Tévedések végjátéka – avagy sorsfordító félreértések egy dinasztia és egy ország közös történelmében
A Habsburgok és a magyar elit együttélését kétféle birodalmi tudat egymásnak feszülése tette konfliktusossá. Nemcsak a Habsburgoknak volt ugyanis ilyen tudatuk, hanem az Árpádok államának egykori nagyságát soha el nem felejtő magyar rendeknek is. Egy létező birodalmi realitás és egy vágyott birodalmi identitás feszült egymásnak az 1526 utáni közös történelmünkben, a kölcsönös meg nem értés miliőjét hozva létre. Mégis igaz, hogy a Mohácsnál derékba tört birodalmiságú magyar állam végül megtalálta helyét a Habsburgok impériumában. Bátonyi Péter hozzászólása a Válasz Online nagy Habsburg-vitájához.
Vendégszerzőnk művészettörténész, tavalyig kormányfőtanácsos volt, műemlékvédelemmel foglalkozott. Ő volt az, aki a Partizán filmjében nyilvánosságra hozta az általa tapasztalt kormányzati visszaéléseket, és ezután elbocsátották állásából.
Aligha túlzás azt állítani, hogy Varga Szabolcs vitaindító írásával nem annyira követ, mint inkább sziklatömböt dobott a hazai történelmi közgondolkodás lágyan fodrozódó víztükrébe, amikor a Habsburg-ház magyarországi szerepét érintő sarkos kijelentéseit megtette. Azóta cikkek és viszontválaszok sora jelent meg e témában a Válasz Online hasábjain, ennek folyományaként pedig művészettörténészként én is elérkezettnek láttam az időt, hogy újabb aspektusból világítsam meg a kérdéskört. Ezúttal – legalább részben – a vizuális kultúrára irányítva az olvasó figyelmét.
Kiinduló állításom nem egyéb, mint, hogy a Habsburg-dinasztia és Magyarország egymáshoz fűződő viszonyát két markáns félreértés mérgezte, illetve mérgezi mindmáig. Az egyik afféle kölcsönös félreértéspárnak is nevezhető, és a két fél közel félévezredes történelmének java részét alapjaiban határozta meg az együttélés idején. A másik pedig inkább utólagosnak tekinthető, vagyis a dinasztia bukása óta tematizálja a magyar történeti emlékezetet.
*
E kétrészes sorozat első cikkében az előbbivel foglalkoznék. Azért említettem a félreértéspár kifejezést, mert itt valójában ugyanannak a jelenségnek a két oldalával állunk szemben. A jelenség pedig nem más, mint a birodalmi tudat. Ez a fogalom a ma is zajló orosz-ukrán háború megértését segíteni hivatott szakértők szájából terjedt el a szélesebb nyilvánosság köreiben, és vált a közbeszéd részévé, leginkább úgy, hogy az oroszokat „birodalmi tudatú népként” aposztrofálják. Azt azonban rögtön le kell szögeznünk, hogy a közép- és koraújkorban birodalmi tudatú nép nem létezett, legfeljebb ilyen attitűdöt produkáló elit. A nép dolga ugyanis akkoriban legfeljebb annyi volt, hogy szántson, vessen, arasson, és eső idején beálljon az eresz alá.
A birodalmi tudat a társadalmak vezető rétegeinek kiváltsága volt, amely az egyes népek felett álló, azoknál nagyobb kiterjedésű hatalmi entitások létrehozásának és fenntartásának képességéből táplálkozott, kitermelve a maga legitimációs ideológiáját, reprezentációját, hagyományait. Számos jel utal rá, hogy
efféle birodalmi tudattal rendelkezett a Magyar Királyság elitje is.
A Habsburgokkal kapcsolatos konfliktusszituáció megértéséhez ezek áttekintése elkerülhetetlen.
Ilyen birodalmi identitáskomponens az a keleti, avagy „szittya” származástudat, amely még az Árpádok idején fejlődött ki az egyébként minden markáns elemében nyugati kulturális mintázatokat (latin nyelvű írásbeliséget, római katolikus vallást, román és gótikus művészetet stb.) mutató királyságban. Ennek egyik legfontosabb, máig fennmaradt, bár valószínűleg nem előzmények nélkül való összefoglalása Anonymus Gestája, amely a többi nyugati elitektől különbözni vágyó, de azokkal magát egyenrangúnak tartó magyarországi vezető réteg eredettörténetét summázza, függetlenül attól, hogy ezt a mai történettudomány mennyire tekinti hitelesnek, vagy akár hihetőnek (itt tartom fontosnak leszögezni, hogy e fogalomhasználatnak semmi köze napjaink közvetlen szkíta-hun-magyar kontinuitást hirdető obskúrus, áltudományos nézeteihez). A lényeg az, hogy a vegyes eredetű, sőt, számos esetben nyugati származású nemzetségekből formálódó felső osztály ebben az eredetmítoszban tudta megragadni önnön helyét és szerepét a korabeli Európában, illetve az általa uralt Kárpát-medencei territóriumon egyaránt.
Viszont nem elég a birodalmi tudat és az ezt alátámasztani hivatott származástan, az ilyesmit reprezentálni is kell, és itt jön képbe a vizuális kultúra, valamint annak részeként a különféle alkotóművészeti ágak sora. Ennek az identitást felmutatni hivatott képi reprezentációnak azonban hosszú ideig nemigen találjuk meg az anonymusi értelemben vett keleti, avagy „szittya” jellegét, annál inkább találkozhatunk nyugati és keresztény karakterisztikumaival.
Ilyen a szent királyok megjelenítése a legkülönfélébb felületeken, legyen szó a templomok falán sorakozó Szent László-ciklusokról, vagy az oltárok Szent István és László szobrairól, valamennyi esetben nyugati viseletben, a kereszténység védelmezőinek szerepkörében jelenítve meg a „birodalom” alapítóit.
A magyar elitek birodalmi tudatának ez a nyugati-vitézi elem a másik döntő aspektusa.
Itt a keleti karakter legfeljebb üldözendő „kunként” tűnik fel, mutatva a magyar identitástudatot belülről feszítő azon kettősséget, amely egy önálló tanulmányban lenne csak kifejthető.
Egészen a középkor végéig kell várnunk tehát, hogy a keleti származástudat megtalálja valódi vizuális leképeződését, méghozzá a magyar nemesi viselet formájában. Akárhogy nézzük ugyanis, ez a máig jól ismert kellék a 15-16. század fordulóját megelőzően nemigen jelenik meg. Az összes releváns képi forrásunk, így például az e tekintetben összeurópai viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű Képes Krónika miniatúra- és iniciálésorozata meglehetős következetességgel sztenderd nyugati udvari és katonai (lovagi) viseletben ábrázolja a kereszténység felvétele utáni uralkodókat és az elit tagjait, kivételt pedig csak olyan esetekben tesz, mint IV. (Kun) László, aki ragadványnevéből adódóan sztyeppei kaftánt és hegyes süveget visel. A kódex címlapján ugyancsak jól elkülönülnek a páncélos országnagyok, bárók, avagy zászlósurak a keleti vendégnépek király balján sorakozó kaftános előkelőitől.
Az általunk ismert keleties nemesi viselet tehát csak később, és paradox módon egy nyugati szellemi-művészeti áramlat sajátságos hatásaként ölthetett testet. A Mátyás országlása alatt kibontakozó reneszánsz idején ugyanis nagy divatja volt az ókori előzmények fellelésének, sőt, sok esetben kreálásának (gondoljunk Mátyás családjának a római Corvinus nemzetségből való fiktív származtatására). A magyarországi nemesi elit számára pedig aligha lehetett kézenfekvőbb antik előzményt találni, mint a szittya/hun ősöket, akik éppúgy a tágabb értelemben vett antikvitás alakjai voltak, mint a reneszánsz által idealizált rómaiak (hasonló okból tekintették elődjeiknek a trójaiakat a franciák és a szarmatákat a lengyelek, nagyjából ugyanezen időszakban, részben korábbi előzményekre alapozva).
A késő középkori hazai elit all’antica önreprezentációjának fókuszpontját pedig a sztyeppei birodalmak hőseivel összefüggésbe hozott (voltaképp rekonstruált) díszruha jelentette. És hogy még egy csavar legyen a történetben, mivel a kereszténység felvétele előtti honfoglalók és a késő középkor nemesei között viseletbeli kontinuitás valószínűleg nemigen lehetett,
előképért sem fordulhattak máshoz, mint a nagybetűs kelet akkori vezető erejéhez, az oszmán törökökhöz.
Bizony, a magyar nemesi díszruha – egyéb lehetőség híján – az ősellenség törökök által kínált előképek nyomán fejlődhetett ki. Ezt igazolja a hosszú, kaftánszerű alsó kabáthoz, azaz a dolmányhoz (maga a szó is török eredetű) tartozó felső kabát, vagyis a mente szabása és jellege, egészen a gombokhoz kapcsolódó széles gombszárak soráig, amelyből majd a zsinórozás kialakul, vagy a sálszerű övig, amely a későbbi huszárokat is jellemző zsinóröv előzménye. E viselet kifejlett formájának egyik legkorábbi hiteles képi forrását épp egy Habsburg császár, I. Miksa önreprezentációs munkája, a Weisskunig, illetve az ő diadalmenetét ábrázoló metszetsorozat tartalmazza, mindkét esetben Hans Burgkmair műveként.
Hogy miért is kellett a magyar elitek birodalmi identitástudatának ezeket a bizonyító erejű kellékeit ilyen hosszan felsorakoztatni, az a következőkből derül ki. Ám előbb tárjuk fel a másik fél, vagyis a Habsburgok felemelkedésének, s egyúttal valódi birodalommá válásának körülményeit.
Az új birodalmi struktúrák formálódásának idején, a középkor és az újkor határán ugyanis egy közel-keleti impérium, az Oszmán Birodalom ambíciói nyomán lehanyatlott egy másik, régi közép-európai hatalom, vagyis Szent István birodalma, helyzethez juttatva a harmadikat, azaz a Habsburgokét. Miként Varga Szabolcs és Sudár Balázs írásából is kitűnik, e különféle birodalmak erőviszonyai korántsem voltak kiegyenlítettek, de a jelen okfejtés szempontjából nem is ezek a kvantitatív megfontolások a döntőek, hanem az identitástudat. Az, hogy
a magyar főúri és egyházi elit megörökölte és tovább vitte az Árpádok Kárpát-medencei, sőt, azon túlmutató birodalmi aspirációját, és azt önazonosságtudata részeként mindvégig megtartotta.
Akkor is, amikor ennek nemzetközi politikai és katonai realitása már egyáltalán nem volt.
És itt jön a képbe a Mohács utáni impériumváltás. A Habsburgok épp akkor voltak felfutóban, maikor a Szent István-i állam hanyatlóban. A svájci eredetű dinasztia abban az időszakban próbált – sikerrel – kitörni szűkebb közép-európai meghatározottságából, amikor a magyar állam kiesett a játékból. A Habsburgok sorra markolták fel a házasság útján szerzett területeket, elsőként a burgundi hozományt (a német terminológia beszédes módon szó szerint örökségnek nevezi ezeket, lásd a burgundisches Erbe terminust). Ennek részét képezte egész Németalföld, a korabeli Európa leggazdagabb kultúrrégiójaként. Aztán jöhetett a hispániai örökség, Kasztíliával és Aragóniával, amelyek épp akkoriban egyesültek és – mintegy nem kalkulált szerencseként – pont ez idő tájt váltak az Európán kívüli gyarmatosítás kiindulópontjává és motorjává, a Habsburgok ölébe ejtve Közép- és Dél-Amerika legjavát. Majd egy késő nyári délután kezükre jutott a rég várt Jagelló-hagyaték, Magyarország, valamint Cseh- és Morvaország formájában…
hirdetés
Történhetett volna akár másként is, de nem történt, mert minden egyéb regionális aspiráns kihullott a sorból. Előbb a Luxemburgi-ház, az Anjouk és a Hunyadiak, végül a Jagellók estek ki a versenyből. A Habsburgok sikerének álláspontom szerint két döntő faktora volt: az egyik a triviális, gyakran hangoztatott házasságpolitika, a másik, ritkán említett tényező pedig a rendkívüli dinasztikus fegyelem.
Ha összehasonlítjuk őket például az Árpádokkal, azt látjuk, hogy míg a mi birodalmi ambíciójú alapító dinasztiánk tagjai folyvást marták egymást, száműzve, megvakíttatva, gáncsolva a nekik nem tetsző utódjelölteket (lásd Salamon és Szent László, Szent László és Kálmán, Kálmán és II. (Vak) Béla, IV. Béla és V. István stb. esetét), addig a császári hatalmat tartósan megszerző Habsburgok
egész történelmük során meglehetős önuralommal részesítették előnyben a dinasztia érdekeit a személyes ambíciókkal szemben.
Ha voltak is trónviszályok, mint II. Rudolf és fivére, a későbbi II. Mátyás között, azok viszonylag konszolidált keretek között zajlottak, a nevesített eset például az előbbi békülékeny lemondásával és hatalomátadásával zárult. II. József császári apja halálát követően hiába szerezte meg annak kiüresedett címét, a valódi főhatalmat továbbra is anyja, Maria Terézia birtokolta, aki nem sok beleszólást engedett fiának az uralkodásba. Az utóbbi ezt összeszorított fogakkal tűrte másfél évtizeden át, de nem kelt fel anyja ellen, hanem kivárta a sorát. Bár éppenséggel az emiatt felgyűlt frusztrációi nem kis részben járultak hozzá ahhoz, hogy a türelmi rendelet alkotója lett talán minden idők legtürelemtelenebb Habsburgja, aki a neki rendelt kevés idő alatt akart megvalósítani mindent, amit régóta tervezgetett. Utolsó példaként álljon itt Ferdinánd Miksa főherceg, aki hiába érezte magát éppoly uralkodásra termettnek, mint bátyját, Ferenc Józsefet, a nyílt szembeszegülés helyett inkább talált magának egy másik országot, Mexikót, ahol liberális elképzeléseit kiélhette, bár e törekvései végül a halálát okozták.
E két fenti tényező nagyban hozzájárult ahhoz, hogy – hangozzék ez bármily meglepően is – a Habsburgok hozták létre a történelem első igazi világbirodalmát. A rómaiak impériuma ugyan három kontinensre is kiterjedt, ám azt a központját alkotó Földközi-tenger (Mare Nostrum) mentén kis túlzással száraz lábbal körbe lehetett járni a mai Gibraltár szikláitól kiindulva az általuk alapított Tingisig, vagyis napjaink Tanger-jáig. A Mongol Birodalom eurázsiai terrénumára a szárazlábbal bejárhatóság éppígy igaz. A Habsburgok által megszerzett területek azonban – amelyek fölött közmondásosan soha nem nyugodott le a nap – úgy terjedtek ki három kontinensre, hogy azokat óceánok választották el egymástól. Gondoljunk bele, hogy máig akad olyan nagy kiterjedésű, százmilliós ország Délkelet-Ázsiában, amely – népével egyetemben – egy Habsburg nevét viseli: a II. Fülöpről elkeresztelt Fülöp-szigetekre és a filippiónókra gondolok.
Mindezen birodalmi attitűdök feltárása után jutunk el az első bekezdésben beharangozott konklúzióig, vagyis a Habsburgok és a magyar elit közötti alapvető félreértésig. Előttünk áll egy uralkodóját vesztett, de birodalmi identitástudatát fel nem adó nemesi réteg, amely Mohács után évszázadokig ragaszkodik mindazokhoz a kellékekhez, amelyek a birodalmiság illúzióját segítettek megőrizni a számára. Előttünk áll továbbá egy, a történelem főszerepét épp ekkor elnyerő dinasztia, a maga valós birodalmiságával. Tételmondatként úgy fogalmazhatjuk meg e konfliktus lényegét, hogy
a birodalmi identitás és a birodalmi realitás feszült egymásnak a magyar elit és a Habsburg dinasztia 1526 utáni közös történelmében, a kölcsönös meg nem értés miliőjét hozva létre.
A magyar rendek ugyanis nem tudtak, de nem is akartak elszakadni attól a közel fél évezred alatt kimunkált eszmétől, hogy ők egyszerre örökösei a világbíró szittya-hun ősök keleti nagyságának és a szent királyok keresztény birodalmának, illetőleg képtelenek voltak elfogadni, hogy a Habsburgok tartományként kezeljék őket, a saját államkonglomerátumuk egyik elemeként. A Habsburgok a maguk nemzetközi hatalmi-katonai realitásából kiindulva pedig azt nem tudták megérteni, hogy egy területei javát elvesztett, semmilyen összeurópai viszonylatban értelmezhető hadi potenciállal immár nem bíró országrész miért ragaszkodik ilyen makacsul a saját múltja reminiszcenciáihoz. Miért nem tud úgy veselkedni, mint a többi tartomány, amely relatíve zökkenőmentesen képes akklimatizálódni az új birodalmi keretek között.
A válasz a cikk elején kifejtettekben rejlik, illetve abban, hogy sem a cseh-morva állam elitje – amely erőteljes német kulturális kötődése mellett történelme kezdetétől fogva megszokta, hogy a Szent Római Birodalom keretei között kell léteznie –, sem mások nem rendelkeztek olyan önképpel, mint a magyar vezető réteg. Az Ibériai-félsziget kis államai épp a Habsburgok megérkezése előtt egyesültek, aligha lehetett hát egységes identitástudatuk. A rendre valamilyen fejedelem névleges függésében álló Németalföld városai pedig megelégedtek azzal, ha privilégiumaikat tiszteletben tartják és hagyják őket kereskedni (bár amikor viszont az európai fejlődés a polgári társadalmak korába lépett, épp e régió megizmosodott polgári öntudatú tartományai rázták le magukról a Habsburg uralmat, létrehozva Hollandiát). A magyarok rendek viszont ahhoz voltak hozzászokva, hogy ha más államokkal kell is egy birodalomban élniük, annak hatalmi centruma az ő királyságukba esik, minél fogva érdekeiket mindig képesek odahaza érvényesíteni, a saját államiságuk keretei között. 1526 után azonban ez gyökeresen megváltozott. Ezzel mintegy dacolni akarván azonban a politika és az azt reprezentálni hivatott kultúra minden területén
hirdették a kontinuitást, amely a Mohács előtti világhoz kötötte őket, misszióként tekintve az örökség ápolására, és az elveszett nagyság lángjának továbbvivőiként gondolva magukra.
Ez testesült mega Nádasdy III. Ferenc költségén megjelentett Mausoleum című grafikai sorozatban, amely a kereszténység előtti fejedelmek és vezérek, illetve államalapítás utáni királyok valóságos panteonját tárta a nézők elé, évszázadokra meghatározva a róluk kialakult képet.
Innentől várak és későbbi kastélyok obligát elemiévé váltak a nagy elődök ábrázolásait felvonultató szobák, kerti pavilonok, sőt a Habsburg-hűség talán legjobb reprezentánsának tekinthető Esterházy I. Pál herceg kismartoni kastélyának még a főhomlokzatán is honfoglaló vezérek mellszobrai sorakoztak Attilával és másokkal kiegészülve. Képzelhetjük, milyen erős lélektani mozgató állhatott e vizuális manifesztumok mögött, ha még egy, aulikussága miatt a magyar nemzeti emlékezetből kiírt főrend kastélyán is ilyen látványosan megjelentek.
A rendek azt is kiharcolták, hogy
a Habsburgok koronázása a magyar birodalmiság szimbolikus kellékeinek afféle bemutatójává válhasson,
az egykori impérium valódi és igényként áhított tartományainak zászlóival, lóval dombra vágtatással, határvédő kardvágásokkal és egyebekkel. Ennek betetőzéseként pedig ott találjuk a mindekori királyok „szittya” díszruhába öltöztetését, amelynek éppúgy részét képezte a nyugati hajviselettel nehezen összeegyeztethető tollforgós föveg, mint az egyébként ugyancsak török eredetű deli cipő. Nem nehéz belegondolni, mindez kezdetben mennyire idegen lehetett a nemzetközi udvari kultúra miliőjéhez szokott Habsburgoknak. A dinasztia hozzánk fűződő viszonyát ezzel szemben praktikus, mondhatni adminisztratív szemlélet jellemezte, ahogy az birodalomalapítóhoz és fenntartóhoz illik. Ők egy működőképes „családi vállalkozás” menedzselésében voltak érdekeltek, a számunkra barátságtalan, sőt, felháborodást keltő egységesítő intézkedéseik tehát ennek voltak betudhatók, nem pedig valamiféle zsigeri magyarellenességnek.
Egyszerűen más dimenzióban, léptékben és kategóriákban gondolkodtak.
Egyéni habitus és a nemzetközi helyzet függvénye volt, hogy mikor melyikük milyen érzéketlenséggel, vagy épp érzékenységgel kivitelezte mindezt. A világot eleve az abszolutizmus szemüvegén keresztül szemlélő I. Lipót Bécs török ostrom alóli sikeres felmentése, Buda visszavívása és a karlócai béke után nyeregben érezhette magát, s a már korábban is sok ellenséget szerző módszerei végül a Rákóczi-szabadságharcig vitték el az eseményeket. I. Ferenc hasonló gondolkodásmódja és a napóleoni háborúk megnyerése miatti domináns pozíciója okán 1848-ig juttatta a történéseket, igaz, az ostor már fián, V. Ferdinándon csattant. A valóban sikeres Habsburgok, mint Mária Terézia, talán épp a számunkra kedvező nemzetközi feltételek és a magyar elitek sajátos önképe iránti valamiféle megértés okán tudtak rátalálni a modus vivendire. A külső szorongattatás megértőbbé tesz mások szempontjai irányában…
És hogy mikor is érkezett el a jelen cikk címében szereplő – Shakespeare-t parafrazeáló – végjáték? Természetesen a kiegyezéssel. Ekkor értette meg mindkét fél a kölcsönös egymásra utaltság mibenlétét. Azt, hogy a Habsburg-ház megrendült európai nagyhatalmi státuszát már csak a Magyar Királyság erőforrásaira, emberanyagára és korántsem lebecsülendő territoriális kiterjedésére alapozva tarthatja fenn, a magyarok pedig Szent István birodalmának egységét csak a Habsburgok védőernyője alatt őrizhetik meg a nemzetiségi törekvések egyre fokozódó centrifugális erőhatásai ellenében. Ekkor, vagyis a legvégén jött létre az igények és lehetőségek kölcsönös egyensúlya. A felek nagyjából annyit tudtak adni, mint amennyit el is várhattak saját szükségleteik biztosítása céljából.
Mindemellett döntő mértékben mégis Varga Szabolcs konklúziójával értek egyet, vagyis azzal, hogy a Mohácsnál derékba tört birodalmiságú magyar állam végül megtalálta helyét a Habsburgok impériumában. És hogy ez miként volt lehetséges, azt cikkem következő részében fejtem ki.
Nyitókép: A magyar rendek hódolata Mária Terézia előtt az 1741-es országgyűlésen (kőnyomat Joseph Hasslwander rajza nyomán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
