Kísértet járja be a világot – a „kissingeri reálpolitika” szelleme
Korántsem Trump az első: az Egyesült Államok már ötven éve is demonstrálta, hogy dacára egy évtizedeken át tartó, súlyos államközi konfliktusnak és rengeteg amerikai katona elvesztésének, gyakorlatilag egyik napról a másikra hajlandó felrúgni a status quót. A Fehér Ház akkor sem visszakozott, amikor a célja elérése során komoly belpolitikai zavarokkal, társadalmi megosztottsággal, a szövetségi rendszerének felbomlásával, világpolitikai átrendeződéssel, valamint egy egész állam eltűnésével nézett szembe. Krajcsír Lukács történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos munkatársának vendégcikke. Világmagyarázat.
„És emiatt újra kell értékelnünk a kapcsolatunkat Kínával. Azzal a Kínával, amelyet Trump elnök a legnagyobb…” – az interjúalany még be sem tudta fejezni a mondatot, mert az újságíró azonnal közbevágott, hogy megkérdezze, tényleg jól hallotta-e. „Igen, nyíltan el szeretném mondani, hogy akkor másszunk le a körtefáról! Ha Trump elnök valóban kihívja Kínát egy nagy gazdasági mérkőzésre, és egyben folytatja a [vám]háborút Európával, akkor súlyos tévedést követ el! És én itt elsősorban európai vagyok, nyíltan fogok beszélni, minden fenntartás ellenére, legyen az az emberjogi helyzet, a WTO [Kereskedelmi Világszervezet] vagy az, hogy tudjuk milyen eszközökkel erősödött meg Kína, még hogy korántsem egy demokratikus rezsim. Amennyiben viszont Trump elnök átrajzolgatja a világtérképet, akkor Európának össze kell szednie magát” – válaszolta a politikus, gondolatmenetét Európai Unió és Kína közötti mélyülő kooperációval zárva.
A jövő történészei számára a fenti interjúrészlet rámutathat 2025 első felének kaotikusságára. Ugyanis ezek a mondatok Ivan Korčok szájából hangzottak el, aki a Progresszív Szlovákia (PS) tagja, egykori államfőjelölt, ex-külügyminiszter. Korčokot a szlovák társadalom Nyugat-barát rétege reménysugárnak tartja, ellenfelei viszont „Brüsszel szócsövének” titulálják, mivel mindig az emberi jogokat és a demokrácia védelmét tűzte zászlajára, pengeélre állítva az illiberális vezetőket és rendszereket – Orbán Viktort ugyanúgy, mint Robert Ficót vagy Vlagyimir Putyint. Ez alól Kína sem jelentett kivételt, amikor a szlovák kormányfő novemberben Pekingben járt. Aztán pár nappal ezelőtt mégis előtört belőle a geopolitikai érdekeket a morális értékek elé helyező diplomata:
még ha csak gazdasági téren is, de az EU-nak szorosabbra kell fűznie viszonyát Kínával.
Az európai politikusok és uniós bürokraták közül korántsem ő volt az egyetlen, aki a Kína-kártya kijátszásával reagált a nemrég zajlott rijádi tárgyalásokra, az amerikai-orosz közeledésre és nemhogy Ukrajna, de talán egész Európa feláldozására a Putyinnal való megegyezés oltárán. Dacára a 21. század eleje óta zajló intenzív és mély kínai-orosz együttműködésnek, amely az orosz-ukrán háború alatt korántsem szűnt meg – még ha bizonyos szegmensekben visszaszorult is –, Pekingben szintén meglátták az írást a falon.
Az angol nyelvű kínai állami média már arra szólít fel, hogy Európának és Kínának „közösen kellene megírnia a többpólusú világ narratíváját”. A kínai külügyminiszter a 61. müncheni biztonságpolitikai konferencián bizonygatta, hogy Európa és a távol-keleti ország között lényegében nincs konfliktus, külön-külön tárgyalva az európai kormány- és államfőkkel. A kínai diplomáciai hadjáratnak különleges ízt biztosít még az a szimbolikus tény is, hogy idén ünneplik az Európai Közösség és a Kínai Népköztársaság közötti kapcsolatok felvételének 50. évfordulóját.
Az elmúlt napokban mind a nemzetközi, mind a magyar médiumokat ellépték az „új Jalta”, „második Molotov–Ribbentrop-paktum” vagy „München 1938 újratöltve” felütésű írások. Kétségtelen, hogy e megközelítésnek van valóságalapja, és a helyzet mutat némi hasonlóságot a megidézett 20. századi eseményekkel. Ugyanakkor ebben a cikkben egy másfajta, Magyarországon talán újszerű értelmezést kínálok, amely korántsem annyira borúlátó, mint a többi forgatókönyv. Igaz, Európa számára így sem túlságosan bizalomgerjesztő.
A Trumphoz közeli médiumokban, közgazdászok körében vagy az afrikai-ázsiai térség sajtótermékeiben egyaránt felbukkant az a vélekedés, hogy amit a szaúdi fővárosban láthatott a világ, az ízelítő volt a „fordított kissingeri nyitásból”.
Ahogyan egykoron Henry Kissinger amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó leválasztotta Pekinget Moszkváról, Trump ugyanezt próbálja a maga durva módján megismételni, csak vice versa.
Mindezt azért, hogy az amerikai elnök minden figyelmét és erejét a legnagyobb stratégiai célkitűzésének, Kína feltartóztatásának és egy globális Peking-ellenes biztonságpolitikai-gazdasági tömb létrehozásának szentelje. A második Obama-elnökség nagy geostratégiai fordulata (pivot to Asia) óta ebben Amerika – ironikus módon Trumpnak is köszönhetően – még mindig nem jutott előbbre. A Fehér Házban úgy vélik, hogy a cél eléréséhez szükséges Putyin „hatástalanítása” és eltávolítása Pekingtől. Sőt, végső soron Oroszország közvetítő szerepének felhasználása az olyan tradicionálisan Moszkva-barát, Kína-ellenes, de Washingtonhoz még mindig szkeptikusan viszonyuló államok csatlakozásához, mint India vagy Vietnám.
Természetesen e geostratégiai irányvonal rengeteg kockázatot hordoz magában, és könnyen zátonyra futhat akár az amerikai, akár az orosz belpolitikai események hatására. A „kissingeri reálpolitika”-koncepció kritikusai jogosan mutatnak rá, hogy Trump porcelánboltban forgolódó elefántként próbálja megvalósítani az elképzelését: minden nyilatkozatával maga ellen fordítja a legfőbb szövetségeseit az amerikai kontinensen és Európában, miközben semmi garancia nincs arra nézve, hogy az oroszoknak tett gesztusok valaha is kifizetődnek. Könnyen megeshet, hogy az amerikai elnök a fürdővízzel együtt nemcsak a gyereket önti ki, hanem még a fürdőszobát is szétveri.
Ugyanakkor hidegháborús történészként (terjedelmi okokból kifolyólag is) eltekintek a jóslástól, hogy vajon az évtized végére létrejön-e az amerikai–orosz tengely vs. EU–Kanada–Kína–Latin-Amerika front vagy sem. Mivel két évvel ezelőtt pont ezen a felületen jelent meg Kissinger 100. születésnapja alkalmából írt köszöntőm, ezért ebből kiindulva
arra helyezem a hangsúlyt, hogy miért nem tekinthető példátlannak Trump elképzelése.
Ugyanis Európában aligha érzékelték, de a Nixon-adminisztráció megállapodása a Kínai Népköztársasággal egyenesen „eretnekségnek” számított akkoriban, veszélybe sodorva Washington szövetségi rendszerét Kelet- és Délkelet-Ázsiában – miközben a nyitás első éveiben még azt sem lehetett tisztán látni, hogy a Vörös Kína rehabilitálása a Szovjetunió figyelmének megosztásán és a Kreml zsarolásán túlmenően milyen nyereséggel járhat az amerikaiak és kínaiak számára. 1969-ben a két ország közötti ellentétek áthidalhatatlannak látszottak, a több évtizedes, mindenhonnan gerjesztett gyűlöletet leküzdése a hidegháború közepén szinte lehetetlennek tűnt, s egy amerikai elnök személyes jelenléte a vörösök uralta Tiltott Városban a legirreálisabb vágyálomnak minősült – aztán három évvel később mindez valósággá vált.
Eleve: a hetvenes évekig az Egyesült Államoknak több közvetlen konfliktusa volt a Kínai Népköztársasággal, mint magával a Szovjetunióval. Washington számára külpolitikai sokként hatott és évtizedeken át tartó felelőskeresést eredményezett, hogy a Mao Ce-tung vezette kommunista erők legyőzték a Kuomintangot, 1949-ben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, Csang Kaj-sek tábornokot és a nacionalistákat pedig Tajvan szigetére száműzték. Amerikai katonák haltak meg ezrével a kínai Népi Felszabadító Hadsereggel vívott összecsapásokban. Évtizedeken át az amerikai tudat legmélyére próbálták száműzni a koreai háború rémképeit, amikor 1950 októberétől több százezer kínai „önkéntes” özönlött át az észak-koreai határon és rohanta le az ENSZ-csapatok állásait. Az 1953-ig 2,5 millió kínai fegyveres jelenléte miatt folyamatosan „sárga veszedelemmel” riogató amerikai katonai vezetésnek is annyival kellett beérnie, hogy a 38. szélességi fok mentén rögzítette a frontvonalat. Ezért nem meglepő, hogy
a második világháború után először a Kínai Népköztársaság kikötői és katonai létesítményei ellen merült fel ténylegesen az atombomba bevetése,
amit sok héja és szenátor pártolt, de amitől végül a Truman-adminisztráció visszarettent. Ettől függetlenül a „Vörös Kína” elleni nukleáris opciót később sem vették le az asztalról, hiszen 1954-ben és 1958-ban egyaránt felötlött a gondolat, amikor a Tajvani-szorosban fekvő szigetekért a Kínai Köztársaság, a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok fegyveres erői vívtak egymással katonák százainak halálával járó tüzérségi párbajokat. Nem véletlen, hogy az akkori amerikai külügyminiszterek az első „igazi súlyos nukleáris válságoknak” nevezték e kríziseket, sőt, magának a NATO-nak kellett jobb belátásra bírnia az Eisenhower-adminisztrációt, hogy ne vessen be atombombát néhány kínai sziget miatt, mert azok nem érik meg a harmadik világégést.
Bár végül a felek külső és belső nyomásra visszakoztak, az amerikaiak törvényhozás meghozta a híres formosai határozatot, amely értelmében Washington örök biztonsági garanciát vállalt Tajvan megvédésére. Ezzel párhuzamosan Maoban „megrögzült” az idea, hogy a harmadik világháború elkerülhetetlen, előbb-utóbb össze fognak csapni az Egyesült Államokkal, és Pekingnek kell bevinnie az első ütést. Mao ezért gondolta úgy, hogy a Nyikita Hruscsov által hangoztatott „békés egymás mellett élés” koncepciója eleve bukásra ítélt. E nézetkülönbség (is) hozzájárult a későbbi kínai-szovjet szakításhoz.
A hatvanas évek sem múltak el amerikai-kínai konfliktus nélkül. Peking által támogatott maoista csoportok és frakciók rendre összecsaptak az amerikai, a nyugat-európai, de még a szovjetek által támogatott mozgalmakkal és kormányokkal is az úgynevezett harmadik világban. Mao meglepetésére az Egyesült Államok nem maradt tétlen az 1962-es indiai-kínai háború idején sem, s mielőtt Washington aktívabb segítséget nyújthatott volna a dél-ázsiai államnak, Csou En-laj kínai külügyminiszter már megegyezett a fegyvernyugvásról. A felek a szavak szintjén is pusztító háborút folytattak. A kínai propagandában végig az Egyesült Államokat tekintették a legfőbb „mumusnak”, amely felelős minden, az országon belüli és kívüli problémáért. Az önmagát nagy kínai költőnek tekintő Mao a verseiben támadta az amerikai „felsőbbrendűséget” és geopolitikai gondolkodást – nem véletlen, hogy a kínai diktátor honosította meg az amerikaiakat gúnyoló „papírtigris” kifejezést is. Természetesen az amerikai antikommunista retorika sem volt szelídebb, hiszen a szovjeteknél fanatikusabbaknak és primitívebbeknek nevezték a kínai népet, „pusztító sárga sáskajáráshoz” hasonlítva a Vörös Kína expanzióját.
Csakhamar Indokína is az amerikai-kínai konfrontáció metszéspontjába került, Dél-Vietnámmal a középpontban. Washington az 1950-es évek középétől nyújtott támogatást Saigonnak, 1965 és 1972 között több mint 150 milliárd dollárt – Ukrajna, a mai árfolyamon átszámítva, ennek alig a tizedét kapta meg az elmúlt évtizedben. Az amerikaiak Dél-Vietnám iránti elkötelezettségét és az ázsiai „dominóhatástól” való rettegését mi sem bizonyította jobban, mint hogy 1969-re közel félmillióra növelték az országban állomásozó katonáik létszámát. Ennek ellenére Nixon már 1968-as megválasztásakor tisztában volt azzal, hogy a háború megnyerhetetlen.
Washingtonban csupán az volt a kérdés, hogy milyen exit stratégiát kövessenek, hogy a kivonulás ne váljon totális vereségé, megaláztatássá, „amerikai Dunkirkké”. Kissinger javaslatát megfogadva
annak ellenére nyitottak Peking felé, hogy korábban Nixon erős baloldalellenes retorikájáról, antikommunista boszorkányüldözéseiről volt hírhedt.
Csakhogy amíg az előző kormányok egyre jobban elvesztek a vietnámi dzsungelekben és meg kellett küzdeniük az addig ötvenezer halott amerikait követelő háború rengeteg politikai, gazdasági és társadalmi kihívásaival, addig a kínai vezetésnek a szovjetek jelentette veszéllyel, a „kulturális forradalom” után hátrahagyott romokkal, valamint a nemzetközi szankciók és embargók fojtogató hatásaival kellett nap mint nap szembenéznie. Mindez rákényszerítette Maót arra, hogy lemondjon a Nyugattal és szövetségeseivel való konfrontációról, illetve feladja a kommunista forradalom terjesztésének lázálmát. Kezdetben még rettentő lassan zajlott a normalizáció, és ironikus módon nem is a vietnámi háború alakulása, hanem sokkal inkább az amerikaiak által támogatott 1970-es kambodzsai puccs vagy Laosz bombázása hátráltatta a folyamatot. Végül Nixon 1972-es kínai útja megtörte a jeget, aminek jutalmaként Peking még nagyobb nyomást helyezett az észak-vietnámi delegációra, hogy ne csak a tárgyalóasztalnál maradjanak, hanem az Egyesült Államok számára kedvezőbb feltételeket biztosítsanak az 1973-as párizsi békében.
Mindezek tükrében el lehet képzelni, hogy amikor 1971. július 15-én az amerikai elnök nyilvánosan bejelentette utazását a Kínai Népköztársaságba, és felvetette az amerikai-kínai közeledés ügyét, akkor milyen reakciókat kaphatott. Az indokínai háború iránt legelkötelezettebb
antikommunista republikánusokból éppúgy heves indulatokat váltott ki, mint a Tajvan-párti demokratákból,
akik még mindig azon voltak, hogy jóvátegyék elődeik hibáit. Az amerikai közvéleményben – bár örült a vietnámi háború minél előbbi befejezésének – Peking reintegrálása a nemzetközi rendszerbe már vegyes érzéseket keltett. Szerte az országban kampányt indítottak a Tajvan-párti politikusok és aktivisták azzal a jelszóval, hogy „Vágjuk el a kapcsolatot a Vörös Kínával”, miközben a közéletben durvábbnál durvább jelzőkkel illették az elnököt. Az elnöknek a Republikánus Párttal való feszült viszonya – és ebből fakadó bizonyos mértékű önjárósága –, opportunizmusa, „gengszterhajlama”, erkölcstelensége és elvtelensége tette lehetővé, hogy az azonnali bukás veszélye nélkül megvalósítsa „áruló, őrült és radikális” lépését. Erre mondták akkoriban, hogy „csakis Nixon mehetett Kínába”.
Ugyanakkor az amerikai reakciók így is eltörpültek a Washington-barát ázsiai államok megnyilvánulásai mellett. Hiába próbálta a Nixon-adminisztráció megnyugtatni a szövetségeseit, és ígért újabb garanciákat, Kelet- és Délkelet-Ázsia teljesen felbolydult.
A legtöbb országban a helyi elit és a Nyugat-barát réteg úgy érezte: Amerika cserben hagyta.
A dél-vietnámi kormány tisztában volt vele, hogy miután 1973 márciusában távozott az utolsó amerikai katona, Washington támogatása nélkül meg vannak számlálva a napjai. Így is történt: az 1975-ös észak-vietnami hadművelettel megszűnt létezni a dél-vietnámi állam. Dél-Korea szintén úgy vélte, hogy az amerikai kivonulás és a kínai közeledés felbátoríthatja Phenjant egy hasonló akcióra. Szöul többé nem vette automatikusnak az amerikai támogatást, és mind gazdasági, mind katonai téren inkább a saját erejére igyekezett támaszkodni, hogy elkerülje Dél-Vietnám sorsát. Közben pedig elindította az óvatos normalizációt északi szomszédjával. E félelmekben osztozott Japán is, amely szintén kénytelen volt nyitni a Kínai Népköztársaság irányába, megelőzve egy esetleges amerikai létszámcsökkenésből fakadó elszigetelődést a régióban.
Nem meglepő, hogy Tajvanon látták a legsötétebben a jövőt.
Attól tartottak, hogy Peking nem fogja beérni a Kínai Köztársaság ENSZ BT-ben lévő székével és a diplomáciai kapcsolatok széleskörű kiterjesztésével, hanem Nixon vagy valamely utóda előbb-utóbb odadobja őket a Vörös Kínának. „A gonosz hatalom irányába folytatott megbékéltetési politika, melynek célja egyfajta politikai egyensúly teremtése, nem fog hozzájárulni a világbékéhez. Ehelyett inkább 700 millió ember életét fenyegeti, és növeli a katasztrófa veszélyét a világban” – reagált az eseményekre Csang Kaj-sek, felkészülve „Ázsia Münchenjére”.
Végezetül meg kell azt is említeni, hogy Dél-Vietnám elengedése és a Kínai Népköztársasággal való normalizáció egy nyugati orientációjú katonai szervezet végét jelentette. A jelenből nézve ez különösen aggasztó precedensnek tűnhet. Bár a NATO csendes-óceáni és kelet-ázsiai „leágazásának” tekintett Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO) az 1954-es létrejötte óta számtalan nehézséggel küszködött, de a korábban említett két esemény 1977-re beverte az utolsó szögeket a szövetség koporsójába. Ugyanakkor kezdetét vette egy sokkal gyümölcsözőbb együttműködés a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségén (ASEAN) belül, amely az EU-hoz hasonlóan integrációs sikertörténetként könyvelhető el.
Tehát korántsem Trump az első amerikai elnök, aki feladná a biztos jelent, lezárná az egyik oldallal súlyosan konfliktusos, a másikkal viszont baráti együttműködésekkel teli múltat – mindezt pedig egy igencsak bizonytalan jövőért cserébe. Nixon ugyanezt tette az 1970-es években a Távol-Keleten. A körvonalazódó politikai irányvonal most is
legalább annyi buktatót rejt, mint amennyire nyílt szembefordulást jelent az addig vallott amerikai elvekkel és értékekkel.
az Egyesült Államok már ötven éve is demonstrálta, hogy dacára egy évtizedeken át tartó, súlyos államközi konfliktusnak és rengeteg amerikai katona elvesztésének, gyakorlatilag egyik napról a másikra hajlandó felrúgni a status quót. A Fehér Ház akkor sem visszakozott, amikor a célja elérése során komoly belpolitikai zavarokkal, társadalmi megosztottsággal, a szövetségi rendszerének felbomlásával, világpolitikai átrendeződéssel, valamint egy egész állam eltűnésével nézett szembe.
Végső soron inkább az a meglepő, hogy minden fennmaradó ellentét ellenére az amerikai-kínai közeledés nem bizonyult tiszavirág életűnek. Évtizedekig nem bírálták felül egyik oldalon sem, elfogadták a demokraták (Carter), a republikánusok (Reagan, a két Bush) és a Kínai Kommunista Párt valamely frakciója. Sőt, az utódok a Nixon-Kissinger és a Mao-Csou párosok legvadabb elképzeléseit is felülmúlva ábrándoztak az amerikai-kínai páros diktálta „új világrendről”. Mindezek tükrében lehet, hogy igazuk van azoknak, akik szerint Donald Trump tökéletes megtestesítője a Shakespeare-i zsarnoknak, de ebben a „fordított kissingeri nyitásban” kivételesen Polonius főkamarásnak Hamlethez idézett híres szavai bizonyulhatnak helytállónak az amerikai elnök lépéseit illetően:
„őrült beszéd, őrült beszéd, de van benne rendszer”.
Nyitókép: az amerikai és az orosz delegáció Rijádban (fotó: Russian Foreign Ministry / Hando / Anadolu via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
