Tragikus sorsú magyar festőpáros, akik modernebbek voltak minden kortársuknál
A hétvégén még látható a Magyar Nemzeti Galéria Galimbertik-kiállítása, amelyet kötelező megnéznie annak, aki érteni akarja, hogyan született meg a 20. század. Egy fiatal magyar festőházaspárról szól. Életművük nagyrészt elveszett, szinte mindent rosszul tudtunk róluk, de más körülmények között világszenzációk lehettek volna, mert úgy festettek, ahogy még a korabeli Párizsban is nagyon kevesen. Barki Gergely aprólékos munkával rakosgatta össze két elsüllyedt élet mozaikdarabkáit, és magyarázza el azt a világot, amelynek fiatal művészei szenvedélyesen keresték a festészetben a tiszta művészetet és az újdonságot.
„Újabb törekvéseiket követni nem tudjuk. Nem is hisszük, hogy egészséges művészet fejlődjék belőlük” – így csóválta a fejét Az Ujság műkritikusa 1914 januárjában, miután megnézte a Galimberti házaspár, Galimberti Sándor és Dénes Valéria nagyszabású gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Szalonban. Az Erzsébet téri parkban álló szecessziós csarnokban gyakran láthatott a közönség friss, újító szellemű alkotásokat, de olyan különös, merész, ízig-vérig modern tárlatot talán még soha, mint annak az évnek az elején.
Annak az évnek: mármint 1914-nek, amikor egy nyári napon majd Szarajevóban egy szerb merénylő golyója romba dönti azt a békés, civilizált és kozmopolita Európát, amelyben ez a modern művészet kivirágzott. És romba dönti vele Galimberti Sándor és Dénes Valéria életét is: a következő nyáron már mindketten halottak. Habár ők maguk valószínűleg nem akarnák, hogy az életművüket ebből a perspektívából nézzük. Azt akarnák, hogy tisztán festészeti problémákat keressünk benne – teret, perspektívást, gesztust, absztrakciót. Az utókor azonban nem nagyon tehet mást, mint hogy a korszellem és a sztori felől közelít. Egyrészt azért, mert több mint száz év távlatából tudjuk, hogy valahol ugyanannak a korszellemnek volt a része Gavrilo Princip golyója, mint a Galimberti-házaspár festészete. Elég csak végigfutni Galimbertiék minden festészeti hagyományt alig pár év alatt irtózatos sebességgel maga mögött hagyó életművén, és azonnal világossá válik: a 20. századnak mindenképpen meg kellett születnie, minden réginek mindenképpen el kellett múlnia.
Óriási erő, szenvedély, izgatottság feszül azokban a századeleji modern alkotásokban, amelyek az első szárnypróbálgatásokat követően megjelennek a falakon. Ez a feszültség ledobott magáról minden szabályt, ami a nyugati festészet megelőző évszázadait jellemezte, ugyanúgy, ahogy az 1914 nyarán bekövetkezett robbanás is szétvetette az addigi politikai-társadalmi kereteket.
Másrészt azért sem lehet nem a sztori felől közelíteni, mert az
élettörténetük végső epizódja romantikus, tragikus és emlékezetes.
Igaz, pont ezért beárnyékolja magukat a műveket, és némiképpen megtévesztő is.
„Egy koporsóba tegyetek. Szegény kis Makim a jó ég áldja meg. Anyám és testvéreim és titeket számtalanszor csókol Sandro. A gyűrűket hagyd rajtam” – írta felesége rokonának címzett búcsúlevelében Galimberti Sándor 1915. július 20-án. A megrendítő dokumentum ott látható a kiállítás utolsóelőtti termében Dénes Valéria hajtincsével együtt, amit a festő még maga tett a borítékba. A Sandro – az olasz eredetű családban ez volt Galimberti Sándor beceneve – által említett szegény kis Maki Galimbertiék hároméves kisfia, Mario, akit az apja az öngyilkosságával teljesen árván hagyott a világban. Merthogy a levél megírása után a harminckét éves festő kiment a Városligetbe, és a Rondó egyik padján szolgálati fegyverével szíven lőtte magát. Nem halt meg azonnal, még bevitték a közeli Műcsarnokba, ahol akkoriban hadikórház működött, de nem tudtak segíteni rajta.
Dénes Valéria két nappal korábban, július 18-án halt meg, nagyon rövid, alig tíz napig tartó betegeskedés után. Pécsett voltak, Galimberti Sándor ugyanis a frontra készült: az ottani tiszti iskolában kapott kiképzést, de ameddig csak lehetett, felesége és kisfia elkísérte. Dénes Valéria a családtagok visszaemlékezése szerint egész nap kenyérért állt sorba a forró nyári hőségben, és utána hideg kútvízzel öntötte le magát. Emiatt kapott tüdő- és mellhártyagyulladást, ami 38 évesen végzett vele. Nem sokkal korábban, tavasszal jöttek haza a semleges Hollandiából, ahol kényelmesen, jó körülmények között éltek, de a háborús, hazafias lelkesedés (vagy kötelességtudat) Galimberti Sándorra is átragadhatott. Jelentkezett sorozásra a hágai osztrák-magyar konzulátuson, és vállalta, hogy hazajön katonáskodni. Dénes Valéria hirtelen elvesztése olyan tragédia lehetett, amire a festőt semmi nem készítette fel (bár egy hazaírt levél tanúsága szerint a nő Hollandiában valamilyen komolyabb betegségen esett át): élete bő egy hét alatt szétesett. A rajongva szeretett társ elvesztése annyira kirántotta a lába alól a talajt, hogy inkább követte őt a halálba.
hirdetés
A tragikus esetről bőven beszámoltak a korabeli lapok: Galimbertiék igazából ezzel írták be magukat a magyar művészet történetébe, és – legalábbis sokáig – kevésbé a műveikkel. A történetet olvasva Galimberti Sándort kissé bágyadt, szecessziós, gyenge férfinak képzelhetnénk, pedig a képek alapján egyáltalán nem ilyen karakter rajzolódik ki. Festészetének stílusa rengeteget változott pár év alatt, de az nem, hogy mindvégig szikár, határozott, tudatos és energikus alkotó volt. És egyáltalán nem bágyadt karakter néz szembe velünk arról az életnagyságúra felnagyított, homályos képről sem, amely még a nagybányai festőiskolában készült 1903-ban az ottani növendékekről. Az alig húszéves Galimberti a karimás kalap alól fintorogva, csúfondárosan tekint a kamerába, határozottan előrelépve egyik lábával. Akkor még tényleg egészen kezdő festő volt, de az ambíció nyilvánvaló.
A fotó összhangban van azzal a jellemzéssel, amit barátja, Ferenczy Béni (a későbbi híres szobrász) adott róla: „különös keveréke volt az olasz féktelen szenvedélynek és a somogyi bicskásnak”. Összhangban van azzal a diákkori anekdotával is, hogy a párizsi Julian Akadémián, amikor a szobrászosztály egyik nagydarab, erős hallgatója kihívta a festőket, Galimberti „ugrálva rohan le a lépcsőkön, menet közben ledobja kabátját, miközben igazi somogyi káromkodásokat hörög – derékon kapja a szobrászt, és úgy két vállra teremti pillanatok alatt, hogy az alig bír feltápászkodni”. Kis termete, inas szikársága miatt nem látszott rajta, milyen izmos, de a sportosság és az energia meghatározó lehetett a karakterében. Mint ahogy a Ferenczy által emlegetett somogyiság is: Galimberti Sándor vidéki fiú volt, egy trieszti eredetű, de Magyarországon gazdálkodó, jómódú kaposvári család sarja, aki mindvégig eleven kapcsolatban maradt szűkebb szülőföldjével. Karrierjét is a nagy kaposvári mester és atyai jóbarát, Rippl-Rónai József egyengette, akinél fél évig lakott 1908-1909 fordulóján a frissen megvett Róma-villában. Fennmaradt képeinek ötöde is ehhez a tartózkodáshoz kötődik.
Barki Gergelynek köszönhető, hogy ez a „somogyi bicskás” ott áll most előttünk, mert a kurátor nem tudott belenyugodni, hogy Galimbertiről nincs más fénykép, mint az a híres páros fotó, amit a Nemzeti Szalonban rendezett kiállítás alkalmával készített róla és feleségéről a neves fotográfus, Székely Aladár. Nekrológjaikat is ezzel a szépen komponált, beállított képpel illusztrálták az újságok egy év múlva, amiből azonban hiányzik az elkapott pillanat közvetlensége. Hosszas kutatás során Barki végül két nagybányai festőiskolás fotón is azonosítani tudta a fiatal Galimbertit, így a fennmaradt fotók száma háromra nőtt. Dénes Valériáról mindössze még egy, kissé bizonytalan azonosítású portréfotót ismerünk.
Ez jól mutatja, hogy milyen kevés tényleges dokumentumból, forrásból kellett dolgoznia Barki Gergelynek, amikor belevágott e két élet rekonstrukciójába. Nemcsak a fotók hiányoztak, írott szöveg is nagyon kevés van, bár fiuk, Mario hagyatékából már az 1970-es években Magyarországra került egy kazal levél, amit Dénes Valéria írt. Ezek rendszerezését, részben lefordítását sem végezte el korábban senki. Ők maguk nagyon keveset írtak, bár pont a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításhoz mellékeltek egy stencilezett, egyoldalas szöveget, amiben megmagyarázzák fő művészeti törekvéseiket és néhány képüket.
Ez a Művészeti fejlődésünk című tömör, közösen jegyzett szöveg nyilvánvalóan azért készült, mert Galimbertiék sejtették: a közönség éppen olyan értetlen lesz, mint a bevezetőben említett műkritikus. (Aki egyébként Elek Artúr, a Nyugat főmunkatársa és a modern áramlatok lelkes támogatója volt, nem valami begyepesedett konzervatív – de amit Galimbertiék csináltak, neki is bőven túl sok volt.) Ebben igazuk lett. Galimbertiék a kiáltványban – mert a szöveg valójában kiáltvány, e tekintetben is a századeleji modernizmus jellegzetes képviselői voltak, hiszen ez az izmusokhoz kötődő művészeti kiáltványok időszaka – magukat olyan festőnek írják le, akiknek „törekvései egyenesen ellenkeznek a megszokottal”. Miután röviden végigveszik, hogyan jutottak el a természethű, plein air művészettől az újabb irányokig, azt mondják, céljuk immár az lett, hogy „elhagyjunk minden feleslegest, kiemeljük azt, ami nekünk lényeges és ezt a kiemelést a túlzásig fokozzuk”.
Ez az absztrakt művészet filozófiája, és 1914-re valóban mindketten eljutottak a (majdnem) teljes absztrakcióig. Ami óriási út ahhoz képest, hogy alig néhány évvel korábban még a nagybányai második nemzedék, a neós fiatalok között festettek szintén modernnek számító, de ehhez képest hagyományos tájképeket és csendéleteket. Az egész életpálya mindkettejük esetében alig nyolc év: az iskolai tanulmányok után érdemben 1907-ben indul, és az 1914-15-ben festett képekkel zárul. Ám ezalatt úgy száguldanak át a 20. század eleji modern művészet különböző irányzatain, mintha egy több évtizedes pályát akartak volna belesűríteni e két rövid életbe.
A stílusmeghatározások a korszakban alapból is elég problematikusak, de Galimbertiék esetében különösen, mivel annyira egyéni hangú művészek voltak, hogy nehéz őket ilyen kategóriákba belekényszeríteni (azon túl, hogy modernek – ez az egy biztos). Festőpárosnak csak 1911-től számítanak, amikortól az életben is párt alkottak, előtte ez két külön művészi életmű. A sors különös módon úgy hozta, hogy Galimbertitől inkább azok a képek maradtak fenn, amiket korábban, feleségével való egybekelése előtt festett, Dénes Valéria pedig a közös korszakban hangsúlyosabb. Ekkoriban rendezett közös kiállításaikon is mindig több képpel szerepelt, ami mutatja, hogy a legkevésbé sem játszott férjének alárendelt szerepet.
Nagyon nehéz úgy beszélni életművekről, hogy
mindkettejük alkotásainak talán 70-80 százaléka is elveszhetett.
Galimberti Sándortól végső soron mindössze 23 festményt (és egyetlen grafikát), Dénes Valériától 19 képet ismerünk. Ezek mind ott vannak a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán, ami jelzi: művészettörténeti szempontból ez a tárlat korszakos esemény. Soha korábban az életmű nem volt összegyűjtve, és most először készült valóban alapos tudományos kutatáson alapuló monográfia is a két alkotóról. Barki Gergely hosszú évek munkájával gyűjtötte össze az adatokat, dokumentumokat, műveket. Ennek során pedig kiderült: az eddigi kutatás Galimbertiékről szinte mindent rosszul tudott.
Teli volt hibával az életrajzuk kronológiája, kulcseseményeket datáltak benne évekkel korábbra. Messze nem volt világos a meglehetősen kaotikus magánéleti háttér, amibe most nem mennénk bele, de Dénes Valéria előtt volt egy első feleség is, a szintén Nagybányán tanuló és alkotó Lanov Mária cseh festőnő. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy ez amolyan szülői nyomásra megkötött, rövidéletű érdekházasság lehetett az utóbbi számára (bár a részletek már sosem fognak kiderülni), és Galimberti kapcsolatának kezdete a valódi szerelem Dénes Valériával megelőzhette ezt a frigyet. Volt rengeteg téves attribúció, jó néhány képről derült ki, hogy a másikuk festette – jellemző, hogy többnyire Dénes Valéria festményeit tulajdonították Galimberti Sándornak, amiben ott lappang a női festőkkel szembeni szokásos attitűd.
Egy meghatározó képről, konkrétan az eddig Amszterdam néven számon tartott utolsó nagy festményről bebizonyosodott, hogy nem Amszterdamot ábrázolja, hanem hollandiai lakhelyüket, Scheveningent, nem Galimberti festette, hanem Dénes Valéria és nem lázas, sötét, ideges látomás a világháborús Európáról, hanem játékos mesélőkedvű, naív, gyermeki kikötői életkép: egy gyermekével sok időt töltő fiatal édesanya egyfajta meseillusztrációja. Ráadásul ezekhez a felfedezésekhez Barkinak még csak nem is kellett nagy nyomozást folytatnia. Elég volt megnézni, mit ábrázol pontosan a sokalakos kép, amiről az előző évtizedekben komoly hangú, de teljesen téves tanulmányok sora született. Dénes Valéria ugyanis a szignója mellett az évszámot, Scheveningen és az ottani utcájuk nevét is olvashatóan ráírta a festményre. Mégse vette észre senki.
A Holland kikötő téves értelmezése ugyanis Valéria unokahúgától, Dénes Zsófia írónőtől származik, aki a képet 1972-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak ajándékozta. Dénes Zsófia nemcsak rokona volt Galimbertiéknek, hanem baráti körüknek is a tagja. Távollétükben használhatta a párizsi lakásukat, ismerte a korabeli Párizsban élő többi magyar festőt, kritikákat írt, és később, idős korában részletes visszaemlékezésekben elevenítette fel emléküket. Látszólag tökéletes koronatanú tehát. Barki Gergely idővel aztán rájött:
Dénes Zsófia meghatározó szerepet játszott abban a mitologizálásban, ami színes füstként takarta el a páros tényleges alakját.
Nem pusztán téves emlékekről van szó, hanem tudatos konfabulációról: Dénes nyomán került be a szakirodalomba, hogy a páros Matisse-szal Észak-Afrikába utazott, miközben tényszerűen bebizonyítható, hogy abban az időben Nagybányán dolgoztak (mindketten imádták a festőkolóniát, ahonnan pályájuk elindult, és életük végéig visszajártak oda). Soha nem jártak Európán kívül, és nem utaztak sehova Matisse-szal. Dénes Valéria egyébként a nagy francia festő iskolájába járt, ez adhatta az ötletet a kitalált történethez. „Dénes Zsófia fals attribúcióba bugyolált, téves interpretációja a Matisse-ról szóló fabulájának párdarabja” – állapítja meg a Holland kikötőről Barki Gergely.
Más téves attribúcióknak viszont nincs közük az unokahúghoz. A Magyar Nemzeti Galéria például két „Galimberti-képpel” rendelkezik, de most már csak idézőjelben, mert a kurátor mindkettőről megállapította, hogy nem Galimberti Sándor festette őket. Az egyik kép egy olyan nagybányai városrészlet, amit 2013-ban a művész kaposvári kutatója tulajdonított Galimbertinek, amikor a műkereskedelemben felbukkant; miután a múzeum megvette, ez a festmény a Karmelitába került szobadekorációnak. A festmény szignálatlan, noha Galimberti szinte minden képét szignálta, és Barki Gergely szerint stíluskritikai alapon is kizárható, hogy ő (vagy felesége) festette volna. A másik kép szintén egy nagybányai városrészlet, ezt viszont a hátoldalán lévő kiállítási kód alapján egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy Dénes Valéria festette (és nem a későbbi férje).
A Magyar Nemzeti Galériának így ettől a jelentős alkotótól most egyáltalán nincs festménye, amin érdemes lenne változtatni, és venni néhányat. Annál is inkább, mert a műkereskedelemben az elmúlt években nagyszerű Galimberti-Dénes-képek bukkantak fel, valódi, régóta elveszettnek hitt főművek, és Barki Gergely reményei szerint újabbak felbukkanása is várható – ezért is ér véget egy Wanted szekcióval a tárlat, ahol fekete-fehér fotókat láthatunk a hiányzó alkotásokról. Már amelyikről van ilyen, mert a többségről még ez sincs, legfeljebb a címeket lehet tudni. Annál is fontosabb lenne, hogy a közgyűjtemények vásárolni kezdjenek, mert most az a sajátos helyzet állt elő, hogy a páros legjelentősebb művei – és ezek alapvetően a késői, „ultramodern” korszakba sorolhatók – szinte mind magántulajdonban vannak. És ez azért nem szokásos.
Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet)
Melyek ezek a főművek? Mindenképpen közéjük tartozik a csodálatos Saint-Raphaël, egy élénk mediterrán színekben ragyogó, hatalmas vászon arról a dél-franciaországi kisvárosról, ahol 1912-ben Galimbertiék a második nászútjukat töltötték, és ahol rengeteget dolgoztak. A modern magyar művészet egyik legimpozánsabb alkotása ez, amelyből hihetetlen vizuális erő sugárzik. Amelyre tényleg igaz, hogy abban az időben még Párizsban is kevesen festettek ennyire modern stílusban. Látva az impozáns képet még meglepőbb, hogy ez csak a kisebb változat: fényképről ismert egy ennél is nagyobb, kompozíciójában még izgalmasabb verzió, ami egyelőre lappang. Felbukkanása valódi művészettörténeti szenzáció lenne. Galimbertiék nagy korszakával kapcsolatban a századelő összes izmusának – fauvizmus, expresszionizmus, kubizmus, futurizmus – neve elhangozhat, mert mindegyikből van benne valami.
Egy másik, méretre is nagyszabású főmű, Dénes Valéria Kilátás Bruges-re című, szintén nem olyan régen felbukkant alkotása kapcsán Barki ezt a szintézist így fogalmazza meg: „A kubisztikus, […] szigorúan geometrikus szerkesztést fauve-os palettával és expressziv ecsetjárással ötvözi.” Ennek az elképesztő tempóban bejárt,
a nagybányai posztimpresszionizmusból induló fejlődési útnak a végpontján a kubizmus áll,
ahova a jelek szerint mindketten eljutottak: Dénes Valériának megtekinthetjük a valóságban is az 1913-ban Párizsban készült, ovális alakú Utcarészlet című képét, amit a háttérben megjelenő kupola alapján Barki a lakóhelyükhöz közeli Saint-Joseph-des-Carmes-templommal azonosított. Kiderült azonban, hogy volt ennek egy párdarabja is: Galimberti is megfestette ugyanazt a helyet, de talán még szikárabban kubista stílusban. Ez a kubizmus nem kevésbé letisztult, mint Fernand Léger ebben az időben készült, ma már vagyonokat érő képei. Ez a kép sem maradt fenn, mint ahogy Galimberti késői képei közül szinte semmi az egyetlen Saint-Raphaël kivételével.
Hogy mennyire romlottan maradt fenn minden adat, azt jól mutatja, hogy erről a képről van egy fekete-fehér fénykép, amit Kassák Lajos MA című avantgárd folyóirata adott ki. Kassák igyekezett őrizni a példaképnek tekintett festőpáros emlékét, és 1918 decemberében hagyatéki kiállítást szervezett nekik, ahol még elég sok festmény szerepelt, bár nem tudjuk, pontosan milyen képek, mert címeket nem tüntettek fel. A kubista Városképről azonban a MA képeslapot is kiadott – csakhogy a szerzőséget véletlenül a konstruktivista Bortnyik Sándornak tulajdonították. A hiányzó képek sorából kiemelkedik Dénes Valéria késői, nagyszabású Cigányakt – Interieur és téli tájkép című műve, amit az utolsó nagybányai tartózkodásuk idején, 1913-ban festett. Ha meglenne, a magyar kubizmus egyik föművének mondhatnánk.
Mi az oka annak, hogy az életmű ilyen mértékig töredékes? Az egyik magyarázat egyszerű: amikor Szarajevóban eldördült az a bizonyos lövés, és az általános mozgósítást elrendelték az európai államok, Franciaországból minden osztrák-magyar állampolgárnak azonnal távoznia kellett. Galimbertiéknek is sietve kellett otthagyniuk párizsi lakásukat, hogy Belgiumon át a semleges Hollandiába meneküljenek. Minden ingóságuk a zár alá vett lakásban maradt. Valószínűleg az előző, legtermékenyebb években festett képeik java része is. Nem tudni, hogy ezekkel mi történt, talán elárverezték őket, de rosszabb esetben el is pusztulhattak.
A másik ok abban rejlik, hogy Kassákék 1918-as kiállítása után a Galimberti-házaspárt fél évszázadra teljesen elfelejtették.
A két háború között a korszellem egyáltalán nem kedvezett az avantgárd felé mutató, radikálisan modern művészetnek Magyarországon, és nem nagyon volt senki, aki Galimbertiék emlékét életben tartotta volna. Megható történet lettek: a szerelmes festőpáros, akik együtt mentek a halálba. Anekdota, képek nélkül.
A helyzet csak a 70-es évektől kezdett változni, amikor a művészettörténeti kutatás fokozatosan felismerte, hogy a 20. század eleji magyar modernek között Galimberti és Dénes Valéria a legjelentősebbek közé tartoztak, csakhogy addigra a meglévő képek is jórészt elkallódtak. A legtöbb mű még Galimberti korai, 1909-ig tartó, posztimpresszionistának nevezhető korszakából maradt fenn. Jellemző az életmű pusztulásának mértékére, hogy a Galimbertiről 1979-ben megjelent első kismonográfiának a borítójára egy olyan festmény került, amiről aztán húsz évvel később kiderült, hogy nem ő festette: ezt a Tabán című képet 1974-ben egy BÁV-árverésen megvette a Magyar Nemzeti Galéria, nemzetközi kiállításokra utaztatták évtizedeken keresztül, majd kiderült, hogy félreolvasták a szignóját…
Ebből az állapotból kellett a festőpáros életművét visszahozni, és az elmúlt évtizedek kutatási, műkereskedelmi eseményei végre lehetővé tették, hogy
a mozaikot legalább nagy vonalaiban össze lehetett mostanra rakni.
Ez esélyt kínál arra, hogy Galimberti Sándor és Dénes Valéria a maguk igazi valójában mutatkozzanak meg: mint a századelő legfrissebb szemléletű, a korabeli párizsi művészettel szinkronban lévő modern alkotói. A Galimberti házaspár néhány más magyarhoz hasonlóan rendszeresen kiállított a párizsi Őszi Szalonon és a Függetlenek Szalonján. Bár nem szakadtak el Nagybányától és Kaposvártól, életük tere az 1911-es házasságkötést követően egészen a háború kitöréséig Franciaország volt.
Lehettek volna világhírűek? Nem tudjuk. Miután 1914 elején megrendezték a nagy gyűjteményes kiállításukat a Nemzeti Szalonban, és utána a tárlat vendégeskedett rövid ideig Kaposváron, még egy kiállítást rendeztek. Mégpedig egy aprócska montparnasse-i galériában, Berthe Weillnél 1914 májusában. Ez a lornyont viselő, középkorú, magányos elzászi zsidó hölgy a modern művészet történetének fontos szereplője. „Teret a fiataloknak!” – ez állt a névjegykártyáján, és azok a fiatalok, akiknek Weill asszony teret adott, sokszor valóban szédületes pályát futottak be. Nála keltek el Párizsban az első Picasso-képek, ő futtatta be a fauve-os festőket, és 1917-ben Weillnél rendezték meg Modigliani első és életében egyetlen kiállítását. (Ez volt az a hírhedt tárlat, amit a megnyitás után rövid időre bezártak, mert a kis utcában a kirakatba kitett aktok miatt valaki kihívta a rendőrséget. „Mi a baj a meztelen képekkel?” – kérdezett vissza Berthe Weill, de aztán csak beljebb pakolt.)
Berthe Weillnél mutatkoztak be tehát legújabb képeikkel 1914 májusában Galimbertiék. Nem ők voltak az egyetlen magyarok, Czóbel és Réth Alfréd is megkapta ezt a lehetőséget. Jó lenne azt hinni, hogy ha nem szól közbe a háború, Léger-hez vagy Picassóéhoz hasonló nemzetközi karriert indíthatott volna el ez a bemutatkozás, de azért ez nem valószínű: úgy tűnik, a tárlatuk jórészt visszhangtalan maradt. Párizsban akkoriban annyi tehetség versengett a közönség figyelméért, hogy ott két mégoly tehetséges fiatal magyar festőnek sem volt könnyű felhívnia magára a figyelmet.
Másrészt viszont Guillome Apollinaire, aki a modernek körében befolyásos műkritikusnak számított, és a kubista mozgalomnak tulajdonképpen a hivatalos teoretikusa volt, elismerően írt a kiállításról a Paris Journalban, különösen Dénes Valéria képeiről. Mint megjegyezte, „van érzéke a heroikus arányokhoz”, szabad és személyes.
Azt mindenesetre nem lehet tudni, hogyan értékelték volna őket később, és merre haladtak volna, ha nem jön közbe a történelmi, majd a személyes tragédia. Egy biztos: a művészetük sűrítményként őrzi annak az utolsó, energiával és feszültséggel teli évtizednek a lényegét, amikor a modernitás Európában megszületett. Magyarként ez sem kis teljesítmény.
Nyitókép: részlet a kiállításból, a falon Dénes Valéria két kaktuszcsendélete (fotó: Szántó András / Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
