„A történetírás nem lesz más, mint politizálás” – holland sztártörténész családi bűnökről és hallgatásról
Hans Blom fiával együtt kezdte kutatni saját családja elhallgatott múltját. Ellenálló édesapja mellett a nácizmussal kollaboráló nagyapára és nagynénikre bukkantak. Ha eszünkbe jutnak Pokorni Zoltán, Bayer Zsolt vagy Sulyok Tamás tévesen ismert vagy esetleg tudatosan kreált családtörténetei, itthon sem olyan nehéz elképzelnünk, hogy a múlt teljes feltárása még 80 évvel a háború után is sérthet érzékenységeket, feltéphet sebeket, sőt adott esetben akár identitásválságot is okozhat a tettesek és áldozatok leszármazottaiban. Vendégszerzőnk az egyik legtekintélyesebb holland történészt kérdezte a témáról.
Hollandiában úgy tervezték, hogy 2025-ben felkerülnek az internetre és bárki számára hozzáférhetővé válnak a második világháború után kollaborálással gyanúsított vagy elítélt személyek aktái. Az utolsó pillanatban aztán az a döntés született, hogy ugyan bárki számára hozzáférhetőek lesznek a dokumentumok, csak nem az interneten, hanem a levéltárakban. Az akták nyomán felvetődő kérdések személyesen is érintették az egyik legismertebb holland történészt, Hans Blomot (82), akinek fő kutatási területe a második világháború hollandiai története.
Blom a nyolcvanas években az elsők egyikeként kérdőjelezte meg azt a háborúval kapcsolatban addig dívó fekete-fehér megközelítést, amely szinte kizárólag hősökben és árulókban gondolkodott, és erősen mitizálta a közemlékezetben mindmáig legelevenebben élő és – például a bevándorlással kapcsolatban – a közgondolkodásra mindmáig meghatározó hatást gyakorló háborús korszakot. A történészi távolságtartást hangsúlyozó álláspontja sokakban megbotránkozást keltett.
Blom 1996-tól több mint tíz éven át vezette a Háborús Dokumentációs Központot (NIOD), amely nagy valószínűséggel a legismertebb történeti kutatóintézet Hollandiában. 2002-ben részletes jelentésben dolgozta fel a holland békefenntartók szerepét a srebrenicai mészárlásban, ami a holland kormány lemondásához vezetett. Blom személyét az teszi külön is érdekessé, hogy a háborús kollaboránsokra vonatkozó dokumentumok nyilvánosságra hozatala személyesen is érinti, mert apja kivételével, aki az ellenállás aktív résztvevője volt, a nagyszülei és minden nagybátyja és nagynénje – összesen kilencen – tagjai voltak a holland náci pártnak (NSB) és az utolsó pillanatig lojálisak maradtak a párt által hirdetett eszmékhez. Blom fia, Onno 2023-ban televíziós sorozatban és könyvben dolgozta fel a család történetét. Ebben apja, Hans is segítségére volt.
– A család háborús múltját csak 1996-ban kezdte el kutatni. Előtte mennyit tudott róla?
– Nagy vonalakban ismertem a történetet, de otthon inkább csak apám ellenállóként megélt élményei kerültek elő. Számomra a nagynénik és nagybácsik többnyire kedves rokonok voltak, akikkel a szüleim jó viszonyt ápoltak.
– Nem feltétlen tipikus, ahogy az édesapja lezárta a múltat. Húzott egy vonalat és ezzel a maga részéről „helyreállította” a családi békét.
– A háború előtt ez egy összetartó család volt, így apámat megviselte a családtagok között keletkezett törés. Ezért volt olyan „kategorikus” a békülésben. De anyám egyik leveléből tudom, hogy amikor a család többi tagját a háború után kollaborálókként internálták, fel sem vetődött benne, hogy közbenjárjon az érdekükben. Úgy gondolta, megérdemlik a büntetést. Apám hozzáállását viszont semmiképp sem gondolom tipikusnak. Túl sok ellentétes történetet láttam és hallottam.
– Titok volt a családban a „kellemetlen” múlt?
– Inkább azt mondanám, hogy az akkori hallgatáskultúra része volt. A családban egyértelműek voltak a múltra vonatkozó morális álláspontok, és talán ezért sem forszírozta senki a témát. Még az ötvenes években az egyik nagynéném megkérdezte apámat, elmondja-e a főnökének a múltját, és apám igenlő választ adott, mert úgy gondolta, rosszabb, ha váratlanul derül ki.
– Egy beszédében ön ezt írta: „A történész egyik legnehezebb feladata, hogy (miközben már tudja, mi lett a folytatás) érzékeltesse azt a bizonytalanságot, amellyel az akkori szereplők szembesültek.” Soha nem jutott eszébe, hogy szerencsés helyzetben van, mert megkérdezheti az önhöz – érzelmileg is – közelálló emberektől, miért döntöttek úgy, ahogy – mai fejjel – ön biztos nem döntene?
– Tényleg fura, de erre soha nem éreztem késztetést. Tulajdonképpen magam is hozzáidomultam a hallgatáskultúrához. Nem titkoltam, de nem is kutattam a család történetét. Aztán pár éve a fiam rábeszélt, hogy legyek partner a kutatásban. Elkezdtük, egyre izgalmasabb lett, és bevonzott.
– Mivel magyarázható, hogy a fiának fontosabb volt ez a történet, mint önnek?
– A zsidó családokból is ismerős, hogy a második generáció a hallgatáskultúrában nőtt fel, míg a nagyszülő-unoka viszony nyitottabb, mint a szülő-gyerek viszony volt. Ugyanakkor a fiam más típusú ember, mint én. Őt elsősorban egy ember érzelmi oldala érdekli, míg az enyém távolságtartó megközelítés.
– A tévésorozatban szerepel két matuzsálemi korú – 99 illetve 100 éves – nagynéni is. Egy interjúban a fia, Onno azt mondta, hogy egyikük árulásnak nevezte, hogy „kiteregetik” a család viselt dolgait. Dilemma volt ez önök számára?
– A két nagynéni szereplése kicsit felemás volt. Egyrészt szerettek volna segíteni nekünk, másrészt nem igazán érezték magukat komfortosan ebben a helyzetben. Bizonyos témákat igyekeztek kerülni, illetve ki is mondták, hogy remélik, már nem élnek, amikor a filmet bemutatják. Őszintén bevallom, nem bánom, hogy már nem látták a filmet, azaz teljesült a vágyuk… Ugyanakkor fel sem vetődött bennünk, hogy kihagyjuk a velük készült beszélgetéseket.
– Az egyik nagynéni esetében nem úgy tűnt, mint aki teljesen megtagadta egykori önmagát.
– A pszichológiában internalizálásnak nevezik azt, amikor intenzíven hisz valaki abban a verzióban, amit elfogadhatónak tart. Ez egy ravasz trükk, amivel mindig valami viszonylag ártatlanabb dolog felé tereli a figyelmet. Fura mód például, egyik nagynéninek sem jutott soha eszébe, mi történt egykori kedvelt zsidó alkalmazottjukkal és annak családjával. Mi kiderítettük. Elpusztultak Auschwitzban.
– Miután a rossz oldalon álló családtagok letöltötték a büntetésüket, mennyire tudták újra felvenni a fonalat?
– A tábor és a börtön óriási törés volt az életükben. A szabadulásuk után valószínűleg elfogadták, hogy megváltoztak a viszonyok, és legalábbis látszólag alkalmazkodtak hozzájuk. Politizálni már nem akartak, nem kívánták még egyszer megütni a bokájukat. Visszanyúltak egy régi családi mintához, és beletemetkeztek a munkába. Ezt megkönnyítette, hogy abban a korszakban nem volt nehéz munkát találni. Azoknál, akik nem alapítottak családot, ez a hallgatás stratégia viszonylag meg is oldotta a dolgot, azoknál viszont, akiknek lettek gyerekeik, ez némiképp bonyolultabb volt, mert a gyerekek, amikor kiderült számukra az a múlt, azt lelkileg nem egyszer megszenvedték.
– 1932-ben az ön édesapja, Jan is belépett a holland náci pártba, de aztán körülbelül egy évvel később kilépett. Ön azt valószínűsíti, hogy egy tudományos intézet munkatársaként és mint tartalékos tiszt egyszerűen csak eleget tett annak a rendeletnek, hogy közhivatalnokként nem lehet szélsőséges jobb- vagy baloldali párt tagja.
– Azt feltételezem, hogy a gazdasági válság éveiben nagy kincs volt egy állás, és még nem a meggyőződése változott meg, hanem csak gyakorlatiasan gondolkodott. A tényleges váltás később következett be. Ebben egyrészt egy zsidó származású professzora, mentora, Paul Ehrenfest – a németországi fejleményektől korántsem független – öngyilkossága, másrészt tiszttársainak hazafias gondolkodása játszhatott meghatározó szerepet.
– 1940-ben a németek kötelezték az állami alkalmazottakat, hogy nyilatkozatban közöljék, van-e, volt-e zsidó származású a családban, majd néhány héttel később az igenlő választ adókat elbocsátották. Körülbelül kétszázezer ember tett eleget az utasításnak, és csak néhány tucatnyian tagadták azt meg. Édesapja kitöltötte-e és aláírta-e az árjanyilatkozatot?
– Úgy gondolom, hogy ha az iskolában, ahol akkor tanított, elé tették, kitöltötte és aláírta.
– Ha így történt, szemére vethető-e ez?
– Úgy általában nem vagyok nagy híve annak, hogy a mai felfogásunkból kiindulva ítéljünk meg akkori cselekedeteket. Ma például – joggal – igazi hősnek tartjuk Cleveringa professzort, aki a Leideni Egyetemen nyilvánosan tiltakozott, amiért e nyilatkozat alapján elbocsátották egyik zsidó származású kollégáját, holott tudta, kiállása után nem sok jóra számíthat. De magát a nyilatkozatot ő is aláírta. Vagy még egy adalék: amikor az egyetemre megérkezett az árjanyilatkozat, a professzorok körében nagy volt a felháborodás. Összeültek, hogy akkor most mi a teendő. Végül abban maradtak, hogy még adnak maguknak némi időt, hogy végiggondolják a dolgot, és ha huszonöten az aláírás ellen foglalnak állást, akkor kollektívan nem írják azt alá. Igen ám, de miután a professzorok odahaza is megvitatták a dolgot, nem volt meg a huszonöt fő, noha eredetileg ez tűnt a valószínűbbnek. Elkezdtek ugyanis őrlődni, mi lesz akkor velünk? Elbocsátanak-e, ha nem írjuk alá? Érdemes-e vállalni a kockázatot? És ha belegondolok, azt kell mondjam, ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak felettük? Egy történész inkább megérteni és ne ítélkezni akarjon.
A morális ítéletnél helyénvalóbb a tárgyilagos, a tényszerű rekonstrukció.
Ebbe a morális dilemmák is beletartoznak, azt viszont gyakran nem tudjuk, hogy ezekről az érintettek hogyan gondolkodtak. Helyes és hasznos, ha rekonstruáljuk és leírjuk a korabeli megfontolásokat, az viszont már nem, ha egy bizonyos álláspontot a magunkévá teszünk, és azon a szemüvegen át ítéljük meg a történéseket. Még ünnepi beszédekben is vigyázok arra, hogy ne osszak morális osztályzatokat. És azt is hangsúlyozom, abban az értelemben nem tudunk tanulni a múltból, hogy majd a jelenben jobb döntéseket hozunk, de elgondolkodni azért bőven érdemes rajta.
hirdetés
– Mennyire van jelen a moralizáló történetírás Hollandiában?
– Tizenöt éve azt gondoltam, hogy a szakmában már nem a moralizálás a fősodor, de a közgondolkodásban még mindig az dominál. Ma már az előbbiben sem vagyok annyira biztos. Elég, ha példának a rabszolgaság történeti megítélését említem. De a moralizáló hang jelen van a dekolonizációról szóló diskurzusban is. A történettudományban nincs garancia a bizonyosságra. A természettudós tehet ellenpróbát, a történész viszont nem, így a mi tudásunkban és konstrukcióinkban jóval több a bizonytalanság. A történész szakmájának része az is, hogy „nem tudom”. A történész soha nem tudja teljesen kizárni a saját személyiségét, de mivel ezt tudja, törekednie kell a távolságtartásra. Egyesek azonban inkább az előremenekülést választják. Kiemelnek egy aktuális politikai vagy morális dimenziót, és az minden egyebet felülír. Igen ám, de akkor a történetírás nem lesz más, mint más eszközökkel történő politizálás. Én megpróbálom megérteni az akkori helyzeteket, dilemmákat, hozzátenni azt, amit ma tudunk, a morális ítéletet pedig megtartom magamnak.
– Lehetett volna-e a NIOD igazgatója, ha édesapja a rossz oldalon áll?
– Szerintem egy ilyen kinevezésnél az illető családi múltja nem lehet szempont. Ugyanakkor tudtam, hogy ha valaki „leleplez”, az kellemetlen következményekkel jár. A pályázati eljárás során még nem hoztam szóba, de amikor a bizottság javasolta a kinevezésemet, elmondtam a történetet a bizottság elnökének. Ő azt nem látta akadálynak, de elmondta a miniszternek, az pedig a frakcióvezetőknek, és senki sem emelt ellenem kifogást.
– Nemrég egy közvéleménykutatás azt állapította meg, hogy a hollandok 20 százaléka nem helyeselné, ha rossz oldalon állók gyermekei közhivatalokat töltenének be. Mit gondol erről?
– Ez nem is olyan rossz arány.
– 80 évvel a háború után?
– Én magasabb arányt vártam volna. Korábban jóval többen nyilatkoztak így, hisz a háború után ilyen tekintetben eleve volt egy átfogó tisztogatás.
– Amikor Chris van der Heijden a Szürke múlt című könyvében úgy elemezte a második világháborút, hogy a sem nem ellenálló, sem nem kollaboráló, hanem a középen lavírozó, túlélni akaró tömegre tette a hangsúlyt, csak megkérdőjelezte a hősökről és árulókról szóló leegyszerűsítő mítoszt, vagy túllőtt a célon, és kétségbe vonta a hősök hősiességét?
– Az a könyv iszonyú ellenállást váltott ki. Szerintem jogtalanul, mert kiváló könyv. Ugyanakkor szerintem a szürke mint metafora nem teljesen helytálló, mert megmarad az elutasítani kívánt fekete-fehér koordináta rendszerben, ezért én inkább sokszínűt mondanék. Az eseményeket és az emberek magatartását nagyon sok tényező határozta meg. Van der Heijdennek van egy provokatív stílusa, de – helyesen – az akkori helyzetből akarja megérteni, mi és miért történt, és kerüli a moralizálást. Tudja és bemutatja, mekkora bizonytalanságban éltek akkor az emberek.
Akkor és ott nem ezekben a fekete és fehér kategóriákban gondolkodtak, sokkal hétköznapibb dolgokkal voltak elfoglalva,
leginkább azzal, hogyan teremtik elő a mindennapi kenyerüket. Itt jön elő a prioritások kérdése. Vegyük példának a zsidókhoz való viszonyt! A náci német megszállás előtt Hollandiában soha nem került volna sor zsidóüldözésre, mert „nem volt rá igény”. A németek kényszerítették ki. Az már más kérdés, hogy a hollandok felléptek-e tömegesen ellene. A válasz az, hogy a többség nem, mert volt, amit fontosabbnak tartott. A megszállás első két évében a hivatalnokok is lavíroztak. Nem álltak fel, amit a londoni emigráns kormány is helyeselt, mert meg akarták előzni a káoszt, és életben akarták tartani a gazdaságot, hogy például garantálni lehessen az élelmiszerellátást. Így viszont folyamatos alkudozásra kényszerültek a megszállóval. Sokkal érdekesebb, ha a motivációikat keressük, és megpróbáljuk megérteni, miért viselkedtek úgy, ahogy, mintha felemeljük az ujjunkat, és számon kérünk.
– Van der Heijden szerint a második világháborúval kapcsolatban a holocaust minden egyebet háttérbe szorít, és ennél fogva az egyéb aspektusokról nehéz vagy nem is lehet súlyuknak megfelelően beszélni. Mit gondol erről?
– Nem mondanám, hogy nem értek vele egyet. Amikor egy korszakra visszatekintünk, többnyire kiemelünk valamit, amit mi fontosnak tartunk. Mai perspektívából nézve a holocaust a kiemelt téma, és bőven lehet érveket felhozni e megközelítés mellett. A dolgot az bonyolítja, hogy a háború alatt nem ez volt a legfőbb prioritás. A Szövetségesek számára például sokkal fontosabb volt, hogy megnyerjék a háborút. Ők azt tették az első helyre, és a zsidóüldözést többnyire csak a nácik elleni propagandájukban használták. Meg vagyok róla győződve, hogy a hollandok többsége, az ellenállást is beleértve, borzasztónak tartotta azt, ami a zsidókkal történik, de a háború idején nem ez volt a legfontosabb prioritásuk. És ez tulajdonképp megkönnyítette a németek dolgát. Tehát hiába gondoljuk ma, hogy a zsidóüldözés volt a háború legfontosabb aspektusa, a korabeli emberek ezt nem így látták, nem így élték meg. Ezzel kapcsolatban sokan közömbösségről beszélnek. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb leírás, mert meggyőződésem, hogy a többség magában elítélte, mert ez nem illett bele a holland mentalitásba, csak tevőlegesen nem lépett fel ellene.
– A nagyapja, akinek limonádégyára volt, a háború alatt egy elbitorolt, hasonló profilú zsidó gyár üzemeltetője, „Verwalter”-e lett. Ez megbocsátható vagy megbocsáthatatlan „vállalás” volt a részéről?
– A családi legendáriumban ez úgy maradt meg, hogy a nagymama ellene volt, de nem tudta lebeszélni. Hogy a nagyapa milyen megfontolásból tette ezt, nem tudom. Lehet, hogy mint náci párttag egyszerűen csak elfogadta a párt utasítását. De az is lehet, hogy a segítségnyújtás szándéka volt e mögött, hisz ebben a szektorban mindenki ismert mindenkit. A háború után a nyomozati iratokban ezt nem vetették a szemére. Tudni kellene tehát, mi történt valójában, mi motiválta a döntését, mielőtt bármilyen morális ítéletet hozunk.
– Akkor most ismét ott vagyunk, hogy milyen kár, hogy ezekre nem kérdezett rá.
– Most már én is így gondolom. De, ismétlem, részemről ez nem egy tudatos döntés volt. Kétéves voltam, amikor a nagyapa meghalt, tizenöt, amikor a nagymama, de nagynéniket, nagybácsikat valóban megkérdezhettem volna.
– Az akták nyilvánossága sérthet-e még érzékenységeket?
– Természetesen. Bőven el tudom képzelni, hogy a leszármazottak, főleg a rossz oldalon állók leszármazottainak ez problémákat okozhat. Nem véletlen, hogy pszichológiai segítségnyújtást is szerveznek. Szükség is lehet rá.
Nyitókép: a holokauszt holland áldozatainak fotói az egykori Westerbork tábor helyén kialakított emlékhelyen (fotó: Marcel Jurian De Jong / ANP via AFP); az archív fotók a könyvből származnak
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
