A magyar erdők sorsa a fakitermelés, még akkor is, ha védettek
Nehezen szabadulnak a nagyüzemi erdőgazdálkodás 20. századi hagyományaitól a magyar erdők: még a védett területeken, sőt a nemzeti parkokban is bevett gyakorlat a fakitermelés. Olyan botrányos helyzet ez, ami csak a megszokástól tűnik elfogadhatónak. A háborítatlan vagy legalább kíméletes módon kezelt erdőnek fontos szerepe lenne a kiszáradás és az éghajlatváltozás elleni harcban, és az ökológiai sokféleség megőrzésében. Fordulatot nagyon könnyen el lehetne érni, mert az értékes, védett erdők szinte mind állami kezelésben vannak. Ehhez azonban radikális szemléletváltásra lenne szükség, mert az elmúlt negyedszázad apró lépései alig hoztak javulást.
A törökmezői kirándulóközponttól az autóforgalom elől elzárt betonút vezet a Nagymaros fölötti Kövesmezőig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Dunakanyarra. Az út a Dél-Börzsöny erdei között kanyarog, a Felső-Körtvélyes nevű részen az egyik fordulónál rálátni a szemben lévő hegyoldalra. Az erdőt hosszú szakaszon teljesen letermelték, az út mellett felhalmozott farakásokat nem szállították még el. A kirándulók meglepetten fotózzák a látványt: az üres, kopár, munkagépekkel széttúrt hegyoldalt rengeteg otthagyott ágtörmelék borítja. A vágásterület szélén, az út melletti érintetlen sávban a lombtalan tavaszi fák alatt keltikék nyílnak, köztük itt-ott a pirosló hunyor bíborszínű, nagyobb virágai bókolnak.
Különleges növény: itt, a Dél-Börzsönyben több erdei élőhelyfolton sok van belőle, de csak a Nagymaros, Zebegény és Kóspallag közötti kis területen. Ezen kívül megtalálható még a Visegrádi-hegységben, a Pilisben és a Bükkben, de az országban sehol máshol, kárpáti (dácikus) flóraelem ugyanis, ami Erdélyben gyakori, a mai Magyarországon viszont ritkaságnak számít, csak ezen a négy egymástól elszigetelt területen él.
A magyar természetvédelem nagy paradoxona előtt állunk: a pirosló hunyor 1988 óta védett, ha valaki letépné egy szálját, 10 ezer forint büntetés járna érte. Ha viszont az erdészet túrja fel télen az egész élőhelyet nehézgépjárművekkel, az teljesen szabályos, engedélyezett tevékenység. A kivágott erdő helyén a következő évtizedben vadul burjánzó fiatalos lesz, ahol egymással vetélkednek a fényért és a területért a tölgyfacsemeték, a bodza, a szeder és a csalán, áthatolhatatlan bozótot alkotva. A pirosló hunyornak ebben helye nem nagyon lesz, legfeljebb a meghagyott széleken, amint az jól látszik a szomszédos, néhány éve levágott erdőtagban. Idővel aztán az új erdő megerősödik, az erdészek évtizedeken át gondozzák, tisztítják, szelektálják: harminc-negyven év múlva ismét szép, fiatal cseres-tölgyes lesz rajta. Akkor talán a keltike meg a pirosló hunyor is elkezd oda visszaköltözni a szélekről. Az akkori kirándulók örülnek majd a csinos, erősödő erdőnek egy-két évtizedig – aztán jönnek a járművek, felbőgnek a láncfűrészek és levágják megint.
Mert amit szerte magunk körül látunk, és erdőnek mondunk, az valójában nagyrészt mezőgazdasági ültetvény: haszonnövényt termelünk rajta, csak éppen egy-egy vágásforduló néhány évtizedig tart. A magyar erdők átlagéletkora rendkívül alacsony, 50-60 év, és a bennük élő fák döntő többsége soha nem öregszik meg, nem tölti ki a lehetséges élettartamát. Egy bükkfa például 500 évig is elélhet, de Gálhidy László erdőökológus, a WWF munkatársa szerint összesen alig 15 ezer hektár olyan erdőrészlet van, ahol számottevő arányban vannak jelen legalább 140 éves fák – a teljes erdőállománynak ez körülbelül a 0,75 százaléka.
A vágásterület láttán elszomorodott kirándulónak ezen a ponton szöget üthet a fejébe valami: nem nemzeti park ez? Megnézi az 1997-ben létrehozott Duna-Ipoly Nemzeti Park térképét, és azt látja, hogy dehogynem. Aztán, ha nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, megkeresi az online elérhető Országos Erdőtérképen a szóban forgó erdőrészletet, és megnézi az alapadatokat: igen, valóban védett területről van szó, ami a nemzeti jogszabályokon túl az uniós Natura 2000 hálózathoz tartozik, állami tulajdonban van, elsődleges rendeltetése a természetvédelem, alapelvárás a természetszerűség.
A letarolt élőhely mindezen kívánalmaknak tökéletesen megfelel: százötven éves erdőgazdálkodási hagyomány szerint ugyanis az erdő levágása természetvédelmi szempontból nem okoz kárt, hiszen megújul majd. A természetvédők erről azért erősen mást gondolnak, de a hivatalos természetvédelem kénytelen tudomásul venni a helyzetet. Az erdőgazdálkodás kereteit a 2009-ben elfogadott, legutóbb 2017-ben módosított erdőtörvény szabályozza, és annak a jelenlegi gyakorlat megfelel. A Börzsönyben az Ipoly Erdő Zrt. gazdálkodik az erdőterület nagy részén: állami vállalat, amelytől tulajdonosa elsősorban bevételt vár, másodsorban pedig kitermelt nyersanyagot, vagyis épület- és tűzifát. A természetvédelemnek annyi tér jut, amennyit a fenti szempontok megengednek. És az nem sok.
Az Ipoly Erdő egyébként a természetvédelem iránt fogékonyabb, az adott keretek között kíméletes gazdálkodásra törekvő erdészetek közé tartozik. Sokkal többet tesz például az ország legnagyobb kiterjedésű, kiemelten értékes bükki, mátrai, zempléni, erdőterületeit kezelő állami cégeknél. A Börzsönyt járva még mindig nem csupa sebhely táj látszik, mint mondjuk a Mátrában, ahol egymást érik a vágásterületek az ország teteje, a Kékes felé kapaszkodva. A Mátra persze nem is nemzeti park, csak tájvédelmi körzet 1985 óta. Az aztán igazán nem sokat jelent. De valójában a föntiek miatt a nemzeti parki tábla sem garantál szinte semmiféle védelmet.
Olyan nonszensz helyzet ez, amit a megszokás tesz észrevétlenné: Magyarországon a védett erdők nagy része a gyakorlatban egyáltalán nem védett. Annak megértéséhez, hogy mi történik a hazai erdőkkel, mélyen bele kell merülnünk a jogi fogalmak és statisztikai adatok sűrűjébe, és ott úgy fogunk járni, mint a sűrű fiatalosba tévedt vándor: a lényeget eltakarja előlünk az áthatolhatatlan, tüskés bozót. Jogilag az is erdő, de épeszű ember magától nem nevezné annak.
Ami a magyar védett erdőkkel történik, botrány – botrány, amely nap mint nap, nyíltan, szakmai hagyomány és jogszabályok által elfogadhatóvá maszkírozva zajlik.
De nézzük az alapvető tényeket!
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az ország területének 21,1 százaléka erdő, kicsit több, mint 2 millió hektár. Ez a szám jóval nagyobb, mint egy évszázaddal ezelőtt, amikor a trianoni békeszerződés után szinte fátlan volt az ország megmaradt része (akkor 1,1 millió hektár erdő volt, az ország 11,8 %-a). A nagy mértékű gyarapodás döntően a 20. század második felében lezajlott erdősítésnek köszönhető, az elmúlt negyedszázadban a további növekedés már csekély volt (19,2 % volt az erdőterület az ezredfordulón). Magyarországon még mindig kevesebb az erdő az európai átlagnál, aminek nem a természeti adottságokban lehet keresni az okát, hanem a földterület nagy részének intenzív szántóföldi hasznosításában (és egyre inkább a pazarló területhasználatban), de önmagában nézve az alapadat nem vészes. Természetvédelmi szempontból nem is arra lenne szükség, hogy ez a szám még feljebb araszoljon újabb műerdők, vagyis telepített nemesnyár- és akácültetvények létrehozásával, hanem arra, hogy a meglévő erdőterület egy részét, a védett erdőket egész másként kezeljék, mint most.
Amennyiben megnézzük a nettó fakitermelés adatsorait, hosszú ideje nagyjából stabil nagyságrendet látunk. Az állami agrárstatisztika 2007-től 2023-ig vezetett táblázatát grafikonná alakítva ezt látjuk:
Az országnak körülbelül 6-7 millió köbméter fára van szüksége, ezen belül nagyobb kilengéseket csak a gazdasági válságok okoznak, amikor az emberek takarékosságból újra elkezdenek fával fűteni: ezt a két kiugrást látjuk a 2008-ban kezdődő nagy világgazdasági recessziónál (a tűzifaigény akkor 2011-ben tetőzött) és a jelenlegi összeadódó válságnál, amikor a covid és a háború járt ilyen hatással. A gázáremelkedés miatt a tűzifaigény 2022-ben történelmi csúcsot döntött. Ezt megelőlegezve hozott azon a nyáron a kormány nagy felháborodást keltő törvényt, ami megengedte volna a védett erdők korlátozás nélküli letermelését, de aztán ezt egy miniszteri utasítással csendben korrigálták. Mint látszik, abban az évben valóban lett egy megugrás a tűzifaigényben, de az sem volt nagyságrendi jellegű, és a következő évben már el is kezdett a fakitermelés visszaállni a rendes szintre. A részletes adatokból kiolvasható, hogy
egyetlen tétel mutat folyamatosan növekedő trendet: az erőművek energiacélú fafelhasználása.
A magyar erdők gyenge védettségi helyzete miatt ez kifejezetten aggasztó fejlemény.
A fenti adatsor azt jelzi, hogy megvan az igény a folyamatos épület- és tűzifatermelésre. Az viszont sehol nincs előírva, hogy ezt az igényt a védett területeken kell kielégíteni. Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államokban például, ahol az első nemzeti parkok létrejöttek, egyértelműen szétválik a rezervátum jellegű védett területek és a fakitermelést szolgáló állami erdők területe. Fel sem merül, hogy a nemzeti parkokban fakitermelésű célú erdőgazdálkodást lehetne folytatni. De van erre elég terület?
A debreceni Nagyerdő 1939-es védelem alá helyezése óta összesen körülbelül 420 ezer hektár erdőt vontak valamilyen szintű természetvédelmi oltalom alá. Ez a teljes erdőterület 22 százaléka. Ha maximalistábbak vagyunk, és ehhez hozzávesszük a Natura 2000 hálózat 460 ezer hektárját, akkor is kijelenthető, hogy
mindenfajta megkötés nélkül lehetne erdőgazdasági tevékenységet folytatni a jelenlegi erdőterület 55 százalékán.
A következő ábra azt szemlélteti, hogy az értékes erdők tényleges megóvása csak egészen minimális mértékben sértené magánemberek gazdasági érdekeit:
Látszik, hogy a védett erdők nagy része ma is állami kézben van, a magántulajdon aránya mindössze 3 százalékot tesz ki – ezeket a területeket még kivásárolni sem lenne irreális. Ha a Natura 2000 területeket is számításba vesszük, a magántulajdon úgy valamivel több, nagyjából 20 százalék, de ezzel együtt is tény, hogy Magyarország ökológiai szempontból értékes erdeinek döntő többsége köztulajdonban van. Egyszerű kormányzati döntéssel változtatni lehetne a mostani helyzeten, sőt, nehéz lenne még egy intézkedést mondani, amivel ilyen csekély ráfordítással, ilyen minimális érdeksérelemmel ilyen jelentősen javítani lehetne az ország ökológiai állapotán. Ez a gyümölcs annyira alacsonyan csüng, hogy szinte a földet súrolja.
Azt természetesen a legradikálisabb zöldek sem gondolják, hogy minden védett területen azonnal le kellene állítani mindenfajta erdőgazdasági tevékenységet, ez egyébként kívánatos sem lenne, hiszen ezeken a védett területeken is rengeteg az idegenhonos fajokból álló, cserére szoruló erdő, például az akácos vagy a fenyves. Azonkívül fát lehet termelni a jelenleg uralkodó vágásos szisztémánál sokkal kíméletesebb eszközökkel is. A fenti számok jól mutatják, hogy bőven lenne tere annak, hogy a természetvédelem fokozatosan több teret nyerjen. Először a legértékesebb, legöregebb erdők megkímélésével, átsorolásával, egyre nagyobb érintetlenül hagyott erdőtagok kialakításával, a természetesebb gyakorlatok felé való elmozdulással.
Az erdőtörvény ma négyféle üzemmódra ad lehetőséget. Az üzemmód sokkal lényegesebb kérdés, mint az, hogy mi az erdő hivatalos rendeltetése, vagy hogy védett területen van-e. Ezt megmutatjuk egy konkrét példán, ismét a Börzsönyön:
A fenti kép az Országos Erdőtérkép üzemmódra vonatkozó adatait jeleníti meg. Messze nem olyan lehangoló, mintha a Mátrát, a Bükköt vagy a Bakonyt mutatnánk, de azért a rózsástól távol áll. Látszik rajta a négyféle üzemmód színe:
- hagyományos vágásos (piros);
- átmeneti (sárga);
- örökerdő (zöld);
- faanyagtermelést nem szolgáló (kék).
Az mindjárt feltűnhet, hogy bár teljes egészében nemzeti parkról van szó, természetvédelmi célú erdőgazdálkodás nem szerepel a felsorolásban, a magyar jogrend ezt a fogalmat nem is ismeri. Legközelebb hozzá a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmód áll, noha ez eredetileg inkább arra vonatkozott, amikor egy terület például a meredeksége miatt gazdaságosan nem feltárható, vagy az erdő kivágása súlyos eróziós veszélyt okozna, esetleg az adott erdősáv véderdőnek számít, esetleg tisztán a kirándulást, szabadidőt szolgálja. De ide tartoznak azok az erdőrezervátumok is, ahol minden emberi beavatkozás tiltottnak minősül (sőt mostanában a látogathatóságot is igyekeznek korlátozni, ami nem biztos, hogy az erdővédelem társadalmi támogatottságát elősegíti). Ezek az erdőrezervátumok azok, ahol a hivatalos hazai természetvédelem nagyjából úgy viselkedik, mint az amerikai a Yellowstone végtelen erdeiben. De nálunk ezek nem végtelen erdők, hanem 63 darab aprócska folt, összesen mintegy 13 ezer hektár a védőterületekkel együtt. Szinte elvesznek a gazdasági erdők közt.
Ha visszatérünk a térképhez a két legnagyobb kék folt a Dél-Börzsöny Dunakanyarra néző legdélebbi csücske, ahol a hegyek meredeksége és a sovány, sziklás talaj eleve lehetetlenné tett bármilyen erdőgazdálkodást, északon pedig a Magas-Börzsöny csúcsai és a nevezetes Csarna-völgy egy része – ez volt az a nagyon régóta háborítatlan, nagyszerű bükkerdő, aminek levágását 2012-ben a WWF által szervezett társadalmi mozgalom akadályozta meg, és végül Fazekas Sándor akkori agrárminiszter miniszteri utasítással tiltotta meg a tervezett fakitermelést.
A Csarna-völgy megmenekülése gyakorlatilag egyedülálló a hazai erdők történetében, azóta sem volt olyan, hogy civil kezdeményezésre széles körű összefogással egy erdőt megóvjanak.
A völgyben nem történt fakitermelés azóta, de az erdőtervekben a terület még ma sincs teljesen átsorolva.
A zölddel jelölt örökerdő üzemmód azonos azzal, amit 2017 előtt szálalásnak neveztek. Ez az ősi, az Alpokban máig bevett (sőt a magyar Alpokalján és az Őrség kisparaszti erdőgazdálkodásában is alkalmazott) gyakorlat folyamatos erdőborítást biztosít. Mivel mindig csak a természetes erdődinamikában előfordulóhoz hasonló méretű lékeket hoznak létre néhány fa kivágásával, az erdő egészét nem éri súlyos sokkhatás, az élőhely természetes jellege megmarad. Ez is erdőgazdálkodási módszer természetesen: faanyagot állít elő, feltáró utakat használ, ugyanúgy felmegy a tehergépjármű az erdőbe, kiveszi az erdőből a holtfa nagy részét, amit az ökológusok kulcsfontosságúnak tartanak. Hogy mennyire természetbarát ez a módszer, az nagyban függ az alkalmazásától, így különösen értékes erdőkben még ez sem feltétlenül kívánatos. De nem kérdés, hogy a másik kettőnél nagyságrendekkel kevesebb kárt okoz.
hirdetés
A vágásos gazdálkodásról már volt szó. A legjelentősebb korlátozás, hogy hegyvidéki erdőkben a törvény ma már tiltja az öt hektárosnál nagyobb vágásterület létrehozását, és 5 százalékos mértékben elő lehet írni hagyásfák, facsoportok meghagyását. Az utóbbi rendelkezés azt célozza, hogy az erdőben a „felújítás” után is maradjon néhány idősebb faegyed, ami például alkalmas a nehéz gallyfészket rakó madarak költésére, vagy ami körül mikroélőhely marad fenn. A gyakorlatban ezek a fák sokszor maguktól elpusztulnak, mivel élőhelyi viszonyaik annyira rosszra fordulnak (ennek többféle oka lehet, például a viharoknak való kitettség, vagy a lokális klíma melegebbé válása). A vágásos gazdálkodás sokféle vágásmódszert ismer, ezek közül a sokszor emlegetett tarvágás csak az egyik, de a védett erdőknél általában alkalmazott, több lépcsőből álló fokozatos felújítóvágás végén is vágásterület jön létre.
A vágásos gazdálkodást a mostani törvényi szabályozás igyekezett valamivel kíméletesebb üzemmóddá tenni a védett területeken, mint amilyen korábban volt. A szocializmusban például a gépesítés terjedésével és az állami erdőgazdaságok koncentrációjával bevezették a 10-70 hektáros nagyvágásterületeket. Tulajdonképpen ugyanolyan nagyüzemi gazdálkodást jelentett ez az erdészetben a korábbi módszerekhez képest, mint amit ebben az időben meghonosítottak a szántóföldi termelésben, sőt a borászatban is. Akkoriban tényleg egész hegyoldalakat taroltak le a Mátrában, a Bükkben, de még a Pilisben is, és erre a folyamatra semmilyen féket nem rakott, hogy az 50-es évektől tájvédelmi körzeteket, a 70-es évektől nemzeti parkokat hoztak létre. A magyar nemzeti parkok létrehozásánál ugyanis eleve adottságnak vették, hogy
a nagyüzemi erdőgazdálkodás minden más szempontot felülíró nemzetgazdasági érdek.
Hiába lett 1977-ben a Bükk az ország első „erdős” nemzeti parkja, a természetvédelemnek sokáig alig osztottak lapot. Ez a rossz örökség az, ami tulajdonképpen máig meghatározza a hazai erdők helyzetét. Fél évszázad alatt is csak apró előrelépések történtek. A hatályos erdőtörvény bizonyos mértékig mégis csak tartalmazza azt a nézetet, hogy szükség lenne alapvető fordulatra. Tizedik paragrafusa például az állami tulajdonú, védett erdőkben megtiltotta a tarvágást (a vágásos üzemmódot nem), és előirányozza, hogy három lépcsőben át kell a terület egyre növekvő részén fokozatos erdőborítottságot garantáló üzemmódokra. Ez azonban túl kevés az érdemi változások elindításához.
A nemzeti parkok létesítésének folyamata 2002-ben véget ért (utolsóként az Őrség kapta meg a státust). Noha még négy-öt terület biztosan lenne, ami megérdemelné ezt a rangot, láthatólag erre semmilyen politikai akarat nincs. Érdemi jogi változások, így a természetvédelmi célú erdőgazdálkodási üzemmód bevezetése és a vágásos üzemmód sokkal gyorsabb kivezetése nélkül ennek sok értelme sem volna.
A valóságban tapasztalható eredmények jelentős részét inkább az erdészek érték el, mint a hivatalos természetvédelem. Ha visszanézzük a Börzsöny üzemmódtérképét, szinte kiugrik a rengeteg piros terület közül egy nagy zöld-sárga folt. Ez pontosan kirajzolja az Ipoly Erdő Zrt. királyréti erdészetének területét, ahol helyi döntéssel 2007-ben megszüntették a vágásos üzemmódot és áttértek a szálalásra (vagyis az örökerdőre), illetve az átmeneti üzemmódra, ami jó esetben azért átmeneti, mert az örökerdő irányába vezet (kisebb, legfeljebb 1,5 hektáros vágásokkal bontják meg az egykorú állomány szerkezetét, és teszik változatosabbá, közben faanyagot is kinyerve). Azért csak jó esetben, mert a törvény lehetőséget ad arra, hogy egy erdőtag tartósan is ebben az üzemmódban maradjon.
Az Ipoly Erdő négy börzsönyi erdészete közül csak a királyréti választotta ezt az utat, a másik háromban a vágásos üzemmód uralkodik máig. Ebből is látszik, hogy mennyit számít a társadalmi nyomás: Királyrét a kisvasút miatt az ország egyik legnépszerűbb kirándulóközpontja, ahol évente százezer körüli látogató fordul meg. Annyira szem előtt van, hogy az erdészet érezte: nem lehet folytatni az embereket felháborító, kétségbeejtő vágásos gyakorlatot. Mert azok a szakmai magyarázatok, hogy a vágás nem is árt az erdőnek, nem állják ki a tekintet próbáját: ránézésre nyilvánvaló, hogy védett erdővel így bánni barbárság.
A térkép szélén látszik, hogy a Duna túloldalán, egy hasonlóan szem előtt lévő területen még jobb a helyzet. A Budai-hegység, Visegrád és Szentendre körüli erdőket kezelő Pilisi Parkerdő az örökerdő módszer hazai úttörője, náluk már 1954-ben elkezdődött a módszer kikísérletezése a Visegrád melletti Erdőanyai-völgyben. A Pilisi Parkerdő mára valóban példaértékű átállást hajtott végre: erdeik 22 százaléka örökerdő, további 19 százalék faanyagtermelést nem szolgáló, 7 százalék pedig átmeneti. Ez azt jelenti, hogy a teljes terület közel felén már a természetet kímélő módszerekkel gazdálkodnak. Olyan eredmény ez, amit a hivatalos természetvédelem kikényszeríteni nem tudott volna, ha a kezdeményezés nem maguktól az erdészektől érkezik.
Az azonban nem tartható gyakorlat, hogy csak azokat az erdőket sikerül – úgy-ahogy – megvédeni, amiket a Budapestről kiruccanók maguk előtt látnak.
Ökológiai szempontból a Bükk, Aggtelek erdei, vagy még inkább az Alföld utolsó természetszerű, rohamosan fogyó és a klímaváltozás miatt maguktól is pusztuló homoki tölgyesei ugyanannyi védelmet igényelnének, mint Királyrét és Visegrád, de ezt nem kapják meg.
Tavaly készült egy átfogó jelentés a magyarországi erdők állapotáról a holland Fern alapítvány megbízásából. Ez a kutatás a hivatalos magyar statisztika és nemzetközi műholdas rendszerek adatainak összefésülésével vizsgálta az erdők természetességi állapotát. A valóságot kutatták, hogyan változott 2001 és 2023 között a faborítottság. Az eredmények számszerűsítik a magyar természetvédelem csődjét: a veszteség közel egyharmada állami tulajdonú, legalább Natura 2000 védelem alatt álló területeken következett be. Az elmúlt években a helyzet ráadásul rohamosan romlott, mert 2021 után ilyen területekről származott a veszteség 64 százaléka. A számok azt mutatják, hogy a Natura 2000 státus (ami magában foglalja a magyar jogszabállyal védett területeket is) gyakorlatilag nem jelent semmilyen tényleges védelmet az erdőknek, és hogy a magyar állam nagyobb mértékben vágja ki az erdeit, mint a magángazdálkodók.
Egészen drámai a Bükkről készített ábra:
Egész egyszerűen nem történhet meg egy nemzeti parkban, ami ezen az ábrán látható. A Bükk teljes egészében állami tulajdonú terület, minden létező védelemmel körül van papíron bástyázva. Ráadásul ezt a merényletet maga a magyar állam követi el egy olyan hegység ellen, ami elvileg a természet menedéke kellene, hogy legyen közel ötven éve. A legtöbb természetes állapotú erdő még ma is a Bükkben található, de ez nem mentség arra, ami történik. És nem mentség az sem, hogy a Bükk sajnos nincs annyira szem előtt, mint a Normafa.
De miért baj ez, ha a kivágott erdő úgyis újranő vagy rosszabb esetben újratelepíthető?
„A vágásos erdőgazdálkodás ökológiai szempontból súlyos károkat okoz akkor, ha jogi értelemben ettől valóban nem csökken az erdőterület, és az erdő idővel regenerálódik. Ez a gyakorlat azonban nem számol azzal, hogy egy természetszerű erdő, ahol a fák korosztály és fajösszetétel szerint is változatosak, sokkal jobb ellenállóképességgel rendelkezik, mint egy homogén, egykorú állomány” – mondja Gálhidy László. „A 80-as években Nyugat-Európában sok helyen megtapasztalták, hogy a homogén állományok sérülékenyek, és hajlamosak a drámai összeomlásokra, például rovarkár vagy széldöntés miatt. Ezek a tapasztalatok vezettek a folyamatos erdőborítást biztosító módszerek terjedéséhez.”
Az ökológus szerint a vágásos módszer védelmezői alábecsülik a vágással járó környezetpusztítást, és azokat a kumulatív hatásokat, amelyek hosszú ideig tartó alkalmazása során előállnak. Ilyen a ritkább növény és állatfajok eltűnése, amelyek háborítatlan környezetet, az öreg fák nyújtotta „szolgáltatásokat”, vagy a természetes erdőkben nagy mennyiségben előforduló holtfa jelenlétét igénylik. Egy gazdasági erdőből ezek végső soron kikopnak, és az a néhány kisebb területi mozaik, ami menedéket nyújthat számukra, nem lesz elég a hosszú távú fennmaradásukhoz. A hagyományos erdőgazdálkodás során idővel az olyan őshonos elegyfafajok is eltűnnek, mint a vadcseresznye, a mezei szil vagy a mezei juhar. Az erdőben nehézgépjárművel végzett munka, a talaj megbontása, felsebzése eróziót és a talaj pusztulását okozza, különösen a sziklás területeken. A vágásterületek a forró nyarakon kiszáradnak, eltűnik a talajnedvesség, romlik a lokális klíma.
A természetközeli állapotú erdők sokkal több nedvességet tárolnak, mint egy csupa fiatal egyedből álló állomány, így a kiszáradás elleni harcban is fontos szerepük lenne.
A folyamatos erdőborítottságot biztosító üzemmódok ehhez képest nagy előrelépést jelentenek, azonban vannak olyan, kiemelkedően értékes erdőterületek, ahol tényleg csak természetvédelmi célú beavatkozásokat lenne szabad végezni.
Mint Gálhidy László mondja, ezek egy része megfelel az erdőrezervátumoknak, de bőven vannak olyan öreg erdők is, amik jelenleg nem állnak szigorú védelem alatt, sőt a vágás veszélye fenyegeti őket. Ezek védelmére és a nemzeti parkokban nagyobb, összefüggő, háborítatlan magterületek kijelölésére volna mindenekelőtt szükség. „Ma az emberek többsége nem is tudja, milyen egy valódi erdő, ahol még lehetőség van idős fákkal és a működő erdődinamika folyamataival találkozni. Ezért kellene megóvni az utolsó olyan foltokat, ahol ezek az értékek még jelen vannak. Ez azonban nem elég: kellően hosszú idő alatt lehetőség van rá, hogy máshol is újra felépüljenek az elvesztett struktúrák, és az egykor ott élő fajok visszatelepüljenek. A védett területek erdeinek ezt a lehetőséget kellene tőlünk megkapniuk.”
Köszönjük Gálhidy László és a WWF segítségét a cikk elkészítéséhez és a témákat szemléltető fényképeket.
Nyitókép: friss vágásterület a Dél-Börzsönyben, a Kövesmezőre vezető út mellett (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
