„Túlélőképességünk határán vagyunk” – Kárpátalja püspöke a magyarság jövőjéről
Zán Fábián Sándor nem csupán református lelkész, önkéntes tűzoltó is. Mezőváriban a helyi tűzoltóságában végzett szolgálata hasonlít egyházvezetői munkájához: a kárpátaljai püspök szerint a faluban és a tágabb közösségben is úgy érzik, szükségük van egymásra. A magyarság harminc százaléka mehetett el a háború miatt, de egy részük békésebb időben vissza fog térni. Bár a helyi ukrán hatósággal korrekt a viszony, nincs előrelépés a kisebbségi és oktatási jogok ügyében. „Az utcán, a piacon a magyarok szemére hányják ezeket a mondatokat” – mondja a püspök Orbán Viktor miniszterelnök „Ukrajna nevű területet” emlegető kijelentéséről. Zán Fábián Sándor arról is beszél a Válasz Online-nak, hogy a kárpátaljai magyarság a nyugati civilizáció részének érzi magát. Interjú.
– Három év háború után a kárpátaljai magyarok reménykednek a gyors békében, vagy inkább elcsüggedtek a kilátástalanság miatt? Milyen lelkiállapotban élnek?
– Az én családom hála Istennek jól van, hadköteles ikerfiaink biztonságban élnek Budapesten és Nyíregyházán. Ha a nagyobb családot, a mezővári református gyülekezetet nézzük, akkor viszont nagy a baj: túlélőképességünk határán vagyunk az elvándorlás és a mindennapi stressz miatt. Ha a még nagyobb közösséget, a kárpátaljai református egyházkerületet tekintem, több a pozitívum, illetve kevésbé észrevehető a sok negatívum – az életjelek bizakodásra, reménykedésre buzdítanak. Olyan közösséget látok, amelyért érdemes itt maradni, mindennap küzdeni. Nemcsak azon dolgozunk, hogy túléljünk, azon is, hogy legyenek terveink; engem ez a jövőbe és növekedésbe vetett bizonyosság éltet.
– Különféle adatok keringenek a kárpátaljai magyarság jelenlegi létszámáról. Mennyien menekülhettek el?
– Egyházunk rendszeresen frissíti választói névjegyzékét, ennek alapján viszonylag pontos képünk van közösségünkről, illetve látjuk a kárpátaljai magyarság egészét meghatározó folyamatokat is. Mindent egybevetve úgy vélem, a háború előtt nagyjából 120 ezres magyar közösség körülbelül harminc százaléka menekült el, hasonló az arány a ruszin és az ukrán közösségben is. Habár messze van az apokalipszistől, azért ez jelentős szám, mert a leginkább az életerős fiatalemberek, családok távoztak. Most az a kérdés, hogy amikor lehetőség nyílik, mennyien jönnek vissza. Van reménységünk a nagyszámú hazatérésre. Nálunk, Mezőváriban például a külföldre távozók a házakat nem adták el, inkább kifizetik az itthon maradottaknak, hogy tartsák rendben az udvart, metsszék meg a szőlőt.
– Az otthonmaradt férfiak közül sokan rejtőzködnek. Időnként látunk videókat arról, hogy a katonakorú, felmentéssel nem rendelkezőket akár az utcáról is elviszik a hadkiegészítő parancsnokság emberei, ezért sokan inkább el sem hagyják az otthonukat. Három év szoba- vagy házfogságot miként lehet ép ésszel kibírni?
– Az utcákon valóban csak a nagycsaládos vagy az egészségügyi okok miatt felmentett férfiak mutatkoznak. Nem olyan rég egy 85 éves testvérünket temettem, s a szertartáson meglepődve láttam a három éve eltűnt férfirokonokat, akikről azt gondoltam, külföldön vannak. Ezek az emberek jellemzően otthon élnek, a háztáji kertet művelik, vagy kis műhelyükben dolgoznak. Keveset beszélünk róluk nyilvánosan, mert azzal veszélyeztetnénk őket. A bujkálók helyzete valóban nagyon nehéz, ez a létforma csak az életben maradásra elég, fejlődni, előrelépni így képtelenség. A helyzet a feleségeknek, az édesanyáknak is nehéz, rengeteg pluszterhet kell hordozniuk.
– Becslések szerint két-háromszázezer kelet-ukrajnai menekülttel is nőhetett Kárpátalja lélekszáma; az újonnan érkezők elfogadták, hogy a térségben az ukránok magyarokkal, ruszinokkal, románokkal, szlovákokkal élnek együtt?
– Tudjuk, hogy csak Ungváron negyvenezer új lakcím keletkezett a keletről érkező menekültek miatt. Az első időkben látszott az újonnan érkezetteken a megdöbbenés, nem tudták „mit keresnek itt” a magyarok. Sem a szovjet időkben, sem most nem beszélnek eleget a történelemórákon az országban élő kisebbségekről. Három év után azt látjuk, hogy főleg a nagyvárosokban a többnemzetiségű, többfelekezetű, toleráns és előzékeny közösség vadkeleti, agresszív magatartással került szembe. A mi kultúránk, civilizációnk eltér a keletitől. Utóbbiban az emberek rámenősebbek, követelőzőbbek, nincsenek tekintettel a másikra, agresszióval kezelik a feszültséget. Méltányosnak kell persze lennünk, a harcias magatartás mögött az otthon és a hozzátartozók elveszítése miatti traumák is meghúzódhatnak.
– A feszültség néha kisül, például 2022 októberében ledöntötték a munkácsi turulszobrot. Mennyire mérgezi a mindennapokat a kisebbségellenes ukrán nacionalizmus?
– A szobordöntés sokkolta a kárpátaljai magyarságot, az emberek joggal éreztek megfélemlítési szándékot a barbár tett mögött. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ez a magatartás inkább csak a munkácsi kistérségben érződik napi szinten, ott valóban létezik egy leuralási szándék a kistérség vezetőinek részéről. A többi magyarok által lakott részen – Ugocsában, Felső-Tiszavidéken, Beregben – ezt alig érzékeljük.
Sőt, a munkácsi kistérségen kívül a hatóságok mintha még kompenzálni is igyekeznének és kifejezetten korrekten állnak hozzánk.
Ők is tudják: egy háborúban aligha hiányzik az újabb etnikai vagy felekezeti feszültség. Ráadásul a kárpátaljai magyarság ellen aligha hozhatnak fel bármilyen vádat: lojálisak vagyunk és az ukrán alkotmányosság kereteit betartva kérjük az anyanyelvi és oktatási jogokat.
– Akkor tehát a munkácsi szobordöntést inkább a helyi politikai erők számlájára írjuk? Andrij Baloha munkácsi polgármester és klánja kelti a feszültséget?
– Ez elég pontos helyzetleírás.
– Nem a munkácsi szobordöntés a kárpátaljai magyarság egyetlen sérelme: a háború előtt és alatt az anyanyelvi oktatást meg a kisebbségi nyelvhasználatot korlátozó törvények születtek. A legalább egy évtizedig elhúzódó uniós csatlakozási tárgyalások keretéről szóló dokumentumban Ukrajna vállalta az EU felé, hogy teljesíti a magyar kormány által megfogalmazott kisebbségvédelmi 11 pontot, erre Olha Sztefanisina integrációért felelős miniszterelnök-helyettes is beszélt tavaly júniusban. Ez politikai látványpékség vagy valóban történt előrelépés?
– Igaz, hogy a kisebbségek ügyénél a háború gondja-terhe sokkal jelentősebb, viszont lényegi változások hiányában számunkra kevéssé megnyugtató a helyzet. Kétségtelen: 2023 decemberében elfogadták a nemzetiségek jogairól szóló törvényt. Az ukrán kormány szerint a jogszabály figyelembe veszi a korábbi kritikákat, visszaállítja a kisebbségi jogokat az oktatásban és a nyelvhasználatban. Fellélegeztünk, de érdemi előrelépés azóta sem történt. Az állami oktatási rendszer továbbra sem kedvez a kisebbségi nyelvoktatásnak, márpedig ez biztosan sokak kedvét elveszi a hazatéréstől. Az itthon maradottak megpróbálnak alkalmazkodni és elhelyezni gyerekeiket a magániskolai rendszerben. Rájuk ugyanis nem vonatkozik a tanítás fokozatos elukránosítását szolgáló állami szabályozás.
– Kik működtetnek magyar nyelvű magániskolákat Kárpátalján?
– Ez praktikusan az egyházi, köztük a református intézményeket, illetve a magyar állam által fenntartott beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskolát jelenti.
– Kijev arra hivatkozik, hogy nincs szó jogkorlátozásról, csak azt szeretnék, hogy a diákok tanuljanak meg ukránul.
– Minden szülőnek az az érdeke, hogy gyereke beszélje az állam nyelvét, ez nem is kérdés.
Jó példa erre a kárpátaljai középiskolai ukrán nyelvi verseny, amit a técsői református líceum magyar anyanyelvű tizedikes diákja nyert meg.
Intézményeinkben mi is nagy figyelmet fordítunk az ukrán nyelv tanítására. Aki ugyanis jól beszéli az állam nyelvét, könnyebben boldogul és nagyobb eséllyel marad itthon. A módszer a kérdés. Ukrajna szerint ezt a célt az anyanyelven tanított tárgyak számának csökkentésével és az ukrán nyelvűek növelésével lehet elérni. Miközben mind a nemzetközi gyakorlat, mint az Európa Tanács mellett működő alkotmányjogi tanácsadó testület, a Velencei Bizottság álláspontja szerint ez kevéssé hatékony. Ha Kijev megfogadná a kisebbségek javaslatait, csökkenne a konfliktusok száma.
– A jelenlegi demográfiai folyamatok fényében némi rezignáltsággal kérdezzük: lesz még kit magyarul tanítani pár év múlva?
– Kézzelfogható a gyermeklétszám csökkenése, ennek legfontosabb oka az elvándorlás. Egykor a mezővári általános iskola a járás legnagyobb falusi oktatási intézménye volt. Ahhoz az állapothoz képest, ami 1996-os idekerülésem idején fogadott, ma 350 diákkal kevesebb van. Azok a gyerekek, akik itthon születhettek volna meg, Magyarországon vagy Nyugaton látják meg a napvilágot. Az egyházi iskolákban és óvodákban viszont az elmúlt 30 év legmagasabb tanulói létszámával dolgozunk. Egyre többen választják intézményeinket az állami intézményekben mindinkább visszanyesett anyanyelvi oktatás miatt. Eddig a mi intézményeinkben jó értelemben vett elitképzés folyt, diákjaink 95 százaléka továbbtanult, de most könnyítettük a felvételi követelményeken.
– A nehézségek odahúzzák az embereket a templomhoz, vagy eltávolítják őket és mindenki a maga bajával törődik?
– A gyülekezeti tagok létszáma csökkent, viszont a templombajárók arányában nincs ezzel arányos visszaesés. Ráadásul a perselypénzek és az adományok még nőttek is. Azaz sokan elmentek három évvel ezelőtt, de csatlakoztak a gyülekezetekhez addig passzív egyháztagok, akik hajlandóak áldozni a közösségért. A minap két, évek óta nem látott gyülekezetben jártam: a régi tagság 15-20 százalékot tesz ki, a többiek újak. A férfiak viszont szinte mindenhonnan hiányoznak. Amikor debreceni és németországi teológiai tanulmányokat követően 1996-ban idekerültem Mezőváriba, alig néhány hét után felháborodottan kérdeztem a templomba járó pár férfitól, hogy hol vannak a többiek. Az egyik bácsi rámutatott a templom előtt álló emlékműre, amelyen a sztálini időkben rabságba vitt 383 férfi neve szerepel és azt mondta: „Ott vannak.” Azaz az 1944-45-ben elhurcolt 20 ezer férfi hiányát soha nem hevertük ki. A 2014-ben elindult, majd a 2022-ben totálissá vált háború miatt településeink, gyülekezeteink képe olyan, mint általában a huszadik század második felében. Sokkal többen vannak az asszonyok.
– Kárpátalján a magyar református egyház működteti az egyik legnagyobb szociális ellátóhálózatot. Tudják tartani a lépést a nélkülözők számának növekedésével?
– Valóban ez az egyik legnagyobb kihívásunk. Míg a háború előtt nyaranta négy, telente hat ingyenkonyhánk működött, most huszonnyolc dolgozik folyamatosan. Az élelmiszerárak lényegében magyarországi szintűek, miközben a nyugdíjak jelentősen alacsonyabbak. Külső segítség nélkül nem tudnánk helytállni, mert egy adag meleg étel elkészítése nagyjából éppúgy 550 forint, mint önöknél. Január-februárban a szociáliskonyha-programunkat a Magyar Református Szeretetszolgálat finanszírozta körülbelül tízmillió forint értékben. Házi idősgondozási programunkat erdélyi református testvéreink és egy svájci alap segítségével működtetjük. Négyszáz idős emberről gondoskodunk, de az igény ennek többszöröse, a terhek túlnőnek rajtunk.
– Érthető, ha ilyen körülmények között a lelkészek egy része is a távozás mellett dönt…
– Egy testvérünk kivételével, akinek családi-egészségügyi helyzete miatt muszáj volt elmennie, mindenki Kárpátalját választotta. A pásztorok akkor is maradnak, amikor a nyáj egy része elszéled… Hálás vagyok szolgatársaimnak, mert mindannyian nagy terheket hordoznak. Ötvenegy évemmel a legidősebbek közé tartozom, azaz lelkészeink aligha azért maradtak, mert csak pár évük van már a nyugdíjig, s addig kihúzzák valahogy. Többségük harminc-negyven évet szolgál még, ennek tudatában vállalta a küldetést.
– Lelkigondozóként bizonyosan találkozik a kérdéssel: „Miért engedi ezt Isten?”. Mit tud válaszolni a háborús veszteség miatt gyászolóknak, a nélkülözőknek, a csüggedőknek?
– Valóban megrendítő elesett magyar katona hozzátartozóit vigasztalni vagy három éve egyedül élő idős, magányos asszonnyal beszélgetni. Keresztyénnek lenni azonban nem azt jelenti, hogy Isten megkímél minkét a bajtól, a bánattól, a nehézségtől. Hanem azt, hogy ha Jézust elfogadjuk megváltónknak, akkor Isten velünk van minden nehézségünkben. Református hitvallásunk azt mondja, bűneink miatt halált és kárhozatot érdemlünk, bármennyire is rosszul esik kimondani. Ugyanakkor ott van a jézusi reménység, és még ilyen helyzetben is van miért hálát adni. Bármennyire is sok a gond Kárpátalján, a közvetlen háborús csapás minket elkerült. A falumban például nincs hősi halott, pedig többen is bevonultak.
A Kárpátaljáról elmenekült magyaroknak pedig nem kellett a világ másik részébe futniuk, idegen környezetben újrakezdeniük, hiszen az anyaország befogadta őket.
Ráadásul többségük magyar állampolgár, dolgozik, adót fizet, azaz teher helyett nyereség az országnak. Mindeközben összeszorult szívvel látjuk a Kelet-Ukrajnából menekült, mindenüket elveszített árva gyerekek, özvegy asszonyok sorsát.
– Amikor Orbán Viktor miniszterelnök „Ukrajna nevű területről” beszél és az ország uniós csatlakozásának akadályozását helyezi kilátásba, azt a többség az önök fejére olvassa? Vagy a hétköznapokban ez nem téma?
– Tapasztalatom szerint az utcán, a piacon az ukránok a magyarok szemére hányják ezeket a mondatokat. Azon a szinten, ahol én mozgok, inkább fintorgást tapasztalok, de a nyílt kritikát kerülik. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy mind a hivatalosságok, mind az egyszerű emberek odafigyelnek ezekre a kijelentésekre. És arra is, hogy mi miként reagálunk. Nekünk nehéz elfogadnunk, feldolgoznunk a trianoni döntést. De úgy érzem, megvan az oka, hogy mi itt vagyunk, s együtt élünk más népekkel. 2014-ben volt professzorom, Vladár Gábor azt mondta egy itteni szolgálatán: ti, határontúli, s különösen kárpátaljai magyarok, olyanok vagytok, mint a kenyérhéj. Az kicsit érdes, néha kormos, máskor töredezett, de összetartja kenyérbelet.
– Ön lelkésztől szokatlan szolgálatot is vállal, tagja ugyanis a mezővári önkéntes tűzoltóságnak. Nem elég a kárpátaljai magyarság miatti éberség, kell még a plusz adrenalin?
– Nem erről van szó, de kétségtelen, hogy mindkét szolgálat teljes figyelmet követel. Valójában a két munka sokban hasonlít egymásra. Mind helyi, mind közösségi szinten úgy érezzük, hogy szükségünk van egymásra. Községünkben nincs állami tűzoltóság, ezért nekünk kell vigyázni a templomra, az óvodára, a cigánygyerekek számára épített gyülekezeti házunkra, a speciális igényű kicsiket ellátó otthonunkra. És a község lakóinak házaira is, hiszen mire baj esetén Beregszászból kiér a tűzoltóság, minden leég. Azért is kell fokozottan vigyázni magunkra, mert mi, kárpátaljai magyarok kicsit ország vagyunk az országban. Beállítottságunk, gondolkodásunk nyugati, ami jelentősen eltér az itteni világtól. Ez a habitus azokra is jellemző, akik életükben nem jártak Nyugaton. Az egyszerű falusi ember ezt ugyanúgy érzi, mint a többdiplomás értelmiségi. Amikor eljönnek hozzánk svájci meg német vendégek, mindig elcsodálkoznak, hogy ugyanazokat a zsoltárokat énekeljük. Akkor döbbennek rá, hogy ez a kis kárpátaljai magyar közeg a nyugati civilizáció maradványa. Évekkel ezelőtt emléktáblát avattunk a falu szülöttjének, Kepes Gyulának, aki az Osztrák–Magyar Monarchia 1872-74-es északi sarki expedíciójának orvosa volt. Egyik leszármazottja Kepes András, a neves magyarországi televíziós újságíró. Orosz és ukrán nyelvű vendégeink rendre megkérdezik, miért állítunk emléket az Osztrák–Magyar Monarchia tisztviselőjének. Ilyenkor mindig elmondjuk: annak a világnak része voltunk, s erre máig büszkék vagyunk. Nem azért, mert revizionisták lennénk, hanem mert ez a múltunk és ezt meg akarjuk őrizni. Erre alapozva tudjuk majd magunkat újraépíteni.
Nyitókép: Zán Fábián Sándor záróbeszédet mond a Kárpátaljai Református Egyház egyházkerületi ünnepi közgyűlésén Beregszászon 2023. január 28-án (fotó: MTI/Nemes János)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
