Erőközpont helyett nemzeti minimumot! – értelmiségi feladat politikai vihar idején
„Egyre világosabb, hogy a jelenlegi kormány orosz orientációja több, mint – helyes vagy helytelen – kalkuláción alapuló külpolitika: kísérlet a társadalom politikai hatalom alá gyűrésére” – írja Zalatnay István református teológus, filozófus, aki lapunk januárban indított vitasorozatában szólal most meg. Vendégszerzőnk ilyen körülmények között Puzsér Róberttel ellentétben nem hisz az értelmiség önálló erőközponttá szervezésben, de úgy véli: minél egységesebben tud felsorakozni az értelmiség egy megállapítás vagy javaslat mögé, annál inkább van esélye a politikai döntések formálására. Ahogyan az egyház szava is akkor erősödik fel, ha a különböző felekezetek közösen, ökumenikusan tudnak megszólalni, úgy igaz ez az értelmiségre is. Esszé.
Jó időérzékkel indított vitát a jövő esélyeiről a Válasz Online az év elején. Az elmúlt hetekben csak még egyértelműbbé vált, hogy mélyreható változások küszöbén állunk: a világban és azon belül Magyarországon is. Nálunk különösen nagy a tét. Reális veszély, hogy a középkori váltást, mellyel Európának ez a régiója Kelet-Európa nyugati pereméből Nyugat-Európa keleti sávjává vált, minden sorstárs nemzet megismétli, egyedül mi nem. Egyre világosabb, hogy a jelenlegi kormány orosz orientációja több, mint – helyes vagy helytelen – kalkuláción alapuló külpolitika: kísérlet a társadalom politikai hatalom alá gyűrésére. Úgy látszik, egy részben esetleges tényezők összejátszása folytán túlhatalomra jutott politikai erő professzionalizmusa és gátlástalansága, valamint a társadalom védekezési mechanizmusainak betegségei, (beleértve az értelmiség képtelenségét arra, hogy közös nevezőt találjon) a legrosszabbnak gondoltnál is rosszabb forgatókönyv lehetőségéhez vezetett.
Az elemzésében érdemes a tágabb keret felől elindulnunk. A világ egyre nagyobb részén meghatározóvá vált a jobboldali populista és a demokratikus erők küzdelme egymással. Az, hogy milyen terminusokat használunk és azokat hogyan definiáljuk, szorosan összefügg saját álláspontunkkal, és körülhatárolja a vita lehetséges résztvevőinek körét. Azok, akiket jobboldali populistának szoktak hívni, magukat soha nem nevezik annak. A kifejezés használata ezért feltételezi a velük való párbeszédről való lemondást. Nem minden vonatkozásban, de most és ebben a diskurzusban így helyes, csak így lehet. Vannak értelmiségiek, akikkel azért nem lehetséges ez a párbeszéd, mert annyira eltérőek a nézeteik és/vagy annyira elvakultak; és vannak volt értelmiségiek, akik már nem azok, mert a hatalom propagandistáivá váltak. (Ők azt gondolják, hogy azért operálták át magukat, mert a politikában a cél szentesíti az eszközt – és nem gondolják azt, amit mindenki más róluk: hogy az a bizonyos cél igazából csak a személyes karrierjük. Velük semmiféle párbeszéd nem lehetséges.)
Ha a másik oldalt akarjuk beazonosítani, vagyis mi magunkat, akkor tágas, de világos tartalmat kell adnunk a demokrácia terminusnak.
Három elemből álló definíció kínálkozik meghatározásként. Az első a keresztény gyökerekből táplálkozó, azonos emberi méltóságra épülő állampolgári egyenlőség felvilágosodáskori eszméje. A második Róma legfőbb öröksége: a jogállamiság mint a legitim társadalomszervezés conditio sine qua nonja. A harmadik pedig – némi ókori előzmények után az újkorban kialakuló intézményként – a tisztességes eljárás alapján megszülető többségi döntés elve. Aki ezek bármelyikét – kimondva vagy nem kimondva, de cselekvésében nyilvánvalóan – tagadja, az csak destruálná a nagyon kívánatos együttműködést; aki elfogadja, azt viszont lehetőleg mind be kell vonni. (Nem alaptalan ennek kapcsán az 1936-os francia Népfrontra való utalás, de szerencsésebb a ma létező „európai koalícióról” beszélni.)
Az már hazai sajátosságainkból fakad, ha ez a program sokszor „a nemzeti minimum” megfogalmazásának szándékaként jelenik meg. Pedig aki így fogalmaz, az tartalmilag inkább egy „demokratikus minimumot” szokott rögzíteni. Nem véletlen azonban a szóhasználat. Az elmúlt évtizedeknek az a tapasztalata tükröződik benne, hogy a magukat liberálisnak és baloldalinak tekintő politikai erők sorozatos kudarcai jelentős részt a nemzeti kérdés iránti érzéketlenségből fakadtak. Nemcsak komoly nézetkülönbségek áthidalására, de ami még nehezebb, ellenérzések meghaladására van szükség ahhoz, hogy ne csak egy választás megnyerését, hanem hatékony kormányzást is lehetővé tevő politikai többség alakulhasson ki. Úgy, hogy elmúljon az országot Európából kivezetni akaró erők visszatértének veszélye.
Fontos tudatosítani, hogy ez – a sikert talán leginkább veszélyeztető – feszültség a sajátos köztes-európai történelmi körülmények következménye. Nyugaton evidens a haladás és a nemzeti érdek szerves kapcsolata. Az ortodox keleten, a Nyugat szöges ellentéteként csak felülről jövő integráció, reformok létezhetnek. A kettő között, Európa harmadik történelmi régiójában (ld. Szűcs Jenő) a Haza és haladás eszméje széles társadalmi erőket képes mozgósítani, de csak kiváltságos történelmi helyzetekben válik valóra.
Míg a demokratikus elvek esetében nem annyira azok tartalma, mint inkább az azok melletti elkötelezettség egyértelműsége lehet kérdéses, addig a kívánatos közös jövőkép nemzeti aspektusa tartalmilag ragadható meg nehezebben. Néhány szempont azért talán első lépésként is megfogalmazható. Ilyen a nemzeti kulturális örökség megőrzéséhez szükséges intézményrendszer megteremtése, illetve helyreállítása. Ilyen a történelmi műveltség – mint a kritikus gondolkodás talán legfontosabb katalizátora – rangjának visszaállítása. (A populizmusra jellemző konstruált-mitikus történelem ellentéte nem a történelem, illetve történeti stúdiumok kihajítása az ablakon, hanem a – néha jó, néha rosszabb közelítéssel rekonstruálható – valós történelem.) Ilyen a határon túli magyarság iránti felelősség tényleges valóra váltása szemben a jelenlegi kormány őket gyarmatosító magatartásával.
Az ezekről való töprengés természetesen jellegzetesen értelmiségi ténykedés. Márpedig tudomásul kell venni, hogy az értelmiség történelemformáló potenciálja a posztmodern korban nagyon lecsökkent.
A társadalom számára a teleologikus útmutatást évezredeken át végző papság évezredei és a ráció tiszta fényénél a világot átformálni akaró értelmiség évszázadai elmúltak.
Az új helyzetben illúzió az értelmiség külön potens politikai erővé való összeszövetkezéséről álmodozni. A világ és az ország elemzése, a következtetések érvényesítése nem történhet a politikum ellenére, hanem inkább azon keresztül.
Egyrészt nem igaz, hogy lennének a mindenféle – egy kalap alá vett – haszontalan politikusok, akiktől csak rossz jöhet, szemben a persze sok hibát vétő, de ezt elismerő önkritikájuk által is csak saját alkalmasságukat igazoló értelmiségiekkel. Abban, hogy Magyarország a pesszimista várakozásokat is alulmúlta az elmúlt évtizedekben, jócskán szerepe volt a megosztottságát kezelni nem tudó, sokszor kifejezetten egymás ellen acsarkodó értelmiségnek is. (És kiábrándító, hogy most, amikor felcsillan a kormányváltás esélye, újra láthatók a jelei ugyanannak az önsorsrontó magatartásnak, amely a rendszerváltozás hajnalán, majd néhány éve a sikeres előválasztás után annyi kárt okozott.)
Másrészt a politikusokat egy kalap alá venni, személyükben gátlástalan, másoknál – főleg mi magunknál – egoistább embereknek gondolni őket komolytalan. A helyzetük valóban olyan, ami erősen terel a rövid távú gondolkozás – vagy legalábbis annak alapján történő cselekvés – irányába. Sokan tudnak közülük tágabb kontextusban látni. Aligha gondolhatjuk komolyan, hogy a politikus nincs tisztában az emberi létezést fenyegető ökológiai veszélyekkel. Vagy, hogy ne lenne képes átlátni, hogy az oktatásügy alulfinanszírozása a megspórolt összeg sokszorosát kitevő károkat okoz a társadalomnak. A hosszabb távú belátások érvényesülését az segíti, ha erős, egyértelmű impulzusok érik a politikacsinálókat az értelmiség részéről, közvetve és közvetlenül is.
A jelenlegi, ritka nagy tétekkel bíró döntési helyzetben azonban ez csak egy „európai koalíciót” megalkotni képes értelmiségtől várható. Kevesen, hasonlóan gondolkodók sok mindenben tudnak azonosat mondani. Nagyon sokan viszont túl kevés dologban tudnak egyetérteni. Nem könnyű eltalálni a középutat. Mégis: minél egységesebben tud felsorakozni az értelmiség egy megállapítás vagy javaslat mögé, annál inkább van esélye arra, hogy az formálni fogja a politikai döntéseket. Ahogyan az egyház szava is akkor erősödik fel, ha a különböző felekezetek közösen, ökumenikusan tudnak megszólalni, úgy igaz ez az értelmiségre is.
A politikával szembe helyezkedni, önálló erőközpontot létrehozni irreális. Saját szórakoztatásra mindent, mindenkit, de legfőképpen a politikusokat leszólni nem túl rokonszenves magatartás, bár az értelmiségnek kétségkívül van rá hajlama. Pártpolitikai megosztottsághoz, változásokhoz alkalmazkodni, illetve azt számítgatva helyezkedni, hiteltelenné és ezért súlytalanná tesz. Akkor válhat az értelmiség a jövő aktív formálójává, ha sikerül jó arányérzékkel lényeges kérdésekben konszenzusra jutnia, a Haza és haladás eszméjét nemzeti és demokratikus minimummá, közös alappá formálnia. Ha önmaga többre lesz képes, mint hasonló helyzetekben az elmúlt évtizedekben, akkor remélheti, hogy hasonló fog történni az egész társadalommal.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök (k) a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) XII. kongresszusán a Parlamentben 2019. szeptember 14-én (fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
