Teiresziász esete a Nemzetközi Büntetőbírósággal
Egyre több szó esik kormánykörökben arról, hogy Magyarországnak ki kellene lépnie a Nemzetközi Büntetőbíróságból (ICC). Nemzetközi jogász vendégszerzőnk a probléma mélyére néz és megállapítja: ez a lépés nem csupán mélyen erkölcstelen, de aláásná a magyar alkotmányosságot is, ráadásul közvetlen veszélyt jelenthetne magyar állampolgárokra. Háttér.
2002. július elsején, amikor a Római statútum (a Nemzetközi Büntetőbíróság alapokmánya) hatályba lépett, a világpolitika II. világháború utáni keretei észrevétlenül, de gyökeresen megváltoztak. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a világ közvéleményének nagyobbik része szerint valóban léteznek olyan bűncselekmények, amelyek elkövetése miatti felelősségre vonás alól még az államok nagy hatalmú vezetői sem mentesülhetnek. A nürnbergi per óta addig eltelt évtizedeket ugyanis a büntetlenség – helyesebben a büntethetetlenség – kultúrája jellemezte. Ezt a jelenséget egy végtelenül cinikus mondással írták le akkoriban: ha megölsz egy embert, börtönbe kerülsz. Ha megölsz tízet, soha nem szabadulsz onnan. Ha megölsz százezret: meghívnak Genfbe a béketárgyalásokra.
E mondás keserűsége mögött egy viszonylag közismert, de korántsem egyszerű nemzetközi jogi sajátosság áll: az eljárási immunitás, vagy magyarul mentességek rendszere. Nemzetközi jogi értelemben minden állam szuverén, bár ez a szuverenitás soha nem jelentett korlátlan hatalmat, „csak” az elérhető világi hatalom maximumát. Mivel ezt a maximumot a modern viszonyok között minden állam szuverenitása eléri – hiszen ha kevesebb hatalmat jelentene, azt már nem lehetne szuverén hatalomnak nevezni – ezért az államok szuverenitása egymással egyenlő. Ebből az egyenlőségből fakad, hogy a szuverének között nincs jogi értelemben vett hierarchia, ezek egymással egyenlőek és egymásnak nem lehetnek alávetettek. Az egyik állam hatalma tehát nem állhat a másik állam hatalma alatt, és ez valamennyi hatalmi ágra igaz. Ebből pedig az következik, hogy egy állam végrehajtó hatalmának képviselője, pláne vezetője nem állhat egy másik állam igazságszolgáltatási hatalma alatt, azaz nem indulhat ellene más államban büntetőeljárás. Így tehát, ha
egy állam vezetése a saját területén, a saját állampolgárai ellen követ el bűncselekményt, ezért csak a saját állama bíróságai előtt vonható felelősségre.
E rendszer eredendő, természetjogi hibájára a II. világháború, a holokauszt, a gulagok és a totalitárius őrület egyéb rettenetei mutattak rá. Amikor az állam vezetése modern Kreónként képes a felfoghatatlan embertelenséget pozitív jogi kötelezettséggé tenni, akkor a nemzeti bírónak megszűnik a lehetősége, hogy a jogalkotót felelősségre vonja. Hiszen a bíró nem alkotja, hanem alkalmazza a jogot – és ha az így alkotott pozitív jog az alapvető erkölcsi parancsok félretételét, vagy egyenesen a tömegpusztítást írja elő, akkor vagy a jog fogalmát kell újragondolnunk, vagy át kell törnünk az immunitás falát. (Hogy ez a gondolat mennyire nem spekulatív, azt a nürnbergi perek közül a náci jogászok elleni eljárás igazolja, amelynek üzenetét az Ítélet Nürnbergben című film közvetítette a McCarthy korszak Amerikája, és minden későbbi utód számára.)
A nürnbergi perek hagyatékaként ezért lényegében azonnal, még az 1940-es évek második felében radikálisan megváltozott a nemzetközi jog. A szuverenitás alapvető védelmének érdekében (ami túl fontos ahhoz, hogy egyetlen oldal által használandó politikai frázissá üresedjen) az állami immunitás rendszerét fent kellett, és fent is kell tartani, de a nemzetközi közösség úgy döntött, hogy
néhány, közösen meghatározott bűncselekményt elkövető személyekkel szemben nemzetközi büntetőbíróságok járhatnak el,
és egy ilyen nemzetközi fórum előtt az immunitás már nem jelenthet védelmet. Ez lett a hivatalos minőség irrelevanciájának elve – ami azonban csak nemzetközi törvényszékek előtt érvényesülhet.
Ilyen nemzetközi törvényszéket viszont nem sikerült felállítani közel ötven éven keresztül, annak ellenére, hogy az ENSZ Közgyűlés, rögtön megalakulása után, három legsürgetőbb feladataként a népirtás tilalmának elfogadását, az emberi jogok nemzetközi szabályozását és egy ezek felett őrködő nemzetközi büntetőbíróság létrehozását határozta meg. Az első kettő 1948 decemberében kimondatott, a harmadik – a nemzetközi büntetőbíróság felállítása – azonban a hidegháborús viszonyok miatt ötven évre süllyesztőbe került. Egy ötvenes években alkotó amerikai jogászprofesszor írása szerint a büntetőjogi tilalmak úgy születnek, hogy egy közösség, egy társadalom tagjainak kilencven százaléka elítél egy bizonyos magatartást. Úgy viszont nem lehet büntetőjogot csinálni, ha egy társadalom tagjainak egyik fele potenciális bűnözőnek látja a közösség másik felét. A hidegháború végével ez megváltozott.
hirdetés
A világ közvéleménye 1991-ben az első Öbölháborúban először követte élő tévéadásban egy háború eseményeit. Három évvel később ezek a képsorok éppen folyamatban lévő etnikai tisztogatásokról és népirtásokról szóltak. Utólag, a szakirodalom többsége szerint a srebrenicai, de különösen a ruandai tragédia mérsékelhető lett volna, ha például az Egyesült Államok kormánya nem fél a „g-betűs szótól”, azaz időben merte volna felvállalni a genocídiumnak minősítést, és az ezzel járó erkölcsi és jogi feladatokat. Ez a bénult döbbenet a kor nyugati közvéleményében még más hatást váltott ki, mint a mai post-truth világban tenné – popkulturális illusztrációként elegendő itt a Scorpions zenekar ruandai gyermekek megsegítését célzó kampányára gondolni, amelynek alapja White Dove címen a Gyöngyhajú lány csodálatos dallama lett.
A világ közvéleményében tehát újra megjelent az igény arra, hogy a soá utáni „soha többé” ígérete ne üres frázis legyen. A globális ellenségkép eltűnésével a kilencvenes évek végére nem az volt a kérdés, hogy miért kellene létrehozni egy állandó, globális hatáskörű nemzetközi büntetőbíróságot, hanem az, hogy mi szól ez ellen. Erre még a legelvetemültebb politikusok részéről sem születhetett az a válasz, hogy „népirtást és háborús bűntetteket akarunk elkövetni”, hanem legfeljebb a szuverenitás védelmének egyes aspektusai merülhettek fel érdemben. Éppen ezért a szuverenitásvédelmi elemek – a jogalkotók jól megfontolt önvédelmi intézkedéseként – domináns szerepet kaptak a Római statútumban. Az eljárásban a politizáltság tehát annyiban jelenik meg, amennyiben a tárgyalás előkészítő szakaszában a politikai aktorok még különböző eszközökkel megakadályozhatják a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának kiteljesedését, a tárgyalás lefolytatását. Végül azonban temérdek kompromisszum árán, igen bonyolult eljárási és joghatósági rendszer által „kordában tartva” 1998-ban megszületett a Római statútum, amely 2002. július elsején hatályba is lépett. Ezzel végre ezen a területen is megtörtént az 1945 óta várt áttörés. A vizsgálatba bevont helyzetek felett nincs állami ellenőrzés, de az egyes vádlottak megnevezése erős bírói kontroll alatt álló, és lefektetett jogi előírásokkal részletesen szabályozott rendszerben történik.
A bevezetőben említett csendes, de forradalmi változás tehát abban állt, hogy a világ országainak többsége a kétezres évek elejére egyetértett abban,
létezik olyan erkölcsi minimum, amelynek áthágásáért még a legmagasabb állami méltóság betöltése sem jelenthet jogilag releváns kimentési okot.
Jelen pillanatban ezért a világ országainak 70 százaléka részes fél a Római statútumban, azaz tagja a Nemzetközi Büntetőbíróságnak (ICC). Ezzel mindenkori politikai elitjeik személyes felelősségvállalása mellett, a leghatározottabban azt üzenik a világ többi állama felé, hogy nem áll szándékukban népirtás, emberiesség elleni vagy háborús bűntett végrehajtása, és hogy megbüntetik azt, aki az ő területükön ilyet követne el. Magyarország ma (még) ilyen ország.
Természetesen a világpolitika ritkán fekete-fehér, ezért azt is meg kell említenünk, hogy a kimaradó 30 százaléknyi ország a világ lakosságának több, mint felét jelenti, olyan nagyhatalmakkal, mint az USA, Oroszország, Kína, Indonézia vagy akár számos arab ország mellett Izrael. A két tábor közötti határok mára elég merevnek látszanak – az új ICC-csatlakozás ritka, de nem példa nélküli. (2023-ban Örményország és 2024-ben Ukrajna csatlakozása a legutóbbi példák.) Az utóbbi időkben többször belengetett magyar kilépés mindazonáltal egy újabb mélypontra lökné a sokat szenvedett magyar külpolitikai viszonyokat. Összehasonlításul: a mai napig mindössze négy állam lépett ki a statútumból, közülük ketten – Gambia és a Dél-afrikai Köztársaság – néhány hónap után visszatértek. Így tehát csak két olyan ország van, amely érdemben „lerázta” magáról a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát: Burundi és a Fülöp-szigetek. Mindkettő úgynevezett „situation country”, azaz olyan ország, ahol az ICC eljárást indított folyamatban lévő bűncselekmények miatt.
Donald Trump második ciklusának nyitányaként számos olyan intézkedést hozott, amelyek alátámasztani látszanak egy új világrend születését hirdető nézeteket. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a mai nemzetközi jogrend lényegesen tágabb kört fog át, mint akár negyven évvel ezelőtt, és a rezilienciája is sokkal magasabb, részben például új, nem állami szereplők belépése miatt. Nem jósolható meg biztosan, hogy a változó világrend eredményeként milyen politikai erővonalak, és ezek mentén új jogi szabályozások alakulnak majd ki. Ám a kétségek között is felrajzolhatóak azok a keretek, amelyeket az emberek többsége minden bizonnyal nem szeretne lebontani egy mégoly szuverenista, szép új világban sem.
Ebből a szempontból a legegyszerűbben megfogalmazva:
a Nemzetközi Büntetőbíróság a legnagyobb emberi gonoszság elleni jogi fellépés eszközei mögött álló védőháló.
Az ilyen szuperlatívuszba tett állítást a mai olvasó szereti némi kétkedéssel fogadni. A cáfolat sajnos tragikusan egyszerű lenne, ha az ítéletekből vagy a nyomozati anyagokból itt idéznénk a szüleik agyonverésére kényszerített gyerekek, a családjuk szeme láttára megerőszakolt és meggyilkolt édesanyák, az érzéstelenítés nélküli, brutális csonkolásokkal szándékosan meddővé tett „ellenséges polgári lakosság” eseteit. Ezek ráadásul nem marginális esetek: egy emberiesség elleni bűncselekmény például azt jelenti, hogy ilyen és ehhez hasonló cselekmények elkövetése tipikussá válik, egy-egy atrocitás alkalmával tömegesen, széles körben vagy módszeresen, egy politika részeként követik el azokat.
A Nemzetközi Büntetőbíróság rendszere lehetővé teszi, hogy egy állam vezetői megbűnhődjenek olyan cselekmények miatt, amelyeket egy Római statútumban részes fél területén követnek el – függetlenül attól, hogy a saját államuk nevében vállalták-e ezt a terhet. A bonyolult joghatósági szabályok morális üzenete végtelenül egyszerű: senkinek – és tényleg senkinek – nincs joga más népet elpusztítani. Még akkor sem, ha ezt a saját államának saját maga által alakított jogi szabályai ezt lehetővé, horribile dictu kötelezővé teszik. Erre nincs, és nem is lehet felhatalmazása egyetlen vezetőnek sem:
„Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket. / Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő / Lehet, mely engem istenek nem változó / Íratlan törvényét áthágni kényszerít. / Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, / De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.”
(Szophoklész: Antigoné. Részlet. Trencséni-Waldapfel Imre fordítása)
Egy tömeggyilkosság tehát nem szuverenitási kérdés, hiszen nem része a szuverenitásnak mások kiirtásának a joga. Még a saját állampolgárok kiirtásának joga sem az. Elképesztő és félelmetes, hogy ezt a mondatot a magyar nyilvánosság felé címezve 2025-ben le kellett írnom. Ez nem a nyugati, liberális minimum. Ez nem a woke Szophoklész sorosista támadása.
Ez az alapvető emberi minimum, keresztények, zsidók és muszlimok számára az Isten képmására teremtett ember elidegeníthetetlen méltóságának legelemibb védelme.
Ez az emberi méltóság az alapja minden ma létező szabadságjognak, és számos más alkotmányos értéknek, amelyek modern világunkat meghatározzák. Ezért az is egyértelmű, hogy az alkotmányos önazonosságunk részeként gondolunk a súlyos, tömeges, úgynevezett atrocitás bűncselekmények elutasítására. Így az Alaptörvény R) cikke értelmében minden magyar állami szerv köteles az ebben foglalt értékek megvédésére.
Ha a magyar külpolitika irányítói a Nemzetközi Büntetőbíróságból való kilépés lehetőségét vizsgálják, és csak magát a statútumot veszik ehhez figyelembe, a 127. cikk alapján meg fogják találni a pozitív jog adta kilépési lehetőséget. Ez tehát önmagában jogszerű lenne. Mindazonáltal talán még nem késő, hogy a mai jogalkotó, Kreón végzetes hibáját elkerülve felismerje, hogy a „legbiztonságosabb a fennálló törvényt halálig védeni”.
Hiszen a Nemzetközi büntetőbíróságból való kilépés üzenete a fentiek szerint amellett, hogy
végtelenül erkölcstelen aktus lenne, egyúttal a magyar alkotmányos önazonosság sérelmét jelentené.
A figyelmet politikailag kínos kérdésekről elterelő kommunikációs gumicsontként elképesztően veszélyes, kétélű fegyver, amelynek hatását nem szavazatokban, hanem potenciális halálos áldozatokban lehet mérni. A büntetőjog megelőző, preventív szerepét figyelembe véve, Magyarország kilépésével jelentősen csökkenne a magyar állampolgárok biztonsága és védettsége a legsúlyosabb bűntettekkel szemben. Így ugyanis megszűnne annak lehetősége is, hogy egy ellenséges, a Római statútumban nem részes, külföldi hatalom által magyar területen, magyar állampolgárok ellen elkövetett ilyen bűncselekmény miatt büntetőeljárás indulhasson az immunitást élvező külföldi állami vezetőkkel szemben.
Maga a kilépés a látszólag elérni kívánt célhoz képest ráadásul erősen kontraproduktív is, hiszen a statútum tele van olyan szuverenitásvédelmi eszközzel, amelyeket a magyar állam képviselői saját vagy szövetségeseik védelmében épp azért nem tudnak alkalmazni, mert huszonnégy évvel a magyar ratifikáció után még mindig nem hirdettük azt ki a magyar jog részeként.
Nyitókép: Dominic Ongwen ugandai hadúr perének tárgyalását figyelik a tévén az ugandai Lukodiban 2016 decemberében, Ongwent huszonöt éves börtönbüntetésre ítélték gyilkosságért, nemi erőszakért, kínzásért és más emberiesség elleni bűncselekményekért (fotó: Isaac Kasamani / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
