Történelmi bűn – a magyar–lengyel barátság lerombolásáról
„A magyar–lengyel barátság a közös közép-európai régiónk felemeléséért és szuverenitásáért folyó küzdelemben alakult ki és kovácsolódott erős szövetséggé. Aki a magyar–lengyel barátságot lerombolja, történelmi bűnt követ el” – írja a Válasz Online-nak küldött cikkében Mitrovits Miklós. A történész-polonista, aki maga is kárvallottja a mélypontra jutott kétoldalú kapcsolatoknak – egy nemrég neki ítélt elismerés varsói díjátadója politikai okok miatt elmaradt –, úgy véli: a jelenlegi, Fidesznek nem kedves lengyel kormány folyamatos revolverezése kizárólag orosz érdekeket szolgál. Aki pedig a szomszédban dúló háborúban „Putyin mellett áll és Ukrajna vesztét kívánja, az Lengyelország ellensége. Lengyelország meggyengülése pedig soha nem lehet magyar érdek.” Gondolatok a március 23-i magyar–lengyel barátság napja elé.
2006-ban a Sólyom László és Lech Kaczyński államfők úgynevezett „győri nyilatkozatában” meghirdetett barátságnap bevezetéséről a magyar parlament és a lengyel Szejm egyhangúlag döntött. 2007-től így hivatalosan is március 23-án ünnepeljük a népeink közötti történelmi barátságot.
Az elmúlt bő másfél évtizedben e napokon cikkeimben vagy éppen interjúkban több alkalommal is méltattam a magyar–lengyel barátságot. Bár rendkívüli híve vagyok a két nép szoros kapcsolatának, soha nem mulasztottam el megemlíteni a szőnyeg alá söpört problémákat, a hivatalos rendezvényeken elhallgatott valóságot, amelyekről úgy tartottam, egyszer komoly gondokat okozhatnak. Nagy sajnálatomra, 2025-ben már semmi másról nem tudok írni, mint azokról a problémákról, amelyeket a politika generált és teljes mértékben megmérgezték barátságunkat. A magyar–lengyel kapcsolatok ugyanis történelmi mélypontra jutottak.
A kiindulópont
2010 után a hivatalos államközi diplomáciát a Fidesz-kormányok fokozatosan lecserélték a pártközi kapcsolatok diplomáciájára. A magyar külpolitika célja, hogy a kormány saját politikájának megfelelő nemzetközi környezetet alakítson ki. Ezért a magyar külpolitika olyan erőket támogat minden országban, amely hasonló politikai célok megvalósítását ígéri. Ebben a politikában nem az ország vagy a nemzet érdeke az első, hanem a kormányé, vagyis a kormányzó párté.
Ebben a kontextusban értelmezhető a lengyel Jog és Igazságossággal (PiS) kialakított szoros szövetség, és ennek a kontextusnak az elfedésére szolgált a magyar–lengyel barátság eszméjének kisajátítása. Ez a probléma ugyan nemcsak a magyar–lengyel relációt érinti, de a legsúlyosabban talán mégis azt. Mégpedig azért, mert arról a rendszerváltás óta konszenzus volt a magyar és a lengyel politikai elitben – és mindkét társadalomban –, hogy
kapcsolataink többek a szokásosnál: ez barátság (sőt, a lengyelek nyelvhasználatában testvériség) – pártpolitikán felüli jelenség.
Ennek jelei láthatók voltak az egymáshoz viszonyulásban, sok esetben a kivételezettségben. Voltak ugyan e barátságban rosszabb és jobb periódusok az elmúlt bő három évtizedben, de soha egyetlen komolyan vehető erő nem kérdőjelezte meg.
A kétoldalú viszony és barátság kisajátítása, politikai érdekek mentén pártpolitikai síkra terelése azonban felrúgta ezt a közmegegyezést. Az pedig az első perctől kezdve világos volt, hogy „ez a politika hosszú évekig helyrehozhatatlan károkat okozhat a két nép kölcsönös megítélésében, és garantáltan erősíti a negatív sztereotípiákat” – írtam a tizenhárom évvel ezelőtti barátság napján, 2012. március 23-án, az Élet és Irodalomban. Nem kellett ehhez túlzott éleslátás, egyszerű logika alapján ki lehetett következtetni: amennyiben egy kormányon lévő politikai erő egy másik ország belpolitikájában elköteleződik egyik vagy másik oldal mellett, abból problémák keletkeznek.
A Fidesz-kormány, hasonlóan a belpolitikához, a magyar–lengyel kapcsolatokat is polarizálta a szuverenisták–globalisták ellentétpárra. A jelenlegi lengyel kormányt és Donald Tusk miniszterelnököt ezért nevezik „Soros-bérencnek”, „brüsszelitának”, kabinetjét „globalista kormánynak”; a PiS-t meg eközben a nemzeti szuverenitás letéteményesének.
Mintha a jelenlegi lengyel kormány nem a lengyel választók szuverén akaratából került volna hatalomba, mintha az nem a lengyel nemzeti érdekeket védené. Ez a polarizáció már érezhető a legalsóbb társadalmi szinten is.
A Fidesz ebben partnerre talált a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) pártban. Jarosław Kaczyński mozgalma ugyanis sok hasonlóságot mutat a magyar kormánypárttal. Ráadásul ez utóbbi sokkal jobb pozícióban volt az országban és az EU-ban is akkoriban, a lengyel jobboldali erő joggal gondolta, hogy politikai tőkét tud kovácsolni a Fidesszel szorosra fűzött kapcsolatokból. Egyiküket sem érdekelte, hogy a pártkapcsolataik számára kisajátított „magyar–lengyel két jó barát” jelszó pontosan annak az eszmének árt a legtöbbet, amelynek nevében fellépnek.
Az orosz szál
Amikor 2015-ben a PiS kormányra került Lengyelországban, már több mint egy éve zajlott az orosz–ukrán háború. A magyar kormány álláspontja eléggé világos volt akkoriban is: „ez nem a mi háborúnk”, „Oroszország fontos stratégiai partnerünk”, „nem támogatjuk a szankciókat”. A lengyeleké – a PiS-kormányé is – ezzel szöges ellentétben állt.
Nem véletlen, hogy Igor Janke lengyel újságíró, aki még 2012-ben A csatár (Napastnik) címmel írt rendkívül pozitív hangvételű sikerkönyvet Orbán Viktorról, a 2016-ban megjelent angol nyelvű verzióját három kritikus fejezettel kibővítette. Ezekben elsősorban a magyar kormány keleti politikáját, a keleti diktátorokhoz dörgölőzését, az orosz–magyar viszonyt kritizálta.
A helyzetet, hogy éppen az Oroszországhoz való eltérő viszony lehet az, ami a Fidesz és PiS kapcsolatát is megbonthatja, Moszkva is hamar felismerte.
Így egy újabb törésvonalat lehetett a magyar–lengyel kapcsolatokba csempészni. Csak annyi volt a feladatuk, hogy minél hangsúlyosabban jelen legyen a médiában a magyar–orosz jó viszony, a magyar társadalmat oroszbaráttá, s egyben lengyelellenessé kellett változtatni.
Már jó tíz évvel ezelőtt voltak ilyen személyes tapasztalataim, amikor budapesti orosz diplomaták érdeklődtek a magyar–lengyel kapcsolatok Achilles-sarkáról. Világos volt számomra, hogy szeretnék megbontani ezt a szövetséget. Ne legyenek kétségeink, ez a mindenkori orosz birodalmi politika egyik fő célja itt Közép-Európában! A magyarok és a lengyel közös szabadságküzdelmei, a közös szolidaritásvállalás az orosz, majd a szovjet birodalommal szemben arra tanították meg a Kreml urait, hogy számukra a magyar–lengyel szövetség egy nem kívánatos dolog. Lehetőség szerint felszámolandó.
Céljaik elérésére felhasználták a magyar politikai elit jelentős részét. A 2010 előtti szocialista kormányok – Moszkva szerencséjére – eleve nem szimpatizáltak soha a magyar–lengyel barátság eszméjével, 2010 után pedig meg kellett fordítaniuk a közhangulatot. A magyar külpolitika meglehetősen hamar elfogadta az orosz birodalmi narratívát. Emlékszem Szijjártó Péter magyar külügyminiszter 2015 táján a lengyel Newsweeknek adott interjújában arról beszélt, hogy az orosz geopolitikai érdekeket, sérelmeket is meg kell érteni. Mondta ezt egy olyan nemzetnek, amelyet éppen ez az orosz geopolitikai érdek törölt le 123 évre Európa térképéről. Majd szépen átállt a magyar kormányközeli sajtó is, az orosz narratíva domináns lett, az elmúlt években többször előfordult, hogy kritika nélkül vették át a lengyelellenes orosz fakenews-t, egy esetben még a budapesti Lengyel Nagykövetségnek is tiltakoznia kellett.
A PiS ugyan igyekezett nem tudomást venni a Fidesz oroszbarátságáról, ám még így is voltak olyan pillanatok, amikor azt nyíltan kritizálták. A két fél közül természetesen mindig PiS volt nehezebb helyzetben. Egyfelől az EU-n belül fontos volt nekik a Fidesszel kötött ideológiai dacszövetség („cserébe” mindkét állammal szemben megindították az ún. 7. cikkely szerinti eljárást, és egyikük sem kaphatott EU-s pénz), másfelől a hazai belpolitikában vállalhatatlan volt számukra magyar szövetségesük oroszbarátsága. Elsősorban ezért nem is ültek közös frakcióban a Fidesszel az Európai Parlamentben.
A Tusk-kormány megalakulása után
A magyar kormány tagjai és a hozzájuk közel álló – szándékosan nem írom, hogy jobboldali – sajtó évek óta célkeresztben tartja Donald Tusk személyét. Szomorú és érthetetlen, de már megszoktuk. Bár hozzá kell tennem, hogy talán egyetlen más külföldi ország politikusa nem kapott 2010 óta annyi – többnyire alaptalan – támadást Magyarországon, mint éppen a jelenlegi lengyel miniszterelnök.
A Tusk-kormány hivatalba lépésétől kezdve azonban még nagyobb fokozatra kapcsolt a propaganda. E felületeken hetente több cikket is szentelnek Tusk becsmérlésére. Egyes „lengyel szakértők” nem fukarkodnak a kemény jelzőkkel, ha lejáratásról van szó: államcsínyről, erőszak alkalmazásáról, a demokrácia felszámolásáról beszélnek. Olyan képet festenek, mintha Lengyelország valamiféle második Belarusz lenne. Miközben a valóság éppen az ellenkezője: Európa egyik legdinamikusabban és leggyorsabban fejlődő gazdasága, az országot egy arányos választási rendszerben nagy többséggel megválasztott, kompromisszumokon alapuló kormánykoalíció vezeti.
Felmerül a kérdés: mi a célja e lejárató cikkeknek, kinek és milyen haszonnal járnak? Megmondom: ez kizárólag orosz célokat szolgál. Rombolni kell a magyarságban a lengyelekről kialakult pozitív képet.
Ugyanis a PiS-nek vajmi keveset segít, hogy egy az egyben fordítják magyarra az ő kormányellenes propagandájukat. A lengyelek túlnyomó többsége ugyanis nem olvas magyarul.
Azt nem állíthatom, hogy soha nem volt ilyen a magyar történelemben, mert sajnos akad rá példa. 1939. szeptember első napjaiban például a kormány cenzúrautasításainak megfelelően a legtöbb lapban úgy hozták le a második világháború kitöréséről szóló hírt, hogy Lengyelország megtámadta Németországot. Élesen kritizálták az akkori lengyel kormányt, miért nem egyezett meg a németekkel, amivel elkerülhették volna a háborút. Több lap kiemelte a németek morális felsőbbségét és dicsérték hadseregük erejét.
Ugyanakkor abban az időben még létezett bizonyos ellenállás a jobbérzésű szerkesztőkben és a társadalom többségében. Néhány nap, hét elteltével „kiegyenesedett” a lapok többsége és egyre tárgyilagosabban számoltak be a háború menetéről. A társadalom pedig megmutatta, hogy a propaganda ellenére a lengyelek mellett áll, amikor a magyar emberek lengyel menekültek tízezreit fogadták be házaikba és adtak nekik reményt a túlélésre.
Aztán 1980-1982-ben, a Szolidaritás mozgalom felvirágzása, majd a kommunista rezsim által bevezetett hadiállapot alatt is szemtanúi lehettünk ennek a lengyelellenes propagandának. Azt terjesztették, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni, inkább sztrájkolnak, lusta népség, akiket „mi tartunk el”. Nem átallottak cinikus és lenéző vicceket gyártani szerencsétlen lengyelekről, akik a mi szabadságunkért is harcoltak, majd hosszú hónapokra, évekre börtönbe kerültek emiatt. A kádári propaganda sajnos működött.
Akkoriban az önmagukat demokratikusnak és nemzetinek tartó ellenzékiek maroknyi csoportjai próbálták csupán ellensúlyozni a lengyelellenes propagandát. Előbbiek szamizdatban és szolidaritási akciók szervezésével, utóbbiak irodalmi lapokban és előadásokon tudatták, hogy vannak Magyarországon olyanok, akik ellenállnak a hivatalos narratívának és tudják, hogy valójában mi történik Lengyelországban.
Hadüzenet a lengyel kormánynak
Az elmúlt bő félévben számos olyan lépést tett a magyar kormány, amellyel tovább rontotta az amúgy is feszült viszonyt Varsóval.
Meglehetősen barátságtalan lépés volt – az angol mellett csupán oroszul beszélő – Íjgyártó István volt bukaresti, moszkvai és kijevi nagykövetet Varsóba kiküldeni. Lehet azzal érvelni, hogy tapasztalt diplomata, s kétségtelenül alkalmas arra, hogy időnként meghallgassa és átvegye a lengyel külügyminisztérium tiltakozó jegyzékeit, ám arra teljes mértékben alkalmatlan, hogy enyhítse a feszültséget.
A Lengyelországot és a lengyel nyelvet nem ismerő nagykövet személye önmagában provokáció lehet sok lengyel szemében. Képtelen dialógust kezdeni, képtelen empátiával viszonyulni a fogadó országhoz. Személyével elvesztette Magyarország a lengyelországi soft powerjének minden lehetőségét.
Nem meglepő, hogy az év elején – Marcin Romanowski Magyarországra szökése után – a lengyel kormány ilyen könnyedén nyilvánította Íjgyártót persona non gratának a hivatalos állami és diplomáciai rendezvényeken. Mindez példátlan a magyar–lengyel kapcsolatok történetében.
Marcin Romanowski a PiS-kormány alatti igazságügyminiszter befogadása ugyanis egyértelmű hadüzenet volt Budapest részéről. Azt üzente vele a magyar kormány, hogy nem tartja demokratikusnak a lengyel kormányt, a lengyel bíróságok politikai célok eszközei. Bárhogy próbálom felidézni a történelemben, hasonlóra még csak példa sem akad. Talán II. Rákóczi György lengyel hadjáratával fedezhetünk fel némi hasonlóságot, amikor az erdélyi fejedelem megkívánta a lengyel trónt. Nem árulok el nagy titkot: II. Rákóczi György a magyar–lengyel kapcsolatok történelemkönyvének legsötétebb lapjain található.
hirdetés
Felmerül a kérdés, milyen megfontolás állhat a befogadás mögött, ami miatt érdemes volt ilyen mértékben ártani a magyar–lengyel kapcsolatoknak? És van egy még fontosabb kérdés: hogyan gondolja a magyar kormány feloldani ezt a patthelyzetet?
Napjainkban akad talán még ezeknél is súlyosabb ügy. Mégpedig a magyar kormány által követett külpolitikai stratégia, amely Lengyelország létérdekeit sérti. A Donald Trump és Vlagyimir Putyin által Ukrajna (és Lengyelország) feje felett kötendő egyezményben való vélt vagy valós magyar közvetítőszerep történelmileg olyan, mintha a magyar kormány segédkezett volna a Molotov–Ribbentrop-paktum vagy éppen a jaltai megállapodás létrehozásában. (Teszem hozzá gyorsan: nem segédkezett.)
Hogyan lehet jobban ártani ezeréves barátainknak, regionális szövetségeseinknek annál, mint hogy a biztonságukat alapvetően veszélyeztető ügyben nyíltan ellenségeik oldalára állunk? Mitől lenne ez magyar érdek? Milyen hasznot hoz ez a magyar nemzet, a magyar állam számára? Ha Lengyelország elesik ebben a harcban, akkor Magyarország sem maradhat ki. Osztozni fog sorsában és még csak becsülete sem lesz.
Az nem lehet Lengyelország barátja, aki Putyinnak drukkol ebben a háborúban. Másképp fogalmazva: aki Putyin mellett áll és Ukrajna vesztét kívánja, az Lengyelország ellensége. Lengyelország meggyengülése pedig soha nem lehet magyar érdek.
A magyar–lengyel barátság alapja
Mindig hangsúlyoztam és most sem tudom másképp megfogalmazni: a magyar–lengyel barátság nem politikai pártok barátsága, nem ideológiai alapokon nyugvó „politikai termék”. A magyar–lengyel barátság egy közép-európai regionális együttműködés magja. Az erős Magyarország egyik feltétele egy erős Lengyelország. És fordítva.
Tudták ezt az Árpádok és a Piastok, illetve az Anjouk és még a Jagellók is. Tudták ezt az erdélyi fejedelmek Szapolyai Jánostól Báthory Istvánig. Utóbbi éppen azért pályázott sikerrel a lengyel trónra, mert arra számított, hogy az oroszok legyőzése után, egy erős Lengyelországgal a háta mögött egyesítheti a három részre osztott Magyarországot.
Ez a regionális alapú együttműködés sorsközösséggé változott, amikor nem létezett önálló lengyel államiság és Magyarország is függetlensége visszaszerzéséért harcolt. Az egész magyar politikai és kulturális elit Széchenyitől és Kossuthtól kezdve Deákon, Kölcseyn, Vörösmartyn át egészen az Andrássy családig kiálltak a lengyelek oroszellenes szabadságharcai mellett, ahogy a lengyelek önkéntesek ezreivel vettek részt a magyar szabadságharcban 1848/49-ben.
A 19. században a magyar–lengyel barátság és regionális együttműködés a szabadságért folytatott közös harcban vált vértestvériséggé. Ezt a közös szabadságharcot pedig az orosz és az osztrák birodalommal szemben vívtuk, a függetlenségünkért és a szuverenitásunkért.
A 20. században ezt a vonalat folytatták kormányaink az első világháború után (leszámítva a kommunista Tanácsköztársaságot), amikor fegyverszállítmányokkal segítettük meg a bajba jutott lengyeleket a bolsevik Vörös Hadsereg támadása alatt, akik magyar lőszerekkel vitték győzelemre közös ügyünket. Ezt a vonalat vitték tovább a második világháború alatt azok a politikusok, katonák, hivatalnokok és civilek (Teleki Pál, Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc, Baló Zoltán, Utassy Lóránd, id. Antall József, gróf Széchenyi Károly és sokan mások), akik tevékenyen részt vállaltak a nácik és a szovjetek által megszállt Lengyelországból hazánkba menekült lengyelek ellátásában. És ezt a vonalat vitte tovább 1956-ban a lengyel társadalom, amely a világ összes országa közül a legnagyobb segítséget nyújtotta a magyar forradalmárok számára, illetve a már említett magyar ellenzékiek, akik a hetvenes-nyolcvanas években kiálltak a lengyel szabadságküzdelmek mellett.
A barátság napja alkalma megfelelő pillanat arra, hogy rámutassunk: a magyar–lengyel kapcsolatok, a több mint ezer éves sorsközösségből és sok esetben kölcsönös szolidaritásból eredő barátság több mint két párt érdekviszonya. A magyar és a lengyel nemzetet nem e két politikai erő kapcsolata fűzi össze. Nemzeteink érdeke a pártpolitikán felüli jó kapcsolat és szövetség.
Szakítanunk kell azzal a narratívával, hogy azért rosszak a legfelsőbb szintű kapcsolatok, mert más színezetű kormányaink vannak, és majd ha ez változik, akkor minden rendben lesz! Szakítanunk kell, mert ez így nem igaz! Ha a polarizálás tovább folytatódik, az sajnos egyre inkább áthatja társadalmaink mély szöveteit.
Javaslom, hogy a magyar–lengyel barátságot emeljük ki ebből a polarizációs mocsárból, kezeljük nemzeti érdekként, pártpolitikai célok nélkül!
A magyar–lengyel barátság a közös közép-európai régiónk felemeléséért és szuverenitásáért folyó küzdelemben alakult ki és kovácsolódott erős szövetséggé. Aki a magyar–lengyel barátságot lerombolja, történelmi bűnt követ el.
Nyitókép: nemzeti színű zászló Bem József szobránál a fővárosi Bem téren az 1848-49-es szabadságharc és forradalom kitörésének 172. évfordulóján 2020. március 15-én (fotó: MTI/Mohai Balázs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
