Tévedések végjátéka – avagy gyarmat voltunk-e félezer éven át
Teljes félreértés a köztudatban meggyökeresedett állítás, hogy Magyarország a Habsburgok uralkodása alatt osztrák gyarmat lett volna. Nemcsak azért, mert Európában a gyarmati státus nem értelmezhető. Magyarországnak a többi Habsburg tartományétól eltérő, kivételezett státusza főként az 1526 utáni kiinduló állapotokhoz képest nem kis teljesítmény. Ennek lekicsinylése önmagunk és elődeink degradálását jelenti. Bátonyi Péter hozzászólása a Válasz Online nagy Habsburg-vitájához, második rész.
Szűkebb környezetemben gyakorta hangzik el a mondat, és a szélesebb nyilvánosságban sem ritkán hallom, miszerint a Habsburgok uralma idején „osztrák (sic!) gyarmat voltunk.” Ennek a majdhogynem köznapi megállapításnak talán csak az állítmányi részével nincs probléma, főként, hogy múltidőben szerepel, bár annyiban mégis, hogy ez teszi állítóvá a mondat két másik elemét. Cikkem előző részéhez hasonlóan ismét a vizuális kultúra felől közelítek a kérdéshez. És ismét egy félreértésről lesz szó. Csak ezúttal a miénkről, vagyis az utókoréról.
Azon gyorsan tegyük túl magunkat, hogy a „gyarmatosítás/gyarmat” terminusokat nemigen lehet alkalmazni az azonos civilizációhoz tartozó, egy földrészen található népek és államok közti, akár mégoly konfliktusos viszony, illetve az annak nyomán kialakult hatalmi szituáció leírására. Helyette megszállásról, elfoglalásról, tartománnyá süllyesztésről érdemesebb beszélni. Ez alól az ókori görög poliszok gyarmatosító tevékenysége, illetve többnyire valóban az európai kontinensen elhelyezkedő gyarmatvárosai jelenthetnek kivételt, mivel az időszámításunk előtti évszázadokban még nem létezett az a közös európai civilizáció, amelyet a középkorban a keresztény vallás teremtett meg.
Magyarország állítólagos „gyarmatosításához” kellő egybevetési lehetőséget szolgáltat számunkra, hogy a Habsburgok éppenséggel valóban nagy gyarmatosítók voltak, csak nem Európában, hanem Amerikában, így hát eldönthetjük, hogy II. Lajos Magyarországának vajon ugyanaz a sors jutott-e osztályrészül Mohács után, mint az aztékok birodalmának…
Ám ha – némi megértéssel kezelve a fenti kifejezés mögött rejlő indulatot – nem annyira a konkrét szavakon lovagolunk, akkor is felmerül a kérdés: gyarmati jellegű sors volt-e a miénk? Megszállásként, leigázásként tekinthetünk-e az országgal történtekre? Ennek megválaszolása előtt azonban a fenti mondat jelzőjét, az „osztrák” megjelölést kell kissé elemzés alá vetnünk.
Kik is az osztrákok ebben a szövegösszefüggésben, és kik nem? Túlzás nélkül kijelenthető, hogy
az osztrák az egyik leginkább problematikus európai népnév.
Németül beszélnek, de mégsem németek, holott a Német Nemzet Szent Római Birodalmának (Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation – ezt nevezi a hazai köznyelv Német-római Birodalomnak) képezték részét 900 évig, ám mindemellett részei voltak egy másik impériumnak, ama bizonyos Habsburg Birodalomnak, amely belül is volt az előbbin, meg kívül is. Ezek egymást követő megszűnése után pedig 1919-ben létrejött egy kis szövetségi állam Ausztria néven.
Annyi biztos, hogy a régi világban az Ausztria, s annak részeként az osztrák megnevezés nem kifejezetten nemzetre utalt, még csak nem is etnikumra, sokkal inkább egy dinasztia hatalmi bázisát jelentette, afféle birodalmi kiindulópontot, ahonnan először rugaszkodtak neki a Habsburgok világbirodalmuk felépítésének. A dinasztia neve összeforrt ezzel a keleti német tartománycsoporttal, amelyet a Babenbergek kihalása után „nulladik” örökségként megszereztek. Innentől gyakorta emlegették őket Ausztriai Házként (Casa de Austria), olyannyira, hogy a család ősi címere (arany mezőben koronás vörös oroszlán kékkel fegyverezve) szinte teljesen háttérbe szorult Ausztria jól ismert, vörös mezőben ezüst (lényegében fehér) pólyás címerével szemben, amelyet sajátjukként használtak. A helyzet mégis fordított volt ahhoz képest, mint amit egy család területszerzése alapján gondolnánk. Ugyanis nem is annyira a famíliát emlegették egy terület révén, sokkal inkább a terület lett nemzetközi hatalmi fogalommá egy dinasztia porondra lépése nyomán.
hirdetés
Ezt bizonyítja az is, hogy a Habsburg-ház legősibb birtokát, a mai francia-német határ két oldalán fekvő mozaikszerű tartománycsoportot Elő-Ausztria (Vorderösterreich) névvel illették, holott eredendően semmi köze nem volt az osztrák tartományokhoz. Ez már csak azért is nyilvánvaló, mert Ausztria neve Nagy Károly által avar szomszédjai ellen alapított Keleti őrgrófság (Ostmark) elnevezéséből származik, így hát aligha logikus az egyik legnyugatabbi német területet a legkeletebbiről elkeresztelni. Arról van szó tehát, hogy ezek a legrégebb óta Habsburg kézen lévő ősbirtokok a „nulladik” örökség megszerzését követően a Habsburgokra tekintettel váltottak nevet (hasonló zajlott le a mai Liechtensteinnel, amely egy Bécs melletti várról s az azt birtokló főúri családról lett utólag átkeresztelve, s vált egy mai törpeállam elnevezésévé, holott eredetileg a közelben sem volt semmiféle Liechtenstein).
Ha valaki a spanyol fővárosban jár, bizonyára megcsodálja a Plaza Mayorként ismert főteret is magában foglaló ódon negyedet, amelyet a helyiek Madrid de los Austrias néven emlegetnek. Ezt kényszerűen nemigen fordíthatjuk máshogy, mint „az osztrákok Madridja.” Nyilván ez esetben sem tiroli kalapos, bőrnadrágos szomszédjaink a valódi névkölcsönzők.
Összefoglalva tehát elmondható, hogy
a Habsburgok voltaképp „magukra öltötték” Ausztriát, amely ugyan előttük is létezett, távozásuk óta is fennáll, de uralmuk alatt egészen más minőséget képviselt a nemzetközi hatalmi struktúrában, neve pedig egy dinasztia szinonimájává vált.
Az uralt etnikumot magát ez idő tájt sokkal inkább nevezték egyszerűen németnek. A régiek még érezték a különbséget, ezért emlegették a ’49-es szabadságharc alatt a főként Ausztriában rekrutált vértesezredek katonáit „vasas németnek,” sőt, a birodalmi állandó hadsereg Magyarországon kívül toborzott ezredeit hivatalosan is deutsche Regimenter névvel illették. Tartalmi értelemben ezért téves azt állítani, hogy 1849-ben az osztrákok ellen vívtuk szabadságharcukat, hiszen a nemzetben gondolkodó bécsiek akkoriban épp a város barikádjain küzdöttek, fekete-piros-sárga színű zászlók alatt, büszke német hazafiként.
Groteszk módon a Habsburgok – birodalmi kategóriákban tudván csak kalkulálni – ugyan szemben álltak mindenféle nacionalizmussal, mégis, az osztrák nemzetállam nélkülük soha nem jött volna létre. A mai Ausztria általuk történt birodalmi lehatárolása ugyanis a többi némettől való szeparációjukat is elősegítette, idővel elvezetve az önálló osztrák nemzettudat megszületéséhez. Ezért nem lehet az egykori birodalmakról a mai etnikai kategóriák mentén képet alkotni.
Már csak egy kérdés maradt ebben a körben: a Habsburgok vajon osztrákok voltak? A válasz az, hogy a későbbi Svájcból elszármazott, német kulturális közegből eredő Habsburgok mindig olyanok voltak, amilyen territóriumot törzsterületként éppen uraltak. A magyar trónt dinasztiája számára végleg megszerző I. Ferdinánd felnőttként érkezett a keleti, avagy dunai tartományokba, ahol korábban nemigen járt. Kasztíliában született és nevelkedett, anyanyelve is a mai spanyol ősét jelentő castellano volt, a németet felnőttként és csak nehézkesen sajátította el. Neve, vagyis a legtöbb Habsburg császárnak (és egyúttal a legtöbb magyar királynak, szám szerint ötnek) kölcsönzött Ferdinánd számunkra eléggé németes módon idegenül hangzik, pedig semmi köze Ausztriához. Vizigót-spanyol eredetű (Fernando), ő pedig nagyapja, vagyis a Kolumbuszt 1492-ben útjára indító Aragóniai Ferdinánd iránti tiszteletből kapta.
Ebből az egy példából is látszik, hogy
a Habsburgok mindenekelőtt Habsburgok voltak, etnikai tudatuk sokáig nemigen lehetett, államképződményük is teljesen dinasztikus karakterű volt.
Nem minden birodalomra igaz ez, hisz’ akadnak nem dinasztikus alapokon szerveződőek is, mint például a Brit Birodalom, amely koraújkori megalapítása után négy uralkodóházat fogyasztott el. Ennek mindig is az angolok jelentették a kovászát, még ha az impérium maga multietnikus volt is. A Habsburgok birodalma viszont a dinasztia nélkül egy napig sem állt volna fenn.
Most pedig térjünk vissza a fő kérdésre! Gyarmat voltunk-e 1526 és 1918 között? Ha nem is az osztrákoké, legalább a Habsburgoké? Le kell szögeznünk, hogy a Habsburgok nem hódítás útján jutottak magyar trónra, még ha háborúztak is az országért, ami látszólag ellentmondásnak tűnik, pedig nem az. Anjou Károly is rengeteget küzdött a koronáért, mégsem tekintjük leigázónknak. Az igazság az, hogy a Mohácsot követően trónutódlás révén magyar „örökségüket” megszerző Habsburgok az Árpád-kor alkonyától fogva legitim módon pályáztak a Szent Koronára, hiszen már az utolsó Árpád-házi király, III. András felesége is Habsburg volt, s innentől két évszázadon át egyéb, sokkal erősebb jogcímekkel is bővíteni tudták trónigényüket. Egy korai próbálkozásuk sikeresnek is bizonyult Habsburg Albert révén, de Mátyás után is ők következhettek volna, hisz a király maga ígérte meg a bécsújhelyi békében, hogy törvényes fiúutód híján a Habsburgoké lesz a korona, s lám, még ez sem teljesült. Bő kétszáz éves rákészülés előzte meg azt, ami a Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződés révén végül teljesedésbe ment. Röviden:
a Habsburgok ugyanolyan jogalapon lettek királyaink, mint 1301 után a legtöbb dinasztia.
Gyarmatosításról, leigázásról tehát jogi értelemben szó sincs. Azonban, akik ekként szemlélik a történteket, nyilván nem jogi, hanem érzelmi-sérelmi alapon közelítenek, s aligha elégednek meg ennyivel. Vizsgáljuk hát meg az ő szemszögükből, hogy sérelmeink és könnyeink száma gyarapodott-e, vagy találhatunk némi jót is e félezer évben – immár a vizuális kultúra nyelvén olvasva 400 esztendő történetét.
Kezdjük egy gyakran elhangzó váddal, amely szerint az ország határain kívül tartózkodó Habsburgok nem közösködtek a magyarokkal, Magyarországra csak éléskamraként tekintettek, és sokadik tartomány módjára kezeltek minket. Az éléskamra-teória tárgyában nem kívánok állást foglalni, egyrészt, mert soha nem foglalkoztam gazdaságtörténettel, másrészt mivel Pálffy Géza és kutatócsapata ezt a kérdést elképesztő alapossággal dolgozza fel napjainkban, írásaikból és megszólalásaiból bárki eldöntheti, hogy vajon nettó befizetői, vagy inkább nettó haszonélvezői voltunk a Birodalomnak. A távolról uralkodó Habsburgok legendáját azonban némiképp árnyalni tudom. Mohács után minimum néhány évtizeden belül az ország központi területeire eső összes fontos királyi székhely elesett. A nyugati határszélen szerencsésen megmaradt Pozsonyra egyrészt Duna menti elhelyezkedése, másrészt Bécshez való közelsége miatt eshetett a választás.
Ennek nyomán a középkori pozsonyi várból a Habsburgok teremtettek az újkori paloták eleganciáját mutatni képes „rezidenciát,” méghozzá úgy, hogy a vár 19. század eleji, banális tűzvész miatt bekövetkezett pusztulásáig minden században nagy ráfordításokkal fejlesztették, szépítgették. Ám még csak nem is saját kényelmük érdekében tették mindezt – hisz’ valóban ritkán tartózkodtak benne –, hanem a magyar korona fényére és renoméjára tekintettel. Ebben természetesen döntő szerepe volt a birodalmi tudatú magyar arisztokráciának, amely presztízskérdésként tekintett egy másokéval egyenrangú királyi székhely meglétére. Olyannyira, hogy már a Mohács után trónra jutó I. Ferdinánd idején nagyarányú munkálatok kezdődtek, méghozzá annak a Pietro Ferrabosco nevű itáliai mesternek az irányításával, akit a császár a bécsi Hofburgon is foglalkoztatott (ottani működésének emlékeként a Schweizertor máig fontos turistalátványosság).
Még e század második felében gazdag belső dekorációt kapott a vár, amelynek csodák csodájára máig fennmaradt egy kis darabja, az egykori kápolna és királyi oratórium együttesének részlete, aranyozott mezőkben kialakított olyan nívójú manierista stukkódísszel és úgynevezett groteszk festéssel, amely a korabeli itáliai fejedelmek és főurak, így például a Farnese család építkezéseivel áll egy szinten. Nem túlzás azt állítani, hogy az esztergomi Bakócz-kápolna mellett ez az enteriőr a magyarországi reneszánsz legkvalitásosabb, valóban európai rangú fennmaradt emléke, olyan mesterektől, akik korábban a velencei Doge-palotán dolgoztak.
Aligha gyarmatosítói gesztus az ilyen színvonalú mecenatúra, amely azt is bizonyítja, hogy a fejedelmi reneszánsz műpártolás Magyarországon nem ért véget a Jagellókkal, pláne Mátyással. Mindezen munkák eredményeként
a pozsonyi vár mind kiterjedésében, mind formájában, mind színvonalában a korabeli bécsi Burggal volt egybevethető,
amely ekkor még egy roppant hasonló, négy saroktornyos várkastély képét mutatta (a pozsonyi vár csak valamivel később lett éppígy négytornyos).
A következő században folytatódtak a munkák, méghozzá a koraújkor méltatatlanul elfeledett főura, Pálffy Pál gróf kezdeményezésére és irányításával. Ez már a kora barokk szellemében zajlott, ugyancsak nagy igénnyel, többek között a nürnbergi városháza nagytermét is dekoráló Paul Juvenel II. Ferdinándot dicsőítő mennyezetképeivel, gazdag belső díszítéssel. A végpusztulás előtt Mária Terézia végeztetett még nagyívű átalakításokat, immár a késő barokk (rokokó) jegyében. Ez egy nagy sorozat részeként is felfogható, amikor is az összes jelentősebb uralkodói rezidenciát Schönbrunntól a bécsi és az innsbrucki Hofburgon át a prágai Hradzsinig alaposan megújították, s ebből Pozsony sem maradt ki. A várat számottevően bővítették is, monumentális díszkerttel látva el, így semmiben nem maradt el a fenti rezidenciák eleganciájától.
Sőt, mivel a magyar rendek régóta sóvárogtak az után, hogy a töröktől visszafoglalt egykori főváros, Buda újra a királyok székhelyévé váljon, Grassalkovich Antal és köre még arra is rávette a királynőt, hogy a rendezetlen Várhegyen, részben korábbi elemek felhasználásával új palota épüljön (amely a mai együttes délkeleti felével azonos). Jónevű történésztől is hallottam olyan kijelentést, hogy Grassalkovich azért végeztetett itt nagy bontásokat, hogy a középkori királyok emlékét eltüntesse, mire én jeleztem neki, hogy egy 18. század elején szocializálódott jurátustól aligha várható el, hogy a modern műemlékvédelem szemével nézzen üszkös romokra. Ellenben az nagyon is vélelmezhető, hogy épp Buda és a Magyar Királyság egykori nagyságát igyekezett újjáéleszteni, méghozzá eredeti helyén, a maga kora építészeti nyelvén.
A felvetés jelzi azt az általános és visszamenőleges paranoiát, amely a Habsburgokkal és korukkal kapcsolatlan még egynémely szakmabelit is áthat, hát még a szélesebb nyilvánosságot. De nem csak Pozsonyban, illetve később főleg Budán folytak uralkodói építkezések, hanem például a felvidéki Holicson (ma Holíč, Szlovákia) is, Mária Terézia és férje egyik kedves tartózkodási helyén, ahol a császár messze földön híres fajanszmanufaktúrát alapított (Herend előtt ennek termékei voltak a hazai kézműipar legnívósabb produktumai, ezért máig minden jelesebb múzeum gyűjti megmaradt példányait). Emellett a környéken hatalmas ménest létesített, hisz’ a dinasztia nélkül a hazai lótenyésztés fellendülése elképzelhetetlen lenne (gondoljunk Mezőhegyesre, Bábolnára stb.). A holicsi romos, de még létező (!) kastély több csodás enteriőrje máig megvan, többek között a keleti tapétás zöld nagyterem.
A Habsburgok valójában nem keveset tartózkodtak Magyarországon.
A féltoronyi (ma Halbturn, Ausztria) barokk uralkodói kastélyban lett halálos beteg III. Károly: a Habsburg-ház egyik legnagyobb válságát hozó osztrák örökösödési háború nyitányának helyszíne egy magyarországi kastély volt.
Ám nem csupán az uralkodói család, hanem számos dinasztikus oldalág is megtelepedett nálunk.
Közismert a nádori ág, amelynek tevékenysége nem igényel hosszas bemutatást, talán elég annyi, hogy József nádor nélkül Pest-Buda még sokáig méretes falu maradt volna csupán. De jelentős birtokokkal rendelkezett felénk a Habsburg-Estei oldalág, tehát a modenai fejedelmi család is, amely Sárvár és környékének fejlesztésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Végül ott van a Habsburg-Tescheni ág, amely Nyugat-Magyarországon bírt földekkel, Európa első mezőgazdasági felsőoktatási intézményét alapítva meg Magyaróváron, mintagazdaságok sorát létesítve. A mecenatúrájuknak köszönhetően olyanok váltak visszatérő fellépőkké a város báljain, mint ifj. Johann Strauss. A közhiedelemmel ellenétben ezek az előkelőségek még különösebben elzárkózóak sem voltak, aktívan részt vettek ugyanis a társadalmi életben. Ehhez afféle kis „személyes” adalék, hogy e közvetlenség révén lehetett nagyapám gyerekként köszönőviszonyban a 800 éves múltra visszatekintő Habsburg haderő utolsó előtti főparancsnokával, Frigyes főherceggel, aki háza előtt üldögélve senkitől sem sajnált néhány jó szót.
Gyakran elhangzik, miszerint a Habsburgok idegeneket állomásoztattak nálunk, a magyar legényeket pedig elnyelte a császár nagy hadigépezete. A valóság úgy áll, hogy az emlegetett „osztrák hadsereget” valójában császári-királyi hadseregnek hívták (a kiegyezés után pedig „és” kötőszóval írva k.u.k. Armee-nek), amelyből a királyi előtag mindenekelőtt ránk utalt (főként, mivel a Cseh Királyság Ciszlajtánia részének számított). Ennek megfelelően az állandó haderő felállításától fogva léteztek magyarországi kiegészítésű lovas- és gyalogezredek, amelyek állományát nem keverték a Lajta túlsó felén rekrutált alakulatokkal, sőt, kezdetektől az I. világháborúig saját, jól megkülönböztethető uniformissal is ellátták őket. A gyalogság esetében a „magyar” ezredek később ungarische Adjustierung névvel illetett, koronként változó, de jellegzetesen magyaros szabású és díszítésű ruhát viseltek, eleinte gazdag zsinórozással, magyaros dolmánnyal, szűk nadrággal és szablyával, míg a „német” ezredek (amelyekbe a cseh, németalföldi és itáliai alakulatok is beleértendőek voltak) egyszerűbb, sokkal kevésbé színpompás fehér uniformist (deutsche Adjustierung) hordtak, bárminemű „nemzeti” differenciálás nélkül. Az egyenruha ugyan idővel fokozatosan egyszerűsödött, de a distinkció megmaradt, vagyis „német” és „magyar” ezredek alkották a gyalogságot.
Volt emellett a seregnek egy mindenki által ismert, kifejezetten hozzánk kötődő része,
a huszárság, amely nem kis részben a Habsburgok alatt és révén vált világszerte ismert csapatnemmé.
A végvári lovasság – minden vitézsége dacára – elenyészett volna, ha a Habsburgok nem szervezik meg és nem veszik be az állandó hadseregbe, amely így harcmodorát, fegyverzetét és öltözetét tekintve is mintául szolgálhatott minden nyugati kultúrkörbe tartozó ország huszárjai számára. Jellemző, hogy amikor a huszárok a császári-királyi haderőben kucsmáról csákóra váltottak, idővel ezt nyugaton és keleten is utánozták, így válhatott a csákó a 19. század elejére valamennyi ország szinte összes fegyvernemének általános fejfedőjévé a gyalogságtól a haditengerészetig. Mi több, a viseletük olyan elemei, mint a zsinórozás, a vitézkötés, vagy akár a puha szárú csizma is ennek köszönhetően terjedhetett el, s válhatott a magyaros öltözködés a nyugati kultúrkincs szerves részévé.
Ami pedig a cikksorozat első részében említett nemesi díszruhát illeti, a magyar elit a 16. század végétől erősen szorgalmazta, hogy a dinasztia magyar királyi mivolta többek között e vizuális jel által nyerjen fokozott hangsúlyt. Ezért a koronázásokon ekkortól fogva végig magyaros öltözéket hordtak. Olyannyira, hogy például a még apja életében magyar királlyá koronázott III. Ferdinánd német-római uralkodóvá válásáig, azaz több mint tíz éven át e magyaros díszruhában jelenik meg az uralkodói reprezentációban és a képzőművészetben egyaránt, legmagasabb címét mutatva a világ felé. Ennek páratlan emléke a festőfejedelem Rubens egyik hatalmas műve, amelyen Ferdinánd magyar király nemesi díszruhában üdvözli unokafivérét, a spanyol udvari viseletbe öltözött Ferdinánd bíborosinfánst a győztes nördlingeni csata előtt.
Ennél nívósabb művészi reprezentációja a magyar államiság Habsburgok alatti fennállásának aligha akad, elvégre mégiscsak a művészettörténet egyik legnagyobb alkotója vitte vászonra.
Onnantól pedig, hogy II. Józseffel az uralkodók áttértek a katonai uniformis viselésre, tábornagyi rendfokozatú magyar huszáruniformisban koronázták őket egészen 1916-ig. Sőt, idővel a birodalom kettős természetét kifejezendő a magyar királyi minőség reprezentálására hétköznapokon is a tábornagyi egyenruha magyar szolgálati változatát (Campagne-Uniform in ungarischerAdjustierung) rendszeresítették.
Eleve a koronázás is csak a magyar fél szempontjából volt megkerülhetetlen, az osztrák főhercegeket nemigen koronázták, később az osztrák császárokat sem, a cseh királyok esetében is több hiátus akad. De a legmagasabb rangú polgári kitüntetés, a Szent István-rend megalapításával is olyan gesztust gyakorolt Mária Terézia, amelyhez hasonlót más államuk irányában a Habsburgok nem tettek (nem volt pl. cseh Szent Vencel-rend). Igaz, ezt is a magyar elit, főként Esterházy Ferenc szervezői munkájának tudhatjuk be. A birodalom hatalmi szimbolikájának legfőbb elemét jelentő címer alapján ugyancsak a Magyar Királyság kiemelt szerepére következtethetünk, hiszen némi kezdeti bizonytalanságot követen hazánk címerének pozíciója az alappajzs első mezőjében, vagyis a legelőkelőbb helyen rögzült, miként az uralkodói titulatúrában is rendre a császári címet követte a magyar királyé.
Magyarország átlagostól eltérő státusza aligha kérdéses, ami főként az 1526 utáni kiinduló állapotokhoz képest nem kis teljesítmény. Ennek lekicsinylése önmagunk és elődeink degradálását jelenti.
Összefoglalóan tehát a Habsburg-magyar viszony sokkal differenciáltabb annál, mintsem, hogy egyetlen indulatos kifejezéssel (gyarmatosítás, elnyomás, kizsákmányolás) leírható lenne. A dinasztia igyekezett sajátos gesztusaival támogatást szerezni a magyar elitek köreiben, miként az utóbbiak is egyértelmű lépésekkel akarták saját maguk és országuk helyzetét mind magasabb pozícióba juttatni. Ez is mutatja, milyen nagy kincs, ha egy országnak akad saját történelmi elitje, amelynek nem csak vagyona, de felelősségtudata is van, és szemben a valódi gyarmatok komprádorrétegével, nem saját státusának megtartására és feljebb tornászására fecsérli összes energiáját, hanem országa sorsával azonosulva áldozatokat is képes hozni azért.
A magyar vezetőrétegről ez nagyrészt elmondható, legyen szó a Habsburgokkal kompromisszumot kereső, vagy a velük egy idő után szembeforduló nemesekről, többségük ugyanis az ország esélyeinek javításán munkálkodott, csak más-más úton haladva.
A magyar nemesség „szuperképessége” pedig abban rejlett, hogy egyedi, mindenkiétől megkülönböztethető kulturális arcéllel bírt, amely identitástudatának számos elemében megnyilvánult, így
Magyarország nem szürkült bele a Habsburg territóriumok valóban hatalmas konglomerátumába.
Ez a korabeli soft power, mint fentebb láttuk, a Habsburgokra éppúgy hatást gyakorolt, mint ahogy például a velünk élő horvát urak számára is vonzó lehetett, akik szláv létükre viseltek egyenes tartással „szittya” ruházatot. A Habsburgokkal való együttműködés lehetősége a Mohács után feltáruló kétirányú elágazás egyik opciója volt, a másik (vagyis az oszmán) járhatatlannak tekinthető, harmadikat pedig még senki nem tudott mutatni. A kompromisszumok végeredménye összességében egy tartománynál több, önálló országnál kevesebb, de mindenképp európai entitás lett.
Nyitókép: József nádor szobrának leleplezése Pesten 1869-ben (forrás: Magyarország és a Nagyvilág, 1869. május 9.)
