Az elnök, aki nincs is – egy éve választották meg Sulyok Tamást
Sulyok Tamással, a láthatatlan államfővel Losonczi Pál szelleme vette újra birtokba az elnöki rezidenciát. Hogyan és miért lett ilyen jelentéktelen az ország elsőszámú közjogi méltóságának tisztsége a NER tizenöt éve alatt? Miben különböznek a NER által adott elnökök az első húsz év államfőitől? Vendégszerzőnk, Gulyás Ábel politológus ezt fejti meg.
A hivatal méltóságát utolsóként őrző államfő, Sólyom László halála utáni évben, azaz tavaly a köztársasági elnöki pozíció Magyarországon elvesztette minden jelentőségét. Sok persze már addig sem volt neki. Novák Katalin azután mondott le, hogy Orbán Viktor miniszterelnök egy videós üzenetben megküldte neki a selyemzsinórt – ami elég jól mutatta, mennyire volt ő autonóm szereplő. Mégis: Novák a kormánypárt hazardírozásával szemben haloványan ugyan, de olykor-olykor felidézte például a magyar külpolitika nyugatos tradícióját. A mindenkori köztársasági elnököket ráadásul jellemzően a politikai népszerűségi listák élén találtuk, s ebben Novák sem volt kivétel. Ami utána következett, az viszont az újdonság erejével hat – mégpedig totális jelentéktelensége miatt. Ma van egy éve annak, hogy köztársasági elnökké választották Sulyok Tamást – aki nem is autonóm, nem is ellensúly, cserébe nem is népszerű. Egyszerűen láthatatlan.
Hol vagyunk már a rendszerváltás időszakától, amelynek egyik legélesebb konfliktusa az államfői tisztséghez kapcsolódott! A közvetlen elnökválasztásról szóló vita ellenére nyilvánvalónak tűnt, hogy a jövő Magyarországán többé nem a Kádár-rendszer Losonczi Pál-féle szürke eminenciásai fogják birtokolni a nemzet egységét kifejező pozíciót, hiszen nem fért volna össze a demokratikus nyilvánossággal, hogy láthatatlan bürokraták vezessék a harmadik köztársaságot.
Két választás az Orbán-korszakban
Történelmünk igazán nagy befolyással rendelkező államfői mind monarchák vagy kormányzók voltak, a magyar köztársaságok közjogi vezetői soha nem tudtak hozzájuk hasonlóan jelentős politikai szereplővé válni: a rendszerváltás előtti köztársasági elnökök (Károlyi Mihály, Tildy Zoltán és Szakasits Árpád) kudarcai összekapcsolódtak a hazai demokratikus kísérletek bukásával.
Az államszocializmust követően viszont csak az Orbán-rendszerben buktak meg a köztársaság szimbolikus vezetői.
Sokan leírták, hogy 2010-ben nem történt olyan mértékű alkotmányjogi szerkezetváltás, amely alapján közjogi értelemben is új rendszerről beszélhetnénk, azonban érezhető, hogy a magyarországi demokratikus trendek újabb töréspontjához érkeztünk.
Sólyom László a következőképp világította meg ennek az okát híressé vált aszófői beszédben: a demokratikus átmenet után kialakult jogbiztonság alapja a közös, íratlan szabályok alapján gyakorolt, önmérsékletre épülő alkotmányos kultúra volt – jogpozitivista szemszögből hiába lehet kétharmados többséggel bármit megváltoztatni, az ezen kulturális normákat tiszteletben tartó politikusok számára evidenciaként szolgált, hogy bizonyos határokat nem lépünk át. Az alkotmányt felváltó Alaptörvény viszont a politika eszközévé vált: a 2010-ben alapított „tömegdemokratikus díszletek mögött létrehozott királyság” (Török Gábor) színpadképének az alkotmányos kellékek is fontos elemévé lettek, azonban nélkülözték a Sólyom által említett jogi kultúrát. A végrehajtó hatalmat kötő szabályok helyett még a „gránitszilárdságú” alaptörvényben foglaltakhoz is szemrebbenés nélkül hozzányúltak, ha a főhatalom érdekei úgy kívánták. Azonban a jogrendszer harmadik köztársaságból örökölt fundamentális intézményei továbbra is a magyar köz- és magánélet keretéül szolgáltak.
Schmitt 2012-es lemondását követően úgy tűnt, hogy a főhatalom tanult a köztársasági elnök bukásából: az alkotmányos díszletek fontos elemévé lépett elő a látszat szintjén szuverén politikusként ténykedő államfő. A következő 10 évben elnöklő Áder János 44 esetben élt például vétójogával.
Novák távozása után viszont máshol jelölte ki a legfőbb közjogi méltóságnak szánt helyet a rezsim.
Sólyom az idézett beszédben a jogpozitivista szemüvegen keresztül tartalmilag irreleváns, stiláris kérdésnek tűnő kulturális hiátus kapcsán hangsúlyozza, hogy „a stílus maga az ember és így a stílus maga a rendszer”. Márpedig az alkotmányos és szimbolikus szerep helyett csak a protokolláris feladataira szorítkozó, szürke eminenciásként elnöklő Sulyok Tamás tevékenysége nem a demokratikus kísérletek, hanem egy egészen más rendszer államfőit idézi meg.
Fogantatás és nemlét
Korántsem a legújabb kor Magyarországának sajátossága, hogy az elnök beszédével indul az újév. A 89/90-es átmenet méltán elfeledett epizódja, amikor Szűrös Mátyás a vegyes tulajdonú szociális piacgazdaság víziójával köszöntette az 1990-es esztendőt – az államfői tisztséget házelnökként ideiglenesen betöltő Szűrös azonban nem volt a szó klasszikus értelmében vett köztársasági elnök.
Az államszocializmusban de jure nem is létezett ez a pozíció, a helyét egy kollektív jogintézmény: az Elnöki Tanács vette át, amit húsz évig az 1956-ban Kossuth-díjjal kitüntetett súlytalan mezőgazdász, Losonczi Pál vezetett. A protokolláris, szimbolikus szerep nem azonos a jelentéktelenséggel, sőt – mint a két és fél éve elhunyt II. Erzsébet brit királynő példája mutatja – épp a napi pártpolitikai ügyeken való felülemelkedés következtében válhat az államfő a népszerűségi listák vezetőjévé. A létező szocializmusban azért jelentéktelenedett el a legmagasabb közjogi méltóság (hasonlóan a minisztertanácsot 12 évig elnöklő Lázár György pozíciójához), mert a rezsimben valójában nem az alkotmányos berendezkedés (a jogállam), hanem
az uralkodó politikai-gazdasági konglomerátumban (a párt és a leágazásai) betöltött informális pozíció szabta meg a tényleges hatalmi viszonyokat.
Az átmenet idején az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) akaratának megfelelően az 1946. évi I. törvény alapján döntöttek a köztársasági elnök intézményének újbóli felállításáról, szimbolikusan visszaállítva az államszocializmus által megtört kontinuitást. A választás módjáról és időpontjáról azonban nem tudtak megállapodni: a demokratikus átmenetet előkészítő Nemzeti Kerekasztal (NEKA) résztvevői egy gyenge, a parlament által választott államfőben egyeztek ki, azonban az MSZMP ragaszkodott hozzá, hogy első alkalommal a nép döntsön az ország legfőbb közjogi méltóságának személyéről. Az SZDSZ–Fidesz-tandem azonban megakadályozta, hogy a kor legnépszerűbb politikusa, a népi-nemzeti ellenzékkel jó viszonyban lévő reformkommunista Pozsgay Imre foglalja el a bársonyszéket. A liberális erők által kezdeményezett „négyigenes” népszavazás folytán a parlamenti választásokat követően az országgyűlés döntött a köztársasági elnökről.
A nemzet egységének megtestesítője?
Ennek megfelelően az 1990. április 29-én megkötött Antall–Tölgyessy-paktum keretében állapodtak meg az új köztársaság első emberéről. A közbeszédben a felhatalmazás nélküli elitek alkuit jelképező, szitokszóvá vált paktum valójában a magyar demokrácia azon ritka pillanatainak egyike volt, mikor a frissen megválasztott, egymással szembenálló pártok konszenzusos döntést tudtak hozni a leglényegesebb alkotmányjogi kérdésekről.
A konszenzusra törekvés jegyében többek között Bajcsy-Zsilinszky Endre, az egykori parasztszövetséget igazgató Kiss Sándor, Kovács Béla, Nagy Imre, Bibó István és Donáth Ferenc neve is elhangzott Göncz beiktatási beszédében, mint akiknek a tevékenysége erkölcsi iránytűként szolgál. Más szóval a politikai skála teljes palettáját képviselő példaképek megnevezésével explicit is megfogalmazta
a kialakulóban lévő (emlékezetpolitikai hidegháborút folytató) szekértáborlogikán való felülemelkedés igényét az új köztársaság első vezetője.
Ennek ellenére Göncz Árpád és Antall József társbérletéhez kötődik a legtöbb politikai konfliktus: a harmadik köztársaság elnökei közül egyedül Göncz nyújtott be törvényjavaslatokat és ő élt a leggyakrabban a (nem technikai!) parlamenti felszólalás lehetőségével.
Érdemes összevetni a korábban műfordítóként ismert politikus teljesítményét a szintén társbérletben elnöklő Sólyom László tevékenységével. Sólyom szerepfelfogása jobban illett a köztársasági elnök (morális kritikát is lehetővé tévő) szimbolikus szerepéhez. Az alkotmányos és politikai vétókon túl elsősorban a jelölési jogán keresztül gyakorolta a regnáló szocialista kormányzattal szembeni kritikáját – a legfőbb ügyészi, a legfelsőbb bírósági elnöki és az ombudsmani tisztségekre a parlamenti pártokkal való egyeztetés nélkül állított jelölteket, akiket ebből adódóan több alkalommal leszavazott az országgyűlés –, és Gönczzel ellentétben kerülte, hogy az aktuális pártpolitikai csatározásokhoz hozzászólva nyilvánítson véleményt.
Azért is autentikus a Sólyom–Göncz összevetés, mert államfőként ők néztek szembe a rendszerváltás utáni Magyarország két legjelentősebb utcai demonstrációjával. A taxisblokád feloldását követően Göncz Árpád terjesztette a parlament elé a közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényjavaslatot, míg a 2006-os válságra egy nem ilyen direkten politikai, szimbolikus gesztussal reagált a köztársasági elnök. Amikor az MTV-székház ostromát követően, október 1-jén Sólyom László a kamerák elé állt, felszólalásában egyszerre ítélte el a TV-székházra támadó állampolgárokat és az őket a jogos erkölcsi felháborodás miatt utcára vonuló, békés tüntetőkkel összemosó politikai- és médiaelitet, illetve külön kitért a tiltakozókról nyilvántartást készítő karhatalmi erők bírálatára. Felhívást intézett az országgyűléshez, hogy hozzanak helyes döntést a 2006-os választáson erkölcsileg megengedhetetlen módszerekkel – a programja és az ország állapotával kapcsolatos hazugságokkal – diadalt arató miniszterelnökről. (Az ezt követő bizalmi szavazáson Gyurcsány Ferencet támogató MSZP-SZDSZ többség nem volt képes megugrani a Sólyom által állított morális mércét.)
Törés és szimbolikus végjáték
Az „egyensúly és nem ellensúly” szerepére törekvő Schmitt Pálnak a kormány törvényhozási dömpingjét támogató rövid és dicstelen véget ért működése törést hozott a köztársasági elnökök legújabb kori történetében. Bár az őt követő Áder János és Novák Katalin korábban egyaránt a Fidesz meghatározó politikusai voltak, de mint említettem,
a látszat szintjén legalább megpróbálták fenntartani a kormányfüggetlen csendestárs imázsát
(hasonlóan a Göncz-Horn, illetve a Mádl-Orbán korszakhoz). Ennek részeként figyeltek rá, hogy a protokolláris feladatokon túlmenően szimbolikus ügyek mellett is kiálljanak, támogatva a nők közéleti szerepvállalásáért vagy a vízügyi infrastruktúra védelméért folytatott nemzetközi küzdelmeket.
Sulyok láthatóan nemcsak az ellensúly, hanem az előbbihez hasonló jelképes ügyek nagy nyilvánosság előtti képviseletéről is lemondott. Sólyomhoz hasonlóan Sulyok Tamás is az Alkotmánybíróság (AB) korábbi elnökeként került az államfői székbe, de mintha csupán a paródiája lenne a nagy elődnek. A bírói aktivizmus elvét követő, az önálló AB-t megteremtő Sólyommal szemben a jelenlegi államfő (a NER leghosszabb ideig regnáló AB-elnökeként) kiszolgáltatta a taláros testületet a kormánypártnak – előadó bíróként többek között ő jegyezte az uniós jog figyelmen kívül hagyásának lehetőségét megteremtő [22/2016. (XII. 5.) és 2/2019. (III. 5.)], a hajléktalanság kriminalizálását szentesítő [19/2019. (VI. 18.)] vagy épp a kormány gyermekek nemátalakító műtétére vonatkozó népszavazási kérdését átengedő [33/2021. (XII. 22.)] AB-határozatokat.
Központi eleme az Orbán-rendszer mitológiájának a 2006-os „rendőrterror” elutasítása, ezért ezidáig kínosan ügyeltek a hasonlóan durva rendőri fellépés elkerülésére. Amennyiben Magyari Péternek igaza van, és valóban a politikai terror nyitányát jelenti Menczer államtitkár legutóbbi performansza, akkor könnyen leomolhat 2006 tabuja is. Ha az utcai és/vagy rendőri erőszak ismét részévé válik a hazai közéletnek, akkor
a hideg polgárháborús logikán felülemelkedő személyek és politikai rítusok nélkül aligha lehet majd pacifikálni a helyzetet.
Egy Sólyom Lászlóhoz hasonlító államfő vélhetően alkalmas lenne a békés egyet nem értés kultúrájának előmozdítására, Sulyok Tamás feltűnésével azonban nem az Alkotmánybíróság, hanem a kommunista állam egykori „vezetője”, Losonczi Pál szelleme vette újra birtokba az elnöki rezidenciát. De jure most is létezik a köztársasági elnök pozíciója, de a tulajdonosa láthatóan nagyon nem akarja, hogy ezt mások is megtudják.
Nyitókép: Sulyok Tamás köztársasági elnök beszédet mond a 28. Csángó bál megnyitóján a budapesti Millenárison 2025. február 22-én (fotó: MTI/Bruzák Noémi)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
