Hatos Pál: Áruló vagy államférfi? – a 150 éve született Károlyi Mihály rejtélye
Az egyik legrégebbi főnemesi család sarjaként mérhetetlen unalommal lépett a dualista Magyarország politikájába a ma 150 éve született Károlyi Mihály, akinek rövid ideig tartó kormányzása az első világháborús összeomlás után máig megosztja a magyar közéletet. Jobboldalon országvesztő, baloldalon a küzdelmes magyar progresszió bátor hőse a kommunista társutasságig eljutó gróf, akinek mítoszát a Kádár-kor is építgette, pedig Wass Albertnek is becsületére váló szavakkal fenyegette meg az Erdélybe betörni készülő románokat. Hatos Pál történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Intézetének vezetője évfordulós életrajzi esszét írt az egyik legmegosztóbb huszadik századi politikusról.
„…a magyar népben megszűnt az ellenszenv Oroszország iránt. A legjobb úton vagyunk az Oroszországhoz való közeledés felé, a kedvező hangulat megvan, és ezt megérlelni, mélyebbé tenni: ez lesz a mi legközelebbi feladatunk – a Monarchia jól felfogott érdekében.” Károlyi Mihálynak, a függetlenségi ellenzék emelkedő csillagának 1914 májusában tett nyilatkozatát annak idején hüledezve fogadta a politikai közvélemény – leginkább a Tisza István miniszterelnök körül tömörülő kormánypárt. A politikus végül nem is jutott el akkor Oroszországba, a hamarosan kitört első világháború elsodorta a cári birodalommal való kapcsolatfelvétel lehetőségét. Ma valószínűleg fordított lenne a szereposztás: a kormánypárt sajtója üdvözölné, az ellenzék kárhoztatna egy ilyen nyilatkozatot, de hát a történelmi analógiák sántítanak.
Károlyi Mihály egyébként ma is inkább az ellenzéki érzelműek hőse, míg kormánypártiak közül sokan a nemzet sírásójának tartják. Pedig ha van valami, amiben Károlyi kanyargós pályáján következetes volt, akkor az, hogy az orosz orientációját sohasem adta fel, még politikai presztízse árán sem. Így nem fogadott szót az őt bálványozva tisztelő barátjának, Jászi Oszkárnak sem, amikor az arra kérte, hogy „hótiszta és legendás nevét” ne dobja oda „a moszkvai ágensek intrikái és taktikai hasznára,” mert azt „a történelem soha nem fogja megbocsájtani.” Mindketten emigránsok voltak, s Károlyi 1931-ben bizony elment a Szovjetunióba, majd azt írta Jászinak: „…persze, hogy brutális a rezsim, persze, hogy nagyon sokat kell még nélkülözni, de mindenkinek el kell ismernie, hogy Szovjet Oroszországra nagy korszakok szelleme a jellemző.” Nyilvánosan még a rezsim brutalitásáról sem beszélt, csak dicsért. Az erdélyi Korunk című folyóiratba például azt írta, hamarosan több kombájn lesz Szovjet-Oroszországban, mint USA-ban, s volgai hajóútjának érzelmes tapasztalatát is megosztotta erdélyi olvasóival: „Elringatva a hajósok dalától, átengedtem magam a nagy orosz folyam bájának.” A Károlyi-rejtély éppen abban áll, hogy megosztó személyisége, különc politikai pályafutása ellenére emlékezete világos választóvonalat húz ma is a történelmi párhuzamokat szerető társaságokban,
a jobboldalon országvesztő, a baloldalon a küzdelmes magyar progresszió bátor hőse. Áruló vagy államférfi.
Harmadik lehetőség nincs.
Károlyi Mihály gróf az egyik legfontosabb magyar történelmi család sarjaként látta meg a napvilágot abban a palotában, ahonnan negyedszázaddal korábban Batthyány Lajost elhurcolta az osztrák önkény, s ahol ma a Petőfi Irodalmi Múzeum található. Százötven évvel ezelőtt, 1875. március 4-én született. A Károlyiak családfájukat a honfoglalásig vezették vissza, de a történelem nagyszínpadára igazából Károlyi Sándor (1669-1743) vezette fel a családot. Évekig II. Rákóczi Ferenc fejedelem hűséges hadvezére volt, majd a száműzetésbe vonult „nagyságos fejedelem” akaratával szembefordulva a Habsburg-uralommal való kompromisszumos békekötés főszereplője lett. Az 1711-es szatmári „békesség” szerzője egyúttal megalapozta a Károlyi-család újkori fényes arisztokrata pozícióját. Amit bársonyban született kései utódja sohasem tudott megbocsájtani. Hiszen becsapta a fejedelmet, „eladta” a hazát a „németnek” s azon szerezte mesés gazdagságát és grófi címét. Valóban: a kuruc nézőpontból „árulónak” tekintett ős okos politikája nyitánya lett az ország török pusztítás utáni újjáépítésének, egyben a – szokásos kilencágú helyett – tizenegy gyöngyös arany rangkoronát ábrázoló grófi címert is szerzett a Károlyiaknak.
A politikus mindkét szülője Károlyi volt – édesapja Károlyi Gyula, édesanyja Károlyi Georgina –, elsőfokú unokatestvérek. Károlyi Mihály leginkább szabadságharcos őseire volt büszke: az 1848-ban huszárezredet felállító dédapára, Károlyi István grófra, anyai nagyapjára, a honvéd őrnagy és életművész Károlyi Edére (1821-1879), aki szabadkőműves létére radványi kastélyának kápolnájában hálaadó misét mutatott be az osztrákok königgrätzi vereségének hírére. Összes rokona közül leginkább apai nagyanyja imponált neki legjobban. A rendkívül erős egyéniségű Zichy Karolina grófnő (1818-1903) engesztelhetetlen gyűlöletet táplált a szabadságharcot leverő Ferenc József iránt, s aki – erről Károlyi Mihály visszaemlékezései tapintatosan hallgatnak – nemcsak sógorának, a vértanú magyar miniszterelnöknek, Batthyány Lajos grófnak szült gyermeket, hanem a komáromi hősnek, Klapka Györgynek is, akit férjét elhagyva 1849 után a száműzetésbe is követett.
Károlyi Mihály hároméves korában édesanyját, majd 15 éves korában édesapját is elvesztette, ám rokonsága így is támogatólag kísérte a farkastorokkal született, s születési rendellenességét életveszélyes műtéttel részben meggyógyított, de beszédhibáját megőrző fiatal arisztokrata életét. Mostohaanyja – édesapja második felesége –, Pálffy Geraldine úgy szerette, mint saját gyermekeit. Károlyi később száműzetése alatt is számíthatott nem csak édesnővére, Pappenheim Siegfriedné Károlyi Erzsébet feltétlen támogatására, de féltestvére, s politikai ellenfele, a legitimista Károlyi József nagyvonalú (igaz, titokban nyújtott) anyagi segítségére is.
A királypárti féltestvér ugyanis rajongva szerette az első magyar köztársaságot proklamáló bátyját.
Éppen ezért nem igaz az a legenda, amit Károlyi özvegye, Andrássy Katinka nyomán később, sőt időnként ma is idéznek: „Kevés ember van, akit osztálya annyira gyűlölt, mint Károlyit, mert osztálya érdekei fölé helyezte a nép érdekeit, mert meggyőződéses, elszánt forradalmár volt.”
Károlyi egyébként a konvenciókat megvető családi hagyományokat a szerelemben is továbbvitte. Évtizedekig volt nagybátyja, Károlyi László gróf feleségének, Apponyi Franciskának a szeretője – ennek a szép és okos asszonynak barátsága sokáig fékező hatást gyakorolt közéleti szerepvállalására. Majd amikor már mindenki elkönyvelte agglegénynek, 1914-ben szerelmi házasságot kötött a nála több mint másfél évtizeddel fiatalabb Andrássy Katinka grófnővel, aki egyáltalán nem mellesleg Károlyi politikai mentorának, ifjabb Andrássy Gyulának volt a gyámleánya.
A Károlyi-mítosz első rétege az osztályával, kiváltságos rokonaival szakító, vagyonáról lemondó, s a független Magyarország demokratikus átalakításáért, s
a magyar nép szociális felemelkedésért küzdő úrból néptribunussá avanzsált politikusról szól.
Már csak azért is, mert maga Károlyi és felesége, Andrássy Katinka is ezt igyekezett elsődleges politikai örökségeként elfogadtatni előbb kortársaikkal és az utókorral – s a Kádár-korszak is ezt a képet hagyományozta a mai baloldalra. A valóság persze összetettebb. A különc és kozmopolita életet élő Károlyi valójában mérhetetlen unalommal és szinte észrevétlen lépett be a magyar politika hangos arénájába. Előbb Károlyi Sándor, majd Apponyi Albert hosszú ideig tartó atyai-baráti-rokoni mentorálása nyomán lett országos súlyú közszereplő. Nagy tekintélyű patrónusain kívül nevének, társadalmi állásának tekintélye, valamint az a tény tette országos politikussá, hogy Magyarország egyik leggazdagabb földbirtokosa.
A politikai egyéniség Károlyi csak az 1910-es évek elején született meg, s ez az út korántsem volt nyílegyenes. Csak 1912-ben szakított véglegesen a szabadelvű politikával, ekkor lett a parlamenti obstrukciót erőszakos eszközökkel letörő Tisza István házelnök, majd miniszterelnök kérlelhetetlen ellenfele. De nem azért, amit Tormay Cécile állított róla a Bujdosó könyvben, hogy „a degenerált farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó.” Hanem azért, mert Apponyival, ifjabb Andrássy Gyulával, későbbi apósával, s annyi más politikussal egyetértésben Tisza Istvánban a magyar parlamenti hagyományok felszámolóját látta. Károlyi ekkor a szétaprózott 48-as közjogi ellenzék balszárnyát vezető Justh Gyula, a konzervatív szárnyát irányító Apponyi, valamint a 67-es ellenzék vezére, Andrássy bizalmát egyaránt bírva, a függetlenségi pártok új csillagaként lett elsővonalbeli politikus. Ekkor egy eljövendő szintézis emberének számított.
1913 tavaszán a beteg Justh Gyula és Kossuth Ferenc háttérbevonulásával párhuzamosan Károlyit az Egyesült Negyvennyolcas és Függetlenségi Párt ügyvezető elnökévé választották. Már pártvezérsége első hónapjaitól tájékozódott a parlamenten kívüli ellenzék, a szociáldemokraták és a polgári radikálisok irányába. Ennél látványosabb volt, hogy szembement politikai barátai, Apponyi és Andrássy nézeteivel. Megpróbálkozott ugyanis
egy németellenes, orosz- és franciabarát orientációt kezdeményező új Magyarország,
sőt a kettős Monarchia jövőjét is globális geopolitikai megfontolások alapján újraértékelő külpolitikai orientáció megfogalmazásával. Ahogy nyilatkozta: „nekünk még a győztes háború sem érdekünk. Nemcsak bennünket, hanem egész Európát vetné vissza […] s egy ilyen háború által Európa elveszítené azt a vezető szerepét, melyet a világon visz.” Az érvelés mai geopolitikai átrendeződésben is ismerősen cseng, s az is tagadhatatlan, hogy későn jött kezdeményezései nem maradtak teljesen visszahangtalanok. Ám a cári Oroszország felé való tájékozódás merész ötletét, s mindenfajta egyéb szláv irányultságú külpolitikai irányváltás kísérletét az első világháború ad acta tette.
Maga is vállalt katonai szolgálatot, s a háború első két évében tartózkodott a kormány bírálatától. A román hadüzenetet megelőzően, 1916. augusztus 7-én azt harsogta a képviselőházban, hogy „tudja meg az egész világ, […] hogy ameddig egy magyar ember él, ameddig egy magyar emberben csak egy csepp vér van, addig küzdeni fog Magyarország integritásáért, addig küzdeni fog Erdélynek megvédéséért és tudja meg Románia, hogy ha megtámad minket, akkor az erdélyi havasokon nem embereket fog találni, hanem tigriseket, mert mi úgy fogjuk megvédeni Erdélyt, mint tigrisek, akiktől el akarják rabolni legdrágább kincsét, testének testét, vérének vérét.” Wass Albert sem mondhatta volna szebben…
1918 tavaszától, amikor hazai befolyása ugrásszerűen megnőtt, intrazigens nacionalizmusa lett akadálya annak, hogy a történelmi Magyarország feldarabolására készülő antanthatalmak szorosabb viszonyba kerüljenek vele. Egy évszázad múltán, amikor már az események története elfelejtődött, és meggyökeresedett emlékezetmítoszok állítják szembe egymással a „hazaáruló” Károlyit és a „reakciós” Tiszát, nehéz elképzelni, hogy
a háborúvesztés forró őszén 1918-ban Károlyi igaz magyar hazafinak számított Pesten és veszélyes magyar nacionalistának Bécsben, sőt Londonban és Párizsban is.
L. B. Namier, a későbbi neves angol történész, 1918 nyár végén úgy értékelt: „a tények Károlyiról […] azt bizonyítják, nincs nagy választék magyar politikusokban – mindannyian a magyar imperialista állam alapján állnak.”
Amikor 1918 őszén nyilvánvalóvá lett a háborús vereség, a Monarchia nemzetiségi elitjei október végén hátat fordítottak a birodalomnak, s deklarálták önálló nemzeti, illetve nemzetállami ambícióikat. A Monarchia összeroskadó építményéből a magyarok távoztak utolsóként. A hagyományos magyar politika tehetetlenségét jól szemlélteti, hogy 1918 októberében a miniszterelnök Wekerle Sándor háromszor mondott le, a parlamenti többség vezére, a végsőkig kitartó háborús erőfeszítések makacs védelmezője, Tisza István pedig a parlament nyilvánossága előtt volt kénytelen elismerni Károlyi Mihály igazát: „ezt a háborút elvesztettük.”
Beismerése lavinát indított el, nem csupán a magyar közvéleményben, de a fronton harcoló hadseregben is. Tisza csodálója és életrajzírója Hegedűs Loránt azt írta, hogy a volt miniszterelnök szava „robbanóanyagként” hatott a frontokon. A Monarchia magyar katonái – egy korabeli röplap megfogalmazásával – hősök helyett hajótöröttként jöttek vissza a frontokról, s haragjuk elsodorta a régi politikát.
Károlyi Mihály – ellentétben az őt „országvesztéssel,” vádoló, százévesen is virulens legendákkal – csak ezután jött. Október 31-én hajnalban nevezte ki a király miniszterelnökké, napok óta tartó tüntetések után. S bár másnap este már meg is kapta felmentését a királynak tett hűségeskü alól, még több mint két hét kellett a népköztársaság kikiáltásához. Amelyhez elsősorban rideg külpolitikai megfontolások és a tömeghangulattal való sodródás vezetett, s nem valami régóta érlelődő szabadkőműves mesterterv. Az őszirózsás forradalom első napjaiban szinte mindenki Károlyi mellé állt: a magát a függetlenné váló nemzet szolgálatára forró hazafiasággal ajánló Habsburg József főhercegtől Csernoch János hercegprímásig, aki november 1-i körlevelében a Károlyi vezette Nemzeti Tanács támogatására szólított fel, s Te Deumot tartott az ország visszanyert függetlenségért. Károlyi mégis bajban volt. Annak, akitől azt várták, hogy huszonnégy óra alatt orvosolja négy háborús év minden kínját, visszaadja az aszályos évek elmaradt aratásait és a jég által elvert terméseit, hazabocsássa a négy éve otthonukat nem látott katonákat nélkülöző szeretteikhez, s közben megvédje az ellenségtől a fenyegetett hazát és felépítse a demokratikus új világot – annak egyértelmű programja nem lehetett.
Károlyi megkísérelte egy széteső államban a hatalom megszervezését.
Már az első hetekben úgy nyilatkozott, hogy szívesebben ülne egy ólomkamrában, mint a miniszterelnöki székben.
Miniszterei jelentős részét a kormányalakításkor ismerte meg, az új magyar hadügyminiszter, Linder Béla is a Lánchídon tudta meg, milyen feladat vár rá. Egy héttel azután, hogy elmondta a hírhedt fordulatot tartalmazó beszédét („nem akarok katonát látni!”), Linder már nem volt hadügyminiszter. Mégis Károlyi emlékezetét terheli, hogy nem védte meg az országot a nagyrészt felbomlott alakulatokban hazaözönlő katonák élére állva. Ma már bizonyított tény, hogy a Károlyi kormány pacifista külpolitikájával párhuzamosan mindvégig napirenden volt, ám rendre kudarcba fulladt az új magyar hadsereg megszervezésének programja. Mint annyian, Károlyi is sokáig bízott Woodrow Wilson amerikai elnök népek önrendelkezési jogáról tett ígéretében, s nem ismerte fel, hogy az a vesztesekre nem vonatkozik. Másrészt biztos volt abban, hogy egy feudális terheitől megszabadult Magyar Népköztársaság vonzóbb lesz a magyarországi nemzetiségek, még a románok számára is, mint Európa legkorruptabb, legfeudálisabb államához, a „bojárállam” Román Királysághoz csatlakozni. Az 1918-as Károlyi nem volt kész arra, hogy nyilvánosan elismerje: a dualista Monarchia megszűntével a történelmi Magyarország területi integritása nem tartható fent tovább, de tévedésében szinte mindenki osztozott. A konzervatív és progresszív magyar közvélemény egyaránt hajlamos volt azt hinni, hogy az erdélyi románok magatartása csupán a magyar politika függvénye. Ha jók vagyunk hozzájuk, ők is jók lesznek és lojális polgárai maradnak a Szent István-i államnak – vagy a demokratikusan megújult, széles körű nemzetiségi autonómiát nyújtó magyar respublikának. Ám a nemzetiségi vezetők mindegyike nemet mondott az utóbbi ajánlatra.
Károlyi kormányzása alatt az ország területe nagyon gyors ütemben került a szomszéd államok megszállása alá, s a baljós fejlemények a pacifista politikust is harciassá tették. 1919. március 2-án Szatmárnémetiben a Székely Hadosztály csapatai előtt tartott beszédében kijelentette, hogy ha a párizsi békekonferencia […] Magyarország földarabolása mellett döntene, akkor mi a végszükség esetében még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot.” Hiába fogadta taps és lelkesedés e szavakat, eredményük nem lett.
Károlyi rövid életű népköztársasága egyetlen ígéretét sem tudta valóra váltani, s a kezdetben lelkes tömegek nem követték a gyorsan balra tolódó politikus liberális és szocialista utópiáit.
A győztes hatalmak nem vettek tudomást jószándékáról, s november 7-i belgrádi fegyverszünet-kérő útja Franchet d’Espèrey-nél, a balkáni francia haderő parancsnokánál súlyos megaláztatásban végződött. Károlyi és legfőbb bizalmasa, Jászi Oszkár föderatív Közép-Európáról álmodoztak, míg a győztesek nyomorúságos nacionalizmustól terhes Közép-Európát ácsoltak a szabadelvű birodalom sírhelye fölé.
Károlyi Mihály kormányzata alig négy és fél hónap fennállás után megbukott. Miután 1919. március 20-án délelőtt 10 órakor Fernand Vix francia alezredes, a november vége óta Budapesten tartózkodó szövetséges katonai misszió vezetője átadta a párizsi békekonferencia határozatát (amelynek értelmében a magyar csapatokat 200 kilométerrel nyugatabbra kellett visszavonni, a románok viszont 100 kilométerrel előre tolhatták állásaikat) Károlyi úgy döntött, átadja a kormányzás felelősségét a szocialistáknak. Úgy tervezte, megmarad továbbra is köztársasági elnöknek; a hatalom tényleges birtokosai, a szociáldemokraták viszont, pánikba esve a súlyos bel- és külpolitikai helyzettől, a kommunistákhoz fordultak. Kun Béla megragadta a kínálkozó lehetőséget, s március 21-én éjjel a Budapesti Munkástanács ülése után létrejött Forradalmi Kormányzótanács szentesítette az akkor mindenki által nacionálbolseviknek tekintett államcsínyt. A grófi forradalmárra nem volt szükség ebben a felállásban, pedig Károlyi szívesen vezetett volna egy „tiszta” szocialista kormányt is. A külföldi megfigyelők azt jelentették Budapestről: azért került sor a kommunista fordulatra és a proletárdiktatúrára, mert az ország feldarabolása miatt érzett és a szociáldemokrata munkásság által is osztott nemzeti elkeseredés nem ismert más kiutat.
„Károlyi úgy járt, mint a megcsalt férj, aki utoljára tudja meg felesége hűtlenségét” – hangzott el később Rákosi Mátyás perében a védőbeszéd. A receptet Rákosi maga is ügyesen hasznosította 1945 után, nemcsak Károlyival szemben. A gróf egyébként a Tanácsköztársaság lojális útitársa lett, de már csak mellékszereplőként. A süllyedő bolsevik hajóról 1919. július 5-én távozott. Nem akart az Ébredő Magyarok kezébe kerülni a biztosra várt bukás után, ez utóbbiak – élükön Gömbös Gyula későbbi miniszterelnökkel – már júniusban a történelem ítélőszéke elé akarták állítani, mert „megcsúfolta a nemzet eszméit” és a „nemzetközi zsidóságnak” átjátszotta Magyarországot.
Ahogy az a háromszög-kapcsolatokban nem is olyan ritkán előfordul, Károlyi később maga is beleszeretett az új szeretőbe. Később sem a kommunistákat hibáztatta, hanem az őt elhagyó szocikat, akik „a forradalmi paripára” már 1918 októberében is csak az utolsó percben mertek ráülni. Egy új, „ennél sokkal nagyobb forradalomnak kell következnie”, vélte 1919 őszén, miközben házassági válsággal küzdött, és el nem küldött levelezőlapjaira merészen erotikus rajzokat firkált hűtlen feleségéről. További kevés dicsfényre érdemes politikai pályája jórészt arról szólt,
hogyan lehet egyszerre kint is, bent is lenni a kommunizmus kísérletében.
Távozása után Károlyit az ellenforradalmi rendszer szinte első számú ellenségévé nevezte ki – ő lett minden rossz okozója. A kommün bukása után kevesebb, mint három héttel, 1919. augusztus 17-én a hajdani szabadkőműves Friedrich István, Károlyi egykori protezsáltja miniszterelnökként már arra utasította az igazságügy-minisztert, hogy folytassanak nyomozást sikkasztás és más bűncselekmények elkövetése miatt. Károlyit végül nem bűnügyi perben, hanem vagyoni perben tudták elmarasztalni, s fejedelmi vagyonától megfosztani.
Károlyi hamar hátat fordított „október eszményeinek”, s néhány udvarias gesztuson kívül igazából a kisantant politikusai sem számoltak vele komolyan, hiába prédikálta meggyőződéssel az utódállamok felé, hogy „győzők és legyőzöttek viszonya bensőségessé fog válni.” Kultusza mégsem enyészett el, az országról országra hányódó emigránst Párizsban olyan nagy jövőjű fiatalok keresték fel, mint a Károlyitól első írógépét ajándékba kapó Illyés Gyula, aki azt érezte, hogy lénye „valami módon készebb, teljesebb, máris tartósabb, mint a többieké, […] Hogy ennek az embernek tisztább a sorsa. Mert a végzettel szemben ez valamit már tisztába tett.”
A bolsevizmusra nemet mondó barát, Jászi Oszkár is mindent megtett azért, hogy továbbra is Károlyi nevéhez kötődjön a demokratikus Magyarország programja. „Károlyi, az államférfi megsemmisülhet, de a legenda, az érintetlenül marad, mint sokaké, akik eredménytelenül pusztultak el egy nagy eszme szolgálatában” – írta barátjáról 1930-ban. Károlyi sem adta fel hitét a visszatérésre, s 1945-ben titkon számított rá, hogy az új Magyar Köztársaság országgyűlése megválasztja – vagy meghívja – elnöknek, de ahogy 1918–1919-ben ő hagyta cserben a kisgazdákat, most azok hagyták cserben őt. A múlt embere lett, a köztársaság elnöke pedig a kisebb formátumú Tildy Zoltán. Ez utóbbi megválasztása után, 1946 februárjában hazatérhetett, nagy ünneplés közepette.
Megérkezése másnapján a Nemzetgyűlés törvénybe iktatta történelmi érdemeit. Elkobzott birtokai és vagyona jóvátételeként egészen elképesztő nagyságú kártérítést, 60 millió forintot kapott.
Az Országház ünnepi ülésének köszöntésén a kommunisták nevében Rajk László beszélt; a magyar demokrácia és a köztársaság megalapozójának nevezte az idős arisztokrata forradalmárt, aki viszont rossz magyarsággal nyilatkozott a rádiónak. Márai Sándor, aki hallotta és látta is Károlyit az Astoriánál 1918. október 31-én hajnalban, így írta le a „viszonthallást”: „Károlyi megjött, és egy mítosznak – már akik számára mítosz volt! – vége. Maradt egy szánni való aggastyán, aki rosszul beszél magyarul, semmit nem tanult, de sokat – főként a magyar szavak helyezését, fogalmakat – felejtett.” A legfőbb közjogi méltóságról lemaradt Károlyi hosszas habozás után elvállalta a párizsi magyar követség vezetését, ami egyértelműen Rákosi Mátyást szolgáló gesztus volt.
Kommunista társutassá lett – most már hivatalosan. Tartotta a hátát a Mindszenty-per idején a francia sajtó és a kereszténydemokrata politikusok jogos szemrehányásai ellenében, noha magát a koncepciós pert nem tartotta célszerűnek a karizmatikus bíboros ellen, akit először az ő kormányzása idején tartóztattak le politikai okokból. A kommunista Rajk László kirakatperét és kivégzését viszont már nem tudta lenyelni. Újra száműzetésbe vonult, betegeskedni kezdett, s nem sokkal azután, hogy befejezte emlékiratait, 1955 tavaszán meghalt. Halála kisbetűs hír volt csupán a magyar újságokban.
Károlyi és az őszirózsás forradalom kultusza 1956 után, a kádári megtorlás korában mégis feltámadt, mert a levert szabadságharc még mindig izzó parazsai felett a Kádár-rendszer új történelmi kultuszok után nézett. 1962. március 18-án az özvegyével folytatott féléves tárgyalások után újratemették Károlyi Mihályt. Testét a Kerepesi úti temetőben, a Munkásmozgalmi Mauzóleum mögött, Kossuth síremlékének szomszédságában helyezték végső nyugalomra. A temetést megelőző fél évben a pártsajtóban Károlyi a hátsó rovatokból a címlapra került, s radikális demokrata politikusból a szocializmust építő Magyarország mindvégig hű harcosává változott. Ravatala mellett felsorakozott a fél kormány; a díszőrség mellett ott álltak az 1956-os forradalom megtorlásának olyan kulcsszemélyei is, mint Biszku Béla és Komócsin Zoltán, a sírbeszédet pedig Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes, a párt népi kommunistáinak vezetője mondta.
A Károlyi-kultusz célt ért, a politikus emléke a kádári kiegyezés szolgálatába állt. 1975-ben szép szobrot kapott a Parlament északi oldalán, ott, ahol legnagyobb politikai ellenfele, Tisza István emlékműve állt egy évtizedig. A Varga Imre által megformált öreg, botra támaszkodó Károlyinak majdnem negyven év jutott, ebből negyedszázad a kádári rendszer bukása után. 2012-ben aztán újra Tisza Istváné lett a tér a Parlament északi végében. Meg az emlékezet is. Ma sokkal több olvasója van Tormay Cécile Tiszát dicsőitő és Károlyit gyalázó Bujdosó könyvének, mint Károlyi saját, egyébként szintén olvasmányos és szintén elfogult emlékiratainak. Mítoszokat csak mítoszok győzhetnek le. De a mítoszokban soha sincs végső győztes. Ki tudja megmondani a sivár jelenben, milyen jövő vár még Károlyi Mihály múltjára?
Nyitókép: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár / Válasz Online
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
