Bezártság, szerelem: bemutatták a vértanú Dessewffy Arisztid elveszettnek hitt leveleit
Az Aradon kivégzett tábornok, Dessewffy Arisztid feleségéhez írt sorai most olvashatók először nyomtatásban a Kassai Magyarok Fóruma kiadványában, amely jóval többet ad irodalmi szenzációnál vagy bulváros kukkolási lehetőségnél: izgalmas és megindító olvasmány ez történésznek és laikusnak egyaránt. Bárkinek az, aki gondolkodni kíván Istenről, gyászról és szerelemről. Rendszeres vendégszerzőnk, Bodor Emese recenziója.
„Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas” – mondta Dessewffy Arisztid Baló Benjamin református lelkésznek 1849. október 5-én. A tábornokot másnap Aradon tizenkét társával együtt kivégezték, feleségéhez írt leveleit pedig éveken át elveszettnek hitte az emlékezet – amíg a kassai levéltárban Szeghy Gábor történész rá nem talált egy felcímkézett iratkötegre, amelynek tartalmát átfogó gyűjteménybe rendezve, a nemzeti ünnep elé időzítve március 13-án mutatta be a Kassai Magyarok Fóruma a Háló Közösségi és Kulturális Központban.
A Dessewffy Arisztid utolsó levelei című, Szeghy-Gayer Veronika és Szeghy Gábor által jegyzett kötetben hét levelet találunk (köztük négyet a tábornok tollából) Szinyei Merse Emmának, a tábornok feleségének címezve, aki a hozzá intézett sorok csendes hallgatósága. Ezek a levelek – köztük a református lelkész megindító sorai az özvegynek, aki feladta a férjének az utolsó kenetet, és Franz von Liechtenstein altábornagy bocsánatkérő levele, amiért nem tudott segíteni a Dessewffyn – neki is emléket állítanak. Német nyelven írt válaszait csak elképzelni tudjuk a rájuk tett utalások nyomán: „Drága szeretett Emmám! Folyó hó 19-én kelt leveledet csak tegnap este kaptam meg, vigaszt és reményt tartalmaz, ezekbe kapaszkodik mindenki. (…) Szívemből köszönöm a lépéseket, amelyeket érdekemben tettél, bárcsak egyszer meghálálhatnám neked. (…) Türelmetlenül várom arcképedet, küldd el megnyugtatásomra” – írja kedvesének a már fogva tartott férj. Sorai nyomán egy erős és kitartó nő képe bontakozik ki előttünk, akit a tábornok úgy tart a szeme előtt, mint a pusztában vándorló Mózes a lángoszlopot. Mintha egy telefonbeszélgetést hallanánk, ahol a másik fél szavai nem jutnak el hozzánk, csak az általuk okozott megnyugvást látjuk azon, akinek mondták őket.
Megrendítő olyan könyvről írni, amely történészi jelentősége mellett személyes – ennélfogva intim – levélváltások gyűjteménye is. Pedig gyakran vetjük alá nagyjainkat a nyilvánosság kíváncsiságának: a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítást rendez népszerű írók naplójegyzeteiből, Nyáry Krisztián ismert művészek szerelmi életéről szerkeszt könyvsorozatot, a Szabad-ötletek jegyzékét mára kiterjedt irodalomelméleti diskurzus övezi. Az aradi vértanúk, akiknek arcképe számtalan protestáns háztartás falán váltotta fel a szentképeket, az őket övező kultusz és tisztelet okán kiváltképp ki vannak téve ennek a közérdeklődésnek.
Beágyazottságuk a nemzettudatba és a népi folklórba kaput nyit a vágynak, hogy olyan közelségből ismerjük utolsó napjaikat, mintha magunk is részt vettünk volna a búcsúzás és elválás fájdalmában.
Csakhogy amíg a történész kutakodásának menlevelet ad a tudomány előmozdításának szándéka, laikusként sokszor belepirulunk az illetlenségbe, hiszen nem nekünk szánt sorokat olvasunk. Jelen recenzió tehát kísérlet arra, hogy (legalább) három okot felmutasson a laikus olvasó menleveleként: nem csak azoknak ajánlott ugyanis elolvasni Dessewffy Arisztid elveszett leveleit, akik különösen kedvelik a bulvár műfaját, hanem bárkinek, aki gondolkodni kíván Istenről, gyászról és szerelemről.
Dessewffy Arisztid 1849. július 5-én kötött házasságot Szinyei Merse Emmával, az újdonsült férjnek pedig már az esküvő másnapján el kellett utaznia a hadszíntérre. Egyetlen nászéjszaka jutott hát ki a párnak: „rövid mézes hetek voltak azok, melyek alatt a szerelem lángjának a halál árnyékát kellett oszlatgatnia” – ír erről beszámolójában Emma keresztfia, Berzeviczy Albert. Gyönyörű szerelmes regény volna írható erről a néhány órányi boldogságról. Az elválás pillanatától fogva a tábornok levélben folyamatosan tartotta a kapcsolatot feleségével, beszámolva neki minden kétségéről, megbánásáról és vágyakozásáról: egy katona precízen megfogalmazott, rövid sorai ezek, amelyekben szinte verssé sűrűsödik az érzelmek intenzitása.
„Emma, a sóvárgásom utánad határtalan, belső vihar tombol bennem, és boldogtalan vagyok, mert érzem, hogy mindenek felett szeretlek; amióta a magaménak nevezhetlek, teljes lényemet egy bizonyos búbánat üli meg, komoran nézek a jövőbe, mindenütt téged pillantalak meg, és akaratlanul is könnyek csorognak végig az arcomon, aztán mérhetetlen lesz a fájdalmam, mert nem pihenhetem ki magam a te kebleden, (…) ha mellettem lennél, minden másképp lenne, és átkozom a gondolatot, hogy hátrahagytalak téged; gyakrabban láttalak volna, ha csak pillanatokra is, a vigaszom, a felüdülésem lettél volna. Én taszítottam el magamtól a boldogságomat, a nyugalmamat, hiszen hátrahagytalak” – írja Dessewffy július 30-án, néhány héttel a szabadságharc kimenetelét megpecsételő világosi fegyverletétel előtt.
Aradon, ahol a tábornokot a vereség után bebörtönözték, Szinyei Merse Emma kétszer személyesen is meglátogathatta őt – három házastársként együtt töltött napjukból tehát kettő úgy telhetett, hogy a fogság tehetetlensége szorult közéjük.
„Szeretett feleségem! Magányomban éppen veled foglalkoztam lélekben, amikor tegnap este átadták nekem a képed, amelynek megpillantásakor belsőmet az öröm és a bánat érzése öntötte el. Visszagondoltam azokra a rövid, de legboldogabb pillanataimra, amikor veled voltam, és boldoggá tett az emlékezés; fogadd legőszintébb köszönetemet az elküldött képért, és gondolj arra, hogy az szomorú óráimon könnyebbséget jelentett. Ne aggódj miattam feleslegesen, hála Istennek egészséges vagyok, és amint tudod, minden nap egyformán tevékenykedem, és így eltelik nap nap után, de nem élek” – olvashatjuk az utolsó, október 4-én írt levélben. A kiemelt három szót maga a tábornok húzta alá, s ez a hangsúly rendkívüli szépséget kölcsönöz az azt megelőző soroknak is: általános és emberi tapasztalat, amikor a szeretett fél nélkül a napok egymásutánja végtelennek és céltalannak tetszik.
A búcsúlevelet már nem olvashatjuk ebben a kötetben: az Szinyei Merse Emmával együtt lett eltemetve 1871-ben. És talán rendben is van így.
A gyűjtemény innentől fordulatot vesz: a későbbiekben már a tábornok halála után született leveleket olvashatunk, főként Baló Benjámin református lelkész tollából. Sorai így kezdődnek: „Kegyed epedve vár tudósítást szeretett férjétől vagy férjéről. Az első meg nem történhetik, az utolsót teljesíteni nékem jutott fájdalmas kötelességül.” Baló sorai egyszerre fogalmaznak meg fontos gondolatokat istenhitről és a gyászról, ebben az értelemben pedig szinte szépirodalomként vagy sajátos teológiai alkotásként is tekinthetünk rájuk.
„Keresse föl a szentvallás vigasztalásait, mert a vallásos műveltség nem abban szükség[es] magát kimutatni, hogy templomba járunk – ez annak csak eszköze –, hanem főképpen abban, hogy felülemel – az életnek legnehezebb fájdalmain” – írja az özvegynek. Sokféle személyes, nyilvános és eltitkolt gyász találkozik ezekben a levelekben: mint megtudjuk, a lelkész is rövid idővel azelőtt temette el saját családtagjait, feleségét és kisgyermekét. Az istenhitben való megingás és kétség, a viszontlátásba vetett remény csak néhány a témái közül.
„Enyészet! – mit jelent e szó? Az enyészetet én nem ismerem még az anyagi kültermészetben sem. A fák most hullatják megsárgult lombjaikat, e levelek megrothadnak, de el nem enyésznek, hanem tápszerül fognak szolgálni más növényeknek. Íme, új élet a rothadásból, mit a szűk értelem enyészetnek mond. És midőn az anyagrészek is el nem enyésznek, hanem csak átalakulnak: miként hihessem a lélek enyész[e]tét?” – teszi fel a kérdést a lelkész, aki mindkét Emmához írt levelében hosszan és szemléletesen ír a feltámadásba vetett hit megtartó fontosságáról. „Ne képzelje, hogy Isten, a tökéletes – véghetlen jóság, kegyetlen játékot űzne a tiszta kebel vágyaival; ha adta a nemes vágyat és ösztönt az örök élet – e viszontlátás felől meg is fogja azt valósítani. Miért volna Isten kegyetlenebb hozzánk, mint a fecskékhez? A fecske számára vagyon egy meleg tartomány Afrika pusztáin, hová a tél viharai elől természeti ösztönétől vezetve vándorol és föltalálja azt. Lehetséges-e már, hogy csak hozzánk volna Isten kegyetlen, miszerint keblünkbe öntötte légyen az örök lét – és viszontlátás hatalmas ösztönét, anélkül, hogy meg volna számunkra ama szebb haza, hová vágyakozunk. Írva van: »ti sok madaraknál drágábbak vagytok«”.
A veszteség és gyász ezen közös feldolgozása jóval több egyszerű kordokumentumnál. A lelkész empátiája és figyelme mindvégig segít az özvegynek a hagyaték gondozásában és a szeretett férj tárgyainak visszaszerzésében, sőt megtárgyalják az újratemetés kérdését is („hogy Kegyed megnyugszik abban, miként a drága tetemek zavartalan pihenjenek ott az eredeti hant alatt; szerelmének fenségét és szellemiségét tanúsítja. Igen, az Isten mindenütt egyformán közel [van] az imádkozóhoz! – A test ott sem veszend el”). Mindez túlmutat a pillanat tragikus és történelmileg meghatározott keretein. Két ember találkozását látjuk, akik a közös gyászban támaszra lelnek egymás vállán, ez pedig megannyi vágyat és emléket felidézhet bennünk saját találkozásainkból az elmúlással, a másik elvesztésének lassú feldolgozásával.
Ha tehát menlevelet keresünk a kíváncsiságnak, amivel hétköznapi olvasóként a betolakodó szégyenérzete nélkül forgathatjuk ezeket a leveleket, az általános emberi tapasztalásban kell keresnünk azt.
Egyszerre felkavaró és mélyen megnyugtató tapasztalat magunk előtt látni elődeink sietősen papírra vetett kéziratait, akik éppen úgy éltek, szerettek, gyászoltak és küzdöttek a hit kérdéseivel, ahogyan mi tesszük azt közel kétszáz évvel később.
Az olvasás és megértés aktusa által közel kerülhetünk a magyar kultúrában szimbólumként megszilárdult és tisztelt történelmi személyekhez, hogy ráébredjünk: hús-vér emberek voltak ők is. A vágyakozás és az elválasztottság mintázatai pedig változatlanok – a történelem minden hullámverése ellenében. Ahogyan korunk egyik legnagyobb klasszicistája, Anne Carson írja Erószt vizsgáló dolgozatában: „Az akadályok, amelyek elválasztják nyelvünket az íztől, ami után annyira sóvárog: ezek tanítanak meg minket arra, mit jelentenek és hol húzódnak az emberek között a határvonalak.”
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
