„Ez kódolva volt” – exkluzív interjú a posztszovjet katasztrófát megjósoló amerikai diplomatával
„Nem szabad alábecsülni Ukrajna képességét saját függetlensége és szuverenitása megőrzésére. Nem fog összeomlani; nem lesznek belőle orosz oblasztyok; nem lesz olyan, hogy Putyin besétál és elveszi, amit akar” – mondja lapunknak a moszkvai amerikai nagykövetség egykori diplomatája, aki egy nemrég nyilvánosságra hozott 1994-es táviratában ijesztő pontossággal jósolt meg jónéhányat az elmúlt 30 év posztszovjet történelmének fordulatából. E. Wayne Merry szavaira akkoriban, az épp oroszországi piacpárti-demokratikus fordulatról deliráló Washingtonban senki nem figyelt. Kérdésünkre elmondja, miért nem, de arról is beszél, miért nem állt a Nyugat érdekében a szovjet összeomlás, és miért kellett volna Amerikának elhagynia a NATO-t a hidegháború után. Meg arról is, miért sokkal rosszabb az Egyesült Államok jelenlegi „ignoranciája és arroganciája” a 90-es évek elején tanúsítottnál. Exkluzív interjú, előtte kontextussal.
Újságírói szempontból az ex-politikusokkal, -döntéshozókkal, -diplomatákkal vagy -tábornokkal készített interjúk fő intellektuális kihívása ellentartani az üzenetnek, hogy az illető már hivatali ideje alatt is jól látott mindent. Épp csak a körülmények hozták úgy, hogy mást kellett tennie. Keveseknek van papírja arról, hogy már akkor, amikor jelen volt, pontosan dekódolta a szeme előtt kibontakozó történelmet. Az amerikai információszabadság-törvénynek köszönhetően kiderült, hogy a Szovjetunió végnapjaiban az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségén volt ilyen ember.
A jelenleg a republikánus oldalhoz sorolt American Foreign Policy Council főmunkatársaként dolgozó E. Wayne Merry 1991 és 1994 között vezette az amerikai szovjet/orosz követség belpolitikai (POL/INT) osztályát. Közelről nézte végig, hogyan érti félre a Nyugat az átmenetet, miért teljesen elhibázott a megközelítés, amellyel Washington a frissen függetlenedő Oroszországot kezelte. Frusztrációja odáig fajult, hogy az amerikai külügy konstruktív kritikákat továbbító csatornáján, a Dissent Channelen elküldte 70 bekezdéses, Mégis, kinek az Oroszországa? A jóindulatú tisztelet politikája felé című táviratát. Ebben
megjósolja, miért nem jár majd kéz a kézben a piacgazdaság és a demokrácia, miért lesz rettenetes a kísérlet kudarcából újjáéledő orosz nacionalizmus, vagy, hogy miért Ukrajna lehet az a terület, ahol ez leginkább látható lesz.
A szövegből világos: a szerző érti, mi folyik körülötte, és szeretné, ha ezt az amerikai kormány is felfogná.
Nem így történt. Noha a szöveget nagykövete jóváhagyásával küldte Washingtonba, a dokumentumot titkosították, és csak 2024 decemberében, hosszas pereskedés után jelenhetett meg az amerikai Nemzetbiztonsági Levéltár oldalán. Egy tízoldalas, a feloldás apropóján írt Merry-esszé kíséretében. A szöveget itthon a 444 már alaposan feldolgozta, lapunk ezért úgy döntött, magától Merrytől érdeklődik tovább a mára legendássá vált távirat előzményeiről. De nem csak arról.
⁕
– Mit csinált pontosan egy POL/INT-es?
– Aktív és komplex későszovjet/koraorosz kapcsolataink miatt a moszkvai amerikai követség akkoriban óriási volt. Több mint ezer ember dolgozott ott. A politikai osztály a kétoldalú kapcsolatokért felel. Ebből nálunk három is volt: a politikai-katonai szekció a fegyverkorlátozási kérdésekért felelt; a külpolitikai Oroszország külkapcsolatait követte; a mienk pedig az ország belügyeivel foglalkozott. Ezt vezettem 1991-től. Jelentenünk és elemeznünk kellett a Szovjetunió utolsó és a független Oroszország első két évének fejleményeit, illetve, bizonyos mértékig, az orosz közel-külföld országaiban – Közép-Ázsia, Kaukázus, Ukrajna – történteket. Az elején tizennyolcan voltunk, a Szovjetunió felbomlása után tizenketten maradtunk.
– Ültek az íróasztal mögött, vagy járták az országot?
– Ha volt valami, amit nem engedtem a beosztottjaimnak, az az íróasztal mögötti munka. Nagy híve voltam a néhai George Kennan elvének:
„A legfontosabb, hogy orosz sár ragadjon a cipődre.”
Kimentünk a követségről. Nemcsak az utcát jártuk, hanem emberekkel találkoztunk. Körbeutaztuk az országot. Az egyetlen dolog, ami miatt újságot olvastunk, hogy megtudjuk, kikkel érdemes beszélni. Megjelent egy írás valakiről? Találkozzunk vele! Írt valaki egy érdekes cikket? Vele is! Ez volt hát a dolgunk: orosz sárral bekoszolni a cipőnket. A követségen lenni – arra minden idióta képes.
– Milyen volt Moszkva 1991 nyarán? Azt írta, nem olyan, ahogyan Washingtonban elképzelték.
– Hát pont ezért kellenek azok a saras cipők! Mert Washington majdnem mindig téved. ’91 nyarán is azt gondolták, Moszkva azt csinálja majd, amit ők akarnak. Éppenséggel az ellenkezője történt. De akkor egy kis kontextus. Sokan úgy tekintenek vissza 1991-re, hogy Amerikának érdekében állt a Szovjetunió összeomlása. Ez nincs így. A Bush-kormány azt akarta, hogy Gorbacsov egyben tartsa az országot – talán a balti államokat nem számítva.
– Miért?
– Mert a Szovjetunió volt az aláírója a fegyverkorlátozási szerződéseknek. Némelyik nukleáris fegyverekről rendelkezett. Harminc évünkbe telt, hogy kialakítsuk a kapcsolatot a Szovjetunióval. Hatalmas amerikai érdekek mozdultak meg ezért. Sem az elnök, George Bush, sem a védelmi miniszter, Dick Cheney nem gondolta, hogy jobban járunk azzal, ha szétesik a Szovjetunió. Bizton állíthatom:
nem igaz, hogy Amerika állt az összeomlás mögött. 1991-ben azért küzdött, hogy az országot egyben tartsa.
– Mikor lett világos, hogy nem fog menni?
– Már akkor, amikor 1991 nyarán megérkeztem. A sár a cipőn azt láttatta, hogy közel a szétesés. Nehezünkre esett ezt Washingtonnal megértetni. ’91 őszén azon vitatkozott a CIA és a Fehér Ház vezető szovjetese, hogy független lesz-e hat éven belül Ukrajna. Moszkvából és a kijevi konzulátusról tudattuk velük: ez hat héten belül történik meg, hiszen közelgett a függetlenségi népszavazás Ukrajnában – kétség sem fért hozzá, mi lesz az eredménye. Ebből is látszik, Washingtonban mennyire nem a valóságban éltek. Ismertem Gorbacsov egyik főemberét – megígértem neki, hogy soha nem adom ki a nevét –, aki azt mesélte, folyamatosan azért telefonáltak a VIP-k Londonból, Párizsból, Rómából, hogy hatalomban maradásra bírják a szovjet elnököt. Hogy egyben maradjon az ország. Senki nem akart a felbomlás következményeivel szembesülni. Például Borisz Nyikolajevics Jelcinnel. Azon kevesek közé tartoztam, akik pozitívan tekintettek rá.
– Róla is lesz szó, de előtte árulja el: az összeomlás után kinek az ötlete volt, hogy az amerikai típusú piacgazdaság egy az egyben átültethető az orosz viszonyok közé?
– Harvardi közgazdászok, az amerikai pénzügyminisztérium, IMF, Világbank… Tele voltak szakértőkkel. A közgazdaság szakértőivel, nem Oroszországéval. Hittek abban, hogy a tudásuk exportálható a posztszovjet Oroszországba. Nem szabad elfelejteni: mindez az 1989-ben megfogalmazott történelem vége-érzés közepette történt. E szerint egyetlen kormányzási forma maradt a világban: az amerikai. Nem gondoltak Kínára vagy az iszlám világra. Úgyhogy
hordákban jöttek a tanácsadók Moszkvába. Sokukat nem hívta senki; némelyeket pedig az amerikai kormányzat leágazásai – pénzügyminisztérium, USAID, Kongresszus – szponzoráltak.
Koordinálatlanul, össze-vissza érkeztek – nem volt orosz sár a cipőjükön –, nem beszélték a nyelvet, semmit nem tudtak a kultúráról, és az orosz gazdaságról is keveset, ha egyáltalán. Olyasmiket kellett megértetnem velük, hogy a szovjet vállalatoknak nem volt kettős könyvelése. Nyugaton enélkül működni is képtelenség, hiszen nem tudod, keresed vagy veszted épp a pénzt. Úgyhogy ilyesmikkel kellett volna kezdeni a reformokat – hogy a cégek vezetőségeinek legalább fogalma legyen arról, mi folyik.
– Mi volt a tanácsadók legpozitívabb forgatókönyve?
– Grigorij Javlinszkij 500 napos programja. Olvastam – nem sokan tették meg –, fantázia az egész. Nincs kapcsolata a valósággal. Részben azért, mert harvardi közgazdászok írták a nagyját. Sokak számára Lengyelország volt a példa, mert elég jól végrehajtotta a nemzetközi szervezetek által kidolgozott reformokat. Csakhogy a lengyel társadalmat akkor már évtizedek óta átszőtte a Szolidaritás, és készen állt radikális változtatásokra. Ám ez egyedi. Elég eggyel arrébb menni – ahol éltem és dolgoztam is –: az NDK-ba. A nyugatnémet felzárkóztatási pénzek ellenére csak meg kell nézni a februári választási térképet, hogy belássuk, nem értek el teljes sikert. Arrogánsak voltak a keletiekkel, népszerűtlenek is lettek. Oroszországban pedig nem állt rendelkezésre a nyugatnémethez hasonló pénztömeg, még kevésbé a lengyelországi politikai-kulturális felkészültség. Politikára ugyanakkor szükség volt. Működtetni kellett valahogy az országot, hogy – és ez volt számukra a legfontosabb – az atom- és tömegpusztító fegyverek biztonságban legyenek.
– Szavaiból úgy tűnhet, mintha a Nyugat hibája lenne minden. Pedig Oroszország egy újonnan létrejött szuverén ország volt. Mondhatott volna nemet is azokra a tanácsadókra.
– Nehezen. Összeomlóban volt a rendszerük, muszáj volt valamit tenniük, tanácsokra volt szükségük. Azt gondolták, az amerikaiaknak tudniuk kell, mit tesznek, hiszen sikeres a gazdaságuk. A kritikám a saját országom felé, hogy nem értette meg eléggé, mennyire nem lesz könnyű, gyors és olcsó ez a folyamat, illetve azt sem látta be, hogy a legtöbb döntést magukra az oroszokra kellett volna bízni. Ha ugyanis ők döntenek, változtatni is ők tudnak rajta a legkönnyebben. A külföldről hozott döntések majdnem biztosan hibásak, és felelősük sincs, hiszen felelősséget csak azért vállalnak, amit maguknak csinálnak. Amerika – és Nyugat-Európa – ráadásul képtelen elvárásokat támasztott. NDK-s tapasztalataimból tudtam, hogy
egy külföldinek egy dolgot nem szabad: úgy tenni, mintha mindenhez értene. Ehelyett a jó kérdések feltételére kell rávezetni a megbízóit.
Emlékszem, érkezett egyszer egy USAID-vezető, aki előtte a szomáliai Mogadishuban dolgozott. Akármilyen szakértelmet gyűjtött ott, az biztosan hasznavehetetlen Oroszországban. Ugyanis a Szovjetunió nem alulfejlett ország volt, hanem félrefejlesztett. Azzal pedig nehezebb bármit kezdeni: Mogadishuban alighanem egyszerűbb volt reformerkedni, mint Moszkvában. Szomáliában a semmire kellett építeni; a Szovjetuniónak meg űrprogramja volt. Érteni kell tehát a kontextust. A gorbacsovi Szovjetunióban ez még nekem is nehéz volt, pedig a Brezsnyev-időszak alatt már szolgáltam ott.
– Akármekkora káoszt is jelentettek az orosz függetlenség első évei, Jelcin elnök túlélte. Ekkora politikai tehetség volt?
– Elképesztő karizmája volt. Az egyik legnagyobb, amit életemben személyesen tapasztaltam. A karizma persze érdekes dolog: meggyőződésem, hogy az emberek projektálják az általuk karizmatikusnak tartott személybe. Jelcinnel is ez történt, amikor emberek közé ment. Emellett őszintén beszélt arról, mi az, amihez nem ért. Például a piacgazdasághoz, hiszen élete közepén szembesült azzal, hogy az általa addig követett politikai-gazdasági rendszer elhibázott. Azt viszont nem tudta, mivel helyettesítse. Olyanokat keresett hát – főleg fiatalabb szakértőket az akadémiai világból –, akikből kinézte, hogy tudhatják. Persze ők sem tudták. Elég ránézni az említett 500 napos programra. Ezt gondolta az amerikaiakról is, csakhogy nekik az amerikai kérdésekre voltak jó válaszaik, nem az oroszországiakra.
– Úgy tűnt, Washington mindent megbocsát neki. Például az 1993. őszi vérengzést, amikor az ellene fellázadó törvényhozást lövette.
– Az volt az egyik legnagyobb hiba, amit valaha elkövetett. A másik az első csecsen háború kezelése. Ezzel együtt volt egy vezető, aki – más szovjet/orosz vezetőkkel ellentétben – kész volt szakítani 70 év leninizmussal, és elkezdeni valamit a semmiből. Végtelen bátorság kellett hozzá. Amit a saját népének mondott, legtöbbször őszinte volt, ugyanakkor inkább parancsokat osztott konzultáció helyett. És persze
hiba volt az is, hogy nem a demokratikus folyamatok termelték ki az utódját, hanem ő maga választotta ki.
– Mi volt az utolsó csepp, ami után leült megírni a híres táviratát?
– 1993 őszén kezdődött. A Clinton-adminisztráció üdvözölte, hogy Jelcin került ki győztesen, én viszont úgy gondoltam, katasztrófa, hogy a dolgok utcai harcokban oldódnak meg. Ez az érzés csúcsosodott ki 1994 márciusára, amikor végül is megírtam.
– A választ, amit Washingtonból kapott az egyik külügyi vezetőtől – és ami részigazságot ad önnek – ugyancsak 2024 végén oldották fel a titkosítás alól. Azt hihette tehát, falra hányt borsó minden. Nem merült fel önben, hogy mi értelme a munkájának?
– Hogyne merült volna! Nemcsak bennem, az egész csapatomban. Mind olyanok voltunk, akik értették Oroszországot, mégsem volt senki Washingtonban, aki felfogta volna a számunkra nyilvánvalókat. Nagyon frusztráló volt.
– Törvényszerű, hogy a nyugatos kísérlet kudarca után Oroszország olyan lett, amilyennek ma ismerjük?
– Nagyhatalmak ritkán buknak el könnyen és békésen. Oroszország ráadásul ezer éven át szerveződött az imperialista gondolkodás köré. A körülmény, hogy elbukott a helyére szánt alternatíva, elősegítette a visszarendeződést. Ami persze nem biztos, hogy állandó lesz és működőképes. A történelem vége-gondolatnak arról a részéről viszont, hogy majd mi, nyugatiak mondjuk meg, merre menjen Oroszország – kiderült, hogy elhibázott. Az ország jelenlegi állapota sok fals orosz és nyugati politikai döntés eredménye. Mégsem gondolom, hogy az, amilyennek ma ismerjük, valamiféle történelmi fátum eredménye.
– Ha tehetné, megváltoztatna valamit?
– Egy dolgot mindenképp. A Szovjetunió bukása után Amerikának ki kellett volna lépnie a NATO-ból, és azt mondani: „Küldetés teljesítve, kedves Európa, szabad vagy, gondoskodhatsz a saját biztonságodról, de mi megyünk innen!” Felelősségünk persze volt ekkor is Európában és a posztszovjet világban, de nem katonai jellegű. A későbbi amerikai elnök, Dwight D. Eisenhower 1951-ben, még a NATO első európai főparancsnokaként azt írta: „Ha tíz éven belül nem küldik vissza az Európában védelmi célokra állomásoztatott amerikai csapatokat az Egyesült Államokba, akkor ez az egész projekt [a NATO] kudarcot vall.”
A NATO célja nem valami állandó transzatlanti biztonsági jóléti program volt, hanem az, hogy időt adjon Európának saját védelme megszervezésére.
A szövetség hidegháború utáni elhagyása nemcsak az amerikai, de az európai érdekeket is szolgálta volna. Ukrajnai háború sem lenne.
– Miért nem?
– A végzetes momentum a 2008-as bukaresti NATO-csúcs volt, amikor amerikai nyomásra belengették Kijev és Tbiliszi számára a tagságot. Ezzel elképzelhetővé vált, hogy Ukrajna – Oroszország szomszédságában – nyugati (amerikai) rakéták platformjává válik. Gondolja, Amerika nem reagálna és nem vonulna be, ha Kína katonai képességeket telepítene Kanadába vagy Mexikóba? A franciák és a németek Bukarestben nem értettek egyet az Egyesült Államokkal, de Sarkozy elnöknek és Merkel kancellárnak nem volt meg a politikai bátorsága, hogy nemet mondjon George W. Bushnak.
– Komolyan gondolja, hogy a NATO ígérete miatt robbant be Ukrajna?
– Nagyon is. Szovjet-Ukrajna térképe nagyon mesterséges. Életemben nem találkoztam olyan orosszal, aki szerint a Krím nem eredendően orosz. Olyan ukránnal viszont sokkal, akik szerint szintén Oroszországot illetné. Ám ahogy elkezdik mozgatni a határokat – mint itt Hruscsov tette 1954-ben –, új politikai valóságot hoznak létre. A posztszovjet Ukrajna számára a legjobb forgatókönyv egy hatalmas Ausztriává válás lett volna: semlegesség, köztesállamiság, korruptság és üzletelés Kelettel-Nyugattal. Nem látom semmi okát, miért ne lehetett volna belőle valami ilyesmi.
– Azt viszont már a táviratában is leírta, hogy ha valahol baj lesz, az Ukrajna. A nyugati és a középső országrész tapintható oroszellensége miatt. Ennyire érződött ez már akkor is?
– Első szolgálatomra az újonnan nyitandó kijevi konzulátusunkra küldtek volna kettes számú vezetőnek. Csakhogy a szovjetek bevonultak Afganisztánba, a Carter-adminisztráció pedig válaszul úgy döntött, nem nyit konzulátust. Így kerültem először Moszkvába. Csakhogy Kijevre jól felkészültem, és Moszkvából is sokat jártam oda. Az 1991-es moszkvai szolgálatom kezdetekor tehát már jó adag ukrán sár is volt a cipőmön.
Nyilvánvaló volt a törékenység, amit a szovjet tagköztársasági határok kódoltak, így az is, hogy ha szétesik az ország, az könnyen vezethet feszültséghez a Donbaszban és a Krímben.
Nem állítom, hogy látható volt, de azt igen, hogy akinek volt bármi fogalma a nyugati szovjet területekről, annak aggódnia kellett. Nem én voltam az egyetlen.
– 34 évvel később az Egyesült Államok megint ezzel a régióval van elfoglalva. Mennyire hihető az amerikai erőkivetítés, ha Joe Biden „támogatjuk Ukrajnát, ameddig csak kell” ígéretét az utódja az első intézkedéseivel megszegi?
– A felvetés jogos. Biden hitelességét az afganisztáni kivonulás porlasztotta szét. Aminek a kereteit Trumptól örökölte, aki megegyezett a tálibokkal. Biden ezt betartotta, így őt hibáztatták érte. Érdekes lesz látni, Trumpot mennyire hibáztatják majd Ukrajnáért, akármi történik. Nem szabad alábecsülni Ukrajna képességét saját függetlensége és szuverenitása megőrzésére. Nem fog összeomlani; nem lesznek belőle orosz oblasztyok; nem lesz olyan, hogy Putyin besétál és elveszi, amit akar. 2014 óta számos alkalommal, sokfelé jártam Ukrajnában: nagyon erős a nemzeti identitás és az ország iránti lojalitás. Az oroszok alábecsülték ezt, amit a háború csak tovább erősített. Hogy pontosan mi lesz a vége, nem tudom, de az biztosan nem fog működni, hogy az amerikai elnök leül az orosszal – vagy az ukránnal –, és egyszerűen leírja Ukrajnát. Pont azért, ami Zelenszkij elnök egyik problémája is: hogy szabadon választott vezető. Beszámolással tartozik a népének.
– A ’90-es években két szóval foglalta össze az Oroszország felé tanúsított amerikai magatartást: ignorancia és arrogancia. Nem ugyanezt látjuk ma is?
– Ez sokkal rosszabb. Mert háború van. A korai ’90-es évek a pénzről szóltak. Ezek pedig a vérről.
– Putyin 2022-es invázióját a legrosszabb orosz döntésnek nevezte azóta, hogy II. Miklós 1904-ben hadat üzent Japánnak. Miért?
– Mert a másik oldal teljes meg nem értését tükrözi. Ahogyan II. Miklós sem értette a modernizálódó Japánt, a jelenlegi moszkvai vezetésnek sincs fogalma napjaink Ukrajnájáról – függetlenül attól, mit tesz Amerika. 2022-ben azért nem gondoltam, hogy támadni fognak, mert világos volt: nem vontak össze elég erőt ahhoz, hogy sikerüljön a terv. Ők viszont azt gondolták, hogy eleget vontak össze, és három nap alatt beveszik Kijevet. Hát nem vették.
– Mit gondol, mi lesz Oroszországgal a következő években?
– Érdekes lesz látni, hányan kezdik el feltenni a kérdést: mégis mit értünk el azért a sok orosz életért cserébe? Hányan látják be, hogy Oroszország lényegében izolálódik a fejlett világtól? Iránnal, Indiával vagy Brazíliával persze lehet üzletelni, de Európa, Japán és Észak-Amerika elérhetetlen marad. Aki pedig kiteszi a lábát az országból, arra döbben majd rá: az oroszsága olyan, mint németnek lenni az 1950-es években.
Nyitókép: kommunista szimpatizánsok vonulnak Moszkvában Vlagyimir Iljics Lenin halálának 70. évfordulóján, 1994. január 22-én (fotó: AFP/Hector Mata)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
