„Húsz év börtön vagy egy év front. Válassz!” – exkluzív riport ukrajnai orosz hadifoglyokkal
Oleg és Danijil. Huszonéves orosz katonák ukrán fogságban. Egy elhibázott visszavonuláskor kerültek az ellenség kezére. Társaikat megölték. Ők túlélték – ép testtel legalábbis. Nem ez az első alkalom, hogy lapunk lehetőséget kap hadifogoly-interjúkra, amelyek azért felbecsülhetetlenek, mert nyugati újságíró másképp nemigen beszélhet orosz katonákkal. A velük készített interjúkból kiderül, milyen módszerrel terelik a frontra azokat, akiket börtön fenyeget Oroszországban. Mint Oleget és Danijilt. Meg az is, mennyin múlik az élet a kelet-ukrajnai húsdarálóban – az egykori Wagner-katonák jótanácsain például. Exkluzív vallomás-riport egy ukrán nagyvárosból.
Szledsztvennij izoljator. Ismertebb nevén SzIZO. Szó szerinti fordításban: nyomozati elkülönítő. Az ukrán – és az orosz – büntetés-végrehajtási rendszer része. Ide helyezik a tárgyalásra váró előzetesben lévőket vagy a további nyomozást igénylő elítélteket. Hogy a társszervek elérhető távolságra legyenek, általában nagyvárosokban alakították ki őket. Kevés a szovjet örökség Ukrajnában, aminek hasznát veszik a háborúban. A SzIZO közéjük tartozik. A hadifoglyok miatt. Ha új anyag gyűlik össze, amivel az orosz katonákat perbe foghatják – háborús bűnök miatt például –, az öt ukrajnai fogolytáborból valamelyik SzIZO-ba kerülnek. Ha közel a kicserélésük ideje, és ki kell állítani a papírjaikat, akkor is. Nem tudjuk, interjúalanyaink ezek közül melyik kategóriába tartoznak. Ők sem tudják. Minden titkos. A helyszín is.
Kívülről ugyanolyan börtön, mint bármelyik. Hogy pontosan hol van, nem írhatjuk tehát le. Hosszas egyezkedés után ezt a kompromisszumot sikerül kialkudni: „évszázados történelme során sok rendszer büntetés-végrehajtása használta már”. Például az NKVD. Hadifoglyokat azonban nemigen fogadott még; őket elkülönítve tartják a többi rabtól, külön erre a célra kialakított részlegben, hiszen nemzetközi előírások érvényesek rájuk. Ha nem így lenne, akkor is vigyázni kell rájuk: Ukrajna csak értük cserébe kaphatja vissza orosz fogságba került katonáit.
Ellentétben az általunk 2023 decemberében meglátogatott nyugat-ukrajnai fogolytáborral, itt az újságírókra is más szabályok vonatkoznak. A börtönt nem tudjuk körbejárni, mint akkor. Még portrét sem tudunk készíteni a rácsos ajtós folyosón, ott ugyanis a rendes rabokat látogató rokonok ülnek. De még ha lenne is túra, sokban nem különbözne a korábban látottaktól: hálókörlet-kantin-műhely-tévészoba-orvosi.
Ezen csak kezdetben bánkódunk, így ugyanis sokkal több idő marad a foglyokat kérdezni. A szervezés alatt felmerült, hogy tudunk majd beszélni Kurszkban fogságba került sorozott tizenéves újoncokkal, de aztán kiderült: a riportunk helyszínéül szolgáló nagyvárosban már nincsenek ilyenek. Hazaküldték őket, több száz ukránért cserébe. Az ukrán BV-sek és a Hadifoglyokkal Való Bánásmód Koordinációjáért Felelős Parancsnokság (KSPPV) emberei azonban így is kitettek magukért:
két olyan huszonéves oroszt találtak önkéntes interjúalanynak, akik egy napon, ugyanott estek fogságba.
Nem ez az egyetlen közös bennük, személyiségük azonban meglehetősen eltérő. Történetük azért tanulságos, mert nyugati újságírók számára továbbra is ők jelentik az egyetlen információforrást, amellyel a háborúhoz való orosz hozzáállás valamennyire letapogatható. Miért jelentkezik valaki az ukrajnai húsdarálóba? Mik az ösztönzők? Milyen a felkészítési rendszer? Mi történik a fogságba kerüléskor, és mik a nehézségek? Milyen terveik vannak a hazatérés után? Két orosz katona vallomása többórányi személyes interjúból szerkesztve.
Oleg
Huszonhárom éves vagyok. Ahtyubinszki, az Asztraháni Oblasztyból.
Tizenegyedik hónapja vagyok hadifogoly. Ide egy hónapja hoztak – nem mondhatom el, miért –, azelőtt fogolytáborban voltam.
Büntetőügyem volt otthon, azért írtam alá katonának. Egy évre. Választás elé állítottak: vagy ez, vagy nagyon sok időre bebörtönöznek. Hivatalosan persze önkéntesnek számítok. Hogy mi volt az ügy? Nem én követtem el, csak rám verték. Nyolc és tizenöt év közötti büntetéssel fenyegettek. Ezzel szemben kaptam az ajánlatot: egy év frontszolgálat szerződéssel, utána szabad vagyok. Tiszta lappal indulhatok, ha túlélem. Nem egyedi eset, hogy ezt a választást kínálják az embernek. Nem vagyok különösebben háborúpárti. Két gyerekem van. Amikor azzal szembesültem, hogy negyven körül leszek, mire újra láthatom őket – egy év frontszolgálat jobb választásnak tűnt.
Annyit mondtak, hogy Ukrajnába megyek. Elmondták, mennyi pénzt fogok keresni: az aláírásért 195 ezer rubelt (kb. 820 ezer forintot), aztán 20-30 ezret. Havonta. Azt is mondták, hogy nem kell harcolnom, hanem csak a zöld zónában leszek. Nyilván nem így történt…
Nem voltam sorkatona. A kiképzésem három hét volt. Összesen. Egészségügy és lövészet. Később volt még egy rövidebb tréning is. Az alakulatnak, amelybe kerültem, elsősorban védelmi feladatai voltak, de előfordult, hogy rohamoznunk kellett. Különféle parancsok voltak. Nemcsak hozzám hasonló szerződésesekből állt, hanem olyanokból is, akik a [2022. szeptemberi részleges] mozgósítás óta még életben voltak. Belőlük volt kevesebb – ritka az egy-másfél év szolgálati idő –, a legtöbben pár hónapja voltak ott.
Bahmut környékére kerültünk. A várostól délnyugatra, Ivanivszkéhez.
Összesen három bevetésem volt. Az elsőnél három napot voltunk kint az első vonalban, utána hátravontak. A második egy roham volt Ivanivszke kertvárosi részén. Géppuskáztak és mesterlövészek lőttek ránk. Két hónapra kórházba kerültem, aztán vissza Bahmut mellé. Ott fogtak el, a harmadik bevetésemen.
Akkor történt, amikor visszavonultunk az állásunkból. Én voltam a rangidős – négyen voltunk összesen –, drónnal figyeltek minket, aztán harcba kerültünk. Egy kilőtt BTR mögött kerestünk menedéket. Azt mondták, jobbra menjünk, mert ott vannak a saját állásaink, de elrontottam: másik irányba indultam, és egy kilométer múlva belefutottam az ellenségbe. Ott fogtak el. Amikor láttam, hogy ukránok közelednek felénk, kitettem a fegyveremet, megadtam magam egy bajtársammal. Ha valaki emiatt gyávának nevezne, az nem egészséges gondolkodású, aki pedig nem volt ott, nem értheti: a fegyverletétel nem feltétlenül gyengeség. A két másikunk – talán légnyomást kaphattak – nem hallotta, hogy kiabálnak rájuk, nem adták meg magukat. Gránátot dobtak rájuk, az végzett velük.
Hogy mit tudtam arról, mi folyik Ukrajnában? Különösebben sokat – hogy ki harcol ki ellen és miért – nem; olvastam mindenfélét, de a saját életemmel voltam inkább elfoglalva. Amikor a harctér közelébe kerültem, már láttam a saját szememmel, mi ez, de igazán a fogságba kerülésem után értettem meg, mi zajlik itt.
Nem jutott még eszembe, ezek után hogy gondolok majd a háborúra. Nem foglalkozom ilyen elvont dolgokkal. Ha az ember hadifogságban van, minden nap hajszálon múlik az élete. Nem mintha rosszul bánnának velünk, de egyik napot éljük túl a másik után. Ma azon tűnődöm, mi lesz holnap. Azért csak egy nappal előre gondolkodom, mert fogságban képtelenség tervezni. Álmodozni persze lehet: egyszer haza szeretnék jutni, hogy láthassam a gyerekeimet. Ennyi érdekel.
A lágerben lehetett hazatelefonálni. Egyszer még a blogger, Irina Krinyina is bejött hozzám; azzal foglalkozik, hogy a foglyokat összekösse a családjaikkal. Tíz percet tudtam beszélni velük. Ezen a helyen ez tilos, csak a levelezést engedik. Nyolc levelet írtam, mióta fogoly vagyok, de csak egy érkezett meg. Nem tudom, a többivel mi lett, szerintem orosz oldalon akadt el. A lényeg, hogy az az egy odaért. Édesanyám május tizenhetedikén tudta meg, hogy március tizenkettedikén fogságba kerültem. Addig azt hitte, nyomtalanul eltűntem.
Muszlim vagyok. Gyakorlom a vallást, olvasom a Koránt. A fogolytáborban is volt. Egy vallásos embernek kötelezettsége a napi ötszöri ima. Nem mindig tudtam az előírt időpontokban elvégezni – ha kihallgatnak, nem imádkozol –, de tudtunk kompromisszumot találni, és a kimaradt imákat később pótolni. Hogy Allah műve-e, hogy túléltem? Minden a legfelső akarattól függ, de nekem is van felelősségem abban, hogy adott helyzetben jobbra megyek vagy balra. Amikor arról döntöttem, hogy börtön vagy front, nem volt jó választás: tizenöt év büntetés és megromlott egészség vagy a harc. Amit csoda, hogy túléltem. Ha tudtam volna, hogy ez történik velem, valószínűleg a börtönt választom. De ott meg nem tudsz tisztán gondolkodni: a tizenöt év, amit belengettek, iszonyú fenyegető.
Hogy most mit érzek? Keveset. A táborban nem a legjobb emberekkel kerültem egy helyre. Nagyon nehéz hadifogolynak lenni. Minél tovább tart, annál kevesebb reményed marad. Csak a hitem támogat. Azt 21 éves korom óta veszem komolyan. A tetoválásaimat előtte varrattam, 16 évesen. Az utcai társaság miatt.
Nem tudom, mi alapján dől el, ki és mikor kerülhet haza. Nekem is mondtak már olyasmiket, hogy egész életemre itt tartanak, de szóbeszédeket azért hallunk – más foglyoktól, őröktől. Tisztában vagyunk vele, hogy zajlik a cserefolyamat, és előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Az is világos, hogy ez attól is függ, elég ukránt adunk-e át. Anyukám tudja, hogy rajta vagyok a kicserélendők listáján, bár nem magyarázták el neki, hogyan zajlik az ilyesmi. Volt viszont egy rabtársunk, aki másodszor került fogságba. Tőle úgy tudjuk, hogy először Moszkvába kerülünk, 21 napra – egészségügyi vizsgálatra, FSzB-kihallgatásra; van, akit meg is vernek, de ez nem általános –, majd kiállítják a dokumentumainkat és megkapjuk a kompenzációt. Csak ez után találkozhatunk a családdal. Ha ekkorra lejárt a szerződésünk, jön az alakulat képviselője. Újabb egyéves szerződést ajánl, vagy folytathatjuk hivatásosként, és haza is mehetünk.
Én hazamegyek.
hirdetés
Danijil
Urjupinszkben születtem, a Volgográdi Oblasztyban. 22 éves vagyok. Moszkvában laktam, amikor aláírtam a szerződést. Dolgoztam, tanultam. Mezőgazdasági gépésznek. Meghalt az apám, nehéz helyzetbe kerültem, azért írtam alá. Illetve nem csak azért.
Problémám akadt a törvénnyel. A rendőrséggel. Ez nagyobb ösztönző volt. De nem nagyon szeretnék erről beszélni. Gondom lehet belőle, ha hazakerülök.
Azt mondták, ha egy évre aláírok, és túlélem, tiszta lappal indulhatok. Oda mehetek, ahová akarok. Tíztől húsz évig tartó börtön fenyegetett, már SzIZO-ban ültem. Nem szabad döntés volt. Nem vagyok háborúpárti. Az orosz rendvédelmisek elő tudnak állítani olyan helyzetet, hogy az embernek nincs választása. Ez nem titok. Csapdát állítanak – nálam például mefedront helyeztek el –, a bíróság előtt pedig már nincs esélyed. Semmit nem számít a szavad. Számukra az a valóság, ami a rendőrségi jegyzőkönyvben van. Igen, ez az az ügy, amiről nem akarok többet mondani.
Moszkvából Volgográdba kerültem, onnan Rosztovba, aztán Luhanszkba. Hogy ott merre? Pontosan nem emlékszem, de arra igen, hogy volt katonai rendőrség. Arra vigyáztak, nehogy kapcsolatba kerüljünk a helyiekkel, különben az egység fele eltűnt volna.
Egyhetes kiképzést kaptunk. A nulláról – én sem voltam katona. Gyalogsági feladatokat gyakoroltunk: árkok rohamozása, kettesével-négyesével mozgás, lövészet gépkarabéllyal. Szerződésesekkel voltunk együtt meg néhány mozgósítottal – és wagneresekkel. Olyanokkal, akiket Prigozsin bukása után más egységekhez raktak. Tapasztaltabbak voltak, mint a többiek – a védelmi minisztériumból csak két napra érkeztek felderítők és szpecnazosok.
A wagneresek gyakorlatilag kiképzőként működtek: azt magyarázták el, hogyan kell életben maradni. Szoros kapcsolatot nem alakítottam ki velük – világos volt, hogy pszichésen nincsenek rendben –, de amit tőlük tanultam, sokkal többet ért a gyakorlatban, mint a minisztériumiak tankönyvi magyarázatai. Luhanszk után átkerültünk Donyeckbe, ott kaptunk még öt nap kiképzést. Utána Bahmut mellé kerültünk. A 102. ezred 9. századának 150. szakaszával.
Tizenöt napot voltunk egy előretolt erődítésben. Március 12-én parancsot kaptunk a visszavonulásra, de problémánk volt a rádióval. Az egyik srác nem tudott járni, elkezdett esni a hó, nem kaptunk segítséget, és eltévesztettük az utat. Azt hittük, a sajátjainkhoz érünk, de nem: ukrán állásokba. Ők azt hitték, rohamozunk: lőttek ránk meg gránátokat dobtak. Mi nem lőttünk vissza, hiszen azt hittük, hogy a sajátjainkhoz közeledünk. Kiabáltunk, hogy ne lőjenek. Végül letettük a fegyvert. Oleggel együtt. Nem maradt más választás: aknamező volt mögöttünk, az idő pedig tisztulni kezdett. Olyankor repülnek a drónok, azok elől nem lehet elmenekülni.
Nem tudom, mi határozza meg, harcolunk-e tovább vagy megadjuk magunkat. Abban a bahmuti előretolt állásban volt olyan, akinek külön gránátja volt erre… A wagneresek azt mondták, azért ne adjuk meg magunkat, hogy elkerüljük a hadifogságot. Szerintük annál önmagad felrobbantása is jobb. Tőlem ez teljesen idegen. Nem akartam hős lenni a nagyapám szemében – az élet drágább dolog annál. Meséltek nekem olyasmiket, hogy a hadifoglyokat megkínozzák meg kasztrálják, de nem bírtam elképzelni, hogy ezt tényleg megtegyék velem. Gondoltam, ukrán oldalon is vannak jó meg rossz emberek. Abban reménykedtem, hogy jó emberek kezébe kerülök.
Hét vagy nyolc helyen voltam már fogolyként. A táborokban kétszer a Vöröskereszttel is találkoztam. Hogy ide miért kerültem, nem tudom. Senki nem mond semmit. De a háború előbb-utóbb véget ér; legkésőbb akkor kicserélnek minket. Jó lesz hazakerülni, de most még nem gondolok rá. Csak kerüljek szabadlábra, és érjen véget ez az egész! Utána szeretnék továbbtanulni. Gépész helyett pszichológusnak. Meg angolul. Érdekel a világ, itt is találkoztam emberekkel más országokból. Jó lenne velük beszélni.
A háború? Pénzről szól – sok pénzből sokat lehet lopni – meg az orosz imperializmusról. Lehet az is, hogy meg akarnak szabadulni a népesség egy részétől. De nem gondolkodtam rajta. Ez a nagyok szintje, nem az enyém. Nekem csak az számít, hogy kijussak innen.
A saját mérlegem? Pozitív. Előbb-utóbb hazakerülök, a legrosszabbat elkerültem. Büntetlen előéletűként újrakezdhetem az életem, tanulhatok.
Összeségében kiadta.
Oleg
Huszonhárom éves vagyok. Ahtyubinszki, az Asztraháni Oblasztyból.
Tizenegyedik hónapja vagyok hadifogoly. Ide egy hónapja hoztak – nem mondhatom el, miért –, azelőtt fogolytáborban voltam.
Büntetőügyem volt otthon, azért írtam alá katonának. Egy évre. Választás elé állítottak: vagy ez, vagy nagyon sok időre bebörtönöznek. Hivatalosan persze önkéntesnek számítok. Hogy mi volt az ügy? Nem én követtem el, csak rám verték. Nyolc és tizenöt év közötti büntetéssel fenyegettek. Ezzel szemben kaptam az ajánlatot: egy év frontszolgálat szerződéssel, utána szabad vagyok. Tiszta lappal indulhatok, ha túlélem. Nem egyedi eset, hogy ezt a választást kínálják az embernek. Nem vagyok különösebben háborúpárti. Két gyerekem van. Amikor azzal szembesültem, hogy negyven körül leszek, mire újra láthatom őket – egy év frontszolgálat jobb választásnak tűnt.
Annyit mondtak, hogy Ukrajnába megyek. Elmondták, mennyi pénzt fogok keresni: az aláírásért 195 ezer rubelt (kb. 820 ezer forintot), aztán 20-30 ezret. Havonta. Azt is mondták, hogy nem kell harcolnom, hanem csak a zöld zónában leszek. Nyilván nem így történt…
Nem voltam sorkatona. A kiképzésem három hét volt. Összesen. Egészségügy és lövészet. Később volt még egy rövidebb tréning is. Az alakulatnak, amelybe kerültem, elsősorban védelmi feladatai voltak, de előfordult, hogy rohamoznunk kellett. Különféle parancsok voltak. Nemcsak hozzám hasonló szerződésesekből állt, hanem olyanokból is, akik a [2022. szeptemberi részleges] mozgósítás óta még életben voltak. Belőlük volt kevesebb – ritka az egy-másfél év szolgálati idő –, a legtöbben pár hónapja voltak ott.
Bahmut környékére kerültünk. A várostól délnyugatra, Ivanivszkéhez.
Összesen három bevetésem volt. Az elsőnél három napot voltunk kint az első vonalban, utána hátravontak. A második egy roham volt Ivanivszke kertvárosi részén. Géppuskáztak és mesterlövészek lőttek ránk. Két hónapra kórházba kerültem, aztán vissza Bahmut mellé. Ott fogtak el, a harmadik bevetésemen.
Akkor történt, amikor visszavonultunk az állásunkból. Én voltam a rangidős – négyen voltunk összesen –, drónnal figyeltek minket, aztán harcba kerültünk. Egy kilőtt BTR mögött kerestünk menedéket. Azt mondták, jobbra menjünk, mert ott vannak a saját állásaink, de elrontottam: másik irányba indultam, és egy kilométer múlva belefutottam az ellenségbe. Ott fogtak el. Amikor láttam, hogy ukránok közelednek felénk, kitettem a fegyveremet, megadtam magam egy bajtársammal. Ha valaki emiatt gyávának nevezne, az nem egészséges gondolkodású, aki pedig nem volt ott, nem értheti: a fegyverletétel nem feltétlenül gyengeség. A két másikunk – talán légnyomást kaphattak – nem hallotta, hogy kiabálnak rájuk, nem adták meg magukat. Gránátot dobtak rájuk, az végzett velük.
Hogy mit tudtam arról, mi folyik Ukrajnában? Különösebben sokat – hogy ki harcol ki ellen és miért – nem; olvastam mindenfélét, de a saját életemmel voltam inkább elfoglalva. Amikor a harctér közelébe kerültem, már láttam a saját szememmel, mi ez, de igazán a fogságba kerülésem után értettem meg, mi zajlik itt.
Nem jutott még eszembe, ezek után hogy gondolok majd a háborúra. Nem foglalkozom ilyen elvont dolgokkal. Ha az ember hadifogságban van, minden nap hajszálon múlik az élete. Nem mintha rosszul bánnának velünk, de egyik napot éljük túl a másik után. Ma azon tűnődöm, mi lesz holnap. Azért csak egy nappal előre gondolkodom, mert fogságban képtelenség tervezni. Álmodozni persze lehet: egyszer haza szeretnék jutni, hogy láthassam a gyerekeimet. Ennyi érdekel.
A lágerben lehetett hazatelefonálni. Egyszer még a blogger, Irina Krinyina is bejött hozzám; azzal foglalkozik, hogy a foglyokat összekösse a családjaikkal. Tíz percet tudtam beszélni velük. Ezen a helyen ez tilos, csak a levelezést engedik. Nyolc levelet írtam, mióta fogoly vagyok, de csak egy érkezett meg. Nem tudom, a többivel mi lett, szerintem orosz oldalon akadt el. A lényeg, hogy az az egy odaért. Édesanyám május tizenhetedikén tudta meg, hogy március tizenkettedikén fogságba kerültem. Addig azt hitte, nyomtalanul eltűntem.
Muszlim vagyok. Gyakorlom a vallást, olvasom a Koránt. A fogolytáborban is volt. Egy vallásos embernek kötelezettsége a napi ötszöri ima. Nem mindig tudtam az előírt időpontokban elvégezni – ha kihallgatnak, nem imádkozol –, de tudtunk kompromisszumot találni, és a kimaradt imákat később pótolni. Hogy Allah műve-e, hogy túléltem? Minden a legfelső akarattól függ, de nekem is van felelősségem abban, hogy adott helyzetben jobbra megyek vagy balra. Amikor arról döntöttem, hogy börtön vagy front, nem volt jó választás: tizenöt év büntetés és megromlott egészség vagy a harc. Amit csoda, hogy túléltem. Ha tudtam volna, hogy ez történik velem, valószínűleg a börtönt választom. De ott meg nem tudsz tisztán gondolkodni: a tizenöt év, amit belengettek, iszonyú fenyegető.
Hogy most mit érzek? Keveset. A táborban nem a legjobb emberekkel kerültem egy helyre. Nagyon nehéz hadifogolynak lenni. Minél tovább tart, annál kevesebb reményed marad. Csak a hitem támogat. Azt 21 éves korom óta veszem komolyan. A tetoválásaimat előtte varrattam, 16 évesen. Az utcai társaság miatt.
Nem tudom, mi alapján dől el, ki és mikor kerülhet haza. Nekem is mondtak már olyasmiket, hogy egész életemre itt tartanak, de szóbeszédeket azért hallunk – más foglyoktól, őröktől. Tisztában vagyunk vele, hogy zajlik a cserefolyamat, és előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Az is világos, hogy ez attól is függ, elég ukránt adunk-e át. Anyukám tudja, hogy rajta vagyok a kicserélendők listáján, bár nem magyarázták el neki, hogyan zajlik az ilyesmi. Volt viszont egy rabtársunk, aki másodszor került fogságba. Tőle úgy tudjuk, hogy először Moszkvába kerülünk, 21 napra – egészségügyi vizsgálatra, FSzB-kihallgatásra; van, akit meg is vernek, de ez nem általános –, majd kiállítják a dokumentumainkat és megkapjuk a kompenzációt. Csak ez után találkozhatunk a családdal. Ha ekkorra lejárt a szerződésünk, jön az alakulat képviselője. Újabb egyéves szerződést ajánl, vagy folytathatjuk hivatásosként, és haza is mehetünk.
Én hazamegyek.
hirdetés
Danijil
Urjupinszkben születtem, a Volgográdi Oblasztyban. 22 éves vagyok. Moszkvában laktam, amikor aláírtam a szerződést. Dolgoztam, tanultam. Mezőgazdasági gépésznek. Meghalt az apám, nehéz helyzetbe kerültem, azért írtam alá. Illetve nem csak azért.
Problémám akadt a törvénnyel. A rendőrséggel. Ez nagyobb ösztönző volt. De nem nagyon szeretnék erről beszélni. Gondom lehet belőle, ha hazakerülök.
Azt mondták, ha egy évre aláírok, és túlélem, tiszta lappal indulhatok. Oda mehetek, ahová akarok. Tíztől húsz évig tartó börtön fenyegetett, már SZIZO-ban ültem. Nem szabad döntés volt. Nem vagyok háborúpárti. Az orosz rendvédelmisek elő tudnak állítani olyan helyzetet, hogy az embernek nincs választása. Ez nem titok. Csapdát állítanak – nálam például mefedront helyeztek el –, a bíróság előtt pedig már nincs esélyed. Semmit nem számít a szavad. Számukra az a valóság, ami a rendőrségi jegyzőkönyvben van. Igen, ez az az ügy, amiről nem akarok többet mondani.
Moszkvából Volgográdba kerültem, onnan Rosztovba, aztán Luhanszkba. Hogy ott merre? Pontosan nem emlékszem, de arra igen, hogy volt katonai rendőrség. Arra vigyáztak, nehogy kapcsolatba kerüljünk a helyiekkel, különben az egység fele eltűnt volna.
Egyhetes kiképzést kaptunk. A nulláról – én sem voltam katona. Gyalogsági feladatokat gyakoroltunk: árkok rohamozása, kettesével-négyesével mozgás, lövészet gépkarabéllyal. Szerződésesekkel voltunk együtt meg néhány mozgósítottal – és wagneresekkel. Olyanokkal, akiket Prigozsin bukása után más egységekhez raktak. Tapasztaltabbak voltak, mint a többiek – a védelmi minisztériumból csak két napra érkeztek felderítők és szpecnazosok.
A wagneresek gyakorlatilag kiképzőként működtek: azt magyarázták el, hogyan kell életben maradni. Szoros kapcsolatot nem alakítottam ki velük – világos volt, hogy pszichésen nincsenek rendben –, de amit tőlük tanultam, sokkal többet ért a gyakorlatban, mint a minisztériumiak tankönyvi magyarázatai. Luhanszk után átkerültünk Donyeckbe, ott kaptunk még öt nap kiképzést. Utána Bahmut mellé kerültünk. A 102. ezred 9. századának 150. szakaszával.
Tizenöt napot voltunk egy előretolt erődítésben. Március 12-én parancsot kaptunk a visszavonulásra, de problémánk volt a rádióval. Az egyik srác nem tudott járni, elkezdett esni a hó, nem kaptunk segítséget, és eltévesztettük az utat. Azt hittük, a sajátjainkhoz érünk, de nem: ukrán állásokba. Ők azt hitték, rohamozunk: lőttek ránk meg gránátokat dobtak. Mi nem lőttünk vissza, hiszen azt hittük, hogy a sajátjainkhoz közeledünk. Kiabáltunk, hogy ne lőjenek. Végül letettük a fegyvert. Oleggel együtt. Nem maradt más választás: aknamező volt mögöttünk, az idő pedig tisztulni kezdett. Olyankor repülnek a drónok, azok elől nem lehet elmenekülni.
Nem tudom, mi határozza meg, harcolunk-e tovább vagy megadjuk magunkat. Abban a bahmuti előretolt állásban volt olyan, akinek külön gránátja volt erre… A wagneresek azt mondták, azért ne adjuk meg magunkat, hogy elkerüljük a hadifogságot. Szerintük annál önmagad felrobbantása is jobb. Tőlem ez teljesen idegen. Nem akartam hős lenni a nagyapám szemében – az élet drágább dolog annál. Meséltek nekem olyasmiket, hogy a hadifoglyokat megkínozzák meg kasztrálják, de nem bírtam elképzelni, hogy ezt tényleg megtegyék velem. Gondoltam, ukrán oldalon is vannak jó meg rossz emberek. Abban reménykedtem, hogy jó emberek kezébe kerülök.
Hét vagy nyolc helyen voltam már fogolyként. A táborokban kétszer a Vöröskereszttel is találkoztam. Hogy ide miért kerültem, nem tudom. Senki nem mond semmit. De a háború előbb-utóbb véget ér; legkésőbb akkor kicserélnek minket. Jó lesz hazakerülni, de most még nem gondolok rá. Csak kerüljek szabadlábra, és érjen véget ez az egész! Utána szeretnék továbbtanulni. Gépész helyett pszichológusnak. Meg angolul. Érdekel a világ, itt is találkoztam emberekkel más országokból. Jó lenne velük beszélni.
A háború? Pénzről szól – sok pénzből sokat lehet lopni – meg az orosz imperializmusról. Lehet az is, hogy meg akarnak szabadulni a népesség egy részétől. De nem gondolkodtam rajta. Ez a nagyok szintje, nem az enyém. Nekem csak az számít, hogy kijussak innen.
A saját mérlegem? Pozitív. Előbb-utóbb hazakerülök, a legrosszabbat elkerültem. Büntetlen előéletűként újrakezdhetem az életem, tanulhatok.
Összeségében kiadta.
***
Cikkünk elkészítésében közreműködött: Rácz András
Nyitókép (illusztráció): orosz hadifoglyok egy nyugat-ukrajnai táborban 2023. december 21-én
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
