„Tiborcz pontosan az az új arisztokrata, akit Széchenyi gyűlölt volna” – megszólal a leszármazott
Múlt péntek óta több mint kétmillió megtekintésnél jár a Direkt36 filmje, az Orbán-család gazdagodását bemutató – s kollégánk, Bódis András hangsúlyos közreműködésével készült – A dinasztia. Lapunk hűséges olvasói számára a filmben elhangzó tények nagy része nem jelenthet újdonságot, hiszen azok megjelentek korábban hasábjainkon is, ám még a legfelkészültebbek számára is tartogat sosem látottat a film. Amikor az ifjú Széchényi-leszármazott, Bence Szechenyi rejtett kamerával eljátssza, hogy felvételt kér Tiborcz István elitklubjába, bepillanthatunk a szigorúan zárt, fényűző helyre és annak működésébe. De hogyan juthatott be az ifjú Szechenyi, miközben róla aztán pontosan lehetett tudni, hogy nem Orbán-rajongó? Felvették végül a klubba? Grófként nőtt fel Amerikában? Miért vett részt A dinasztia készítésében? Mi a különbség és mi a hasonlóság Széchenyi István és Tiborcz István között? Exkluzív interjú.
– Végül elfogadták a jelentkezését Tiborcz István elitklubjába? Nem volt egyértelmű a filmből…
– De jó, hogy rákérdeznek! Jó lett volna, ha az a rész is benne marad a filmben. Igen, büszkén jelentem, elfogadták a jelentkezésemet, felajánlották a felvételt a klubba!
– Minthogy ön másfél éve a Guardianben rántotta le a leplet az MCC állampárti működéséről, ez csak két dolgot jelenthet. Tiborczék vagy nem használják a Google-t, vagy nagyon-nagyon nyitottak a másként gondolkodókra.
– Hogy az a cikkem nem tűnt fel nekik, abban talán kicsit a klubbeli szereplésem is benne van. Nagyon barátságos voltam, nem vetettem fel semmilyen problémát, csak mosolyogtam, mint aki jaj, de boldog, hogy ott lehet.
– Ráadásul ezzel a történelmi névvel.
– Bizony. A velük folytatott beszélgetés során világossá vált számomra, milyen
elképesztő módon érdekli őket az emberek státusza.
Én pedig megpróbáltam jól adni a fiatal nemest. Bedőltek. Olyan nagyon nem lepődtem meg: volt már efféle tapasztalatom fideszesekkel korábban is.
– Mit tapasztalt?
– Hogy a nevem milyen hihetetlen hatást vált ki belőlük. Szerintem legitimálni akarják magukat – nem is feltétlenül a nyilvánosság, inkább önmaguk előtt. A Tiborcz-félék és a környezetük afféle új arisztokratákként tekintenek magukra, folyton a régi Magyarországról fantáziálnak. Ízléstelenül modern stílusban bár, de kastélyokat újítanak fel. A történelmi nevek viselőinek jelenléte a köreikben arra jó nekik, hogy elhitessék magukkal: ők valójában arisztokraták, nekik ez jár. Ezért kerülhettem volna be én a klubba. A nevem miatt.
– Azt tudja, hogy az első Fidesz-kormánynak 1998-tól afféle címerfigurája volt Széchenyi István?
– Hogyne. Még a filmet is láttam, amit akkor készítettek róla. A Hídembert.
– Hogy tetszett?
– Az a film fikció. Sok fontos szempont hiányzik belőle. Egyrészt, hogy Széchenyi István milyen hihetetlenül kritikus volt Magyarországgal szemben. Reformer volt, aki azt tette, amit Tiborczék nem tesznek, vagyis az ország jobbítására költötte a saját vagyonát. Alapított persze kaszinót is, de egyrészt nemcsak azt, másrészt még az is Magyarország javát szolgálta akkor.
Széchenyi István a magánvagyonából csinált közvagyont, Tiborcz István pedig a közvagyonból magánvagyont.
– Fordított reformkor!
– Pontosan. Pedig Széchenyiben és Tiborczban van ám közös vonás is.
– Mindkettő István.
– Ezen túl is!
– Mégis micsoda?
– Mindketten meg nem érdemelt gazdagságot tudhattak magukénak. Széchenyi beleszületett, Tiborcz beleházasodott. Csak utóbbi ezt a helyzetet személyes haszonszerzésre és hiúsági projektekre használja, amilyen ez az elitklub is, ami arra jó, hogy elszigetelje magát a magyar emberektől. Széchenyi a Hitelben és más általa írt könyvekben pontosan emiatt kritizálja a magyar arisztokráciát – mert az szerinte fantáziavilágban él, elszakad a hétköznapi magyaroktól. Tényleg nagyon keményen beszél azokról az arisztokratákról, akik elbújnak a luxuséletmódjukban. Szerinte ez az önzés legrosszabb fajtája. Szinte hazaárulás.
Tiborcz pontosan az az új arisztokrata, akit Széchenyi gyűlölt volna.
– Ön egyébként nemesként nevelkedett?
– Nagyon nem. Cambridge-ben, Massachusettsben nőttem fel. Nem kastélyban – lakásban. Anyukám tanár. Apám ügyvéd. A vezetéknevem meg gyerekkoromban érdekes volt ugyan, de csak azért, mert az amerikai tanáraim nem tudták kiejteni. Sokat jártam Magyarországon, gyorsan tapasztaltam, hogy itt más a helyzet. Mindkét szülőm, az összes nagyszülőm elmenekült innen. Aztán mindkét szülőm visszaköltözött. Tehát édesapám 10 évig élt Budapesten – amikor annyi idős volt, mint én most. Így aztán én Magyarországon születtem, de csecsemő voltam még, amikor az Államokba költöztünk.
– Apja ezek szerint beszél magyarul?
– Igen.
– Édesanyja is?
– Ő is.
– Akkor hogyhogy mi most angolul beszélgetünk?
– Mert mindkét szülőm az Egyesült Államokban nőtt fel és bár édesapám kiválóan beszél magyarul, anyukám főleg angolul tanult: legjobban ő is úgy tudja kifejezni magát. Akárcsak én. Beszélek azért magyarul valamennyire én is, de messze nem tökéletesen, főleg most, hogy már közel két éve nem élek Magyarországon.
hirdetés
– Végül is Széchenyinek is felnőttkorában kellett rágyúrnia a magyarjára, semmi sincs tehát veszve. De mégis hogyan tudta kutatni a nagy rokont, ha nem perfekt magyar?
– A Hitel első angol fordítását olvastam, de azt akkor oda-vissza. Ami nincs lefordítva, ott valóban segítségre szorultam és szorulok. Átböngésztem azért a magyarul írt műveit is. Lassú, kimerítő folyamat volt, hogy megértsek belőlük valamit. Ha kellett, Google Fordítóval, de annyi információhoz jutottam, amennyihez csak tudtam.
– Pedig ha minden igaz, nem Széchenyi István leszármazottja. Az ő apjának, Széchényi Ferencnek viszont igen.
– Így van. István testvérének, Pálnak a leszármazottja vagyok. És így Széchényi Ferencé.
– Az se rossz: neki köszönhetjük a Nemzeti Könyvtárat, részben a Nemzeti Múzeumot. Róla is olvasgatott?
– Igen, de az inspiráció számomra azért inkább István, akinek a története drámaibb is. Tragédiával ér véget.
– Létezik Széchényi-hálózat az USA-ban vagy világszerte? Tudnak egymásról a leszármazottak?
– Igen, tavaly nyáron volt is Magyarországon egy családi összejövetel, azon sajnos nem tudtam részt venni. Tehát van némi kapcsolat a leszármazottak között: apám például remek viszonyt ápol az Egyesült Államokban lévő Széchényiekkel.
– Itthon hírek önön kívül csupán egy tehetségkutatóban felbukkant Széchenyi Liliről szóltak leszármazottként…
– Még sosem találkoztam vele, de igen, tudok róla és tényleg rokonok vagyunk. Szeptemberben kellett volna találkoznunk, de nem jött össze. Apám mindenesetre nagyon jóban van az ő édesanyjával.
– Most ön Londonban él, ugye?
– Így van.
– Miért?
– Újságíró vagyok, és szeretek olyan nemzetközi ügyekről írni, amelyek kifejezetten Európával kapcsolatosak – hiszen sok tekintetben európai vagyok. Mindig is lenyűgözött a kontinens. Mivel az angolt beszélem a legjobban, London tűnt a leglogikusabb lépésnek.
– Már az MCC-s korrupcióról szóló, saját tapasztalatokra alapuló cikkét is a brit Guardiannak írta – igaz, még New Yorkból. Törleszteni akart az Orbán-rendszernek, amiért kényelmetlen lett a magyarsága bizonyos körökben?
– Ezt így akkor nem gondoltam át, de nem tévednek nagyot. Az Egyesült Államokban olyan közösségben nőttem fel, ahol mind azáltal határoztuk meg magunkat, hogy a családunk honnan származik. Én magyar voltam, a barátaim pedig eritreaiak, algériaiak vagy lengyelek – azon belül, hogy persze mind amerikaiak. Az én nevemet ráadásul, ahogy már említettem, nehéz kimondani, így mindig rákérdeznek, hogy milyen név ez. Azaz bárkivel ismerkedem meg, Magyarország három mondaton belül szóba kerül. Ami tehát Magyarországon történik, bizonyos mértékig mindig hatással van az én megítélésemre is. A Guardianbe írt cikkel egyrészt valóban fel akartam villantani, hogy ez az ország azért nem egyenlő Orbán Viktorral és a rendszerével.
– Pedig jó dolga volt ebben a rendszerben: pénz, paripa, minden jár az MCC-s ösztöndíjasoknak.
– Már akkor, ha a „megfelelő” üzenetet közvetítik, ha a politikailag helyes, orbáni következtetésekre jutnak és azokat támasztják alá. Ez megdöbbentett. Az azt megelőző évet ráadásul a Széchenyi család tanulmányozásával töltöttem, megismertem mindazt, amit az országért tettek. Csakhogy nekem nincs vagyonom. Nem tudok hidakat építeni, sem könyvtárat alapítani. Az egyetlen eszköz, amely jelenleg rendelkezésemre áll a viszonyok jobbá tételére: a tollam. Szerény eszköz, de úgy voltam vele,
nem hagyhatom hátra az országot anélkül, hogy megpróbálnám megmutatni azt, amit mások nem láthatnak. Én is csak a rangkórságban szenvedők miatt, akik státuszt társítanak a nevemhez.
Ennyiben hasonló történet a Guardiannek írt cikk és ez a mostani dokumentumfilm. Mindkét esetben egyedi hozzáférésem volt valamihez, amit erkölcsileg elítélek és károsnak tartok – elsősorban a hétköznapi magyar emberekre. Azokra, akikkel nap mint nap együtt zötykölődtem a villamoson.
– Ha minden igaz, a Direkt36-os Panyi Szabolcsot régebb óta ismeri. Így került a filmbe?
– Igen.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Rajongó voltam, úgy. Hiszek az oknyomozó munka erejében, s az első magyarországi Fulbright-ösztöndíjas évem után nagyon motivált lettem, hogy újságíró legyek. Csakhogy nem ismertem senkit a szakmában. Elkezdtem hát e-maileket küldözgetni azoknak az újságíróknak, akikre felnéztem. Panyi Szabolcs volt az, aki válaszra is méltatott, hajlandó volt leülni kávézni, beszélni erről a hivatásról, a piacról. Összekötött aztán más újságírókkal is.
– A Guardian-cikk tehát leginkább azért volt, hogy általa beindítsa az újságírói karrierjét?
– Egyáltalán nem. Miféle karrier? Most sem dolgozom a New York Times-nál! Sőt, az első állandó munkahelyre is most próbálok bejutni. Szóval cseppet sem vettem repülőrajtot attól a cikktől. Ezt a vádat mégis megkapom olykor magyaroktól: hogy azért jöttem Magyarországra kritizálni, mert tudtam, hogy a Nyugatnak ez kell, és ez így majd jót tesz a karrieremnek. Amikor a cikk megjelent, elsőéves voltam a Columbia Journalism Schoolban… Magyarországon valóban lett visszhangja az írásnak, de
sok magyar hatalmas tévedésben él: azt hiszik, Nyugaton mindenki egy nem egészen tízmilliós országra figyel árgus szemekkel.
Nos, nem. Nagyon örülök, hogy megírtam azt a cikket és annak is, hogy részt vettem A dinasztia elkészítésében: de ebben a haszon annyi, hogy szerintem helyes megmutatni a valóságot, ha módunk van rá.
– Hát meg az a temérdek ukrán hrivnya is ott van a filmből azért haszonként, nemde?
– Csak az, amit a Direkt36-tal való együttműködésért kaptam. Az Londonban egy hétig nem elég kajára…
– A Fidesz-frakcióvezető szerint összehangolt ukrán titkosszolgálati támadás van Orbán Viktor ellen, a Magyar Nemzet szerint ennek része A dinasztia is.
– Hallottam ezeket a vad vádakat. Amikor a Guardian-cikket írtam, akkor meg a Mandineren írtrák meg, hogy CIA-ügynök vagyok. A mostani akció szánalmas kísérlet a jó újságírás leértékelésére. Ebbe a filmbe tényalapon ugyanis nem tudnak belekötni. Ha valaki ellenőrzi az összes forrást ugyanezekre a következtetésre fog jutni. Minthogy a filmet megalapozó újságírói munka sziklaszilárd alapokon nyugszik, az egyetlen mód, hogy hiteltelenítsék, ha a mögötte meghúzódó szándékokat sikerül besározni. Elhitetni, hogy idegen érdekek szolgálatában született. Holott épp ellenkezőleg.
Ez a film a magyar emberek szolgálatában született.
– Ha esetleg nem tudná: a magyar embereket Orbán Viktor képviseli!
– Ez az őrületbe kerget, tényleg. Fidesz-körökben hajlamosak azt állítani, hogy ők a magyarok. Holott a magyarok nagy része számára egészen mást jelent magyarnak lenni, mint amit ők erről megfogalmaznak. Ám azzal, hogy a Fidesz azonosítja magát a nemzettel, ha nem értesz egyet velük, nem helyesled, amit tesznek, logikusan idegen érdekeket szolgálsz. A magyar identitást a Fidesz minden igyekezete ellenére sem lehet ennyire leegyszerűsíteni.
– Amikor a Guardian-cikket írta, nagyon úgy tűnt, hogy lehet. Hogy a többségnek ez kell. Meglepődött, amikor egy éve feltűnt Magyar Péter és hogy mára kihívóvá lépett elő?
– Olyan nagyon nem, hiszen a magyarországi korrupció mértékével már tisztában voltam.
Rettentő kapzsi lett ez a kör, s amit elvettek maguknak, azt a magyaroktól vették el.
Éreztem: csak idő kérdése, hogy egyre többen kezdjenek felszólalni ez ellen. Szerintem pontosan ez történik. Egyre többen veszik észre azokat a dolgokat, amelyek rosszul mennek az országban.
– Ön szerint a Fidesz még mindig verhető választáson?
Nehéz megmondani, mert láttuk, hogyan lehet választásokat nyerni a média ellenőrzésével, a plakátokkal országszerte, a rágalomkampányokkal. Utánam is küldték már a trolljaikat. Üzentek a közösségi médiában, olyanokat, hogy remélik, a testem 17 fokos. Meg mindenféle vad dolgokat. És az a helyzet, hogy működött.
– Abból, hogy elvállalta a közreműködést A dinasztiában, nem úgy tűnik.
– Ha anyámat kérdezné… Nem örült, amikor visszamentem Magyarországra. Ideges lett, és nem hibáztathatom. A nagyszüleim a politikai véleményük miatt kényszerültek elmenekülni az országból, anyám pedig ezeken a történeteken nevelkedett. Látva, hogy a trollkommandó azért engem is megterhelt lelkileg, azt szerette volna, ha soha többé nem beszélek Magyarországról. Tessék, erre már megint Magyarországról beszélek! Meglepve magamat is, hiszen a dokumentumfilm forgatásakor is volt bennem némi feszültség, ha a várható kormányzati válaszlépésekre gondoltam. Ezt az apparátust persze nem egy huszonéves egyetemista kezdő újságíró ellen fejlesztették, hanem az ellenzék ellenében, amelynek tehát mindenképpen nagyon nehéz dolga lesz.
– De ha van esélyük Magyaréknak, akkor nem mondhatjuk, hogy Magyarország már nem demokrácia, ugye?
– Magyarországon a választások lehet, hogy szabadok, de nem mindig tiszták. Az ellenzéknek engedélyezett adásidő, az állami és fideszes tulajdonban lévő médiumok mérete, száma, a plakáthelyek elosztása is idetartozik, főleg pedig azok a dolgok, amelyeket a dokumentumfilm is megvilágít. Vagyis az Orbán-párti milliárdosok, akiket úgy hoztak létre, hogy a hatalom megmaradjon akár egy politikai fordulat után is. Ha az ellenzék mégis nyer, az a demokrácia ellenállóképességének a jele lesz, de ez nem jelenti, hogy amúgy semmi gond a magyar demokráciával.
– Nem épp a demokráciaféltők és a „migránssimogatók” okozták a széljobb erősödését világszerte? Ön is helytelenítette Orbán tíz évvel ezelőtti menekültpolitikáját, holott abban talán igaza volt.
– A szélsőjobb térnyerése szinte biztos, hogy a migrációs és menekültügyi politikákra adott válasz, ezzel egyetértek. Függetlenül attól, hogy Orbánnak igaza volt-e. Úgy értem, Magyarországon jelenleg súlyos munkaerőhiány van. A magyar fiatalok pedig elhagyják az országot. Ez jelentős problémákat okoz a magyar gazdaságnak.
– A kormány legálisan hozza is be a vendégmunkás migránsokat.
– És még így is munkaerőhiány van. Mindenesetre azt hiszem, elég nehéz volt megjósolni, hogy ez lesz a politikai következménye a migrációnak, ami lett. Én 2015-ben legalábbis biztosan nem tudtam: 17 éves voltam akkor.
– Elég volt tehát Magyarországból, vagy tervez azért jönni a közeljövőben?
– Megyek, ha már kevésbé lesz brutális az idő. Jól emlékszem a budapesti telekre…
– Jó az idő. A globális felmelegedés alól még Magyarország sem kap felmentést.
– Azért én inkább majd tavasszal megyek.
Nyitókép: Bence X Szechenyi / Facebook
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
