A háború kapui sosem záródnak? – személyes krónika a palesztin-izraeli konfliktusról
Magyar állampolgár is van a Hamász által elhurcolt túszok között. Ezt Amir Tibon izraeli újságíró mondja, aki családjával együtt a Gázai övezethez legközelebb eső egyik kibucban, Nahal Ozban élte át a terroristák vérengzését. Gáza kapuja – Az izraeli-palesztin konfliktus legsötétebb napja című, magyarul frissen megjelent könyve nem pusztán a vérfagyasztó nap krónikája, hanem a mára megoldhatatlannak tűnő szembenállás kritikus elemzése is. A lapunknak nyilatkozó szerző szerint Orbán Viktornak fel kellene hívnia Benjamin Netanjahut és lobbizni nála, hogy tegyen meg mindent a Nahal Ozból elhurcolt, még Hamász-fogságban lévő két túsz kiszabadításáért, akik közül az egyik izraeli-magyar kettős állampolgár.
Egy szép őszi délután Amir Tibon és családja úgy döntött, csatlakoznak a kibucuk közelében piknikező barátaikhoz. Élvezték a jó időt, a napfényt, Tibonék két kislánya pedig a krumpliföld barázdáiban kergetőzött. Le is fényképezték őket. A két gyerek, a föld és a felhők játéka idilli hangulatot áraszt. A kép 2023. október 2-ikán készült. Mindössze öt nappal azelőtt, hogy Tibonék gázai határtól párszáz méterre található kibucát, Nahal Ozt számos más településsel együtt lerohanták a Hamász terroristái. A dátum elolvasása után az első látásra vidám felhőket máris vészjóslónak érezzük, a szelíd krumpliföldet pedig vér és könny áztatja: felrémlenek a nemzetközi hírcsatornákon látott képek, ahogy sokkolt-síró túszokat, nőket és gyerekeket hurcolnak rabságba az állig felfegyverkezett terroristák.
Tibon négytagú családja el tudott rejtőzni házuk biztonsági szobájában a terroristák elől, s túlélték a borzalmakat. Mások nem voltak ilyen szerencsések: aznap 1200 izraeli civil és katona halt meg, 251 embert pedig Gázába hurcoltak. Sokan még mindig rabságban senyvednek, köztük Nahal Oz két lakója, az ötvenéves Cahi Idán és a 47 éves izraeli-magyar kettős állampolgár Omri Miran.
Válaszul az egzisztenciális fenyegetettséget érző Izrael totális támadást indított a Hamász által uralt Gázai övezet ellen. Meggyengítette ugyan a terrorszervezetet, de mérhetetlen szenvedést okozott a terület civil lakosságának. A bombázások és az utcai harcok következtében Gáza jelentős része a földdel vált egyenlővé. A január közepén a zsidó állam és a terrorszervezet között kötött ideiglenes tűzszünet igencsak ingatagnak tűnik, a már amúgyis meggyötört közel-keleti kedélyeket pedig tovább borzolta Donald Trump „rendezési terve”. Ennek értelmében a Gázai övezet amerikai fennhatóság alá kerülne, ott nagyszabású ingatlanfejlesztés indulna, a luxusnyaralókkal és az új desztinációmenedzsmenttel összeegyeztethetetlen helyiek pedig mehetnek, amerre látnak. Mind a kétmillióan.
Talán még soha nem volt akkora szükség a palesztin-izraeli konfliktus hátterét megmagyarázó könyvre, mint a mostani, szinte áttekinthetetlen helyzetben. Amir Tibon neves izraeli újságíró a Libri kiadó gondozásában nemrég megjelent Gáza kapuja – Az izraeli-palesztin konfliktus legsötétebb napja című könyve éppen ilyen. A nagymúltú liberális Haaretz napilap munkatársa nem pusztán a véres október hetedike történetét írta meg, de kibuca és tulajdonképpen Izrael állam történetét is – a soha véget nem érőnek tűnő palesztin konfliktus tükrében.
Könyve egyszerre borzalmas és letehetetlen olvasmány. Szinte ott vagyunk a családi házban azon a végzetes októberi hajnalon: Tibonéknak a riasztást követően hét másodpercük volt eljutni az óvóhelyre az első bombák becsapódása előtt.
Nahal Oz ugyanis olyan közel esik a gázai határhoz, hogy nem védelmezi az Izrael állam szinte teljes területét lefedő Vaskupola rakétaelhárító rendszer.
Az övezetből kilőtt lövedékek szempillantás alatt elérik a kibuc területét.
Tibonék két kislányukkal hosszú órákon át teljes némaságban és sötétségben ültek, miközben hallották az otthonukat feldúló terroristákat, aggódtak szomszédaikért, barátaikért, akik közül sokakat megöltek. Amíg telefonjaik bírták, szeretteikkel is kapcsolatban álltak. Amir Tibon szülei nem sokáig bírták a tehetetlenséget: autóba vágták magukat, és Tel-Avivból elindultak az ostromlott vidékre. Édesapja, az izraeli hadsereg nyugalmazott tábornoka átvágta magát a kaotikus, még terroristáktól hemzsegő vidéken. Egy kis csapat katonához csatlakozva életveszélyben lévő családja segítségére sietett, részt vett a kibucban zajló közelharcban. Édesanyja sebesült egyenruhásokat vitt kórházba.
Amir Tibon Nahal Oz történetének bemutatásával azt is segít megérteni, honnan hová jutott el Izrael 1948-as kikiáltása óta. A frissen megalakult állam vállalkozószellemű fiatal katonái vertek tanyát a Gázára néző kopár dombokon 1951-ben, s valódi telepesszellemmel, kőkemény munkával építették fel a virágzó gazdaságot, ahol a baloldali-cionista elvek jegyében eleinte minden közös volt. Ez a frissen létrehozott kibuc nagyon közel esett az 1949-es demarkációs vonalhoz, azaz az akkor még egyiptomi ellenőrzés alatt álló Gázai övezet határához. Nahal Ozt és a szomszédos telepeket az izraeli közbeszédben mindig is a határőröknek kijáró tisztelettel emlegették. Feladatuk nem pusztán az addig sivár környék megművelése és virágzó mezőgazdaság létrehozása volt, de fel kellett fogniuk a Gázai övezetből időről időre kitörő támadásokat is.
Nahal Ozban hangzott el a modern izraeli történelem egyik leghíresebb beszéde. Történt, hogy 1956-ban a kibuc lakói lakodalomra hívták meg Izrael népszerű vezérkari főnökét, Móse Daján tábornokot. Az örömből gyász lett: az egyik lakót, Roi Rothenberget a kibuc környéki földeken csapdába csalták, megölték, megcsonkították és holttestét a Gázai övezetbe hurcolták. Földi maradványait csak az ENSZ közbejárására adták vissza a családnak. Temetésén Daján mondta a gyászbeszédet, s kimondhatatlannak tűnő dilemmáról töprengett: „Miért őket [az arabokat] hibáztatjuk az irántunk érzett izzó gyűlöletük miatt? Nyolc éve Gáza menekülttáboraiban zsúfolódnak, miközben az ők és őseik által lakott földeket meg falvakat a szemük láttára tettük saját tulajdonunkká.”
Daján azt kérdést tette föl, amelyre a válasz október hetedike óta egyre távolibbnak tűnik: miként lehet ez a föld két nép hazája?
A rengeteg szenvedést, kölcsönös gyűlöletet felülírja-e a békevágy, s élhet-e egymás mellett egy zsidó és egy palesztin állam a parányi területen? Daján emlékbeszédében a megölt fiatalember vállára vette Gáza kapuját; a könyv címébe is bekerült idézet a bibliai Sámsonra utal, aki kiszakította helyéről a filiszteusok lakta település kapuját, s egészen a Hebronnal szembeni hegytetőig cipelte.
Amir Tibon könyvének az október hetediki terrortámadás és kibucának története mellett Izrael és a palesztinok viszonyának bemutatása a harmadik szintje. Értékelése kifejezetten kritikus saját hazája politikájával szemben. Részletesen ír az arab országok elvileg a palesztinok védelmében vívott háborúiról, a terrortámadásokról, az 1987-ben indított első intifádáról, de beszámol Izrael politikai hibáiról, arroganciájáról, elmulasztott lehetőségeiről is. Noha csak 2014-ben került feleségével új lakosként a támadások miatt addigra jelentősen megcsappant népességű mezőgazdasági településre, Amir Tibon jól jelképezi Nahal Oz és a többi határkibuc lakóinak nézeteit. Hazafi, baloldali, cionista: nemcsak azért idegenkedik a kardcsörtető politikától, mert azzal távolabb kerül a vágyott megbékélés, hanem azért is, mert a frontvonalban él. Márpedig a palesztin-izraeli viszony kiéleződése esetén Nahal Ozra mindig elkezdtek hullani a rakéták.
A könyvet olvashatjuk a rövid időre fellobbanó remények krónikájaként is. Ma már elképzelhetetlen módon akadtak békésebb időszakok, amikor a kibuclakók bejártak Gázába vásárolni, 1994-ben pedig még békefesztivált is tartottak Nahal Oz földjein, amelyre gázai szomszédaikat is meghívták. A gyűlölet tengerében most távolinak látszó emberség később is feltűnik. A környező kibucok lakóiból mozgalom szerveződött, hogy a gázai határátkelőtől súlyosan beteg palesztin civileket fuvarozzanak életmentő kezelésekre izraeli kórházakba és vissza. Happy end nincs: az utak általában néma csendben teltek a közös nyelv hiánya miatt, a palesztinsegítő izraeli aktivisták közül többek életét a Hamász terroristáinak golyói oltották ki. Tibon kezdetben maga is támogatta Izrael megtorló háborúját, de ma úgy véli, máshogy kell kilépni a zsákutcából.
A Válasz Online érdeklődésére azt mondja, családjával jelenleg a libanoni határhoz közel található kibucban, Mismár Haemekben él. Az átélt szörnyűségek ellenére úgy tervezik, visszatérnek Nahal Ozba, csatlakoznak a jelenleg mindössze 25 lakóhoz, akik hazamentek a jelenleg is katonai területnek számító otthonukba. Amir Tibon szerint most a legfontosabb: a béke és az, hogy a még Gázában lévő túszok épségben hazakerüljenek.
„Orbán Viktor magyar miniszterelnök azon kevés külföldi politikus közé tartozik, akit Benjamin Netanjahu becsül, akire hallgat. Kormányfőjüknek fel kell hívnia telefonon izraeli kollégáját, tegyen meg mindent azért, hogy Cahi Idán és az izraeli-magyar kettős állampolgár, Omri Miran is hazakerülhessen” – utal a Nahal Ozból elhurcoltakra az újságíró. Szerinte azért van szükség a nyomásgyakorlásra, mert az izraeli kormányban lévő szélsőségesek nem akarják a háború végét.
Céljuk Gáza teljes lerombolása akkor is, ha ez a még fogságban lévő túszok halálával jár.
Kérdésünkre azt is elmondja, Donald Trump gázai tervei irreálisak, sem az arab, sem az európai államok nem akarnak kétmillió palesztint befogadni. Azonban az elképzelés megfogalmazásával az amerikai elnök nyomást gyakorol a felekre, így akár még jó dolog is kisülhet az egészből. Amir Tibon szerint ugyanis ezek után Trump joggal mondhatja az arab országoknak: „Nem tetszik a tervem? Mondjatok jobbat.” Ugyanígy nyomást gyakorolnak az arab államok is a Hamászra, mert nem érdekük a helyzet további eszkalálódása.
Az újságíró szerint a terrorszervezet ugyan jelentősen meggyengült, de önmagában ez nem old meg semmit. Kell egy rendezési terv, a Hamászt korlátok közé kell szorítani, különben hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba. Azt egyelőre nem látni, ki irányítja és építi majd újra Gázát, de szerzőnk szerint az nem lehet sem a Hamász, sem a Ciszjordániában küszködő Palesztin Hatóság. Vélhetően nemzetközi konzorcium jön majd létre, amelyben a fő szerepet az arab államok játsszák.
Végezetül azt kérdezzük Amir Tibontól, lányai részt vesznek-e valaha Nahal Oz földjein az 1994-es békefesztiválhoz hasonló eseményen? Válasza könyve és a jelenlegi szentföldi helyzet summázata is egyben: „Bármennyire is fáj ezt kimondanom, erre belátható időn belül nem kerül sor.”
Nyitókép: Daniel Lifsic izraeli focista az izraeli-magyar kettős állampolgár, Omri Miran fényképével, akit a Hamász elrabolt Nahal Oz kibucból; Lifsic nagyszüleit szintén elrabolták, és csak a nagyanyja élte túl a fogságot (fotó: Kayla Bartkowski / Getty Images via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
