbiekben. A várháborúk számos katonája elszegényedett, birtokát vesztett kisnemes volt, ők a sokszor megénekelt magyar végvári dicsőség kovácsai. Ha ők a behódolás mellett döntenek, akkor az Oszmán Birodalom határa valahol Ausztriában és Morvaországban lett volna. Az ő kiállásuk nélkül elveszett volna minden, és a magyarok a balkáni népek sorsában osztoztak volna a Pax Ottomanica keretei között, s a balkáni népek harcos elitjével vállvetve küzdhettek volna immár az oszmánok vezetésével a keresztény Európa maradéka ellen.
A magyar ellenállás viszont nem létezhetett volna nagyon komoly nyugati pénz- és tudásbeli támogatás, valamint rengeteg ide küldött katona nélkül. Sok baj volt ezzel, persze. (Nem annyi, nem úgy, nem akkor – ismerős?) De ha nem működik a rendszer, akár akadozva is, akkor a magyar kiállás pillanatok alatt összeomlik. (Látjuk a példát ma a szomszédunkban.) Ám volt magyar kiállás és volt nyugati – a Habsburgok által szervezett – támogatás másfél évszázadon keresztül, ezért maradhatott meg az ország. Mert lassan meg kellene szoknunk ezt is: a Magyar Királyság megmaradt, sosem szűnt meg létezni, „csak” lényegesen kisebb területre szorult össze. E megcsonkított ország ugyanúgy egyenes folytatása volt a késő középkori magyar államnak, mint 1920 után a trianoni ország a Szent István-inak, azaz a Királyi Magyarország műszó, melyet éppen e tény elfedésére alkottak, végleg elfelejthető.
Végezetül lássuk a harcok és háborúk gyakorlati működését! Mit mutatnak a valóban megtörtént események? Mire volt erő, és mire nem? Egy magyar végvidéki lovastiszt méltó ellenfele volt egy oszmán javadalombirtokos szpáhinak. Ha találkoztak, kétesélyes volt az összecsapás. Ugyanez igaz a portyákra is. Ha egy komolyabb oszmán csapat indult meg, több szandzsák vagy akár a budai tartomány hadinépe, akkor a végvidéki mozgósítás még elég lehetett, a támadást meg lehetett fogni, volt esély a győzelemre. Regionális szinten tehát nagyjából kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok. Ha azonban nagyobb volt az oszmán mozgósítás, például a balkáni tartományokat a magyar végvidékre rendelték, akkor már csak Habsburg birodalmi csapatokkal lehetett sikereket elérni ellenük. 1555-ben egy koncentrált oszmán támadás áttörte a dél-dunántúli magyar védelmet, több tucat kilométerrel nyugatabbra tolva a határt, egy évvel később a Ferdinánd főherceg vezette ellencsapás viszont messzire visszavetette azt, a Duna vonaláig bizonytalanná tette a térséget, és hosszú időre megakasztotta az oszmán offenzívát.
A baj e fölött a szint fölött kezdődött: amikor a szultán vagy a nagyvezír indult meg a birodalmi hadakkal, akkor sokáig nem létezett semmilyen ellenszer: a hódoltság határait rendre ezek a hadjáratok tolták ki és törölték el a védelem legfontosabb központjait. Részsikereket el lehetett érni ellenük, de érdemieket nagyon ritkán. Eger megvédése 1552-ben vagy a szentgotthárdi győzelem 1664-ben a magyar közösségi tudat szempontjából nagyon lényeges volt, de valójában a győztes és sikeres oszmán hadjáratok epizódjai voltak csupán. A fordulat ideje csak az 1680-as években jött el. Ennek egyik oka a nyugati hadművészet és technika nagyarányú fejlődésében kereshető, a másik pedig az európai összefogás tényében: a Habsburg Birodalom ereje önmagában még ekkor is kevés lett volna, Európa támogatása kellett hozzá. Továbbá egy sor kevéssé alkalmas oszmán vezető: a törökök kiverésére mindezen feltételek együttállására volt szükség.
Mindennek az a tanulsága, hogy a behódolást leszámítva Magyarország előtt nem állt más út, mint a Habsburgokkal való együttműködés, nélkülük a törököket nem lehetett volna kiverni az országból.
Ez a katonai alaphelyzet, minden más ennek a fényében értelmezendő. Arról lehet vitatkozni, hogy hogyan bántak a Habsburg uralkodók egyik legfontosabb országukkal, Magyarországgal, hogy milyen viszonyt ápoltak a magyarokkal, hogy a magyaroknak milyen mértékű beleszólásuk volt a saját vagy a birodalom ügyeibe. (Persze ehhez is komoly, tényekre alapozott történeti ismertekre volna szükség.) Az azonban nem kétséges, hogy a Habsburgok egyik történeti szerepüket mégiscsak betöltötték a magyar múltban: vezetésükkel szabadult fel az ország a török uralom alól. Ezt azért el kellene ismernünk nekik.
A magyarság szenvedése és áldozatvállalása nem kérdéses. De a Habsburgok szerepe sem.
Nyitókép: Hans von Aachen német festő A török háború allegóriája c. sorozatából (forrás: Wikimedia)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
