Puzsér Róbert: A nemzeti minimum igénye
A közéleti narratívaalkotás felelősei nem engedhetik át a következő fordulat megvalósítását is az újraszerveződő politikai osztálynak: aktív szerepet kell vállalniuk az új rendszer szellemi és intézményi alapjainak megalkotásában – véli Puzsér Róbert. A publicista januárban indított vitasorozatunkba szánt írásában vázolja azt is, szerinte hogyan kellene létrehozni a nemzeti minimumot. Mi több: programot is hirdet ennek megvalósítására.
Lányi András és Deme Zoltán a Válasz Online felületén közölt írásában egyaránt kifejezésre juttatta annak szükségességét, hogy a pártpolitikán kívül álló szféra végre megszervezze magát. Lányi úgy fogalmaz, hogy „a fennálló viszonyokon túlmutató cselekvési program megalkotása jellegzetesen értelmiségi feladat”, Deme pedig ehhez nagyon hasonló elvárást fejez ki, amikor azt írja: „nekünk, felelős polgároknak kellene gondoskodnunk arról, hogy megszülessen az itiner a Negyedik Magyar Köztársaság felállításához”. Diagnózisukat annyira helytállónak, felelősségvállalásukat pedig annyira követendőnek tartom, hogy
szándékomban áll továbbmenni az általuk kijelölt úton,
és olyan kezdeményezéssel élni, amely elodázhatatlan feladatot ró azokra a független gondolkodókra és közvéleményformálókra, akik rendszerváltásban reménykednek Magyarországon. Hogy mi volna ez, és miért szükséges? Ezt kísérlem meg az alábbiakban kifejteni.
Az elitek az elmúlt harmincöt évben két rendszerváltást vezényeltek le, amelyek következménye a rablóprivatizáció két hulláma és a magyarság felzárkózásának elszabotálása lett. Ha ebből értelmes tanulság levonható, akkor az az, hogy a felelősségtudatos értelmiség nem hagyhatja, hogy a politika az újabb rendszerváltást is zárt ajtók mögött és társadalmi elvárások nélkül hajtsa végre. A közéleti narratívaalkotás felelősei nem engedhetik át a következő fordulat megvalósítását is az újraszerveződő politikai osztálynak: aktív szerepet kell vállalniuk az új rendszer szellemi és intézményi alapjainak megalkotásában, mert bár Magyarországon nagyon erőtlen a civil szféra, ebbe a helyzetbe nem szabad belenyugodni.
Einstein szerint az őrültség definíciója: újra meg újra ugyanazt tenni, és más eredményt várni. Azzal a néppel, amely nem tanul a történelméből, az menthetetlenül megismétlődik. Az 1989-es és a 2010-es rendszerváltások önkényesen, a magyarok feje fölött zajlottak, nem csoda, hogy az így születő rendszerek ezek mintájára korrupt, zsákmányra éhes és despotizmusra hajlamos elitek kiszolgálóivá váltak. A következő rendszerváltásnak új szellemi és erkölcsi alapokon kell lezajlania:
a rendszerváltó elit többé nem kaphat szabadkártyát mindenhez és bármihez, amit az érdekei megkívánnak.
Ennek érdekében hazai értelmiségieknek meg kell határozniuk egy olyan kulturális és politikai minimumot, amely nemzeti konszenzust képez, és amelyet, bármilyen politikai garnitúra jusson is hatalomra, a nyilvánosság erejével feltétlenül kikényszerítenek – ennek megalkotása a következő rendszerváltás előkészítésének legfőbb feladata, amelynek elvégzéséhez a résztvevőknek túl kell lépniük a folyamatok puszta véleményezésének szűkös szerepfelfogásán, és nagyobb tartalmi felelősséget kell vállalniuk a következő rendszer mibenlétéért, mert ezt a munkát helyettük senki nem végzi el.
A hazai illiberalizmussal szemben szerveződő együttműködés az 1936-os francia népfront mintájára a polgári jobbközéptől a marxistákig terjed – funkciója nem az, hogy a sokféle világnézetből közöset gyúrjon, hanem hogy olyan gondolati és cselekvési minimumot határozzon meg, amelyet valamennyi együttműködő erőfeszítés nélkül érez a magáénak, és amelynek érvényesítését hajlandó a politikából kikényszeríteni. Hatalomtól független szereplők csoportjának szükséges demokratikus módon létrehozniuk egy konszenzuális tartalmú iratot, amely a következő rendszerváltás politikai alapját képezi majd. A kezdeményezés értelmében rendszerfüggetlen szereplők tanácskozó tesületet alkotnak a szóban forgó deklarátum megalkotására, melynek során mindegyikük három vétó lehetőségével rendelkezik a szöveg tartalmára vonatkozóan, mert nem az a munkafolyamat célja, hogy eltérő világnézetű emberek meggyőzzék egymást a maguk igazáról, hanem hogy olyan írott anyag szülessen, amelyet valamennyi megjelent személy erőfeszítés nélkül a magáénak érez. A nyilatkozatban a szöveg megalkotóinak minimális feltételeket kell részletezniük az új alkotmányozás módjára, a közjogi rendszer bázisfeltételeire és a következő korszak nemzetstratégiájára vonatkozóan. A deklarátumnak nem az a funkciója, hogy meghatározza, milyen rendszer legyen Magyarországon, hanem az, hogy minimális feltételek mentén kinyilvánítsa, milyen rendszer ne legyen: ne legyen oligarchia, ne legyen kleptokrácia, ne legyen autokrácia. Ideális volna, ha az állásfoglalás szövegének megalkotása helyszíni közvetítés nyomán a nyilvánosság előtt zajlana.
hirdetés
A nyilatkozat megfogalmazásának munkafolyamata véletlenül sem egy újabb szektás szeánsz, ahol a törzsfőnökök a beavatottak szűk körének politikai identitást diktálnak, hogy aztán meghirdessék a következő messianisztikus projektjüket. Nem a hatalmi elit és nem a jól körbebástyázott szellemi arisztokrácia kiváltsága, hogy keretet adjon arra vonatkozóan, mi lesz Magyarország sorsa, hanem azok felelőssége ez, akik a hatalomtól független kapcsolatban állnak a társadalommal, és hajlandóak felelősséget vállalni a jövőért. Nem elég az értelmiségnek rezignáltan nyugtáznia, hogy újabb lopakodó rendszerváltás zajlik a magyarok feje fölött, és hogy a politikusok már megint évtizedekre lenyúlják a történelmet. Ha a közvélemény ismét statisztaszerepbe kényszerül, ha megint az elitek belső alkui határozzák meg az ország sorsát, akkor a magyarság harmincöt év múlva is a korrupció és a közgyűlölet posványában gázol majd.
Elég volt a felelősség-áthárításból, elég volt a tehetetlen nyavalygásból.
Ha a magyarság jövőt akar, akkor le kell vonnia a múlt tanulságait. Az értelmiség nem engedheti, hogy a következő politikai fordulat is hatalmi csereüzletek, oligarchák közti piaci átrendeződések és holdudvarok stafétaváltásai nyomán folyjon. Ha felelősségtudatos polgárok nem hajlandóak minimális feltételeket szabni a politikának, akkor a következő rezsim sem lesz különb, mint az előző kettő – legfeljebb más lesz az arculata, a propagandája meg a klientúrája. A nemzeti minimum megalkotásának nem az a célja, hogy újabb politikai márkát alapítson, hanem hogy lefektessen egy olyan világos és széles eszmei-kulturális alapon álló konszenzust, amelynek a megszegését a hazai közvélemény politikai bűnként könyveli el.
Ha a hazai értelmiség nem ragadja meg ezt a történelmi pillanatot, akkor megérdemli a sorsát – de vajon a magyarok is megérdemlik-e ugyanezt, vagy különb értelmiséget érdemelnének? Ha a következő rendszer is ugyanúgy fest majd, mint az előző kettő, akkor a magyarságnak befellegzett. Nem a politikusok a hibásak: ők soha nem különbek annál, mint amilyennek a társadalom kényszerítő ereje lenni hagyja őket. Ha a magyarok megint odavetik nekik a teljes szabadságukat, ha nem várnak el tőlük semmit azon kívül, hogy ne legyenek olyan rosszak, mint az elődeik, akkor értelmetlen változást várni a jövőtől. A kérdés tehát az: hajlandó-e az alulfejlett polgárság legalább részben felnőni a felelősségéhez? Hajlandó-e az értelmiség végre nem pusztán a hatalom viselkedését kommentálni, hanem egyértelműen deklarálni, hogy mi az, amit megkövetel, és hogy mi az, ami többé nem fér bele? Ha nem hajlandó, akkor az új garnitúra is azt folytatja majd, amit az elődei: saját hatalmának bebetonozását, a társadalom kiszolgáltatását, a közvagyon kisajátítását és a közérdek magánérdekké hamisítását.
A nemzeti minimum megalkotása nem politikai performansz, nem egy újabb értelmiségi klub születése, hanem annak a történelmi pillanatnak a megragadása, amikor rendszerfüggetlen polgárok végre kimondják:
nincs több kitöltetlen csekk, nincs több szabadrablás, nincs több sunyi gengszterváltás.
Ha ezt az elhatározást a résztvevők a maguk szabadságának kis köreiből kiindulva nem tudják közösségi és társadalmi konszenzussá formálni, ha nem tudják a nyilvánosság szemében ikonikussá tenni, hogy a magyarok a magukénak érezzék, és a tartalmának teljesülése érdekében a politikára nyomást gyakoroljanak, akkor az újabb harmincöt év sem hozhat az országnak mást, mint az eddigi és jelenlegi lopakodó leépülést. Ebben a történelmi pillanatban válik szükségessé egy olyan fundamentum megalkotása, amelyre a következő rendszer tisztaságát és tisztességét építeni lehet. Ha a hazai értelmiség most elszalasztja ezt a lehetőséget, akkor újabb generációk süllyednek majd tovább a politikai nihil egyre reménytelenebb mélységeibe. Aki most nem cselekszik, maga is felelős lesz azért, ha a magyarság még egy nemzedék felnövekvése után is ugyanitt tart majd: ugyanebben a depresszióban és tehetetlenségben. Aki most tétlen marad, az utókor ítéletét viseli majd, és senki nem lesz, akire a magyar jövő elveszejtésének felelősségét átháríthatja.
Nyitókép: A Parlament Budapesten. Fotó: Válasz Online / Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
