Fűre lépni szabad – az értelmiség útja a jelentéktelenségbe
Létfontosságú számot vetni azzal a történelmi és kulturális előzménytörténettel, amely az értelmiséget a megszólalás jogával felhatalmazta, ezáltal pedig leszámolni a mítosszal, hogy ezzel a joggal csorbítatlanul rendelkezik – írja Bodor Emese. Vendégszerzőnk lapunk januárban indított vitasorozatában szólal meg, válaszként többek között Puzsér Róbert Válasz Online-on megjelent kiáltványára. Vélemény.
Puzsér Róbert és Lányi András az értelmiség célját és felelősségét firtatják az Orbán-rezsim 15. évében. A konklúzió pedig, amelyre jutnak, hozzávetőlegesen kétszer ennyi ideje lett volna utoljára kivitelezhető a gyakorlati politikában.
„Ha az értelmiség elveszítette politikai megrendelőit, akkor itt az ideje, hogy maga lépjen fel ismét megrendelőként” – írja Lányi. Puzsér a következőképpen teszi fel a kérdést: „Hajlandó-e az értelmiség végre nem pusztán a hatalom viselkedését kommentálni, hanem egyértelműen deklarálni, hogy mi az, amit megkövetel, és hogy mi az, ami többé nem fér bele?” Ez a két kiáltvány követendő és üdvös – lett volna, a harminc évvel ezelőtti politikai turbulencia közepén. Ma Magyarországon azonban létfontosságú számot vetni azzal a történelmi és kulturális előzménytörténettel, amely az értelmiséget a megszólalás jogával felhatalmazta, ezáltal pedig leszámolni a mítosszal, hogy ezzel a joggal csorbítatlanul rendelkezik.
A vágy ösvényeinek hívják angolul azokat a pázsitba taposott csapásvonalakat, amelyek lerövidítik két kikövezett út között a távolságot – „fűre lépni tilos” plakát ide vagy oda. Ezekre az ösvényekre kell rálépnünk ahhoz, hogy megértsük, mi történt az értelmiségi véleményformáló, a public intellectual szerepével a rendszerváltás óta.
A kikövezett úton járók próbálják az algoritmus korának számlájára írni a szerep leértékelődését. Ennek a narratívának megvannak a bevett toposzai: a közösségi médiában a nyilvános beszéd lehetősége nincs többé műveltségi cenzushoz vagy társadalmi státuszhoz kötve, csak a figyelem felkeltéséhez és minél kitartóbb uralásához; a digitalizációval felfoghatatlan mennyiségű információ vált közvetlenül elérhetővé, így a kulturális hagyaték egykori őrei kézhez kapták a felmondólevelet. Röviden: káosz és sötétség, apokalipszis.
Amint a szabályszegés szorongásával és örömével letérünk erről az útról, rögtön körvonalazódni látszik egy másik magyarázat, az előzőnél kényelmetlenebb, de világosabb. Mégpedig az, hogy
az értelmiség vezető szerepének elinflálódása történelmi szükségszerűség.
Közép-Kelet-Európában a politikai és társadalmi elit a köztudatban sokáig egylényegű volt a vezető értelmiségi réteggel, hiszen jelentős kulturális tőkefölénnyel bírt. A feudális rend gazdasági alapkövei a feudumon nyugodtak ugyan, de legitimitását a vér adta, nem a föld. Kurrens példával élve: az Erő nem a fénykardban rejlik, hanem abban, amivel forgatod. A kiváltság pedig nem a birtok, hanem az, ami a birtoklást lehetővé teszi. A nemesi „kék vér” egyben a hagyományismeret lehetőségének és képességének – így a kultúra feletti rendelkezésnek is szimbóluma volt.
A hatalom rokonsága a kultúrával eredetileg vallásos keretrendszerben szökött szárba. Az egyház központi szerepét más típusú fölérendeltségi viszony adta, mint a világi vezetőkét: tekintélyének jogalapja szent és sérthetetlen legitimáción, Isten akaratának közvetítésén nyugodott. S mivel az egyház képviselői voltak egyben a közösség írástudói, ez a tulajdonságuk mélyen összefonódott a rájuk ruházott hatalommal. Ezáltal pedig az emlékezet és a tudás rendszerezése, a kulturális örökség ápolása olyan autoritással kapcsolódott össze, aminek a megkérdőjelezése nem felségsértés volt, hanem szentségtörés.
A papság ugyanakkor kiváltságos réteg volt, bárhonnan érkeztek is tagjai. Az egyház sem maradt érintetlen a feudalizmus logikájától: az uralkodói birtokadományok következtében a püspökök és apátok maguk is hűbérurak, nagybirtokosok lettek. A kultúra birtokba vétele tehát el volt zárva a dolgozói rétegtől, ahogyan nem adatott meg később sem azoknak, akik a kulturális javakhoz való hozzáférés mikéntjét nem ismerték, mert az ehhez szükséges tudás megteremtésének eszközeivel nem rendelkeztek.
A nemesség szimbolikus hatalma a kultúra terén az értelmiségre szállt. A 19-20. században már az értelmiség rendelkezett azzal a tőkével, ami nem csupán írni tudóvá, hanem írástudóvá tette. Intézményei – múzeumok, könyv-és levéltárak – átvették a hagyomány ápolásának és közvetítésének feladatkörét. Az intézményesülés következtében pedig
a kultúrával naponta foglalatoskodók kapuőrré váltak.
Akinek a nyilvános beszéd természetesen, mintegy hivatástudatból következett, az kiváltságos volt, mert rendelkezett valamilyen fokú, ebből a felhalmozott tudásból és kompetenciából származó hatalommal. Ebben az értelemben pedig – saját műveltsége, tiszteletbeli pozíciója és a nyilvánosságban elfoglalt helye révén – felelősséggel tartozott azokért az emberekért, akik nem rendelkeznek.
Ennek az értelmiségnek született iránymutatásul Bálint György kiáltványa a Gondolat hasábjain 1936-ban, az Intelmek kezdő felháborodókhoz: „Ha valami ellen felháborodom, annak ellenkezőjéért lelkesedem, ha valamit elutasítok, annak ellenkezőjét követelem. Lehet, hogy ez az ellenkező még nincs kéznél, és még nem is tudom pontosan, milyen lesz. Csak egy bizonyos: akarom. Akarom azzal, hogy nem akarom az ellenlábasát, a meglevőt, a fennállót. (…) A felháborodás a hatalom birtokán kívül álló entellektüel legerősebb fegyvere. Ezért nem lehetnek más szövetségesei, mint a birtokon kívül álló tömegek.”
Az értelmiség ekkor, a neki tulajdonított kulturális hatalom letéteményeseként, a közvetítés és képviselet szerepét töltötte be. Ez a hagyomány sokáig kitartott a rendszerváltás után, ennek örököse volt az MDF és az SZDSZ szembenállása. Az, amit ekkor értelmiségnek neveztünk, az előző rendszer – annak leváltásában érdekelt – értelmisége volt.
2010-től felfelé azonban kihívás elé nézünk, ha definiálni kívánjuk ezt a társadalmi csoportot. A hatalom ugyanis felismerte, hogy a megalázottak és megszomorítottak közösségének nem csupán kiharcolandó igazsága van, hanem irányítható és hasznosítható dühe is: a nélkülözés haragja. Az indulat különböző társadalmi csoportokra és szerveződésekre történő kiszervezése rövidesen a populizmus fegyverévé és munkaeszközévé vált. Az előző rendszer értelmisége pedig elfordult a felháborodástól, ahogyan elfordult azoktól a hűtlen használattól berozsdásodott szavaktól is, mint az Isten, haza és család. Ezzel pedig kirekesztette magát minden olyan párbeszédből, amelynek közvetlen kapcsolata volt az élethez.
Ettől a közös megegyezésen alapuló einstandtól következett a nyilvános beszéd azon korszaka, aminek iskolapéldája Krasznahorkai László februári nyilatkozata. Az egykori intellektuális elit képviselője Jónásként szapulta Ninivét a kétharmadért, perbe fogva Istent, amiért nem pusztítja el – szemben Ábrahámmal, aki ötven igaz ember megmaradásáért kegyelmet kér tőle Szodomának és Gomorának. Indulatot persze itt is találunk bőven, de ez már a közösség nevében történő felháborodásból kiábrándult egyén egyszerű cinizmusa: hiányzik belőle az akarat, hogy a fennálló rend megdöntésével valami más kerüljön annak helyére. Ez a hiány pedig megfosztja a megszólalást minden súlyától és lendületétől. A közösség nevében való felháborodás kisajátításával – nem is beszélve a kormányzati kommunikáció egyértelmű szándékáról, hogy a nyilvánosságból történő kizárással leváltsa a kilencvenes évek elitjét – a hatalom kifogta az értelmiség vitorlájából a szelet. Az pedig, hogy legalább szépen veszítsen, az irónia bástyája mögött húzta meg magát. TGM így ír erről 2015-ben: „Pazar élc az az illúziórombolás, amely nem létező illúziókat rombol, és komornyikilag kiszolgálja a kiábrándult közvélemény földalmahodott alattvalói cinizmusát. Hallják már azt az országos recsegést, amelyet az elmeszesedett bólogató nyakszirtek produkálnak?”
Ezzel a válaszlépéssel jutottunk el odáig – előreláthatóan és elkerülhetetlenül –, hogy azt a közbeszédet, amit Széchenyi és Kossuth cselekvő igékben képzeltek el, mára a jelzők uralják.
Itt az idő tehát feltenni a kérdést, amit úgy kerülgetünk, mint törvénytisztelő polgár a pázsitot:
ki tartozik az értelmiséghez az Orbán-rezsim tizenötödik évében?
Azok, akikről eddig szóltunk, elfáradtak és megöregedtek anélkül, hogy kitermeltek volna egy új, látható és potens generációt. Az a stratégiai tapasztalat, amit átörökíthettek volna, ebben a rendszerben és médiatérben már nem hasznosítható. Ők a kikövezett út szabályos kereszteződéseinek gyermekei, a jelen politikai valósága pedig szemtelenül kitaposott, friss ösvényeket kíván.
Felütöm a magyar nyelv értelmező szótárát. Az értelmiség „a társadalomnak az a rétege, amelynek tagjai szellemi munkával tartják fenn magukat. Régies: a műveltségüknél, szellemi képességeiknél fogva vezető szerepet játszó személyek összessége.”
Régies bizony.
Az előző rendszer értelmisége még profitálhatott az egypártrendszer által létrehozott hatalmi vákuumból – hiszen egy kormányzó párt lépéseinek legitimációja abban rejlik, hogy a választópolgárok ráruházzák, Kádár pedig nem kapott ilyen felhatalmazást. Ma azonban
nincs jogalapja egykori rangjának és feladatkörének birtoklására.
Demokratikus viszonyok között – legyenek azok bármilyen hiányosak – a választópolgárok ciklusról ciklusra ajánlattételeket kapnak, amelyek létjogosultságáról szavazataik biztosításával vagy megvonásával döntenek. Az értelmiség pedig az ominózus einstand óta nem jeleskedett ajánlattevésben. Nem szerveződött koherens és átlátható értékközösségekbe, ehelyett – betartva a Zeitgeist szabályait – egyéni aktivisták civil követőtáboraira bomlott. A nyilvános beszéd jogát így többé nem a társadalom egésze alapozza meg, hanem a feliratkozók igényei.
Puzsér a nemzeti minimumot egy, a társadalommal a hatalomtól független kapcsolatban álló értelmiségi csoport konszenzusának látja – de ebből
a nemzeti minimumból hiányzik egy kardinális elem: a nemzet.
Pontosabban: a legitimáció, amelyet a képviselt a képviselőre ruház. Ma Magyarországon nincs olyan társadalmi csoport, amely ezzel a jogalappal rendelkezik.
Az elvégzendő munka ebből kifolyólag nem az, hogy apokaliptikus jóslatot dörögve feltámasszuk hamvaiból a klasszikus értelmiséget. Nincs fedezete a feltámadásra. Ahhoz, hogy egy közösség felhatalmazást kapjon a nemzeti minimum megalkotására, először fel kell építeni egy másikat, ami vállára emeli és megtartja azt. Elhasznált és igaz hasonlattal élve: az építkezést nem a tetőcserepek megválasztásával szokás kezdeni, hanem az alapkő letételével. Nem arról kell meggyőzni panelszomszédunkat, akivel legfeljebb köszönőviszonyban állunk, hogy érdekében áll egyik vagy másik politikai kurzust követni, hanem hogy érdemes lemenni a közgyűlésre, egyébként meg átjöhetne utána egy kávéra. Egy önszervező és cselekvőképes közösség az egymásra fordított figyelemmel kezdődik. Ebből tud egyedül kibontakozni az egymásért – majd a tágabb környezetért, és csak legvégül a nemzetért – vállalt felelősség.
A közösségszervezés persze aprómunka, így fáradtságos és lassan kifizetődő. Ellenszélben kell dolgozni, nem csak a politikai fősodor, hanem egy kiábrándult és elaprózódott társadalom ellenszelében is. Az önmegvalósítás és önzés kultúrájában, a nagyvárosok társas magányában kell megvetni és az első gyümölcsig nevelni azt a gondolatot, hogy „az alázat nem azt jelenti, hogy az ember kevesebbet gondol magáról, hanem hogy kevesebbet gondol magára.”
Az értelmiség alkonya tehát nem ma kezdődött, a „mi lett volna, ha” kérdését pedig lehet feszegetni, csak nem érdemes. „Ami túl sokáig marad változatlan, elpusztítja önmagát. Az erdő növényei csak azért élhetnek örökké, mert újra és újra meghalnak.” – írja Ursula Le Guin Tales from Earthsea c. regényében. A public intellectual elvesztésével új fejezet nyílhat a társadalmi párbeszédben – ahogyan egy szoprán ragyogó szárnyalása is akkor lesz igazán katartikus, ha fokozatos feszültségépítéssel megágyaztak neki a kórus szólamai.
Fennsíkon állunk a történelemben. Egyszerre látjuk a kanyargó szerpentint, amin érkeztünk, és a magaslatot, ami előttünk áll. Az út, amin idáig jöttünk, biztonságos lankákon kanyarog a hegytető felé – de itt, ahol állunk, meredek ösvény vezet egyenesen a kilátáshoz.
Fűre lépni mindig és mindenhol szabad.
Nyitókép: Válasz Online
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
