„Ember lettél, kisöreg!” – a kisfiú, aki 37 szabadságharcost segített át a zöldhatáron

Sashegyi Zsófia

| 2025.02.25. | sztori

Kisfiúként 37 embert segített át a zöldhatáron az édesapjával Jugoszlávia felé Markovics Antal, akinek 1956-ban, tíz évesként az előőrs szerepe jutott. A Mecsekben gerillaharcot folytató forradalmárok november közepén adták fel a küzdelmet a kor egyik legerősebb hadseregével szemben, miután belátták: nem jön segítségükre a Nyugat. Azoknak a félelmetes éjszakáknak a történetét az apja iránti tiszteletből tartotta fontosnak elmondani beszélgetőtársunk – a Válasz Online pedig a kommunizmus áldozatai iránti tiszteletből tartja fontosnak közölni, utóbbiak emléknapján.

„Sötét novemberi éjszaka volt, a házban már mindenki aludt, amikor kopogtattak az ablakon. Kellett egy kis idő, mire apám begyújtotta a petróleumlámpát, amiben gázolaj égett, mivel petróleum akkor már jó ideje nem volt, ahogy áram és cigi sem. Apám újságpapírba sodorta a vágott dohányt, ha rá akart gyújtani. Ennyit érzékeltünk mi a forradalomból. Meg azt, hogy eltűntek azok a fafejek, akik addig a tanácsirodán voltak, meg a helyi rendőr és a végrehajtó is, akit apámék egyszer jól elvertek, mert elvitte az egyetlen hízott disznónkat” – meséli Markovics Antal, a pécsiek kedvelt egykori buszvezetője, aki arról lett híres, hogy négy egyetemet is elvégzett a sofőrködés mellett. Mi most mégsem az ő kalandos életére kíváncsian érkeztünk Pécsre. Egy régi történetet elevenít fel, amikor leülünk beszélgetni. 

Sokáig egymás közt sem beszéltek arról, amit 1956 novemberében átéltek az édesapjával,

aki egyszerű sokác zsellér családba született 1909-ben. Az idősebb Markovics Antal Belvárdon, a gömbölyű kis görög katolikus templom tövében nevelkedett fel három testvére mellett. Szederkénybe nősült, sváb lányt vett el, amiért jó pár verést is kapott, hiszen akkoriban nem lehetett csak úgy, büntetlenül elmenni a szomszéd faluba levadászni egy lányt. „Apám két osztályt végzett, nem többet, ami nagy bánata volt még öregkorában is. Szegény emberek voltak és azok is maradtak. Valamikor a ’30-as években bejelentkezett tartalékos katonának és határvadász lett. Mivel sokác volt, horvátul is tudott és ez jól jött itt a végeken. Ott volt a Délvidék visszafoglalásánál is, de nem szívesen beszélt azokról az emlékeiről” – mondja a fia, akinek még csak a két nővére élt, amikor az apjukat kivezényelték a Don-kanyarhoz.

Gyakorlatozás közben egy fatális véletlen folytán megsebesült. Egy szuronyrohamot imitáltak, megbotlott mögötte egy katona és beleállította a szuronyt a vállába. Akkor visszahozták gyógyulni, de nem úszta meg a Don-kanyart. Viszont, mivel a válla miatt kímélték, a lovakhoz meg értett, konyhakocsis lett. A lovakkal húzott konyhát idővel egészen átvette, miután elesett a szakács és kinevezték konyhásnak. „Később is nagyon jókat főzött mindig! De jó lenne, ha föltámadna egy percre…” – sóhajt a fia, miközben próbálja felidézni az orosz településneveket, amiket az apjától hallott esténként, amikor a hosszú, sváb parasztházban az egyetlen fűtött szobában elnyújtóztak a szalmazsákkal bélelt ágyakon és az apjuk katonatörténetekkel altatta a gyerekeket. Mesélt az önkényeskedő tizedesről, akit a századosa kivégzett, a partizántámadásról, amit csak azok éltek túl, akik idejében felmenekültek a hegyre, a visszavonulásról, amikor nehéz szívvel le kellett ölnie a lovat, hogy abból főzzenek gulyást az éhező katonáknak. És a hosszú gyalogútról is, ami hazáig vezetett Osztrogozsszktól, majdnem 2000 kilométeren át. Budapestnél ostromgyűrűbe ütközött, onnan még egy hétig ment dél felé, Szederkénybe. 

„A kutya megérezte és elment elé. Apám mindig azt mondta, ha nem jött volna a kutya, pont beleesett volna a kőbányába, mert mindent fehér hó lepett és ő épp arrafelé tartott, míg az eb el nem terelte. Addigra már megszállták a falut az oroszok. Mivel apám sokác volt, őt bízták meg a rend fenntartásával, hogy se a németek, se az oroszok ne garázdálkodjanak” – meséli Antal, aki kisfiúként hamar besorolt az apja mellé a munkába. „Hol lovaink voltak, hol tehenünk, hol nem volt semmink se. Én 12-13 éves koromban már feketén dolgoztam, 14 évesen hivatalosan is traktoros lettem: korengedménnyel vontató vezetői jogosítványt kaptam.” 1956-ban még csak tízéves volt. A forradalom híre eljutott ugyan a faluba, de nagy mozgolódás nem volt. Igaz, azt tudni lehetett, hogy a falubeli, tizennégy gyerekes útkaparó egyik fiát, aki ávós volt és mint ilyen, a viadukt védelmére volt kirendelve, hasba lőtték a portyázó szabadságharcosok, amikor lőszerük fogytán leereszkedtek a hegyekből, hogy megtámadják a pécsváradi rendőrőrsöt. „Hogy hogy került kórházba, azt nem tudom, de túlélte” – emlékszik vissza az esetre Antal.

Azon a fagyos novemberi éjszakán, amelyen kopogásra ébredtek, a gázolajjal töltött petróleumlámpa gyenge fényénél fekete alakok rajzolódtak ki az udvaron.

„Kimentünk, ott állt egy rakás ember fegyverekkel, esőkabátokban, feltűrt zoknikban, bakancsokban.

Előretolakodott a csoportosulásból egy ismerős arc. Az unokabátyám volt az. Közölte, hogy ő hozta ide a Mecsekről a fiúkat, akiknek már nincs más választásuk, el kell hagyniuk az országot. Mivel tudta, hogy apám határvadász, így jól ismeri a környéket, megkérte, hogy vezesse át őket a zöldhatáron Jugoszláviába.” Az unokabáty, Eiter Rezső huszonegynehány éves fiatalember volt. Amikor a szovjet seregek átlépték Pécs határát november 4-én hajnalban, többszázan vették az irányt a Mecsek felé. Ahelyett, hogy leadták volna a fegyvereiket, gerillaharcba kezdtek. Helyismeretük jó ideig helyzeti előnyt jelentett számukra az erdei terepen nehezen mozgó szovjet harci alakulatokkal szemben. Ők tartottak ki az országban a legtovább.

Rezső egyike volt azoknak, akik Robur mentőkocsival járták a Mecseket ezekben a napokban, összeszedték az összecsapások után hátramaradt sebesülteket és lehozták őket a városba, ahol áldozatkész orvosok elfüggönyzött ablakok mögött, gyertyafénynél műtötték a lőtt sebeket, amelyekkel ha kórházba kerültek volna az áldozatok, automatikusan eljárás indult volna ellenük. Az ítélet nagy valószínűséggel halálbüntetés lett volna. A szovjet városparancsnok eleste után bekeményített a megszálló hadsereg. A helyi ávósok segítségével nemcsak harckocsikkal, de aknatűzzel, gyalogszerrel is igyekeztek bekeríteni a hegyen kisebb csapatokban harcoló alakulatokat, akiknek mozgását addigra már egy profi exkatona, Kubicza János koordinálta. 

A Mecsekre való feljutáshoz az ávósok nem átallottak nemtelen cselekhez folyamodni: a mentőszolgálat által indított mentőkocsiról az utolsó percben leszállították az orvosokat és a köpenyükbe öltözve, gépfegyverekkel felszerelkezve ők vezettek fel az erdőbe. A mentőalakulatok idővel ellehetetlenültek. Az ostromgyűrű szűkülése mellett valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Rezső egy idő után fennragadt a hegyen és csatlakozott a szabadságharcosokhoz. Amikor azok végül muníció – és a nyugati csapatok segítségének – hiányában feladták a küzdelmet, a vezetés feloldotta őket esküjük alól. Voltak, akik hazalopakodtak, de legtöbbjük negyven fős csapatokban a zöldhatár felé vette az irányt. Egy ilyen csapat érkezett Markovicsék szederkényi portájára azon a bizonyos novemberi napon, az éjszaka közepén.

„Begyújtottunk a kályhába. Szárítgatták a holmijukat, enni-innivalót adtunk nekik, amit tudtunk. Létszámolvasást csináltak, aztán őrséget állítottak, nehogy meglepjék őket. Nem lehetett tudni, hogy a faluban ki vette észre az érkezésüket. Még aznap elindultunk és két éjszaka mentünk.” Antalt azért vette maga mellé az apja, hogy szükség esetén előőrsöt képezzen. „Egy kisfiúra senki nem gyanakszik, az emberek azt hiszik, csak madárfészket keres vagy diót szed. Lakott területen én mentem előre, hogy körülnézzek, nincsenek-e szovjetek vagy ávósok a közelben. Persze csak amennyire az én kis eszemből telt: ha elrejtőznek valahol, biztos nem veszem őket észre. De akkor még elég lazán volt őrizve ez a határ, úgyhogy szerencséjük volt a srácoknak.”

Az idősebb Markovics józan paraszti ésszel gondolkodott: tudta, hogy el kell kerülniük a kutyákat, hiszen azok riadóztatnak, ezért a települések között, az erdőben vezette a csapatot. Nyomján felkaptattak a pincesorra, Borjád és Sziebertpuszta között beletocsogtak a Karasica ingoványába, úgyhogy onnantól mindig csak a dombokon mentek tovább. Elhaladtak Márok és Magyarbóly mellett, hogy Illocska és Ivándárda között megpihenjenek. 

„Fél évvel azelőtt szedték fel az aknákat és a szögesdrótokat, úgyhogy világosan kivehető volt a határ. Kezdett világosodni. Apám előrement, hogy beszéljen a jugó határőrökkel. Megállapodtak, hogy szürkületkor átmehet a csapat, addigra hoznak teherautót. Egy feltételük volt: magyar területen kell letenniük az összes fegyvert, hogy tiszta kézzel menjenek át apám kíséretében. Ott dekkoltunk az erdőben egész nap. Nem láttunk sok mozgást. Egy köves makadámút volt a közelben, azon elment egyszer egy nyitott páncélautó, amiből fent kiláttak a katonák, de nem vettek észre bennünket. Gyalogos határőr nem járőrözött arra” – emlékszik vissza Antal, aki, amint kisgyerekként a szabadságharcosok között téblábolt, szomorú párbeszédeknek lett fültanúja. 

„Legtöbben arról beszélgettek, ha most elmennek, vajon mikor jöhetnek vissza, visszajöhetnek-e egyáltalán, és hogy mi lesz velük odaát. Egyikük felvetette: ha most így szarban hagytak minket a nyugatiak, lehet, hogy kint is szarban hagynak. Hogy aztán mi lett velük, nem tudom, soha nem tért vissza közülük senki hozzánk. Emlékszem, amikor a legutolsó ürge, aki a csapat szószólója volt, elköszönt tőlem,

megölelt és azt mondta: ember lettél, kisöreg.

Az unokabátyám is elhagyta az országot. Később azt hallottam róla, hogy visszajött és hat hónapig az ávósok börtönében ült. B-listára került, komolyabb munkákat nem végezhetett. Egy építőipari vállalatnál művezető lett, ott dolgozott, míg egy építkezésen agyon nem csapta az áram.”

Amikor elvégezték a feladatukat, apa és fia jó egynapos gyalogúttal tértek haza a határról és közben azon emésztették magukat, vajon mi fogadja őket odahaza. El voltak készülve rá, hogy letartóztatják őket. „Hála Istennek senki nem keresett minket, a faluban csönd volt, semmit nem vettek észre. A srácok is, mi is megmenekültünk.” Antal azután évtizedeken át egy szót sem váltott az eseményekről az édesapjával. „Egyszer megkérdeztem apámat, nem félt-e, amikor elvezette a forradalmárok csapatát a zöldhatárhoz. Azt mondta, bolond ember az, aki ilyen helyzetben nem fél, de ez kötelességünk volt. Azt mondta, két dolgot jegyezzek meg: ha valaki bajban van, azon segíteni kell és akár forradalom akár háború, akár földrengés van, a jószágnak enni kell.”

Amikor arról faggatjuk, a rendszerváltás után beszéltek-e ‘56-ról, csak legyint: „Higgye el, igaza volt a Bródynak, amikor azt mondta: apám, ezek ugyanazok. Ott röhögnek a pofámba sok százezer forintért, nekem meg tudja, mennyi a nyugdíjam? 60 ezer forint! 24 évig buszoztam és azalatt elvégeztem négy egyetemet. Jogász doktor lettem, elvégeztem a külkert, a közgázt és vörös diplomával az idegenforgalmit, de kitörölhetem vele a fenekemet. Hiába csináltak riportokat a buszsofőrről, aki örökké tanul. Ha azt a sok időt, amit a tanulásba öltem, arra fordítottam volna, hogy gazemberkedem, akkor most Audin vagy Mercedesen járnék.”

Antalnak azonban csak idővel nőtt be a feje lágya. Gyerekkorától dolgozott, az iskola helyett külföldre szökött. „Nem volt pénzünk, csórók voltunk. Mivel traktoros voltam, a Maharthoz el tudtam menni hajógépésznek. Így kerültem ki külföldre, ott aztán szépen megszöktem és 17 évesen elszegődtem egy libériai hajóra. Az vitt el Közép-Afrikába, ahol egy időre beálltam idegenlégiósnak. Ma már nem vagyok büszke erre, de azt el kell ismerni, hogy ott lett belőlem férfi” – meséli hihetetlen fordulatokban gazdag életét. Amikor két év múlva hazaszökött, hogy hozzon egy kis pénzt a szüleinek, azzal szembesült: itthon azt hitték, az elmúlt években Pesten dolgozott. A kalandoknak egy katonai behívó vetett véget. Elvitték Nagyatádra, a honvédségnél jogosítványt szerzett teherautóra és a leszerelése után teherautós lett Pécsen. Onnan már csak egy lépés volt a buszvezetői állás. 

„21 évesen jelentkeztem a gimnáziumba, nappal dolgoztam, este tanultam. Arra voltam a legbüszkébb, hogy amikor lediplomáztam a jogon, a gimiben megkértek, hogy jöjjek vissza óraadó tanárnak. Onnantól nappal buszosztam, este pedig tanítottam. Az osztályom fele rendőr volt, akik ugyanúgy később kaptak észbe és estin készültek fel az érettségire. A falu büszkesége voltam, de a buszsofőrök között is én voltam a sláger, mindig ott volt mellettem a római jog vagy amit épp tanultam, ha lejárt a műszakom. Amikor államvizsgáztam, azt kérdezte a professzor úr, mi a véleményem a magyar jogról. Én azt mondtam, a magyar jog csak arra alkalmas, hogy a gazembereket megvédje a tisztességesektől. Úgy kivágtak, mint macskát szarni. Emiatt fél évvel később avattak, de így legalább olyanokkal együtt, akiket protezsáltak bizonyos elvtársi helyekről, akiket soha nem láttam azelőtt egy előadáson sem.

Higgye el, a világ nem változik, csak a nevek változnak benne.”

Sokat mesél még az élete tanulságairól, hogy kár volt annyi időt a tanulásra szánni, mert szemesnek áll a világ, amire legjobb példaként Gyurcsány Ferencet hozza fel. „A Fletó a pártbizottságból jött mindig a 30-as busszal a tanárképző főiskolára és szeretett odaállni hozzám, a busz elejére beszélgetni. Mindig mondogatta nekem: »Tudod, Antika, meglátod, még nagy ember lesz belőlem!« Hát erre nem az lett belőle? És tudja, miért lett Pécsnek autópályája? A Gyurcsány Ferkó miatt, akinek Toller volt a nagy támogatója abban, hogy miniszterelnök lehessen.”

Amikor arról kérdezzük, mit tenne, ha most lenne forradalom, egy pillanatra meghökken. „Azt gondolom, azok a hősök forognak a sírjukban. Mert miért haltak meg azok az emberek? Meghálálta nekik valaki?” – teszi fel a kérdést és a két fiatal magyar katona esetét hozza fel, akik 1944-ben a Siófok felől érkező oroszokat a Tab előtti hosszú, egyenes útszakaszon több órán keresztül feltartóztatták, míg mögéjük nem kerültek és le nem lőtték őket. „Ez a két srác megérdemelte volna, hogy megjegyezzük a nevüket, feldolgozzák a történetüket, épp úgy, ahogy a Máré-várban hátrahagyott két gyerek is, akik fedezték a többieket, amíg visszavonultak az erdőbe, de még a nevüket se tudjuk – mondja, majd keserűen legyint: – Inkább leszek gyáva élő, mint halott hős.”

Nyitókép: Markovics Antal a pécsi Mecsek-kapunál 2025. február 19-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>