Lókupecek demokráciája – így akadt meg az orbánista széljobb menetelése Ausztriában
Befuccsolt az osztrák széljobb kormányalakítási kísérlete szerdán, a Patrióták Európáért EP-frakcióból tehát – legalábbis néhány hónapig – mégsem lesz Orbán Viktor mellett más kormányfő az Európai Tanácsban. Ahogy a tavaly szeptemberi osztrák választások előtt, a Válasz Online ismét Kováts Esztert kérte fel, hogy értelmezze a folyamatokat. A Bécsi Egyetem kutatójaként dolgozó politológus szerint az osztrák politikai elit az elmúlt öt hónapban látványossá tette, milyen a képviseleti demokrácia és a koalíciós politizálás a gyakorlatban. S az sokszor leginkább egy lóvásárra hasonlít.
2025. február 12-én véget értek a koalíciós tárgyalások Ausztriában. Sikertelenül. Immár másodszorra az elmúlt öt hónapban. Január elejéig a szeptemberi választásokon második helyezett néppárt (ÖVP, 26 százalék), a harmadik szocdemek (SPÖ, 21 százalék) és a negyedik liberálisok (NEOS, 9 százalék) igyekeztek összehozni egy koalíciót, majd annak a tárgyalási körnek a bukása után a második helyezett néppárt szóba állt a választások nyertesével, a szélsőjobboldali szabadságpárttal (FPÖ, 29 százalék). Ez tartott szerdáig, amikor is az utolsó egy hét nyilvánosságban kihordott civakodása után az FPÖ kancellárjelöltje, Herbert Kickl visszaadta a kormányalakítási megbízást.
A demokrácia válsága lenne, amit Ausztriában látunk? Egy biztos: a szeptember 29-i választások óta ez a fő téma – mindenkinek a maga szája íze szerint. Kickl szerint azért volt veszélyben a demokrácia, mert a „vesztesek koalíciója” első körben ki akarta golyózni őt, az első helyezettet a kormányalakításból – figyelmen kívül hagyva a népakaratot. A baloldali és liberális pártok, valamint az értelmiség szerint meg azért, mert miután az első körös tárgyalások elbuktak, a Néppárt öt héten át hajlandónak mutatkozott közösködni az orbanizálódást céljául kitűző FPÖ-vel. Az elmúlt napok miniszteri posztok körül kialakult huzavonája pedig arról árulkodott, hogy nem is az ország sorsa, hanem az elitek pozícióharcai a tét a kormányzásra készülők számára, vagyis egyesek szemében a demokratikus politikai rendszer legitimitása kérdőjeleződött meg. De mi következik most, és annak milyen hatásai lehetnek a radikális jobboldali pártok európai térnyerése szempontjából? – számunkra alighanem ez a kérdés a legfontosabb.
Ausztriában nincs tűzfal
Csaknem pontosan 25 éve, 2000. február 4-én iktatták be Ausztria első néppárti–szabadságpárti koalíciós kormányát. Bár akkor a szociáldemokraták nyerték a választásokat, mégis a második és a harmadik helyezett FPÖ és ÖVP lépett koalícióra oly módon, hogy a szélsőjobboldali párt megosztó vezetője, Jörg Haider hátrább lépett, a kormányban sem vállalt szerepet. A kancellárt végül a harmadik helyezett, az ÖVP adta Wolfgang Schüssel személyében, aki 2000-től 2003-ig, majd 2003-tól 2007-ig vezette az országot ÖVP–FPÖ-koalícióban. 25 év eltelt e történelmi nap óta, közben volt még Sebastian Kurz-cal az élén a 2017-2019-es közös kormányzási időszak, amelynek a híres Ibiza-botrány vetett véget. Tehát
Németországgal ellentétben Ausztriában nem mondható történelmi újításnak, tabutörésnek vagy gátszakadásnak a középjobb és a szélsőjobb kormányzati együttműködése.
A szövetségi szint mellett nem elhanyagolható a tartományi szint sem: kilenc tartományból immár ötben együtt kormányoz a két párt. A novemberi stájerországi választás óta pedig, ahol toronymagasan, 35 százalékkal nyert az FPÖ (megduplázva öt évvel korábbi eredményét), megvan az első FPÖ-vezette koalíciós tartomány is. Mindezek fényében talán szokatlan, hogy a választások után sem sebtiben, sem a második nekifutásra nem állt össze egy FPÖ–ÖVP-kormány. Ez veszélyezteti az osztrák demokráciát, vagy pedig az veszélyeztette volna, ha összehozzák? Esetleg mindkettő egy demokratikus válság tünete?
Politikai dráma három felvonásban. (Eddig háromban.)
A választásoktól a cukorkatárgyalások bukásáig
A 2024. szeptember végi parlamenti választások után nehéznek ígérkeztek a tárgyalások. Az addigi néppárti kancellár és újrázni kívánó jelölt, Karl Nehammer azzal kampányolt, hogy az FPÖ-vel hajlandó koalícióra lépni, de annak vezetőjével, a radikális, összeesküvés-elméleteket dédelgető, biztonsági kockázat Herbert Kickllel nem. Mivel a párt valaha volt legjobb eredményét elérő Kickltől nem lehetett haideri hátralépést várni, két opció maradt. Vagy megegyezik a második, harmadik és esetleg (a stabil többség biztosítása végett) negyedik helyezett, vagy pedig – ahogy már a választások előtti áttekintő írásunkban is megfogalmaztuk – „Nehammer maga lép hátra, és az ÖVP-ből más viseli a Kickllel kötött koalíció politikai felelősségét.”
Először a Kickl által „vesztesek koalíciójának” nevezett első opcióra tettek a felek, vagyis a pártok színei (türkiz–piros–rózsaszín) alapján cukorkának (Zuckerl) is becézett összefogásra.
Ez a felállás látszólag igazolni látszott Kickl kampányban is rendre hangoztatott tézisét: az FPÖ a demokratikus, és éppen ellenfelei ássák alá a demokráciát. Kickl azzal érvelt, hogy nem az FPÖ polarizál és nem ők az antidemokratikusak, hanem valójában az általa egységpártnak nevezett többiek. S hogy miért? Mert szerinte ők bélyegezték meg a Covid-intézkedések ellen tiltakozókat, és mert ők nem engedik a választás nyertesét a hatalomhoz, vagyis a néppel szemben kormányoznának.
Csakhogy nem elég a választásokon a legtöbb szavazatot megszerezni, többséget is össze kell tudni hozni. Ha egy Kickl-vezette FPÖ erre képtelen, miért ne hozhatná össze a második-harmadik(-negyedik) helyezett, ahogy történt ez már 2000-ben is? Akkor éppen az FPÖ közreműködésével, a párt érdekének megfelelően.
Persze nem hagyományos, sokkal inkább politikai logikát érdemes keresnünk Kickl narratívája mögött. Megszokott érvelés ez a jobboldali populistáktól: bár a mainstream pártjai a demokrácia veszélyeztetésével vádolják őket, de valójában ők a demokratikusabbak, szemben azokkal, akik nem veszik figyelembe a népakaratot. Orbán Viktor és a német radikális jobboldali AfD kancellárjelöltje, Alice Weidel is éppen ezzel érveltek szerdai közös, budapesti sajtótájékoztatójukon: előbbi azzal, hogy demokratikus deficit áll fenn, ha a népakaratot nem csatornázzák be (a magyar miniszterelnök szerint az európai uralkodó elit a migráció vagy az orosz–ukrán háború ügyében éppen ezt teszi), Weidel pedig a véleményszabadság bajnokaként lépett fel, és csodálattal adózott az orbáni politikának: „Önök számunkra a józanság, a szuverenitás és a függetlenség szimbóluma”. Weidel a szabadság földjén, avagy: Alice Csodaországban. Noha
Kickl érve egyértelmű populista toposz, mégsem lehet csupán ennyivel lesöpörni az asztalról. Attól ugyanis még lehet benne némi igazság.
Ha magától értetődőnek tekintik a demokrácia mellett elkötelezett erők, hogy a radikális jobboldali pártokat nem engedik a hatalomhoz, akkor azzal azt is üzenik: a népakarat addig érdekel minket, amíg az a helyes eredményre jut; ha a nép téved és sajnos olyat juttatna hatalomra, aki nem tiszteli a liberális demokrácia intézményrendszerét (hatalmi ágak szétválasztása, az igazságszolgáltatás és a média függetlensége, az ellenzék és a kisebbségek jogai), akkor nekünk, a demokráciát jobban értő eliteknek kell korrigálnunk. Erre, az egyébként a „liberális demokrácia” fogalmában benne rejlő ellentmondásra mutat rá Körösényi Andrásnak a Válasz Online-on megjelent, nagy vitát generáló cikke, de ezzel érvelt Ablonczy Bálint is a HetiVálasz európai parlamenti választásokat követő podcast-adásában a szélsőjobbos frakciók köré húzott cordon sanitaire ellen. Aki ezeket a pártokat kiszorítja, a választóikat is kiszorítja.
Az előbbitől nem független szociológiai érvek is szólnak a megoldás ellen: aki a 29 százaléknyi választó akaratát félresöpri, az azt is mondja ezzel, hogy az ő problémáik nem lényegesek. Ha az FPÖ-t sikerül kívül tartani a hatalomból, mehet tovább az elitek struccpolitikája, nevezetesen, hogy nem vetnek számot az FPÖ felemelkedésének okaival. Ha nem gondoljuk, hogy a választói akarat kizárólag diszkurzív konstrukció, amelyet a pártok állítanak elő ilyen-olyan keretezések segítségével (nem gondoljuk), akkor az eddigieknél bizony komolyabban kellene foglalkozni az FPÖ és más radikális pártok keresleti oldalával: milyen sérelmek azok, amelyekben választók csoportjai ezektől a pártoktól remélnek képviseletet? Ausztriában egészen biztosan komoly szerepet játszott a migráció fogalma alá sűrített témahalmaz (ahogy a választást megelőző cikkünkben részletesen ki is fejtettük).
A másik ilyen a fentebb már említett Covid. Ez már csak azért is érdekes magyar szemmel, mert itt jelentős a különbség Kickl és példaképe, Orbán Viktor között. Míg itthon a kormányzat a járvány kezdetének ötödik évfordulóján imázsfilmmel emlékezik meg a járvány dicsőséges legyőzéséről, amelyben a kijárási korlátozásoknak és az oltásoknak értelemszerűen pozitív szerep jut, addig osztrák szélsőjobboldali körökben a korlátozások említése is hisztérikus reakciókat szül. Az FPÖ-nek a 2017-es 26 százalék után (a strachei Ibiza-botrányt követően) 2019-ben csupán 16 százalékot sikerült összehoznia a választásokon.
Kickl a Covid alatt és annak tematizálásával tudta felhozni újra a pártját: a járványkezelő intézkedéseket, elsősorban a lezárásokat és az Ausztriában kötelező oltásokat bíráló polgárok egyedüli képviselője lett.
A Covid a 2024-es választási kampányban is kiemelkedő szerepet töltött be: Kickl annyiszor emlegette, ahányszor csak tudta, totalitarianizmushoz hasonlítva az ÖVP és a Zöldek kormányzatának a magyar kormányéhoz nagyon hasonló járványkezelési gyakorlatát. Interjús kutatások tanúbizonysága szerint a Covid lehet az egyik magyarázata annak is, hogy a korábban rendre a férfiak körében népszerűbb FPÖ a nőknél is behozta a lemaradását: tavaly szeptemberre, a választásokra kiegyenlítődött a nemi arány. (Ez nem meglepő, hiszen az óvodák, iskolák bezárása és az otthoni oktatás következményei a nőkön csattantak jobban.)
Van viszont még egy fontos szempont: a képmutatás. A „cukorkás” kormányalakítási próbálkozás hivatalos indoklása ugye a demokrácia védelme volt, a nem hivatalosban azonban szerepet játszhatott az is, hogy az ÖVP szívesebben adott volna kancellárt és lett volna a legerősebb kormánypárt, mint hogy alkancellárt adjon és junior koalíciós partnere legyen az FPÖ-nek. A többiek pedig értelemszerűen szívesebben lettek volna hatalomban, mint ellenzékben. A Kickltől amúgy is fázó, korábban zöld politikus Alexander Van der Bellen köztársasági elnök is Nehammert kérte fel arra, hogy igyekezzen összehozni egy koalíciót az SPÖ-vel és esetleg a NEOS-zal. A cukorkakoalíció tárgyalásai azonban január első napjaiban megfeneklettek. Először a NEOS dobta be a törülközőt január 3-án, majd másnap az ÖVP is feladta, hogy legalább az SPÖ-vel összehozza az egymandátumos, hajszálvékony többségét. Bár a költségvetési hiány betömésének és a gazdasági növekedés beindításának kívánatos módján (lényegében a gazdaságpolitikai víziók különbözőségén) és a tárgyalók mögött álló párt- és gazdasági eliteken bukott el ez a felállás, ami történt, egyúttal le is leplezte a demokráciaféltés álságosságát.
Ha ugyanis tényleg a demokrácia védelme mozgatta volna a feleket, ha tényleg ennyire nagynak látták volna egy kickli kormányzás tétjét, akkor meg tudtak volna, meg kellett volna tudniuk egyezni. Ehelyett az ÖVP végig fenyegethette a másik opciójával az SPÖ-t: ha nem adnak lejjebb a szociális követeléseikből, akkor majd megegyeznek a gazdaságilag liberális, ebben természetes szövetséges FPÖ-vel. Ezzel be is biztosítva magukat a bukást követő hibáztatási játékban: akkor a szocdemek lesznek a felelősök a tárgyalások bukásáért és a szélsőjobboldal kormányra kerüléséért.
A kék–türkiz/fekete-opció és a liberális elitek félelmei
Január 4-én lépett életbe a választási eredmények alapján logikusabb opció, az első és második helyezett kormányalakítási próbálkozása: Nehammer lemondott, ezzel pedig megnyílt a lehetőség, hogy pártja az FPÖ-vel kezdjen koalíciós tárgyalásokat.
Nehammer ugyanis a választási kampányban azt ismételgette, hogy „FPÖ ja, Kickl nein”. Ezzel megnyugtathatta és megtarthatta a saját mérsékelt szavazóit, akik nem mentek el az FPÖ-s koalíció fenyegetése miatt a gazdasági liberális NEOS-hoz; és az FPÖ-re nyitottabbakat is, akik megnyugodhattak, hogy nem az FPÖ diagnózisaival és javaslataival van a baj, és adott esetben áthidalhatóak a nézetkülönbségek. Ez egyben biztosította is Nehammernek, hogy ő kapja meg a választások után a köztársasági elnöktől a kormányalakítási megbízást – hát hiszen megmondta, hogy Kickllel ő nem. Azaz: ez az egyetlen racionális felkérés, minek vesztegetni az időt egy úgyis kudarcos Kickl–Nehammer tárgyalási körrel. A fegyver azonban visszafelé sült el: mivel a cukorkakoalíciós tárgyalások elbuktak, Nehammernek nem maradt más útja, mint visszalépni. Ő Kickllel nem tárgyalhatott, a Kickl nélküli FPÖ-nek pedig annyi a realitása, mint itthon a Gyurcsány nélküli DK-nak. Nehammer vette tehát a kalapját, pártjában pedig úgy érezték, ez elég is lesz. Így már tárgyalhatnak a kisebbik koalíciós partner szerepéről az FPÖ-vel.
Christian Stocker, a párt korábbi, Nehammerhez lojális főtitkára lett a párt új elnöke és a tárgyalódelegáció vezetője. Apró bökkenő: korábban ő is Nehammer nézeteit osztotta és ismételgette Kickl nemzetbiztonsági kockázat voltával kapcsolatban. (Amikor egy újságíró kérdezte a pálfordulásáról, annyit felelt, hogy a Kickllel kapcsolatos aggodalmai nem változtak, csak annyi történt, hogy most mást tesz, mint amit mondott.)
Az FPÖ-vel való tárgyalás megkezdésének mégsem volt alternatívája: a három hónapja húzódó koalíciós tárgyalások ugyanis csak az FPÖ-t erősítették:
január elején a közvélemény-kutatásokban már 38 százalékon állt Kickl pártja, vagyis csaknem 10 százalékpontot javított a választások óta, az ÖVP pedig beesett 20 százalék alá. Új választások kiírásával csak egy még erősebb FPÖ-t és még rosszabb tárgyalási pozíciót kockáztattak volna.
Ez a felállás az előző tárgyaló kört szétfeszítő gazdasági kérdésekben pikk-pakk megegyezett: néhány nappal a tárgyalások megkezdése után már ki is hirdették a 2025-ös 6,4 milliárd eurós megszorító csomagjukat, amelyet az Európai Bizottságnak is megküldtek, elhárítandó a túlzottdeficit-eljárás rémét. Ezzel a megelőző három hónap huzavonája miatt már ideges választókat is meg akarták nyugtatni: ha gazdasági (és amúgy migrációs) kérdésekben ez a két párt természetes szövetségesek, akkor a többi kérdésben – jogállamiság, EU, média, Oroszországgal való viszony, védelempolitika, Covid-vizsgálóbizottság – is meg fognak tudni egyezni.
Igen ám, de pont a kék–türkiz tárgyalásokkal miatt újfent felpörgött a demokratikus aggodalom – csak most nem Kickl ostorozta a többi pártot, hanem a mainstream demokratikus pártok és holdudvaruk kongatta a vészharangot.
A Kickltől félő választók az ÖVP–SPÖ–NEOS-koalíció meghiúsulása miatt természetesen joggal érezhették átverve magukat, a liberális és baloldali sajtóban – bár az opció benne volt a pakliban – mindenhol az ÖVP „180 fokos fordulatáról”, „hitelességi problémájáról” cikkeztek. Az aggódó értelmiségiek és médiamunkások széles ecsetvonásokkal festették a falra az ördögöt, amelynek neve: orbanizálódás (Orbanisierung).
Ez a félelmük annyiban megalapozott, hogy Kickl valóban többször elmondta, hogy példaképének tekinti Orbánt, úgy ideológiai kérdésekben (#nomigration, #nogender, #nowar), mind a politikai rendszer radikális átalakításának ambíciójában. Az európai parlamenti választások után együtt alapították meg a Patrióták Európáért frakciót, és mindkét politikusnak növelné a mozgásterét az európai térben, ha együtt ülnének ott kormányfőként a Tanácsban.
Kickl és Orbán is szemmel láthatólag tudatosan élnek a brüsszeli vagy honi mainstream liberálisok provokálásának az eszközével: Orbán például akkor, amikor Brüsszelt Moszkvához hasonlítja vagy kevert fajú népekről beszél; Kickl, amikor ökokommunistákról és EU-őrületről beszél, esetleg népkancellárnak szólítja magát. Utóbbin menetrendszerűen háborodik fel a bécsi értelmiség. Épp csak azt felejtik el, hogy nemcsak Hitler nevezte magát népkancellárnak, de Ausztria második világháború utáni történetében többen is: az ÖVP-s kancellár Leopold Figl és két SPÖ-s is: Bruno Kreisky és Alfred Gusenbauer. Ha a hitleri asszociációkat leválasztjuk róla, akkor valami egészen banálisan populistát jelent a szó. Sőt, demokratát: hogy a kancellár a népével egy. Annyiból persze nem ártatlanok ezek a provokációk, hogy egyik funkciójuk a nemzeti radikálisoknak tett gesztus: a párt nem radikális támogatóit nem háborítja fel (vagy jobban felháborítja a liberális elitek hangos felháborodása), a nácik pedig veszik és köszönik az üzenetet. Mindezt tovább hitelesíti, hogy az FPÖ bizonyítottan közeli kapcsolatot ápol a neonáci és identitárius mozgalmakkal, sőt 2016-ban az orosz elnök Egységes Oroszország pártjával kötött barátsági és együttműködési szerződést. A 2017-es – Kickl belügyminiszterségének idejére eső – titkosszolgálati botrány alapján Oroszországgal is. Mindezek alapján megalapozottnak tűnik, hogy Kickl kancellárként komoly kihívást intézne a liberális demokrácia ellen.
Azonban a legfontosabb osztrák–magyar különbség és egyben az orbanizálódás elleni legnyomósabb érv az eltérő intézményes mozgástér. A Fidesz–KDNP 2010-ben a szavazatok 52 százalékával megszerezte a parlamenti mandátumok kétharmadát, így belekezdhetett a teljes demokratikus intézményrendszer átalakításába. Az FPÖ-nek még az ÖVP-vel együtt is csak a mandátumok 59 százaléka lenne a birtokában, márpedig egyszerű többséggel Ausztriában sem lehet mélyreható intézményi változásokat eszközölni.
Kormányon szembejön a valóság: az intézményes környezet, köztük az EU-tagság megszabják a radikális ambíciók korlátait.
Sebastian Kurznak 2021-ben épp azért kellett távoznia kancellári posztjáról, mert Ausztriában működött a jogállam (azaz a hatalom kontrollja): az ügyészség a kormánypártnál folytathatott házkutatást és vezető kormánypárti politikusok ellen nyomozhatott.
Mindezek ellenére a németországi vitákhoz hasonlóan a téteket az egekben határozták meg: ha jön Kickl, oda a második köztársaság.
Visszatérő érv volt az aggódó publicisztikákban, hogy azért nem szabad az FPÖ-t a hatalom közelébe engedni, mert a választók 71 százaléka nem rájuk szavazott, vagyis nem akarja. Erre az állításra épült például a Restart 71%! című petíció, amelyben a 37 ezer aláíró azt követelte, hogy az ÖVP, az SPÖ és a NEOS vegyék fel újra a tárgyalásokat. Indoklásuk egyik pontja szerint távol kell tartani a kormányzati hatalomtól azokat, akik „autokratáknak és a demokrácia ellenségeinek a kegyeit keresik és velük közösködnek”. A 71 százalék ugyanakkor furcsa érv. Nemcsak azért, mert az ÖVP elmúlt 25 éve alapján nehezen állítható, hogy az összes ÖVP-választó egy kék–türkiz koalíció ellen volna. Azért is, mert olyan országokban, ahol az erőviszonyok és/vagy a választási rendszer miatt koalíciós kényszer van, a választások után véglegesedik, milyen koalíció lehetséges matematikailag, világnézetileg, politikailag. 2021-ben például egyetlen olyan tiltakozást sem olvashattunk Németországban, hogy „a választók 74 százaléka nem akarta Scholzot kancellárnak”. Nem akarta, ez igaz, azért szavazott más pártra, mint az SPD, de ő nyert 25,7 százalékkal, és hozott össze egy koalíciót.
Ezen a ponton felvetődött a kérdés: a koalíciós partner ÖVP mennyire lenne partner a fékek és ellensúlyok leépítésében? Stocker például vörös vonalaknak nevezte meg az európai uniós tagságot, az orosz befolyás elleni küzdelem fontosságát és a jogállamiságot. Persze az FPÖ-nek, amíg vezet a pollokban, komoly zsarolási potenciálja volt: ha az ÖVP nem úgy táncol, ahogy az FPÖ fütyül, akkor inkább legyenek előrehozott választások.
Ez a dinamika erősödött fel az elmúlt héten és vezetett szerdán a kék–türkiz koalíciós tárgyalások bukásáig.
A lóvásár, avagy az ÖVP mint az orbanizálódás gátja
Hétfőn kiszivárgott egy kétoldalas ÖVP-papír, kvázi ultimátum, egy vörösvonal-katalógus azokról az alapvetésekről, amikben a Néppárt nem enged. Ebben a dokumentumban olyan kitételek szerepelnek, amelyek mindegyike vörös posztó lehetett Kickl számára: például az EU-val való viszony (a kancellár és a miniszterek minden egyes álláspontját előzetesen kelljen egyeztetni, hogy Kickl ne legyen önjáró az EU-s intézményekben). Az ÖVP-papír elítéli Oroszország Ukrajna elleni háborúját, tételesen felsorolja a nemzetközi szerződéseket és nemzetközi bíróságokat, azok határozatait, amelyek kötik Ausztriát, és amelyek némelyikéről Kickl korábban nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy nem tervezi tekintetbe venni, ha osztrák érdeket sért. De szerepel benne a vélemény- és a sajtószabadság rögzítése, a bal- és jobboldali szélsőségek elleni küzdelem; és végül: ragaszkodás az európai rakétavédelmi rendszerben, a Skyshieldben való részvételhez. Legkésőbb ezen a ponton világossá válhatott mindenkinek, hogy itt már szó sincs kompromisszumkeresésről. Nincs visszaút, a kocka el van vetve.
Elképzelhető, hogy ez az ideológiai-elvi katalógus csak akkor látott napvilágot, amikor a Néppárt számára is nyilvánvalóvá lett, hogy amin a tárgyalások megakadtak, az reparálhatatlan: a miniszteri posztok kérdése. S ha már így alakult, jól jött, ha inkább ideológiailag indokolják meg a szakítást.
A február 4-én élessé vált konfliktus szerint ugyanis az FPÖ maga számára követelte többek között a belügyminisztériumot (aminek része a biztonság és a menekültügy) és a pénzügyet, továbbá Kickl magánál, a kancellárián akarta tartani az EU-ügyet is. Az ÖVP ehhez már nem adta volna a nevét. Egyrészt önérdekből, másrészt az, hogy a belügyminisztérium, amely a rendőrséget és a titkosszolgálatokat felügyeli, az orosz kapcsolatokkal rendelkező FPÖ kezében legyen, horrorforgatókönyvnek látszott. Kompromisszumos javaslatként felvetették, hogy válasszák ketté a belügyet: az FPÖ kapja meg belőle a neki oly fontos menekültügyi és migrációs részt, a rendőrség és a titkosszolgálat pedig legyen az ÖVP-é. Ebbe azonban Kickl nem ment bele (a rendőrség felügyelete talán a szélsőjobbos szcéna védelme miatt is fontos lehetett neki).
Kívülről ez az egy hétig tartó, tárcákon való izmozás lóvásári egyezkedésnek hatott.
Mi jön most?
Kiderült: Kickl az elszántabb, hisz saját elsőbbségében és radikális javaslataiban. Akár azon az áron is, hogy bedobja a törülközőt. Szerdán megtette, este már új választások kiírását követelte – ám ezzel kockáztat is. Ahogy Pogonyi Szabolcs a Partizán február 7-i adásában érvelt: bár tény, hogy magasan vezet az FPÖ a közvélemény-kutatások szerint, korántsem biztos, hogy meg tudja győzni a választóit: nem az FPÖ kompromisszumképtelensége volt a koalíciókötési kudarc oka. Ha új választások lesznek, azokat legkorábban május végére lehet kiírni.
A másik opció, hogy újra felveszik a tárgyalások fonalát az azt január elején elejtő „cukorkák”. Az elmúlt két hétben, és különösen az utóbbi napokban az SPÖ és a NEOS vezetői is jelezték nyitottságukat erre. Olyannyira, hogy Kickl szerint folytak is tárgyalások a háttérben. Ez a forgatókönyv megnyugtatná a liberális eliteket, elvégre ezt követelték január eleje óta. A felállás komolyan vehetősége azonban a történtek fényében már erősen kérdéses. Ahogyan az is, ki vezetné az országot, és miért ígérne ez most stabilabb kormányzati kimenetet, mint a szeptemberi választást követő terméketlen hónapokban.
A gordiuszi csomó átvágására egy ÖVP–SPÖ–NEOS–Zöldek által jóváhagyott szakértői vagy a szocdemek és a Zöldek által kívülről támogatott kisebbségi ÖVP–NEOS-kormány lehetősége is felvetődött. Alexander Van der Bellen szerda esti sajtótájékoztatóján azt mondta, a következő napokban találkozik a pártok vezetőivel, hogy kiötöljék, a négy opcióból melyik a legjobb az országnak.
A következő hetek sok izgalmat tartogatnak, sokan még Sebastian Kurz visszatérését is pedzegetik.
Három dolog azonban biztos.
- Ismét bebizonyosodott: a radikális jobboldal menetelése nem egyenes vonalú. Ahogy Wilders és Meloni esetében, úgy Kickl radikális ambíciói is koalíciós korlátokba ütköztek. A Patrióták Európáért EP-frakcióból – legalábbis néhány hónapig – mégsem lesz Orbán mellett más kormányfő.
- Az elmúlt hónapok osztrák koalíciós hercehurcái felvonultattak egy rakás demokráciaértelmezést és demokratikus dilemmát – olyanokat is, amilyenektől mi 15 év Orbán-rezsim után már elszoktunk.
- Az osztrák politikai elit az elmúlt öt hónapban látványossá tette, milyen a képviseleti demokrácia és a koalíciós politizálás a gyakorlatban.
Hogy ez bizakodóvá tesz-e minket, az persze már egészen más kérdés.
Nyitókép: Herbert Kickl, az FPÖ elnöke távozik az Alexander Van der Bellen osztrák államfővel tartott megbeszéléséről Bécsben 2025. január 6-án (fotó: MTI/EPA/Max Slovencik)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
