„Így pusztul minden” – eddig ismeretlen napló ad megrázó képet Buda ostromáról
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. február 13-án ért véget a második világháború egyik leghosszabb városostroma: Budapest romokban hevert. Még az átlagnál is nagyobb volt a pusztítás a német csapatok egyik utolsó védelmi vonalának számító Budai Várban, ahol a két tűz közé szorult civil lakosság a hegy gyomrában található barlangokban próbált túlélni. A Bécsi kapu téri evangélikus templom alatti óvóhelyen például három tucat ember majd’ két hónapot töltött. Köztük volt a fiatal Bagár Iván segédlelkész, aki családját vidékre küldte, de ő szolgálati helyén maradt: igyekezett tartani a lelket a kétségbeesett emberekben, állandó életveszélyben tüzelőt hasogatott, kenyeret szerzett és vizet hordott. Nemrég felfedezett kéziratos naplója, illetve az abból rendezett kiállítás az ostromban szerzett sérülésébe belehalt papnak és a nagy gyötrelmeket kiálló vári lakosoknak is emléket állít.
A háború ott van mindenütt. A kijelentés igazságtartalmát nehéz átérezni egy hideg, békés téli reggelen, amikor a budai Vár éles napfényben fürdő utcáit még nem lepték el a turistahadak. Pár órával később azonban már egészen más hangulatban bandukolunk ugyanazokon a helyeken. Megnéztük ugyanis a Bécsi kapu téri evangélikus templom alatt található barlangban a „Szeretteim, imádkozzatok!” Bagár Iván ostromnaplója című kiállítást. (A tárlatot a közösség az Északi Egyházkerülettel közösen szervezte és az Evangélikus Országos Gyűjtemény közreműködésével, valamint a Budavári Önkormányzat anyagi támogatásával valósította meg.) A nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. február 13-án véget ért ostromban halálosan megsebesült fiatal segédlelkész naplóját feldolgozó, tárgyi emlékekkel, fotókkal színesített kiállítás megtekintése után szinte hallani véljük az ágyúszót. A most csendes Kapisztrán térre, az egykori Hadtörténelmi Múzeum elé odaképzeljük a ciszternát, ahová a templom alatt megbújó civilek vízért jártak, s ahol 1945 januárjában Bagár Iván halálossá vált sebet kapott. Szinte csodálkozunk, hogy a ma Táncsics Mihályról, akkoriban Werbőczy Istvánról elnevezett utcán épek a házak, mert a szelíd szavú evangélikus lelkész naplójában az imént még a környék romhalmazzá válásáról olvashattunk.
„Még nem jött le ember úgy ide, hogy egy idő után ne mesélt volna a családja történetéről” – erősíti meg a Válasz Online-nak Venásch Eszter püspöki referens, a kiállítás kurátora, hogy a tárlat mindenkire hatást gyakorol.
Bagár Iván nemrégiben felfedezett kéziratos naplójának gondozója Budapest alighanem legkülönlegesebb tárlatán kalauzol minket.
A Várhegy alatti barlangrendszerhez csatlakozó két pincében körülbelül 35 ember élt majd’ két hónapon keresztül. Ezt ma már elképzelni is nehéz: a nedves és sötét óvóhelyen egy-két óra is kibírhatatlannak tűnik. Ma villanyvilágítás teszi elviselhetőbbé a helyet, de akkor csak olajmécsesekkel világíthattak – és azt is csak módjával, mert az alkalmatosságok fogyasztották a drága kincsnek számító oxigént. Itt aludtak, főztek, istentiszteleteken és áhítatokon vettek részt az összezsúfolódott emberek. Például Sréter Ferenc igazgató lelkész és családja, a gyülekezet szeretetházában élő idős asszonyok, az őket gondozók, gyülekezeti tagok. Közöttük egy ideig például Glazewski Márta és Melitta, akik napjainkban már bőven kilencven fölött járnak, de fontosnak tartották, hogy részt vegyenek a kiállítás január 26-i megnyitóján.
Szüleik a templomtól alig kétszáz méterre, a Vár alatt található otthonukból küldték fel a két kamaszlányt a biztonságosabbnak tartott óvóhelyre 1944 legvégén. Január közepén azonban visszamentek családjukhoz: ha meg kell halni, legalább együtt haljanak meg. Végül szerencsésen túlélték a második világháború európai hadszínterének egyik legvéresebb városostromát, ám édesapjukat kevéssel a harcok elülte után az oroszok elhurcolták. Soha többé nem látták viszont. A két Glazewski-lány kapcsolata a gyülekezettel és az őket szó szerint védő templommal egész életükben megmaradt. A ma is ugyanabban a lakásban élő Glazewski Márta férje, Madocsai Miklós a kommunista diktatúra idején három évtizedig volt a Bécsi kapu téri gyülekezet lelkésze. A két Glazewski-lány alighanem az utolsók, akiknek még személyes emlékeik lehetnek Bagár Ivánról. Még a kórházban is meglátogatták ugyanis a fiatal segédlelkészt, akinek azonban repesz okozta sérülését megfelelő gyógyszerek és eszközök híján nem tudták kezelni. Vérmérgezésben halt meg 1945 áprilisában.
Bagár Iván vend (szlovén) származású volt, a Muravidéken, a ma Szlovéniához tartozó Péterhegyen született. Teológiai tanulmányait részben Németországban végezte. Felesége, Margit német volt, azonban követte Magyarországra hazájához ragaszkodó férjét, aki nem akart idegenben maradni. Kőbánya után került 1943-ban Budára, ahol a fiatal, hivatását komolyan vevő lelkészt gyorsan megkedvelték. Feleségét és párhónapos kisfiát a front közeledtével édesanyjához küldte, de ő nem hagyta el szolgálati helyét. Naplója az események rögzítése mellett egyfajta párbeszéd is, rendszeresen megszólítja távol lévő szeretteit, aggódik értük és magáért, szorongását hite segítségével tudja elviselni.
Megrendítő olvasni, amikor szolgálata, családi élete és az ostrom metszi egymást: január elején a templom telitalálatot kép, lényegében elpusztul. Tüzelőre azonban szükség van, ezért Bagár Iván az istenháza romjai között használható faanyag után kutat. Naplójában így rögzíti a január 14-i eseményeket, feleségének címezve gondolatait: „Ma vágtam össze az oltárkép rámáját. Fűrészelés közben is gondoltam rá, hogy e kép előtt álltunk és térdeltünk mi ketten s ez előtt tartottuk keresztvíz alá a mi kis fiunkat, Bendikénket […] Így pusztul minden, ami oly sokaknak kedves emlékünk ebből a templomból is, s különben is az öreg Budán! Úgy elszomorodtam, amikor vágtam. Ez volt talán legkülönösebb s legszomorúbb munkám a budai káplánián.”
Nemcsak ez az emlék, hanem a nyomtatásban várhatóan májusban megjelenő napló sorsa is különleges. A budavári gyülekezetben megőriztek egy, a naplóról készült gépi átiratot, de a teljesebb képet adó kézzel írt forrás sokáig hiányzott. „Az eredeti szöveg internetes aukción bukkant föl, véletlenül szereztünk róla tudomást, s a naplót egyházunk vásárolta meg. Azt nem sikerült kideríteni, kitől került árverésre” – meséli Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke, aki a kezdettől szorgalmazta Bagár Iván naplójának kiadását.
A budavári kiállítás Bagár ostrom alatt megtett útjai A templom alatti pincerendszer részlete (fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Felért egy detektívmunkával a napló sorsának rekonstruálása. Bagár Iván felesége és kisfia túlélte a háborút, visszatértek Budára. Az özvegy a háború után Sztehlo Gábor lelkész árvagyerekeket istápoló intézményében dolgozott, s az akkor és ma is a budavári gyülekezet tulajdonában álló Fortuna utca 25. szám alatti ingatlanban lakott. Fia édesapja egykori szolgálati helyén konfirmált, majd felvették a közgazdaságtudományi egyetemre, 1969-ben végzett. Diplomázás után disszidált, s nem bizonyítható, de talán életszerű felvetés szerint Németországba került, ahol német édesanyja révén igényelhető állampolgársága, feltételezett nyelvtudása és végzettsége miatt az integráció gyorsan mehetett. Bagár Bendegúz (később Miklós) későbbi sorsa azonban ismeretlen. Itthon maradt, újraházasodott édesanyjának is nyoma vész egy idő után a hivatalos iratokban. Annyit biztosan tudunk, hogy 1993-ban hunyt el Budapesten. Mind az ő, mind Bagár Iván sírját felszámolták, nem volt, aki megváltsa nyughelyüket.
A lelkész ostromnaplója és a kiállítás a termérdek borzalom, szenvedés mellett az emberi szolidaritásnak is emléket állít.
Egyik csendes hőse a gyülekezet igazgató lelkésze, a már említett Sréter Ferenc, aki a bombazáporban is felkereste rettegő híveit, óvóhelyeken tartott istentiszteleteket, s még valahogy Pestre is átjutott – hátizsákjában pedig mindig hozott valami ennivalót. Feljegyzéseiben Bagár Iván visszafogottan fogalmaz, az ugyanazon az óvóhelyen megbúvó Kolozsi Piroska sokkal nyersebben adja vissza az állandó idegfeszültséget, az emberi összezördüléseket. Bagár szemérmessége és szikársága viszont jobban kiemeli az átélt borzalmakat. A gyülekezet egyházfijának lakását pont akkor érte bombacsapás, amikor majdnem az egész család ott tartózkodott. Ki kellett ásni a szerencsétlenül járt famíliát a romok alól, majd eltemetni őket a templom zsebkendőnyi előkertjében, hiszen a folyamatos ágyúzás miatt máshol nem lehetett megadni a végtisztességet. A fagyos földet csákányozó, majd a sírok elhelyezkedését a későbbi exhumálás céljából dokumentáló Bagár Iván olyan embereknek adta meg a végtisztességet, akikkel pár órával korábban még beszélt… Az egymásra való odafigyelés jelképes gesztusa, hogy Bagár Iván januári sebesülését követően február végéig valaki tovább írta a naplót. A névtelen jegyző folyamatosan beszámolt a lelkész állapotáról, a fejleményekről, de a nevét nem írta le. Ma sem lehet beazonosítani.
„Megrendítő a napló vége. Egy beteg ember vergődik kétségei között: Bagár Iván szenvedéstörténete 1945 húsvétja környékén zajlik, ami nekünk, keresztényeknek jelképes erejű” – mondja Fabiny Tamás. Szerinte a napló ismeretlen kéztől származó lezárása jól érzékelteti azt a tragédiát, amelyhez hasonló szinte minden magyar családban megtörtént nyolcvan évvel ezelőtt: „Bagár Iván meghalt 37 éves korában, anélkül, hogy szeretteit viszontláthatta volna ezen a világon.”
Nyitókép: Bagár Iván naplóreplikája a budavári kiállításon (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
