A kormány egy mozdulattal megroppanthatja a színházak és Budapest gerincét
A fővárosi színházak úgy hirdették meg tavaszi műsorukat, hogy azokra egyelőre nincs fedezet. Ha nem sikerül időben dűlőre jutni a kormánnyal, a főváros kénytelen lesz belépni a finanszírozásba. Arra azonban nincs forrása. A kulisszák mögé néztünk, ahol sokan attól tartanak: a nyomás alatt megkötendő új megállapodásban a színházak autonómiája, a művészi szabadság is csorbát szenvedhet. Megkérdeztük a minisztériumot is, amely nyugtatni igyekszik mindenkit. A Kolibri-botrány után mérsékelt sikerrel. Nagy színházi háttér.
Vajon a Kolibri-botrány már a többi fővárosi színház jövőjét, sanyarú sorsát vetíti előre? A kormány épp zsarolja Budapestet, hogy aztán sorban saját kádereit ültesse a színházigazgatói székekbe? A teátrumi kulisszák mögött nem ritkák ma ezek a félelmek Budapesten. S hogy mi táplálja őket? Nos, egyrészt Zalán János hatalmas felháborodást kiváltó kinevezése a Kolibri élére (ennek részleteiről kicsit később), másrészt a puszta tény, hogy lassan február közepe van, de még mindig nincs megállapodás a főváros és a kormány között a közös fenntartású intézmények finanszírozásáról. Még mindig nem tudni tehát, hogy a Vígszínház, a Kolibri, a József Attila, az Újszínház, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad és a Bábszínház működésére lesz-e pénz áprilistól. Márpedig ugyan miért nem hosszabbította meg egyszerűen a kormány a fővárossal a 2024. december 31-én lejárt színházügyi megegyezést újabb négy évvel, ha nem azért, mert trükközni akar a művészi szabadság rovására? – a Válasz Online a művészeti élet több pontjáról is ezzel a félelem motiválta kérdéssel szembesült.
Ami tény: a kormány és a főváros közötti megállapodást az egyik utolsó decemberi közgyűlésen sebtiben, csupán három hónapra hosszabbítottak meg, s a feleknek azóta sem sikerült dűlőre jutniuk az intézmények sorsát illetően. Folynak az egyeztetések mind a színházak, mind pedig az önkormányzatok vezetőivel, ám az idő előrehaladtával a tulajdonos főváros játéktere egyre szűkül, így félő, hogy a minisztérium végül kedvezőtlen alkuba szoríthatja bele utóbbit. Milyenbe?
Akik épp nem attól tartanak, hogy a kormány pénzért cserébe nagyobb teret követel majd magának a személyi döntések terén, azok mondjuk attól félnek, hogy a Vígszínház felújításra érett épülete cserélhet gazdát.
A Válasz Online most annak jár utána, mennyi alapja van ezeknek a félelmeknek, s hogy egyáltalán miért alakult ki a mai, bizonytalan helyzet.
Hogy mindezt megértsük, érdemes tudni: a 2020-as kormány–főváros-megállapodás értelmében a már említett színházak működését, bár azok fővárosi tulajdonban vannak, az állam fizette. A szerződés garantálta az intézmények művészeti autonómiáját – nemcsak gyenge, általános nyilatkozatként, de a struktúrát tekintve is. A színházi felügyelőbizottságokban ugyanis, bár ülnek ott is állami delegáltak, fővárosi többség van. (A munkáltatói jogokat a Vígszínháznál a két fél közösen, a többinél a minisztérium gyakorolja.) Az öt évvel ezelőtti megegyezésben rendezték a Budapesti Fesztiválzenekar finanszírozását is: ha a főváros kifizet 240 milliót az együttesnek, akkor az állam azt minimum 2 milliárd forinttal kiegészíti. Mindez stabilitást, kiszámíthatóságot hozott a rendszerbe 2024. december 31-ig.
Ezt a megállapodást tavaly év végén kizárólag a színházak számára hosszabbították meg, s csupán idén március 31-ig. „Amennyiben nem születik sürgősen újabb megállapodás, áprilisban összeroppanhat a magyar színházi élet gerince, hiszen a kérdés a legnagyobb budapesti színházakat is érinti. A több mint 300 ezer nézőt kiszolgáló Vígszínházat és az évi 220 ezer embernek műsort adó Madách Színházat” – fogalmaz lapunknak Merker Dávid, a Vitézy Dávid-féle Podmaniczky Mozgalom kultúráért felelős szakértője. „Úgy tudom, a főváros részéről volt ambíció ennek a megállapodásnak a rendezésére. Az időt inkább a minisztérium húzta” – ezt pedig már Nagy Ervin mondja lapunknak, aki a Tisza Párt képviseletében, az Emberi Erőforrások Bizottságának tagjaként tartja rajta a szemét a Fővárosi Közgyűlésben a színházak ügyén. „A kultúrbizottsági meghallgatáson igyekeztünk elérni, hogy a főváros harcolja ki a minisztériumnál: ne csak március 31-ig, hanem 2026-ig, de legalábbis az évad végéig biztosítsa a színházak finanszírozását. Nem jártunk sikerrel” – teszi hozzá a színész, aki úgy véli, ha Budapest magára maradna a nevezett intézmények finanszírozásával, abban összecsuklana.
Az, hogy március végéig hosszabbították meg a szerződést, praktikusan azt jelenti, hogy az évadból azon túl hátralévő hónapokra meghirdetett előadások költségei egyelőre fedezetlenek, ami nem túl megnyugtató a színházak szemszögéből nézve. „Egy színház körülbelül másfél évre előre tervez és pontosan tudom, mennyi előkészítést igényel egy évad programjainak összeállítása. Méltatlan, hogy csak a december 18-i közgyűlésen, két héttel a szerződés lejárta előtt hozták elő a témát és akkor is csak három hónapra rendezték a színházak sorsát” – mutat rá Barna Judit, a Tisza Párt fővárosi képviselője, kulturális szakember, aki kitért a Budapesti Fesztiválzenekar ügyére is: nem hiszi, hogy a választások előtt egy évvel megjátssza azt a magyar állam, hogy a világ egyik legcsodálatosabb zenekarát cserbenhagyja. „Bízom benne, hogy biztosítva lesz a finanszírozásuk. Ám egyelőre nem látjuk, hogyan.”
Mivel a három hónapos hosszabbításból a Fesztiválzenekart kihagyták, és mivel eddig minden megállapodással csökkent a Főváros mozgástere, az érintettek attól tartanak: azért nem újították meg automatikusan, hosszú távra az eddig érvényben lévő megegyezést, mert az állam tovább csökkentené a finanszírozásra szánt összegeket. „Ha nincs ilyen szándék, akkor semmi nem indokolta a mindössze három hónapos hosszabbítást tavaly év végén” – véli Merker Dávid.
Bár az idő sürget és jócskán adhat okot aggodalomra a finanszírozás hosszú távú rendezetlensége, arról, melyek a megállapodást akadályozó súrlódási pontok a főpolgármester és a miniszter között, semmit sem tudunk. Amikor erről faggatjuk Kiss Ambrust, a Főpolgármesteri Hivatal főigazgatóját, csak annyit mond lapunknak: ha nem lennének vitás pontok, már befejezték volna a tárgyalásokat, de alapelvük, hogy ezeket nem a tárgyalóasztalon kívül, üzengetéssel folytatják le. „Én ugyanakkor paradigmatikus problémákat nem látok jelenleg” – fűzi hozzá. S hogy akkor mégis miért nincsen már megnyugtató megállapodás? Mint mondja: a főváros kénytelen volt azt az egyébként méltányolhatónak tartott szempontot figyelembe venni, hogy a minisztérium együtt, azonos szellemiségben kívánja rendezni a nevezett fővárosi színházak ügyét az általa fenntartott vidéki színházakéval, amelyekkel szintén lejárt a finanszírozást biztosító szerződés.
A cél az, hogy március 31-ig mind a kormány, mind a közgyűlés döntsön és elfogadja a megállapodást,
amiben továbbra is szerepelnie kell a művészi szabadság védelmének, annak, hogy az öt fővárosi színház felett a főváros gyakorolja a teljes jogkört, azaz nem szólhat bele a kormány, ki vezeti a Katonát, az Örkényt, a Radnótit, a Trafót és a Városmajori Szabadtéri Színpadot. A független színházak finanszírozása az előző megállapodásnak is része volt egyébként: a kormány működtetett egy támogatási rendszert, de abban a kuratóriumot a főpolgármester javaslatára a miniszter nevezte ki, aki azt is vállalta, hogy a grémium által megfogalmazott döntéseket jóváhagyja. „Ehhez tartották is magukat az elmúlt években. Szeretnénk az összeget is rögzíteni, hiszen az első megállapodásban csak az elsőre vonatkozott a normatív összeg, utána elkezdték csökkenteni. Fontos továbbá, hogy a megegyezésnek legyen része a Fesztiválzenekar finanszírozása. Ezeket az elemeket szeretnénk megerősíteni, mert fontosak ahhoz, hogy a következő években is kezelhető legyen a rendszer” – mondja a főigazgató.
hirdetés
Amikor arról kérdezzük, várhatóan csökkenhet-e a kulturális intézményekre szánt pénz, Kiss Ambrus úgy fogalmaz: a hét tulajdonukban lévő, de állami fenntartásban működő színház esetében a finanszírozás mértékét eddig is az állam határozta meg, és nem látta, hogy ne adtak volna annyi pénzt a működtetésükre, amennyi szükséges. A megállapodás tehát nem arról szól, hogy mennyit kell adni egy-egy színház működésére, hanem arról, hogy az államnak biztosítania kell a finanszírozást. Ha egy színházat alulfinanszíroznának, akkor veszteséges lenne, ami Kiss szerint nem érdeke az államnak. Ha, míg a fővárosi színházaknál folyamatosan növekszik a támogatások mértéke, addig az állam által fenntartott színházak nem kapnának elegendő pénzt, nagyon úgy tűnne, hogy nem jó állami fenntartású színháznak lenni – mondja Kiss Ambrus, aki nem látja veszélyben a közös fenntartású kulturális intézmények hosszú távú finanszírozását. Azért hozzáteszi: a folyamatnak akkor lesz vége, ha a megállapodás körvonalazódik és aztán még kell a 17 szavazat a közgyűlésben, valamint a kormánynak is el kell fogadnia.
Lapunk megkereste a Kulturális és Innovációs Minisztériumot is, amely igyekezett megnyugtatni a kétkedőket és az aggódókat. Állításuk szerint kormány döntött arról, hogy meghosszabbítja a közös működtetésű modellt, sőt, arról is, hogy annak főbb elvei megmaradnak. Azonban, mint írják, „mind az önkormányzatok, mind pedig a színházak számos olyan javaslatot fogalmaztak meg, amelyek a nézők jobb és teljesebb kulturális élményét szolgálja”, így tehát minden bizonnyal lesznek eltérések a korábbi szerződéshez képest. A kérdésre, hogy az eddigihez hasonló mértékben készül-e finanszírozni a szóban forgó kulturális intézményeket az állam, a minisztérium kitérő választ adott: „a közös működtetés nemcsak a budapesti, hanem 30 vidéki színház esetében is bevált modell. Ezek éves szintű támogatása a bérkiegészítésekkel együtt az állam részéről meghaladja a 20 milliárd forintot, ami kiemelkedő mértékű.”
Eloszlatták ugyanakkor azokat a félelmeket, amelyek szerint a Vígszínház épületének tulajdonjoga az egyeztetések témája lenne: „Tekintettel arra, hogy a főbb elvek változatlanok, így ilyen irányú tárgyalások nincsenek” – fogalmaztak. Kérdésünkre, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar támogatásának „felkerekítését” továbbra is vállalja-e az állam, ezt a választ kaptuk: „Az elmúlt évek során is a magyar állam nagyobb mértékben járult hozzá a Fesztiválzenekar működtetéséhez mint a főváros. Míg az állam 2,1 milliárd forintot biztosít évente, addig a főváros 250 millió forintot.”
De mi a helyzet a művészi szabadsággal? A 2020 áprilisában született, közelmúltban lejárt megállapodás megkötésekor hangsúlyozták, hogy „a kormány és a budapesti önkormányzat is a nemzeti kultúra különösen értékes részének tartja a fővárosi színházi életet, melyet megőrizni fontos cél, ehhez pedig elengedhetetlennek tartják a művészi szabadság maradéktalan tiszteletben tartását”. Mindez most, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház körüli botrányok tükrében kicsit más fénytörésbe kerül. Az intézmény élére olyan igazgatót sikerült kineveznie a miniszternek Zalán János személyében, akinek nincs gyermekszínházi tapasztalata, és akit Nagy Ervin állítása szerint abuzív viselkedése és a vele szemben felmerült súlyos gazdasági visszaélésekkel kapcsolatos minisztériumi feljelentés okán nem csak a színház társulatának 98,3 százaléka, de a szakma jobb- és baloldali képviselői közül is sokan persona non gratának tartanak.
„A Kolibri lehet az állatorvosi ló, amellyel próbát tesz az állam, mi történik, ha az intézmények szerződésben elvben garantált autonómiáját és művészi szabadságát figyelmen kívül hagyva erőből dönt”
– mondja Merker Dávid. A Vitézy-csapatot erősítő szakember szerint a főváros vezetése magára hagyta a színházat, holott lett volna lehetősége megvédeni, ha az érdemi hatáskörrel bíró felügyelőbizottság időben megalakult volna. Ez a testület garantálja ugyanis a törvényes működést, mindenre ráláthat, érdemi kontrollt jelent. Nekik kell jóváhagyni az üzleti tervet, a beszámolót, az csak utána mehet tovább a fenntartóhoz. Két kormányzati megbízott mellett ennek 3 fővárosi tagja van, a megbízásuk a közgyűlési ciklusra szól, a választások után tehát rögtön újakat kellett volna választani. Ez viszont elmaradt a fővárosi hatásköri viták miatt, ezért ideiglenesen ugyanazt a három városházi munkatársat delegálták mindenhova. Ráadásul tiszteletdíj nélkül. Így ők legfeljebb papíron töltik be a helyeket, érdemi munkát nem tudnak végezni.
Csakhogy van itt egy kis bökkenő: a színházigazgató személyéről ugyanis egy másik bizottság dönt. Az előadóművészeti törvény szabályozza, hogy ennek kik a tagjai, s ez az egész ország esetében így néz ki, nem Budapest-specifikus. Ebbe a szakmai bizottságba delegál ugyan tagokat a társulat és a főváros is, de többségben a kormányhoz hű emberek vannak benne: így tudott győzni Zalán János is 5-4 arányban. Részletesebben: két fővárosi delegált és két társulati mellé jött egy a minisztériumból, négy (!) pedig a Vidnyánszky Attila-féle Teátrumi Társaságtól. Az egyik delegált értesüléseink szerint ráadásul szerepelt Zalán pályázatának végén is, annak támogatójaként. Így szavazhatott a pályázatról. Igen, a helyzet felveti az összeférhetetlenség kérdését, ám az ilyen kinevezéseknek eddig sem volt akadálya. Ha akarta, a kormány eddig is átnyomhatta erőből az akaratát, s ami az igazgatói kinevezéseket illeti, megteheti ezután is.
Nagy Ervin, aki elsőként irányította rá a figyelmet a Kolibriban kialakult helyzetre, nem is tartja valószínűnek, hogy ami történt, egy mesterterv része. „Zalán Jánosra még Kálomista Gábor is befogott orral nyomja meg a gombot, még a saját oldala is elítéli, kivéve Vidnyánszky Attilát, akiről közben nem szabad elfelejtenünk, hogy annak idején páros lábbal rúgta ki őt a főiskoláról. Nem tudom, milyen mocskos munkát kell neki elvégeznie, vagy mi az a deal, ami miatt tartania kell a száját, de sokkal inkább ilyesmit sejtek a kinevezése mögött” – fogalmaz érdeklődésünkre a színész.
Ha igaza van, az végülis jó hír a többi színháznak. Akkor a Kolibri nem a személyzeti erőpolitika tesztje volt. Ha Karácsony Gergely hozzáállását nézzük, akkor sem kell aggódnunk: a főpolgármester azt állítja, meg fogja oldani a Kolibri ügyét és a közös fenntartású színházak szerződése is rendben lesz. Amint láttuk, a fentebb már idézett minisztériumi válaszok nagyrészt tényleg ebbe az irányba mutatnak. Hogy akkor a színházi szakmában mégis mire fel a félelem attól, hogy áprilistól a kormány kicsekkol a fővárosi színházak fenntartásából? Hogy egyszer csak azt mondja: ha Budapestnek van pénze Rákosrendezőre, legyen a Vígszínházra is? Ennek oka nem színházszakmai, sokkal inkább az általános bizalmatlansággal magyarázható. Ami cseppet sem légből kapott. Ha csupán Rákosrendező példájánál maradunk: a kormány és az állam csupán néhány nap alatt 180 fokot fordult a kérdésben, hogy akkor van-e a fővárosnak elővásárlási joga vagy sincs. Ilyen politikai fordulat esélyét színházügyben sem lehet kizárni, március végéig, az új megállapodás megszavazásáig és aláírásáig tehát biztosan nem nyugszanak majd a kedélyek.
Nyitókép: Alexics Rita (b), Fehér Dániel (b2), Nizsai Dániel (b3) és Molnár Zsófia Boróka (j) a budapesti Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Csip-csip csóka című előadásának fotóspróbáján a Kolibri Fészekben 2016. január 6-án (fotó: MTI/Czimbal Gyula)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
