„A jogaink megvannak, csak élni kell velük” – vállalná a feladatot a MOME törvényes rektorjelöltje
Most, a Válasz Online-on szólal meg először a MOME 15 hónappal ezelőtt törvényesen megválasztott rektorjelöltje, aki helyett akkor azt a Koós Pált nevezték ki, akit a múlt héten a hallgatók végül lemondattak. Vargha Balázs egyetemi tanár, a MOME Média Intézetének volt vezetője a történtek miatt bírósághoz fordult, és a Magyar Helsinki Bizottság segítségével törvényességi felügyeleti eljárást kezdeményezett. Lapunknak elárulta azt is: a tegnapi szenátusi ülésen arra a kérdésre, vállalná-e a rektori teendőket, igennel felelt. Exkluzív interjú.
– Fel tudja idézni, hogyan érezte magát 2023 karácsonyán?
– Abban a pillanatban, amikor nyilvánosan kihirdették a december 20-i kuratóriumi meghallgatás után, hogy bár a szenátus engem választott, mégis Koós Pált nevezik ki rektornak? Teljes értetlenséget éreztem, hiszen nem hangzott el semmilyen kézzelfogható szakmai érv azzal kapcsolatban, hogy miért történt így. Magam sem gondoltam volna, milyen nehéz megbirkózni egy ilyen helyzettel. Elveszíteni egy megmérettetést nem kellemes dolog, de az ember egy idő után belátja, hogy a másik jobb volt, ez most így sikerült. Az ember önvizsgálatot tart, levonja a következtetéseket és továbbmegy. De ezzel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Nincs feloldás. Az ember lefutja a maratont az olimpián, boldogan befut első helyen a célba, és aztán azon veszi észre magát, hogy már valakinek a nyakában lóg az aranyérem. Ráadásul nem derül ki, mi volt a probléma: nem mond senki semmit.
– Volt bármilyen előjele annak, hogy nem önt fogja felterjeszteni a kuratórium elnöke, Böszörményi-Nagy Gergely a miniszter felé?
– Nem állítom, hogy nem vettem számba ezt az eshetőséget is, bár őszintén szólva nem gondoltam, hogy tényleg bekövetkezhet. Egyrészt mert nem gondoltam, hogy létezhet bármilyen körülmény, ami ennyire az ellen szólna, hogy én legyek a rektor, másrészt ez a döntés az egész folyamatnak, beleértve magát a kuratóriumot is, komoly veszteség. Nem nagyon értettem, miért érné meg ezt bevállalni.
– Ha mégis számba vette ezt az eshetőséget, kellett, hogy legyen előjele…
– Az már korábban kiderült számomra, hogy nem én vagyok a kuratórium kedvenc jelöltje, ezért ebből a szempontból valóban nem volt meglepetés.
– Nem tudhatjuk meg, milyen jelek mutattak erre?
– Erre most nem térnék ki…
– Böszörményi-Nagy szerint Koós Pál és ön hasonló belső támogatottsággal rendelkeztek. Ez igaz? Milyen arányban döntött a szenátus ön mellett?
– 17-14 volt a szavazatok aránya az én javamra. Tekintve, hogy 31 fős a szenátus, ez tíz százalékpont különbség. Én ezt nem gondolom elhanyagolhatónak, ahogy azt sem, hogy a szabály szerint a jelöltnek el kellett érnie a szavazatok minimum 50 százalékát. Az én álláspontom szerint azonban a fő probléma nem is ez, hanem az, hogy a kuratóriumnak egyáltalán nincs joga ebbe beavatkozni. Sajnos ezt mégis megtette, így az én megítélésem szerint túllépte a hatáskörét és azokat a törvényi kereteket, amelyek számára adottak.
– Mikor fordult a Magyar Helsinki Bizottsághoz?
– Tavaly november táján. Mire túljutottam az első sokkból adódó rezignáltságon, elkezdtem utánajárni: biztos, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni ma Magyarországon? Többekkel beszélgettem erről, jogászokkal, felsőoktatásban jártas személyekkel és egyre inkább gyanús lett a dolog. Végül teljesen egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem, itt nincs kérdés, ezt a jog szerint nem lehet megtenni. Az igazi tanulsága a dolognak az – nemcsak a MOME, de minden magyar egyetem szenátusa számára –, hogy bár mi nem vagyunk megfosztva a jogainktól, valamiért mégis ebben a tévhitben élünk. A jogaink megvannak, csak élni kell velük. Az egyetemi autonómia egy szépen csengő, de mégis nagyon absztrakt jogi fogalom és az ember nehezen talál rajta fogást. Egy olyan eset azonban, amelyben sérül, villanófénybe helyezi és egyértelművé teszi, mi is ez valójában. A rektorválasztás azért a legszemléletesebb példája ennek, mert ez az egyetemi autonómia csúcspontja. Egy egyetemi közösség, szemben egy vállalattal, nem egyszerűen sok ember hierarchikus felépítésű csoportja, hanem egy olyan közösség, amely az államon belül saját önrendelkezéssel bír, melyet a szenátus testesít meg.
Ennek a közösségnek legalapvetőbb joga a saját vezetőjét kiválasztani és ebbe a döntésbe senki másnak nincs joga beleszólni.
Annak, ami a jogszabályokból kiolvasható, van egy alapvető logikája, ami minden szereplő számára kijelöli a helyes attitűdöt és mozgásteret. Az alapítványi forma egyáltalán nem lenne ördögtől való akkor, ha minden résztvevő betartaná a rá vonatkozó szabályokat. A jelenlegi helyzet abból adódik, hogy ez a rend megbomlott a MOME esetében.
– Felmerült, hogy ez politikai döntés lehetett az alapítvány kuratóriumának részéről, ám ilyen szempontból sem lenne érthető, miért ön a kárvallottja, hiszen a munkái alapján elég konszenzusos személynek tűnik: a Magyar Állami Operaháznak épp úgy tervezett logót, mint a Magyar Narancsnak, sőt, a Böszörményi-Nagy által vezetett Design Terminálnak is. Vajon miért történt mégis így?
– Komolyan mondom, hogy nincs tippem. Én is a napokban, egy jónéhány orgánum által átvett Magyar Nemzet-cikkből tudtam meg saját magamról, hogy milyen is vagyok. Ez erősen megdöbbentett. A nevezett cikkben ugyan van néhány adat, amely megfelel a valóságnak, de a következtetés, amit ebből az újságíró levont, egészen hajmeresztő. SZDSZ-közeli kreatív szakembernek nevez benne a szerző – akit az sem zavar, hogy ez a párt majd’ húsz éve nem létezik –, jóllehet, soha semmilyen politikai formációhoz nem volt közöm azon túl, amennyire egy átlagos, a közügyek iránt felelősséget érző állampolgárnak van. Tény továbbá, hogy a grafikai stúdióm dolgozik egy magát politikai és kulturális hetilapként azonosító médiumnak, ami megint csak nem jelenti azt, hogy szélsőbaloldali nézeteket vallanék. És természetesen az sem igaz, amit ez a cikk sugalmaz, hogy aktív szerepet vállaltam volna abban, ahogy a diákok az utóbbi hetekben különböző akciókba kezdtek. Semmiféle kapcsolatom nincs a MOME FRONT-tal, én ugyanúgy az egyetemi polgárok egyikeként figyelem az ő ténykedésüket, ahogy bárki más.
– A szenátusi ülésen felmerült, hogy helyreigazítást kérnek a Magyar Nemzettől a múlt heti cikk miatt. Született döntés erről?
– Bár ez valóban felvetődött, végül nem lett belőle határozat, annak ellenére, hogy én sem bántam volna. Már csak a személyemet érintő hazugságok miatt sem. Igaz, hogy nem ízléses az a cikk, ugyanakkor annyira képtelen, hogy őszintén szólva legalább annyira mulatságosnak találtam, mint amennyire bosszantónak.
– Miért nem akkor robbant ki a palotaforradalom, amikor a rektorválasztással először nyúlt át a fenntartó a szenátus feje felett?
– Ennek szerintem több oka is van. Egyrészt amikor ez a dolog velem megtörtént – túl azon, hogy vitathatatlanul volt egy erős sokkhatás –, az általános vélekedés az volt, hogy ha ez nem is éppen ízléses, valószínűleg törvényes lépés volt. Ahogy azóta már egyértelműen kiderült, ez téves gondolat volt, de bevallom, először még én is jóhiszeműen ezen a véleményen voltam. A modellváltás, amely egy új szereplővel, az alapítvány kuratóriumával egészítette ki az egyetemet, mindannyiunkat szokatlan, új helyzetbe hozott, még akkor is, ha a MOME – szemben más magyar felsőoktatási intézményekkel – nem hirtelen, hanem hosszabb felkészülési időszakot követően találkozott ezzel a helyzettel. A MOME volt talán az egyetlen olyan egyetem, amely saját maga kezdeményezte ezt a modellt, ami akkor még itthon nem volt bejáratott. Hogy ebből hogyan lett aztán az egész magyar felsőoktatásra kiterjesztett módszer, nem tudom. Bár hozzá kell tenni, az elképzelésünk nem teljesen úgy nézett ki, mint ami végül megvalósult.
– Mit képzeltek másképp?
– Ez a struktúraváltás Magyarországon sajnos erősen átpolitizált módon következett be. A világon számos egyetem működik ebben a felállásban, és én sem vagyok a modellváltás ellenzője. Ezt a konstrukciót nagyon progresszívnek és hatékonynak tartom abban az esetben, ha úgy működik, ahogy eredetileg kitalálták. Az, hogy nálunk ez politikai színezettel lett bevezetve, sok tekintetben tévútra vitte a folyamatot, amelynek most érkeztünk el azon pontjára, amikor a problémák felszínre jöttek.
– Böszörményi-Nagy egy múlt héten adott interjúban úgy fogalmazott, az ön pályázata a status quót képviselte, míg ellenfeléé az egyetem gyengeségeivel való szembenézést. Így volt?
– Ez az első olyan, egyáltalán tényszerűnek tűnő közlés, ami eljutott hozzám arról, miért nem engem terjesztett fel rektornak. Abból a szempontból viszont, amit a pályázatomról mondott, elég meglepő, hiszen az, ami éppen most, a Jövő Egyeteme elnevezésű fejlesztési program implementációs szakaszában megvalósulni készül, gyakorlatilag teljes mértékben parallel azzal, amit a rektori pályázatomban leírtam.
– Azaz?
– A Jövő Egyeteme program azért született, mert a MOME végiggondolta azt, amivel ma minden egyetem szembesül. Nevezetesen, hogy az elmúlt néhány évtized olyan változásokat hozott a világban, amelyek teljesen átformálták az egyetemi közeget. Ha egy intézmény erre nem tud reagálni, nagyon nagy bajba kerül. Én is azok közé tartozom, akik ezt felismerték. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan lehet elébe menni a küszöbön álló várható, sejthető, még turbulensebb változásoknak néhány évtizedes távlatban. Végig kellett gondolni, mit jelent a 21. században az egyetem fogalma. Hogy hogyan tud egy modern intézmény egy ilyen sok szempontból bizonytalan, társadalmi, ökológiai tényezők által alakított közegben úgy reagálni, hogy ne legyen poros, funkcióját vesztett. A pályázatom 60-70 oldalán arról írtam, mi ad reményt arra, hogy ezekkel a problémákkal meg lehessen küzdeni.
– A MOME tényleg alkalmatlan volt a megújulásra, amíg alapítványi fenntartásba nem került?
– Teljesen téves az a beállítás, amely szerint a MOME képtelen arra, hogy saját indíttatásából a jövőjéről gondolkodjon. Ennek pont az ellenkezője igaz: a MOME az a hely, amely már-már túlzó módon állandóan a saját jövőjébe tekint. Amióta én ismerem ezt az intézményt – tehát 1987 óta, amikor hallgatóként egy óriási, Gergely István által végrehajtott reformfolyamat kellős közepén megkezdtem a tanulmányaimat –, itt reform reformot követ. A legutolsó ilyen éppen a modellváltás előtt, 2019-ben történt, amikor visszatértünk az új campusra. Akkor tért át az egyetem hárompilléres szervezeti struktúrára, amit ezzel párhuzamosan egy teljes tantervi megújulás kísért. Nehéz azt mondani, hogy az egyetem ölbe tett kézzel ült, és hagyta, hogy a világ elszaladjon mellette. Nyilván mindig lehet még jobban csinálni, de alig telt el öt év, szinte még egy hallgatói generáció se futott ki, és mi máris egy újabb rendszert készülünk bevezetni, a Jövő Egyeteme programot, aminek a tartalmi elemei – és ezt a széles egyetemi közösség nevében bátran kijelenthetem –, komoly konszenzussal jöttek létre, és nagy támogatottságot tudhatnak maguk mögött. Nem véletlen, hogy az általános szavazáson, amely arról szólt, el akarja-e indítani az egyetem ezt a programot, száz százalék voksolt igennel. Az összes többi ide hivatkozott szavazásra ez már nem igaz. Bár ezek többsége ellenszavazat nélkül ment át, ott a tartózkodások aránya már mutatta, hogy nem mindenben van egyetértés, csak a salátatörvény szavazási módszerek miatt a szimpla igen és a szimpla nem között nehéz volt megtalálni az igazságot. A Jövő Egyeteme program kezdetétől nagyon sokáig kizárólag a tartalmi megújítással foglalkoztunk és – a mai napig nem tudom, miért – szinte váratlanul, hirtelen jött a képbe egy szervezeti átalakulás tervezése.
– Erre nem számítottak?
– Véleményem szerint ez szakmai értelemben nem következik a reformból. A mai napig meg vagyok győződve arról, hogy nyugodtan be lehetne vezetni ezt a programot a meglévő struktúrában. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell hozzányúlni a jelenlegi felálláshoz, de én ésszerűbbnek tartottam volna azt az utat, hogy így kezdjük el működtetni a programot, és a működés úgyis megmutatja, hol vannak azok a pontok, amelyeken indokolt változtatni. Azt viszont
egyáltalán nem tartom ésszerűnek, hogy bontsuk le nullára a meglévő szerkezetet, és valamilyen fikciós alapon építsünk egy újat,
ráadásul több olyan elemből, amiknek nem volt előképe, tehát a gyakorlatban még nem vizsgáztak. Emberkísérletnek tűnik egy ilyenfajta új rendet bevezetni, méghozzá így. Nagyon sokszor, sokan, aggódva figyelmeztettünk arra, hogy egy ilyen roppant mértékű változás, ami nem csak a tartalmat, hanem a teljes formát is egy lépésben, erőltetetten, rohamtempóban cseréli le, életveszélyes kamikázeakció, és nagyon komoly a veszélye annak, hogy nem fogja kibírni a közösség. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de lám, a jelen helyzet beigazolta a félelmeinket.
– Mikor vált egyértelművé, hogy a kuratórium nem csak tartalmi, de formai átalakítást is akar?
– Ez már az én rektorjelöltté választásom előtt szóba jött, és a folyamat az új rektor, Koós Pál nyár végi beiktatása előtt, még az előző rektor idején elindult.
– Böszörményi-Nagy Gergellyel voltak személyes vitái?
– Igen, voltak. A korábbi időszakban volt személyes kapcsolatunk, időnként leültünk beszélgetni egy-egy órára. Ezek egyébként tartalmas és ösztönző beszélgetések voltak, amikre jó szívvel gondolok vissza. Természetesen néha olyan kérdések is szóba jöttek, amikben nem volt közöttünk egyetértés, de ez a dolgok természetes rendje.
– Azóta beszélt vele, hogy Koós Pált nevezte ki ön helyett?
– Nem.
– A szenátus döntésének figyelmen kívül hagyásával tulajdonképpen az történt, amitől az elmúlt években mindenki tartott, aki – beleértve az Európai Bizottság döntéshozóit is – a szakmai autonómiát féltette a politikai megbízottaktól, és kongatta a vészharangot a modellváltó egyetemek fölött?
– Nem az kellene, hogy célja legyen ennek a konstrukciónak, hogy az egyetemek fölött erősebb kontrollt lehessen szerezni, de ha van ilyen szándék, akkor ez a forma sajnálatos módon erre is lehetőséget teremt. Annak ellenére, hogy a színtiszta jogi környezet mindezt amúgy nem tenné lehetővé. Létezik ugyanakkor egy ellentmondás. A modellváltáskor beleírták az nemzeti felsőoktatásról szóló törvénybe (NFTV), hogy a KEKVA-alapítványok felhatalmazást kapnak az egyetemek alapító okiratainak módosítására. Igen ám, de az NFTV ezzel párhuzamosan azt is kiköti, hogy olyan változtatásokat nem hajthatnak végre, amelyek az egyetemi autonómiát rögzítő alaptörvénnyel ellentétesek. Mi több, egyes alkotmánybírósági határozatok pontosan leírják azt, hogy egy egyetemen kívüli szervezet nem vonhat el semmilyen olyan jogot, ami az egyetem autonómiáját biztosítja. Faramuci helyzet: a KEKVA-törvény olyasmire ad felhatalmazást, amit az Alaptörvény tilt. Ebben tehát van egyfajta önellentmondás. Az alapítvány végeredményben beleírhat ezt-azt az alapító okiratba, de olyat nem, amivel csorbítaná az egyetemi autonómiát.
– Mi a jobb, ha a szabályok figyelmen kívül hagyásával szól bele egy alapítvány a személyi kinevezésekbe, vagy ha úgy írják át a szabályokat, hogy mindez legális legyen, ahogy Böszörményi-Nagyék tették? Úgy módosították az egyetem alapító okiratát, hogy ezentúl ha a szenátus és a fenntartó nem ért egyet egy kinevezendő személy ügyében, az alapítvány automatikusan új pályázatot írhat ki.
– Az, hogy ez történt, nagyon erősen megvilágítja a probléma lényegét. Az alapítvány kuratóriumi elnöke február 7-i nyílt levelében négy pontban sorolja fel, milyen jogokat ad a szenátusnak. Ennek a negyedik pontja az ön által idézett új szabály, amivel Böszörményi-Nagy Gergely úgy tesz, mintha vállalna egy saját magát korlátozó kötelezettséget, valójában azonban pont fordítva történik. Addig, míg e vállalásaival át nem szabta az alapító okiratot, nem írhatott ki új pályázatot, ha nem tetszett neki a szenátus rektorjelöltje. Most már megteheti. Ezzel tehát nem hogy jogot ad, hanem jogot vesz el. Ráadásul nem is akármilyet: az egyetemi autonómia legfőbb jogát.
És akkor még arról a most az alapító okiratban rögzített súlyos szereptévesztésről nem is beszéltünk, amely szerint a fenntartó választja meg az egyetem rektorát. Ez teljes nonszensz.
Az már csak hab a tortán, hogy 2023. december 20-án még csak új pályázatot sem írt ki, egyszerűen cherry picking alapon kikapott egy másik nyuszit a cilinderből, és egy vállrándítással azt mondta, ő lesz a rektor.
– A MOME FRONT a szenátus jogköreinek megerősítését, autonómiájának helyreállítását, a szenátusnak a rektort és a kuratóriumot ellensúlyozó hatalmának a kiépítését, a szakmai autonómia helyreállítását kéri. Böszörményi-Nagy viszont azt mondja: a MOME szenátusa ma saját hatáskörben, önállóan dönt minden oktatási és kutatási kérdésben, minden szakmai pozícióról. Hol van az ellentmondás?
– A fent említett példa tökéletesen megmagyarázza ezt. Olvasva ezt a szöveget és mellette érzékelve a valóságot nyilvánvaló, hogy a kuratóriumi elnök úgy gondolkodik: megengedi a szenátusnak, hogy gondolkodjon, sőt, szavazzon a személyi kinevezésekről, de hogy az ő döntésük megvalósulhat-e, azt majd a kuratórium dönti el.
Ez teljesen más felfogás, mint amit egy átlagember a szabad döntéshozásról gondol.
– Ön is úgy látja, ahogy a kuratóriumi elnök mondta a minapi interjúban: „kultúrharcnak nyoma sem volt a MOMÉ-n, amíg néhányan nem döntöttek úgy, hogy csatatérré változtatják az egyetemet”?
– Nehéz ezekkel a mondatokkal mit kezdeni. Nincs csatatér. A hallgatóink pont úgy viselkednek, ahogy szerintem ilyen fiatal embereknek viselkedniük kell, amikor nekik valami nem tetszik és úgy érzik, hogy süket fülekre talál a mondanivalójuk. Saját vizuális, zenei, művészi eszközeikkel élnek. A kultúrharc szintén értelmezhetetlen ebből a nézőpontból. Itt egzakt szakmai szempontok vannak és teljesen világos jogi kérdések, amelyek tisztázásra szorulnak. Semmiféle kultúrharc nincs, sőt, mindenféle politikai háttérmotívumokról szóló sejtetéseket is csak visszautasítani van okunk, hiszen nem ezek mozgatják a történéseket, hiába szeretnék egyesek úgy beállítani. Sajnos látok arra igyekezetet, hogy egyes orgánumok átkeretezzék mindazt, ami a MOMÉ-n történik.
– Épp kérdezni akartuk, mi a véleménye arról, amit a Mandiner a Magyar Nemzetre hivatkozva állít, hogy tudniillik a momés mozgolódás valójában az ukrán állam által, szerb mintára, külföldről gerjesztett szervezkedés eredménye, amely Orbán Viktor lejáratását célozza?
– És „Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni”? Az ember nem tudja, hogy kacagjon vagy sírjon ezen. Egészen abszurd ez a dolog, de bizonyos szempontból ijesztő is, abból kiindulva, amilyen lejárató kampányokat a közelmúltban láttunk az országban bizonyos személyek hiteltelenítésére…
– Koós Pállal milyen a viszonya?
– Éveken át kimondottan jó emberi kapcsolatom volt vele. Más kérdés, hogy az elmúlt évben jó pár olyan lépést tett, amelyek nem egészen férnek bele egy már-már barátinak nevezhető viszonyba. Én még arra a tapasztalásra is nyitott lettem volna, hogy ezt a döntést – ha jogszerű volt, ha nem – beigazolja az élet, és én is belátom, hogy jobb rektora lett az egyetemnek, mint én lettem volna. Ennek azonban sajnos a szöges ellentéte valósult meg.
– Kívülről úgy tűnik, mintha Koós Pált bűnbakként beáldozta volna a kuratóriumi elnök, aki maga is úgy fogalmazott: „nincs vitám azokkal, akik szerint a leköszönt rektor hibákat vétett”. Voltak Koósnak más bűnei olyanokon kívül, amilyet Böszörményi-Nagy maga is elkövetett a rektorválasztáskor?
– A tudásközpontok vezetői pályázatainak sajátos elbírálása nem volt teljesen előzmények nélkül való. Koós Pálnak már a hivatalba lépésekor hozott első személyi döntései is megdöbbenést váltottak ki. A két helyettesének kinevezésére gondolok, ami szakmai és formai szempontból is visszatetsző volt, és előrevetítette azt az erőből történő irányítást, amit aztán erőltetett menetben, szűk határidőkkel, azonnali, gyors döntéshozatalokkal megvalósított. Soha nem hagyott időt a dolgok végiggondolására, és a szakmai érvelés végén legtöbbször csak annyit mondott: márpedig ez így lesz, mert én így döntöttem. Egy egyetemen elég furcsán hangzik ez az okfejtés.
– Mi volt a gond a helyetteseivel?
– Az egyikük az egyetem egy doktorandusza volt, ami szerintem világszinten példátlan. Persze lehet azt mondani, hogy ez világra szóló innováció, de ha az ember abból indul ki, hogy egy egyetem vezetéséhez nem árt, ha van az embernek némi intézményi tudása, tapasztalata, azért ez elég meglepő. Még a vonatkozó egyetemi szabályozást is meg kellett változtatni a kinevezéséhez, nyár közepén, egy online szavazáson. A másik rektorhelyettes egy néhány évvel ezelőtt a Corvinusról érkező professzorasszony volt, akinek nincs okom kétségbe vonni a szakmai kvalitásait, de az egészen nyilvánvaló, hogy nem kulturális és művészeti közegben pallérozódott, ami megint csak kérdéseket vet fel egy ilyen pozíció betöltésénél.
– Ön ismeri Koós Pált. Ezek az ő döntései voltak?
– Ezt nem tudhatom, de nem tartom túl valószínűnek. A helyzet az, hogy erre ugyan nincsenek tényszerű bizonyítékaim, de azt a közvélekedést, ami az egyetemen ezzel kapcsolatban elég általánosan uralkodik, találóan írják le azok a Koós Pál-maszkos Böszörményi-Nagy Gergelyt ábrázoló hallgatói matricák, amelyek néhány hete megjelentek a falakon. Emlékszem, még meg is lepett, hogy ezek a viszonyok még a hallgatók számára is ennyire nyilvánvalók.
– Mindennek fényében nem vet túl jó fényt Kopek Gáborra, hogy Böszörményi-Nagy őt javasolta átmeneti rektornak Koós Pál lemondása után.
– Kopek Gábor személyét bedobni roppant meglepő húzás volt. Tudni kell, hogy azonnal, körülbelül fél órával azután esett be a postafiókunkba ez a javaslat, hogy felálltunk arról a szenátusi ülésről, ahol megvontuk a bizalmat Koós Páltól. Mindenki értetlenül állt ezelőtt. Nekem a legmegdöbbentőbb ebben az volt, hogy Böszörményi-Nagy Gergely mennyire nem érti, mi a probléma azzal, hogy megint bele akar szólni abba, ki legyen a rektor. Szerintem Kopek Gábort jelölni – minden elvitathatatlan érdeme mellett – önmagában sem volt jó ötlet, ebben a formában pedig különösképpen nem volt az. Hamarosan meg is lett az eredménye, mert nem telt el egy hét és bejelentette, hogy nem akar elindulni a posztért. Szerintem bölcs döntést hozott.
– A szenátusnak most nem is kellene rektort választania, hiszen van törvényes jelöltje: ön. Böszörményi-Nagynak mindössze annyit kellene tennie, amit 2023 karácsonyán elmulasztott: fel kellene terjesztenie a miniszterhez. Lehetségesnek tartja ezt a forgatókönyvet?
– Ha azt a gondolatmenetet folytatom, amit a Helsinki Bizottsággal közösen felfejtve képviselünk, abból jogi értelemben az következik, hogy az egyetemnek jelen pillanatban is van törvényesen megválasztott rektorjelöltje. Ez nem múlt el, mint egy betegség, sem azzal, hogy másvalaki került ebbe a pozícióba, sem azzal, hogy ő már nincs a helyén. Ez egy nagy kérdőjelként lebeg most az egyetem felett.
– Vállalná a rektori kinevezést?
– A kérdés jogosan következik mindebből.
A tegnapi rendkívüli szenátusi ülésen is felmerült, ahol erre igennel feleltem.
Hozzátéve, hogy ez elsősorban nem is a személyemet, hanem a szenátus korábbi autonóm döntésével kapcsolatos saját morális alapállását érintő kérdés.
– A szenátus és a kuratórium között van párbeszéd?
– Mindeddig csak a vezetőinken keresztül volt, ami alaphelyzetben normális is. Most azonban felvetődött ennek a szükségessége, úgyhogy egy nyílt levél formájában meg is kértem a szenátus elnöki tisztjét is ellátó vezérigazgató asszonyt, hogy kezdeményezzen közvetlen párbeszédet a kuratóriummal. Mi Kopek Gábort és egy általa választott kurátortársát készültünk meghívni erre az alkalomra, de a kuratórium jogot formált arra – és nem is akarjuk eltagadni ezt a jogát –, hogy maga döntsön a delegációja tagjairól. Azt az információt kaptuk, hogy Böszörményi-Nagy Gergely is szeretne jelen lenni ezen az alkalmon.
– Kikből áll az egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriuma?
– Öt tagja van, ahogy tudtommal az összes többi hazai alapítványi egyetem kuratóriumának. Az elnöke Böszörményi-Nagy Gergely, rajta kívül tag még Kopek Gábor, aki 2014 előtt volt a MOME rektora, a közelmúltig az előző rektor, Fülöp József is tagja volt, leköszöntekor a helyét Bogyay Katalin foglalta el, és a kezdettől fogva a Market Zrt. részéről Scheer Sándor és a kecskeméti Neumann János Egyetem oktatója, Szemerey Szabolcs ül még benne.
– Böszörményi-Nagy szerint a MOME csak azért tűnik sikeresnek, mert nagyon jó sajtója van. Ezt ön is így látja?
– Én nagyon másképp látom. A MOME hosszú ideje sikeres egyetem. Ez természetesen nem jelenti, hogy ne lehetne mindig jobb és jobb, és hogy ezért ne tett volna korábban is. Nem szeretném megkérdőjelezni Böszörményi-Nagy Gergely jószándékát, de ezek a kijelentések biztos nem tesznek jót az egyetem közösségének, és nem adnak jó alapot ahhoz a párbeszédhez, amiben jó lenne egyenrangú partnerként kezelni egymást. Ez egyébként az ő kommunikációjában kezdettől fel-felbukkanó téma, amit az elejétől fogva erős fenntartásokkal fogadtunk mindannyian, de udvariasan elengedtük a fülünk mellett.
– Remélték, hogy a MOME-t elkerülik a kormány nyers hatalmi törekvései?
– Sajnos ezt utólag egy kicsit naivitásnak kell éreznem. Valóban voltak idealisztikus elképzeléseink. Ebben erősített bennünket az, hogy az akkori és a korábbi rektorunk is tagja volt a kuratóriumnak, amiben egyfajta biztosítékot láttunk, végignézve a többi kuratóriumon, amelyekben azért elég vegyes volt a kép. Amiatt is reménykedtünk ebben, mert a mi építkezésünknek az alapítványivá válás természetes állomása volt. Böszörményi-Nagy Gergelyt is nyitottan fogadtuk, és nem politikai szándéknak értékeltük a kinevezését, hiszen azt gondoltuk, a Design Terminál vezetőjeként mégis csak köze van ehhez a kultúrkörhöz. A fennmaradó két résztvevő jószándékát sem vontuk kétségbe.
– Mit csinálnának másként ha most vágnának bele az alapítványosodásba? Mit tanácsolna a BME-s kollégáknak, akik most ezelőtt állnak, mire ügyeljenek?
– A kollégák a legtöbb nagy egyetemen nagyon távolinak érzékelik az alapítvány működését, olyasminek, amire nincs rálátásuk. A mi intézményünk sok szempontból speciális. Nemcsak azért, mert kis, művészeti egyetem, de azért is – és ez valóban tanulsága lehet a mi esetünknek –, mert Böszörményi-Nagy Gergely az együttműködés kezdetétől nagyon közvetlenül állt az egyetemi polgársághoz. Első ránézésre még rokonszenves is volt, hogy valahányszor szélesebb körben megnyilvánult, kivetítette az email címét és a telefonszámát, és jelezte, hogy nyitott minden megkeresésre. Csak később derült ki, hogy ez mennyire nem helyes, ugyanis kialakult az a dinamika, hogy ha az egyetemen bárki akart valamit, de nem tudta elérni, mert elakadt valahol a rendszerben, ott volt a lehetősége, hogy megkeresse a kuratórium elnökét. Ha ügyesen tudott lobbizni, akkor célt érhetett. Ez a mechanizmus hétköznapi szinten is a feje tetejére állítja a dolgokat, és a rektorból könnyen paprikajancsit csinál, hiszen Böszörményi-Nagy minden forrás fölött rendelkezik. Ha vissza tudunk térni egy vágyott, ideális működéshez, a jövőben ezt a gyakorlatot is be kell fejezni.
– Büszkék a hallgatóikra?
– Nem tagadom, igen. Nem azért, mert azt gondolom, hogy így kellene intézni a dolgokat egy egyetemen, az ő működésük ugyanis egyszersmind a szenátusról állít ki nem túl jó bizonyítványt. Hiszen amit most ők elértek, elérnek, azt a szenátusnak kellett volna réges-rég így képviselni, és ez bizony nem sikerült. Ahogy ők ezt véghez vitték, az a következetesség, megfontoltság, ahogy megrendezték az eseményeket, a charta aláírását, vagy ahogy sorfalat álltak a szenátus körül az ülésen, egészen felemelő volt. Az ember elismeréssel nézi, ahogy ezt meg tudták szervezni és ahogy kitartanak az elveik mellett.
– Abban, hogy a szenátus nem állt ki hozzájuk hasonló karakánsággal a jogköreinek csorbítása ellen, része volt annak, hogy minden idők legnagyobb hazai felsőoktatási béremelését hajtották végre a MOMÉ-n az elmúlt években?
– Biztos, hogy ennek is szerepe van ebben, de én inkább a naivitást, az információhiányt és a téves gondolkodást okolom ezért, ami abból fakadt, hogy az alapítványivá válás, bármennyire is tervezte az egyetem, felkészületlenül ért bennünket. Addig, amíg csak egy rektor irányított, világos volt, hogy kinek mi a szerepe. Aztán jött a kancellári rendszer, ami már árnyalta a dolgot, de a MOME ebből a szempontból szerencsés volt, mert olyan kancellárt kapott, akivel jól együtt tudott működni. Az alapítvány viszont egy egész új helyzetet hozott, és mivel maga sem törekedett arra, hogy a saját szerepével tisztába kerüljön, a saját, megtévedt pozíciója megtévesztette a közösséget.
– Várhatóan mi fog történni a következő napokban a MOMÉ-n?
– Miután a múlt keddi szenátusi ülésen aláírtuk, hogy a szenátus kiáll a FRONT követelései mellett, ők megkerestek minket, hogy szívesen találkoznának velünk. Ez tegnap meg is történt. Utána folytattuk a múlt héten megkezdett közös gondolkodást a kialakult helyzetről, arról, hogy mi a szenátus szerepe és feladata ebben a kialakult helyzetben, és mit kellene másképp csinálnunk. Ideértve azt is, hogy mit várnak tőlünk a hallgatóink. Az is szóba került, hogyan lehet az új rektori vezetést felállítani. Ennek kapcsán nem lehetett megkerülni a szenátus korábbi állásfoglalását követő kuratóriumi döntés nyomán máig nyitott kérdéseket.
– Nem a MOME az első egyetem, ahol személyi kérdésekben túllépett a hatáskörén az alapítvány…
– A Tokaj-Hegyalja Egyetemen történt hasonló eset 2023-ban, a szenátus jelöltje helyett a kuratórium ott is mást terjesztett fel. Stumpf István, aki a modellváltás zászlóvivője volt, ki is lépett a kuratóriumból egy társával együtt, mivel alkotmányjogászként belátta a döntés alkotmányellenességét, de annak az esetnek nem lett ilyen nagy visszhangja. Úgy gondolom azonban, hogy ami most a MOMÉ-n történik, egy dologra biztosan jó lesz: ezt követően nem lehet többé így intézni a dolgokat a magyar felsőoktatásban.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
