Trump árulása után európai cselekvés kell!
A Trump-Vance páros vagy Vlagyimir Putyin birodalmi politikájának, bármennyire viszolyogtató, mégiscsak van koherenciája – ahogy Shakespeare III. Richárdjának romlottságában is van valami grandiózus. A magyar kormány földszintes, erő nélküli „reálpolitikája”, az agresszornak való verbális feltakarás, a megtámadott szomszéd rugdosása viszont szimplán becstelen. Ha Európa nem akar balekká válni, nyilatkozatok helyett azonnali és határozott cselekvés kell. Trump ugyanis elárulta a nyugati szövetségi rendszert. Az Egyesült Államok Európa ellenfelévé vált. Vélemény.
Kevés az olyan politikusi találkozó, amely rögtön történelemmé válik. Mindannyian érezzük, hogy Donald Trump amerikai elnök, JD Vance amerikai alelnök és Volodomir Zelenszkij ukrán elnök pénteki „tárgyalása”, amelyet a világsajtó élőben közvetített a washingtoni Fehér Házból, ilyen. Az idézőjel indokolt: inkább emlékeztett ez császári audienciára, mint a diplomáciai protokollt betartó egyeztetésre.
Valami itt végérvényesen megváltozott.
Sajnos abban az irányban, ahogyan azt a Válasz Online másfél hete megírta. Úgy fogalmaztunk akkor: új Molotov-Ribbentrop paktum készülődik, amely a háború lezárása ürügyén nemcsak Ukrajnát dobja oda az oroszoknak, de a transzatlanti szövetség leépítésével az egész kontinenst is meggyengíti. „Kialszanak a fények Európa felett” – idéztük sir Edward Grey angol külügyminiszter első világháború előestéjén mondott szavait.
Sokan vészmadárkodásnak, túlságosan borúlátónak tartották sorainkat. Mások arra hívták fel a figyelmünket: Trump szavait nem kell szó szerint venni, a tetteire kell figyelni.
Megfontoltuk a tanácsot. Az elnök tetteire figyelünk – és még jobban elborzadunk. A pénteki performansz agresszivitása, Zelenszkij megalázásának nyilvánvaló szándéka logikusan következik az elmúlt napok fejleményeiből. Legkésőbb az invázió harmadik évfordulójára időzített ENSZ-szavazás jelezte: nem csak retorikai változásnak vagyunk szemtanúi, itt bizony a nagypolitika tektonikus lemezei mozognak. Amerika ugyanis február 24-én Oroszországgal (és Magyarországgal) együtt a közgyűlésben az Ukrajna lerohanását elítélő határozat ellen szavazott. Donald Trump pedig egy gyarmatosító nagyhatalom ágyúnaszád-diplomáciájának is becsületére váló arroganciával követelte az ukrán ritkaföldfémeket az általa 350 milliárd dollárra tett amerikai segítség fejében. (Ami a hivatalos amerikai kormányzati adatok szerint három év alatt valójában 183 milliárd volt, ebből ráadásul 58 milliárdot közvetlenül az USA-ban költöttek el, azaz az amerikai gazdaságot élénkítette.)
Az Egyesült Államok három legközelebbi szövetségese is igyekezett a Trump-adminisztráció lelkére beszélni. Emmanuel Macron francia elnök, Keir Starmer angol miniszterelnök és Andrzej Duda lengyel elnök más-más eszközökkel, de ugyanazt az üzenetet próbálta átadni. Eszerint biztonsági garanciák nélküli fegyverszünet vagy béke valójában csak felbátorítja az agresszor Oroszországot, Moszkva némi erőgyűjtés után újrakezdi a támadást. Mégpedig amerikai elkötelezettség hiányában már nem csak Ukrajna, de akár a balti államok irányába is, amely támadás véglegesen destabilizálja a kontintenst, s még az amerikai érdekeknek is árt. Vészmadárkodás? Inkább a valóság konzekvenciáinak levonása.
Az ukrajnai háború 2014-15-ös első fordulója után Európa és az Egyesült Államok sürgősnek látta, hogy ne tegyen semmit. Tessék-lássék szankciókat bevezettek ugyan, aztán gyorsan visszatért mindenki az üzlethez, hiszen a világ semmit nem változott. Ezt az ábrándot robbantották darabjaira az Ukrajnába betörő orosz tankhadosztályok első lövései 2022. február 24-én. Macron Trumppal való barátságának hangsúlyozásával, Starmer hivatalos látogatásra szóló királyi meghívólevéllel, Duda pedig hízelgéssel próbált célt érni. Egyikük sem járt sikerrel, utóbbit Trump egyenesen megalázta. A lengyel államfő átrepülte az óceánt, hogy aztán másfél órát várassa őt az amerikai elnök egy összesen tízperces beszélgetésért.
Mindez egyben jelzi az új amerikai adminisztráció viselkedésének álságosságát. Az érvek ugyanis arról szóltak: Donald Trump azért fordul el Európától, mert az keveset költ a védelemre és biztonságát az amerikaiaknak szervezi ki. Ha ez igaz, miért tapossák sárba az évtizedek óta leghűségesebb európai szövetségesüknek számító lengyeleket, akik GDP-arányosan már jelenleg is többet költenek hadseregükre az amerikaiaknál? Akik a modernizálást még a 2014-15-ös ukrajnai háború előtt megkezdték? Ráadásul bevásárlólistájuk tetejére az America first!-jelszót írták: dollártízmilliárdokat költöttek, költenek többek között amerikai Abrams tankokra, HIMARS rakétatüzérségi eszközökre, Patriot légvédelmi ütegekre, Apache helikopterekre és F-35-ös vadászgépekre. Ha a Trumpék által maguknak mániákusan követelt tisztelet nekik sem jár ki, akkor ugyan kinek?
Hogy mennyire a biztonsági garanciákról szól a mostani konfliktus, jelzi a pénteki találkozó eldurvulásának egyik kulcspillanata. Zelenszkij ugyanis feltette azt a teljesen logikus kérdést: ha Putyin már többször megszegte az Ukrajna területi integritását szavatoló, általa is aláírt szerződéseket, mi a garancia arra, hogy egy mostani fegyverszünetet tiszteletben tart majd? Vance alelnök szinte felrobbant az indulattól, s innentől kezdve teljesen szétcsúszott a „tárgyalás”. Trump és fegyverhordozója láthatóan képtelen volt elviselni, hogy valaki nem a megszokott hajbókolással reagál szavaikra, s szuverenitását még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is próbálja megőrizni. A vérfagyasztó verbális lincselést jól jelképezte az a pillanat, amikor egy trumpista újságíró számonkérte Zelenszkijt, miért nem hord öltönyt. Abban az Ovális Irodában, ahol a második világháború idején szinte mindig egyenruhában mutatkozó Winston Churchillnak mellszobra van, s ahol Elon Musk rendszeresen polóban és baseball-sapkában szteppel…
Ha már tánc: a magyar kormány is eljárta szokásos legényesét, csakhogy a mutatvány egyre szégyellni valóbb. Orbán Viktor az X-en gratulált Donald Trumpnak, mondván, „Az erős emberek békét teremtenek, a gyengék háborút.” Sokszor olvastuk már, de még mindig nehéz megszokni azt az inszinuálást, hogy Zelenszkij háborút akar. Miért? Csak. Élvezi a sajátjai gyilkolását, nyilván. Az ukrán elnök megalázásán harsányan röhögő, állampénzen kitartott harcosokban láthatóan fel sem merül, hogy a hazáját védelmező megtámadott fél nem akarja feltenni a kezét, s szó nélkül mindent aláírni. Mert akkor nem csak most veszít, hanem a jövőben is, a rengeteg meghozott áldozat pedig értelmetlen volt.
Ne legyen ugyanakkor kétségünk: a Putyin-terv trumpi megvalósításával nemcsak Ukrajna veszít, de Európa és benne Magyarország is meggyengül. Ki gondolhatja komolyan, hogy a megalázott, újraépítésre egy fenyegető újabb orosz invázió miatt esélytelen Ukrajna jó Magyarországnak? Orbán Viktor biztos nem így vélekedett 2014-ben, amikor arról beszélt: nemzeti érdekünk, hogy köztünk és Oroszország között ott legyen a szuverén, demokratikus Ukrajna, amely tiszteletben tartja a kárpátaljai magyarság jogait. A sebzett nacionalizmusok ugyanis nincsenek tekintettel a nemzeti kisebbségekre. Akkor meg különösen nem, ha e nemzetiséget egy szomszéd állam ürügyként használja az újabb és újabb verbális karatéhoz. Merthogy egy-egy magyar miniszterelnöki vagy külügyminiszteri kirohanás másnap a beregszászi piacon is téma. És kevéssé az ottani magyarok számára megnyugtató módon…
A Trump-Vance páros vagy Vlagyimir Putyin birodalmi politikájának, bármennyire viszolyogtató, mégiscsak van koherenciája – ahogy Shakespeare III. Richárdjának romlottságában is van valami grandiózus. A magyar kormány igencsak földszintes, valódi erő nélküli „reálpolitikája”, az agresszornak való verbális feltakarás, a megtámadott szomszéd rugdosása viszont szimplán becstelen. Magyarország tudja a legjobban, milyen az, amikor a nagyhatalmak úgy döntik el a sorsát, hogy abba nincs beleszólása. Lehet persze tapsolni az ukránok feje fölött formálódó orosz-amerikai alkunak, vállat vonogatni, hogy a világ ilyen, de akkor kéretik egy életre elfelejteni az 1920, 1945 és 1956 miatti, egyébként jogos érzékenységet. Ha a nemzetközi kapcsolatoknak egyetlen legitim rendezőelve a nyers nagyhatalmi erőszak, s a nagyok mindent megtehetnek a kisebbekkel, akkor a magyarság huszadik századi szenvedése is lényegtelen lábjegyzet csupán, az országunkat védő hősök és a diktatúrák áldozatai pedig rossz időben voltak rossz helyen. Vagy egyszerűen balekok.
Azt viszont, hogy Európa mennyire balek, az elkövetkező napok és hetek döntik el. Szép szavakban, dörgedelmes nyilatkozatokban nincs hiány, de most tettekre van szükség. A francia vagy brit nukleáris védőernyő EU-tagokra való kiterjesztésétől a védelmi képességek fejlesztésére felvett közös uniós hitelen át a norvégokkal, britekkel és törökökkel kiegészített új európai védelmi blokkig minden lehetőség az asztalon van – ez jelzi az idők rendkívüliségét. Eddig Európának az oroszok az ellenségei, a kínaiak a vetélytársai voltak. Az Ovális Irodában lezajlottak óta pedig egyértelmű: Amerika ellenfél lett.
Nyitókép: Emmanuel Macron francia elnök fogadja Keir Starmer brit miniszterelnököt, Párizsban, az európai hatalmak rendkívüli egyeztetésén az ukrajnai háborúról, 2025 február 17-én. Foró: REMKO DE WAAL / ANP MAG / ANP via AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
