„Vadember voltam” – Erna néni tíz éve a Gulágon
Kémkedés vádjával sokakat hurcoltak meg koncepciós perekben a kommunizmus idején, de olyan kevés akadt közöttük, aki esetében ez nem légből kapott, koholt vád volt. Marton Ernesztina közéjük tartozik. Néhány napja volt hetven éve, hogy hazatért a Föld legélhetetlenebb, északi sarkkörön túli területeiről, a Gulág táboraiból. A 17 éves lányt eredetileg húsz év szibériai kényszermunkára ítélték. Ahhoz, hogy elmesélje, hogyan keveredett bele és legfőképp hogyan élte túl mindezt, több találkozás kellett, de megérte végighallgatni. Életének regényes 98 évében benne van az egész huszadik század – ellentmondásosságával, tragédiáival és sovány vigaszaival együtt. Portré.
Hűvös őszi este volt 1945. október 23-án. Ernesztina az óbudai Amfiteátrumban sétáltatta a kutyáját. Fuxit néhány hónappal azelőtt, Ausztriából hazafelé vállalta át egy idegen férfitól, aki épp ellenkező irányba utazott: Magyarországról menekült nyugat felé. A kutya csak gondot jelentett neki a disszidáláskor, a fiatal lány viszont örült neki. Ernesztina a háború után zsúfolt vonatokon utazva tért vissza Ausztriából, ahová a német titkosszolgálat utaztatta ki 1944 őszén. Tervezett bevetése végül elmaradt, a háború véget ért, őt és társait hazaengedték. Amikor a Tímár utcához ért, megtorpant. Szorongás fogta el, mert fogalma sem volt, vajon átvészelte-e a családja Budapest ostromát. A ház ép volt, sehol egy belövés. – Apádat elvitték az oroszok, de a többiek megvannak – nyugtatta a szomszéd lány a kapuban. Erna megállt a kikövezett udvaron, felnézett az ablakra és világosságot látott.
Egy darabig úgy tűnt, visszatér minden a rendes kerékvágásba, az apja is visszajött a fogságból, a 17 éves lány pedig folytatta rendes életét és tanulmányait a Jurányi utcai kereskedelmi leányiskolában. Négy hónappal később azonban, azon a bizonyos októberi estén minden megváltozott. Ezúttal nem volt rossz előérzete, amikor visszasétált a Tímár utcába. Még akkor sem, amikor meglátta a ház előtt parkoló hatalmas, lefüggönyözött autót. Felment a lakásba. Anyja rémülten ült a szegényes lakásban, ahol két idegen férfi kutakodott. A szekrényfióknyi holmi közt nem találtak rádióadót, csak egy kislány naplóját, tele kommunistaellenes feljegyzéssel.
– Németpártiak voltunk.
Imádtam Hitlert
– meséli ma, nyolcvan évvel a végzetes éjszaka után Erna néni. Bécsi úti lakásának gangra néző konyhájában üldögél, karnyújtásnyira akkori otthonától. – Gyerek voltam még. Csak jóval később eszméltem rá a háborúra és arra, hogy Hitlernek milyen szerepe volt mindebben. Most már másképp gondolkodom róla, ahogy Orbánról is, akit kezdetben bírtam, amikor láttam, ahogy az Országház előtt lebontja a Gyurcsányék által állított kordont. Akkor azt gondoltam: ez az én emberem! Ez is megváltozott azóta – mondja Erna néni, aki a család németpártiságát az osztrák származású anyai nagymama, az „ómama” számlájára is írja, aki miatt születésétől fogva németül beszéltek vele.
A soknyelvűséget le se tagadhatná: amikor az ausztriai élményeiről mesél, ösztönösen német szavakat fordít magában, a szibériai évekhez érve viszont folyton orosz kifejezések tolulnak az ajkára. Pontosan megszerkesztett mondatokban, derűsen beszél, egykori temperamentuma átüt a ráncain, át téren és időn, visszarepítve minket ahhoz a fiatal lányhoz, aki egykor beült a Tímár utcai ház előtt abba a lefüggönyzött autóba. Amely az Andrássy út 60-ba vitte. Nem tudhatjuk, mit hogyan szépít vagy torzít az azóta eltelt idő, de annyi biztos: Marton Ernesztina története filmszerűen elevenedik meg a szemünk előtt a szavai nyomán. – Anyám törvénytelen gyerek volt, az ómama 44 évesen szülte és a testvérével neveltette fel Bagonyán, Bohunicében, báró dr. Kohner Adolf birtokán. Bohém lélek volt, színésznő akart lenni, Rákosi Szidi színitanodájába járt. A rossz nyelvek szerint szabadulni akart Ernesztina nagynéni szigorú férje, Latacher Ede jószágigazgató gyámsága alól, ezért ment hozzá apámhoz – meséli Erna néni a falon függő, szüleit ábrázoló képre bökve.
Apja bigott vallásosságát elutasította, de fordulatokban gazdag életének elbeszélésében újra és újra felbukkan a Szűz Mária-szimbolika, amelynek nagy jelentőséget tulajdonít és sok órás beszélgetésünk alatt nem egyszer utal rá: mélyen hisz az öröklődő sorsban, amiben semmi nem történik véletlenül. Az Ernesztina, Karolina, Róza, Mária nevekre keresztelt kisbaba nehezen jött a világra, az akkor még jómódú család első gyerekeként. Míg anyja hét év alatt öt gyereknek adott életet, a családfő a váci utcai Sikán és Társa Ékszerüzletet vezette, amely azonban a nagy gazdasági világválság idején tönkrement. A héttagú család a Tímár utcai szoba-konyhába kényszerült. Mellékhelyiség a folyosó végén. Az asszony, ha épp nem a konyhában tüsténkedett, szüntelen cipelte a súlyos, nedves ruhákkal teli kosarakat a padlásra, míg egy öreg mosónő meg nem szánta és ingyen segíteni nem kezdett neki az alagsori mosókonyhában.
– Mi nem szegények voltunk: nyomorogtunk.
Gyakran tartoztunk a lakbérrel és amikor már a kilakoltatás fenyegetett minket, anyám engem küldött haladékot kérni. Nagyon szégyelltem magam – emlékszik vissza azokra az időkre Erna néni, akiben szégyenérzettel kapcsolódik össze az ingyenkonyha káposztaszagának emléke is. Gyerek éveiben a család cselédjeként szüntelen az anyja keze alá kellett dolgoznia, hét főre babot fejteni, krumplit pucolni, tésztát gyúrni, padlót sikálni. Emellett munkát vállalt, egy vak tanárhoz járt újságot felolvasni, leveleket írni. – Öt pengőt kaptam egy hónapra, de nem magamra költöttem, az első béremből tíz kiló lisztet vittem haza. Ahhoz, hogy anyám el tudja végezni a német–magyar gyors- és gépíró tanfolyamot, az én munkám is kellett. Közben keck voltam és frech voltam, a nézésemet sem bírták a tanárok – mondja, majd arról beszél, az újságolvasás új távlatokat nyitott előtte. Nem csak azért, mert érdekelni kezdte a politika, de azért is, mert ott találkozott először a honvédek által közzétett üzenetekkel, amelyekre választ vártak a frontra. Ernesztin, akit hazafias szellemben neveltek, hű honleányként mindenáron vért akart adni a sebesült katonáknak, de mivel korhatár alatt volt, Apor Vilmos püspök vöröskeresztes húgának írt kérvényt, akitől azt a választ kapta, másképp is tud segíteni a hazájának. Így kezdett levelezni a honvédekkel.
– Oknyomozó újságíró akartam lenni. Legszívesebben riportot készítettem volna a fronton, de egyelőre be kellett érnem a levelezéssel – meséli. Ernesztina a német titkosszolgálattal 17 évesen, az anyján keresztül került kapcsolatba, aki akkor már nekik dolgozott mint gyors- és gépírónő. A család nem tudta, hogy a kémelhárításnak dolgozik, csak azt, hogy vasárnaponként azért ebédelnek nélküle, mert valami plusz munkát vállalt. Erna néni ma is furcsállja, hogy az anyjának, aki, amikor az ausztriai kiképzőiskolába vitték, kikötötte, hogy csak az osztrák nagynéninél lakhat, nem okozott gondot, hogy egy „ilyen” életbe avatja be őt. Először csak kis segítséget kértek tőle, egy fotóról be kellett azonosítania egy férfit, akit a villamosmegállóból látásból ismert, így nem esett nehezére együttműködni. Az anyja aztán bevezette a Lánchíd budai hídfőjénél található konspirációs lakásba.
– Eljártam anyámmal ebbe a közegbe. Nem hazafiasságból, csak kalandvágyból.
Egy nap a főnök azt kérdezte, volna-e kedvem Bécsben iskolába járni. Akkor írattak be a harmadik kereskedelmibe a Jurányiban. Hogyne lett volna kedvem Bécsbe menni ehelyett?
1944. december 2-án indult el a Keletiből. A kiképzés körülbelül fél évig tartott, Bécsben morzézni tanult a fiatal lány – fedőnevén „Fraulein Maxi” –, aki több magyar fiúval együtt részesült a kiképzésben. – Wie eine Kanone, mint egy nagyágyú, azt mondták, úgy végeztem el az iskolát – mondja ma is büszkén akkori vagányságára, majd hozzáteszi: – Három fiútestvérem mellett mindig is fiús lány voltam. Akkor fizetésem is lett, étterembe jártam, kiképzést kaptam, egyszerre nagy nőnek éreztem magam.
Őt és társait arra képezték ki, hogy a front mögötti területen végezzenek diverzáns akciókat, bevetésre azonban már nem került sor, a háborúnak vége lett. Fraulein Maxi visszavedlett Ernesztinává és 1945 júniusában hazatért. – Az iskolában azt mondták, ne felejtsük el, amit tanultunk, mert erre a tudásra még szükségünk lesz. Amikor megláttam a ház előtt a lefüggönyzött autót, arra gondoltam, ezek biztos hozzám jöttek, hiszen mondták, hogy még szükségük lesz rám – emlékszik vissza Erna néni arra a végzetes estére, amikor elvitték. – Az apám nem akart elengedni, velünk jött. Szabadulásom után tudtam meg, hogy másnap reggelig ott ült az Andrássy út 60. előtt, várta, hogy kiengedjenek. Engem bekísértek egy helyiségbe, ott a falhoz állítottak úgy, hogy az orrommal a falat kellett érintenem. Behunytam a szemem, de rám szóltak, hogy nyissam ki.
Gondoltam, én stramm vagyok, nem fogtok velem kitolni, de a szervezetem egy idő után megadta magát és összeroskadtam.
Ernesztina kihallgatása egy nagy teremben zajlott, a hosszú tárgyalóasztal egyik oldalán férfiak sora ült. – Még mindig nagy pofám volt, de akkor már úgy gondoltam, itt mese nincs, beszélnem kell. Csak azt vallottam, ami rám vonatkozott, aztán levittek a pincébe. Kapirgálást hallottam a sötétben, mintha patkányok lettek volna ott. Nem sírtam. Nem tudok sírni azóta sem, néha jó volna pedig kiengedni a feszültséget – mondja Erna néni, majd hirtelen egy meghökkentő képet villant fel a hetvenes évekből: – A sors fintora, hogy szabadulásom után, amikor levelezőként a Transelektro Magyar Külkereskedelmi Vállalatnál dolgoztam, gyakran visszatértem abba a nagy terembe, amelyikben kihallgattak, mert az lett Farkas Mihály dolgozószobája. (Az Andrássy út 60. épülete 1956 után különböző vállalatok székházaként funkcionált. A gépészmérnök Farkas Mihály, aki 1972 és 1981 között a Transelektro külkereskedelmi vállalatot irányította, nem tévesztendő össze a Rákosi-korszak honvédelmi miniszterével – a szerk.)
Kiderült, egyikük köpött, így a társait is elfogták, a kommunisták tehát tényleg mindent tudtak. A vallatás nem is folytatódott, Ernesztinát a Vilma királynő útja 33. alá szállították, Szilárd Leó egykori otthonába, amelyet abban az időben lefoglalt magának a szovjet városparancsnokság. Először a padláson didergett, aztán egy spájzba zárták, ahol deszkák voltak a földre rakva, azokon kellett aludnia. – Egyfolytában ordítottam, erre bejött egy orosz katona és megfenyegetett, azt mondta: „ángel” és kifeszítette magát, mindkét tenyerét a combjához szorítva. Azt gondoltam azt mutatja, ha nem hagyom abba, betesznek valahová, ahol így kell majd állnom.
Egy idő után leengedték az alagsorba a mosókonyhába, mosakodni.
– Egyszer kinyílik egy ajtó és megjelenik egy idősebb úr, odamegyek, azt mondja: Kéri Kálmán vezérkari ezredes vagyok, maga kicsoda és miért van itt?
Amikor elmondtam, miért hoztak ide, azzal biztatott, hogy haza fognak engedni. Később kiderült, hogy amíg én az Északi-sarkon voltam, őt Recskre vitték. A vezérkari ezredest Recskre, a diáklányt az Északi-sarkra. Adott egy cetlit és egy ceruzát, azzal, hogy a feleségét beengedik beszélőre, írjak üzenetet annak, akinek akarok és kijuttatja. Ekkor ért vissza az őr, elvették tőlem a cédulát és azután nem engedtek többé mosakodni. Eltetvesedtem.
Amikor az oroszok kivonultak Szilárd Leó otthonából, a szomszéd házmesternő értesítette Erna szüleit, hogy üzenetet hagyott számukra a lányuk. A családi elbeszélés szerint az édesapja lehajolt a kis ceruzacsonkkal a spájz padlószegélye fölé írt mondataihoz és megcsókolta őket. – A szüleim kivésték a falat és magukkal vitték az írásomat. Azt írtam oda: hazajövök. Amikor a történész Bank Barbara meghallgatta a történetemet, neki adtam ajándékba ezeket a faldarabokat – mondja Erna néni.
Eljött a tárgyalás napja. Tíznél kevesebb évet csak egyetlen vádlott kapott, az, aki feladta a többieket. (Farkas Zoltánt később utolérte a végzete, hiába szabadult Sztálin halála után, meghalt, mielőtt elérte volna a magyar határt.) Ernára húsz év szibériai fogságot róttak ki.
– Az utolsó szó jogán orosz szótárt kértem, de a bíró azt mondta: meg fog maga tanulni oroszul szótár nélkül is!
A tárgyalás után egy ideig a cselédszobában kapott helyet. Az ablak alatt gyerekek játszottak, egy alkalommal az egyiket sikerült megszólítania és kezébe nyomni egy cédulát. Erre a papírfecnire – amelyet üveg alatt őrzött az édesanyja sok-sok éven át a többivel együtt, amit aztán itt-ott kidobott a vonatból – felírta, hol tartják fogva, hány évre ítéltek és azt is: „Ne aggódjatok, míg élek, imádkozzatok!” A levélkét, amelyet a gyerek anyja juttatott el Ernesztina szüleihez, egy kísérőlevéllel kapták meg, amelyben az állt: „Ezt a cédulát egy német koncentrációs táborban elhunyt zsidó orvos özvegye juttatja el önöknek. Kívánom, hogy a levél írója, ha nem követett el semmit, jöjjön haza, de ha elkövetett valamit, akkor így és így pusztuljon el…” – A szüleim ebből értesültek arról, hol vagyok. Hazatérésem után mondta anyám, hogy attól fogva, már a húgommal terhesen, télvíz idején, hajnaltól éjszakáig ott ült a Vilma Királynő út 33-mal szemben, az egykori hitlerjugend iskola előtt, figyelve a kaput – meséli Erna néni, aki megint meglep, amikor hozzáteszi: később az oroszok által itt alapított szovjet iskolába íratta be a lányát, hogy megalapozza a jövőjét. – Engem soha egy ujjal nem bántottak, nem úgy, mint másokat, én az oroszokra nem mondhatok semmit. Épp ellenkezőleg: kedvelem az orosz népet. De ebben Putyin nem szerepel.
A kertbe betolató teherautó platóján szállították az elítélteket a vasútállomásra. Ernesztina úton-útfélen elszórt egy-egy cetlit, hogy tudassa, hová viszik. Egy ilyen cédulát Sopronból hozott el a szüleinek egy vasutas, az első állomás ugyanis Sopronkőhida volt. A börtönudvar hajnalonta kiáltásoktól volt hangos: „toroljátok meg a halálomat”, kiabálták a kivégzés előtti pillanatokban az elítéltek. – Az, hogy én túltettem magam ezen és itt vagyok, azért történhetett, mert megkaptam azt a kegyelmet, hogy
nem szívtam semmit mellre.
Ez egy Isten adta kegyelem volt – mondja, miközben a papírjai között keresgél, majd elém tolja Reményik Sándor Kegyelem című versét.
Sopronkőhidáról Lembergen át szállították a bevagonírozott rabokat az északi sarkkörön túlra, Komiföldre. A hetekig tartó utazáson az elítéltek a vagon aljába vágott lyukon keresztül üríthették a salakanyagokat. Az ötös lágerben álló barakkokban háromemeletes priccsek voltak. A hozzá hasonló fiatal, jó erőben lévő nők, vagy akik nem voltak szimpatikusak a brigádvezetőnek – mint Erna, akit csak „fasisztkának” hívott –, a legfelső szinten kaptak helyet, létra persze nem volt. A fürdőbarakkban kaptak egy-egy öt liter vízzel teli fa dézsát és egy ujjnyi kenőszappant, azzal lefürödhettek. Ezután akinél tetűt találtak, azt leborotválták. Ernának szerencséje volt, mert az orvos, aki a rabok állapotát felmérte és ennek megfelelően beosztotta őket a különböző nehézségű munkákra, történetesen magyar volt. Az egyes kategóriába sorolt egészséges lányoknak még mínusz 40 fokon túl is dolgoznia kellett, annak ellenére, hogy ugyanúgy fáztak, mint a hármas kategóriába soroltak. Erna karcsú fiatal lány volt, ennek ellenére dr. Krausz a hármas kategóriába osztotta be, azok közé, akik dögrováson voltak. Így legalább addig a leggyengébb munkát kellett végezze, amíg egy másik orvos felül nem vizsgálta a döntést.
A foglyok számára leborítottak a tábor közepén egy nagy rakás halina csizmát. Aki élelmes volt, kihalászhatta közülük a méretét, de a legtöbben annak is örültek, ha nem két ballábas csizma jutott nekik, mint Ernesztinának, aki a táborban Erikának hívatta magát. Használt, gyakran vérfoltos katonanadrágok közül válogathattak a nők, akik a hideg ellen egy rövidebb, lélekmelegítőt (tyela grejka) és egy térdig érő vattakabátot (buslat) is kaptak. A kettő együtt védett valamit, ám megmozdulni már nem lehetett bennük, így a munkához a hosszút mindig le kellett vetni.
Az északi vasútvonal építéséhez hatalmas jégkockákat kellett kifejteniük, hogy elérjék a négy méter mélyen fekvő fagyott talajt. – A mellkasunkon, sapkánkon, térdünkön, hátunkon lágerszámot viseltünk, az enyém ZS-882 volt.
Az első hetekben a jeges széltől úgy kisebesedett a szám, hogy nem tudtam mozgatni, csak szürcsöltem a 35 dekás napi fekete kenyér adagot.
A jégszilánkok vágták a kezemet, az arcomat, a nehéz lapát és a csákány feltörték a tenyeremet, míg meg nem tanultam, hogyan kell csúsztatni őket a kezeim között. Előfordult, hogy egy nap csak két deci vizet kaptunk és el kellett döntenünk, megisszuk-e vagy inkább megmossuk vele a kezünket. Emlékszem, volt ott egy ukrán nő, aki megszólt engem, amiért megittam a vizet, miközben a kezem piszkos volt. Azóta nem szeretem az ukránokat, noha most drukkolok nekik – idézi fel akkori érzéseit Erna néni az óbudai lakás melegében.
Az északi sarkkörön túli területek, ahová a vagonok befutottak, a Föld legélhetetlenebb vidékei. A végeláthatatlan hómezők vakító fényétől Ernának hamarosan farkasvaksága lett. A barakk és a kantin között kötél volt kifeszítve, hogy a szél el ne vigye a foglyokat hóvihar esetén, míg átérnek egyik épületből a másikba. A lágerparancsnokság épületén hatalmas hőmérő mutatta az aznapi időjárást, mínusz 60 fokig. A foglyok csak mínusz 40-42 fokig dolgoztak. Az ilyen nagy hideghez hőmérő se kellett, messziről látták, mert a füst mínusz 40 alatt úgy szállt felfelé, mint egy puskalövés. Erna az orosz lányokkal barátkozott, mert minél előbb meg akarta tanulni a nyelvet. Munkába menet mindig a cédulára felírt 5-10 aznapi szót tanulta. – A magyar lányok haragudtak rám, amiért inkább az oroszok társaságát kerestem.
Ezeknek honvágyuk volt, én viszont tettem a honvágyra, mert tudtam, hogy beledöglenék, ha elkezdenék ezen nyavalyogni.
Akkor határoztam el, hogy ha hazakerülök, az orosz nyelvből fogok megélni. Így is lett. Minden akarat és kegyelem kérdése – vallja Erna néni.
„Kimana szumala! Daj rok!” – idézi ma is kifogástalanul a zürjén mondatokat: Éhes vagyok! Adj enni!, amiket a húzott szemű, rénszarvassal érkező zürjén férfiaknak mondogatott azt remélve, hogy megszánják és hoznak neki valami harapnivalót, amikor a Komi Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság területén építették a szocializmust. A barakkokban fáklyával világítottak, úgyhogy reggelre mindenkinek fekete lett az orrlyuka. Mivel a budi messze volt, reggelre tele volt az épület körüli hó vizeletnyomokkal. Akit azonban rajtakaptak, hogy a barakk mellett ereszti ki a fölösleges folyadékot, bevitték a katonák szállására és felsúroltatták vele a padlót.
– Amikor nagyon fáztunk, ugrándoztunk és viccelődve azt mondtuk: járjuk az orosz népi táncot. Lassan megszoktam ezeket a viszonyokat. Először arra gondoltam, ha egy évig kellene itt lennem, még jó is lenne, hiszen micsoda riportot tudnék írni erről! Még fogadalmat is tettem, hogy ha egy éven belül hazakerülök, zárdába vonulok. Aztán letelt az egy év, eljött október 23. és én fizikai roncs voltam. Elérkezett a 19. születésnapom. A legnagyobb hideg volt. Azt mondtam: Uram, ha már itt értem meg, legalább add, hogy ez a nap könnyebb legyen! De mit ad Isten, egyike lett a legnehezebb napjaimnak.
Erna néni ma is borzadva meséli, hogyan keltették fel és vezényelték ki aznap éjjel az egész napos munka után a vasútépítéshez hozott sóder és homok kipakolásához, hogyan nem hagyták visszamenni a barakkba, hogy kellett kivárnia a lélekmelegítőjében „orosz népi táncot” járva, hogy az egyetlen vágányon a vagon visszamenjen és újabb jöjjön a helyére, amiről ismét pakolni kellett. – Leírhatatlanul hideg volt. Ötvennél kevesebben sose voltunk ilyenkor, így alig fértünk a tűzhöz.
Azon a napon hagytam el a hitemet. Fölnéztem az égre, megfenyegettem az Istent és megfogadtam, hogy mától fogva a Sátánt fogom imádni.
Másnap nem vették figyelembe, hogy éjszaka is dolgoztunk, ugyanúgy ki kellett menni reggel dolgozni. Ahogy álltam a kapunál, egyszercsak a vállamnál fogva kihúz valaki a sorból és azt mondja: te mostantól a lágeren belül fogsz dolgozni. Ez sokkal könnyebb feladatokat jelentett. Én ezt annak tudtam be, hogy a Sátánhoz imádkoztam. Lelkileg kiegyensúlyozott voltam, tanultam oroszul, eloroszosodtam – meséli Erna néni, akit később egy jelenés, egy apjához fűződő álom térített vissza az istenhithez.
Amikor arról kérdezem, kik, miért kerültek oda a társai közül, beszél a takarítónőről, aki egy irodában a seprűnyéllel véletlenül meglökte a Lenin képet, ami leesett a falról, valaki feljelentette és tíz évet kapott. Csakúgy, mint az az arhangelszki lány, akit ellenséges propaganda terjesztéséért ítéltek el, mert valakinek azt találta mondani, hogy az amerikai csokoládé jobb, mint az orosz. A fogorvosnő, aki Erna bölcsességfogát húzta ki fájdalomcsillapító nélkül, tizenöt évet kapott külföldivel való kapcsolattartásért, mert levelezett a Párizsba emigrált testvérével. – Kellett a munkaerő a Szovjetuniónak, akármilyen címen. Csoda, hogy csuklás miatt nem ültették le az embert – mondja. Arról faggatom, amikor a lágerben volt, gondolt-e arra, ő miért került oda, megbánta-e, hogy kapcsolatba lépett a német hírszerzéssel. A válasz határozott nem. – Ez volt a sorsom, tudomásul vettem. Nem igazságosnak, de jogosnak éreztem, hogy odakerültem és visszatekintve meg vagyok győződve arról, hogy az ember meghatározott feladattal jön a világra.
A túlélést a humor is segítette a nehéz években. Mindenről született vicc a lágerben, ahová időről időre jött egy ellenőrző bizottság, akikkel természetesen nem lehetett őszintén beszélni, hiszen míg azok elmentek, a fogoly a lágerben maradt, így nem volt jó ötlet besározni a lágerparancsnokot. – Amikor tehát jött a komisszió és megkérdezte, hogy vagyunk, azt mondtuk, nagyon jól, arra a kérdésre, elég volt-e a táplálék, azt mondtuk: még maradt is! És mit csináltak a maradékkal? – kérdezték ekkor. Ebéd után ettük meg! – mondtuk nevetve.
Erna néninek egyszercsak eszébe jut egy megrázó történet abból az időből, amikor egy fűrésztelepen dolgozott, Szibériában. Látszik rajta, hogy jól esik felidéznie a faillatot, a viszonylagos szabadság érzését, amit a telepen való mászkálás adott. A történet egy esti gyülekezővel indult, ahol kiderült, hogy egy fővel kevesebb áll az ötös sorokban. Egy 30 év körüli orosz nő, Agnia Gaskova hiányzott. Átkutatták a farakásokat, beterelték őket a lágerbe és rájuk zárták az ajtót. – Nem tudom, hány nap telt el, amíg ráleltek, de egy-kettő biztosan. Addig nem mi mentünk a konyhára, hanem a barakkba hozták be nekünk a kaját. Közben drukkoltunk, hogy sikerüljön neki megszökni. Akik ismerték, mondták róla, hogy igen búskomor volt, mert volt egy tízéves kislánya és mindig rá gondolt, hozzá vágyódott. Egy nap kinyitják a barakkokat és gyülekezést vezényelnek az udvaron. Középen ott fekszik Agnia Gaskova holtteste, kiterítve. A jobb kezén a csuklója véres volt. Ott állt a lágerfőnök és tartott egy beszédet, hogy így jár, aki a jogos büntetés elől szökni próbál. Zúgolódni kezdtünk. Nem kellett volna megölni, ez egy gyenge asszony volt, meg lehetett volna enélkül is fogni, ők mégis vérebeket eresztettek rá.
Azt, hogy ki tette, az orosz katonák árulták el később az orosz rablányoknak. A raboknak körbe kellett járni a holttestet úgy, hogy közben őt nézték. – Amikor munkába mentünk, nem volt szabad beszélni. Ha jóindulatú katona kísért bennünket, néha adott pihenőt, ha rosszindulatú volt, kínozott minket, például a legnagyobb sárban kiadta a parancsot: fuss! vagy: feküdj! Úgy toroltuk meg Gaskovát, hogy amikor az a katona kísért minket, aki ráengedte a kutyát, ilyeneket sustorogtunk: „Majd megjelenik a Gaskova szelleme”, meg „elvisz téged a Gaskova szelleme”. Hol itt, hol ott szólalt meg a suttogás, a katona nem tudta kiszűrni, hogy honnan jön a hang. Az oroszok köztudottan babonásak, ez az őr is egyre jobban félt. Egyszer aztán, amikor rákerült a sor, az éjszakai műszakban – ez olyan igaz, mint ahogy most itt ülök – öngyilkos lett ott fönn, az őrtoronyban.
Az 1953-as norilszki lázadás után Irkutszk közelébe, a Bajkál-tó mellé került Ernesztina, aki
akkorra már egészen eloroszosodott, egyfolytában káromkodott, verekedett. A lágerben úgy hívták: a magyar vagány.
– Túlélés – mondja legyintve. Dolgozott tovább, úgy számolta, ha hazakerül, 38 éves lesz, férjhez megy, persze nem valami „jöttmenthez”, kizárólag olyanhoz, aki túlélte Szibériát. A női és a férfi rabok elkülönítve éltek, de voltak területek, amelyeken felváltva ugyan, de mind dolgoztak. Ez volt az „ismerkedés” terepe. Eldugott papírcetliket hagytak egymásnak ezeken a részeken, így talált egymásra a „magyar vagány” és Hegyi Imre. – Céduláztunk, tetszett a stílusa – mondja Erna néni, aki akkor elhatározta, hogy ha szabadul, hozzámegy feleségül sorstársához. Hogy a házasságból nem lett semmi, annak köszönhető, hogy Hegyi később szabadult, mint a rabtársa, akit elküldött a lányhoz egy üzenettel…
Erna nem szabadult a Sztálin halála után távozókkal, ezért a brigádvezető javaslatára állítólag kérvényt írt Vorosilovnak. Egy orosz fogolytársa fogalmazta meg a levelet, amelyben mindent töredelmesen megbánt. Azzal, hogy sokan elmentek 1953 után, egyre nehezebbé vált a rabság. Minden nap egy évnek tűnt. Akkor már Tajsetben volt, az Irkutszki területen. Lelkileg is megtört, ágynak esett, tüdőgyulladást kapott. – A lágerben 39 fok alatti testhőmérséklet nem számított láznak. Feküdtem a priccsemen, amikor egyszer csak anyám jelent meg álmomban. Azt mondta: „gyere ki!” Lemásztam a harmadik emeleti priccsről, ki akartam menni, de a barakkokat akkor már esténként zárták. Többre nem emlékszem. A lányok addig dörömböltek, míg az ügyeletes meg nem hallotta és be nem vittek a betegszobába. Milyen jó volt tüdőgyulladásban feküdni! Minden olyan közömbös volt, mintha lebegtem volna. Gyógyszer nem volt, milyen is lett volna? Egy testes fogorvosnő, Maria Nyikolajevna és Dr. Nussbaum csukamájolajat etetett velem és ételt is hoztak nekem – meséli, majd hozzáteszi:
– Annyi segítséget kaptam a lágerekben a zsidó orvosoktól, hogy bár korábban zsidóellenes voltam, akkor elhatároztam, hogy ha hazakerülök és még üldözik őket, menteni fogom a zsidókat.
Végre eljött a szabadság. A hosszú hazaút végén, Nyíregyházáról sürgönyt küldött a szüleinek. Az anyja és az öccse a pályaudvaron várták, de ő nem érzett semmit, amikor viszontlátta őket 1955. március 26-án. Akkor tudta meg, hogy amíg a lágerben volt, született egy húga. Az apja könnyes szemmel fogadta, de hiába volt a kedves fogadtatás, rajta furcsa apátia ült.
– Vadember voltam – mondja. – Szidtam az Istent, mint egy kocsis. Hazajöttem és nem tudtam megszokni, hogy itt jólétben élnek az emberek. Pedig dehogy éltek abban! Emlékszem, itt álltam a csapnál, amikor az egyik öcsém kiöntött valamit a mosogatóba, én meg azt ordítottam: kívánok neked egy év Szibériát, hogy tudd, mit tettél! Volt, hogy anyám elindult egy kis lábos bablevessel a gangra. Hová viszi anyuka?, kérdeztem, azt mondja, viszem a Kopper kutyájának.
Bablevest a kutyának?! Kirántottam a kezéből, ráöntöttem a mákos tésztára és megettem.
Erna számára tíz év alatt idegen lett Pest. Nem értette, mi az, hogy patyolat, mi az, hogy közért. A széles, erdei utak után nehezére esett megszokni, hogy itt csak a járdán lehet menni, és legfőképp: nem érzett senki iránt semmit. A házasságkötő terembe úgy ugrott le, mint a közértbe. Amikor arról kérdezem, meddig tartott az apátia, rávágja: – Amíg a férjem itt nem hagyott minket. A szikla is előbb-utóbb megreped, én 17 évnyi házasság után repedtem meg.
Hazatérése után nagy jövés-menés lett a lakásban. Egymásnak adták a kilincset a Gulágra elhurcolt sorstársak itthon maradt hozzátartozói, akik tőle vártak hírt szerettükről. Erna elment a vasútépítésen „megismert” Hegyi Imre szüleihez is, akiknek három fiukból kettőt hurcoltak el a Szovjetunióba. – Közben beajánlottak a Horizont Hírlap és Lemez Külkereskedelmi Vállalathoz, amelyet Kőnig Frigyes igazgatott, akiről, bár hithű kommunista volt, úgy hírlett, felkarolja az üldözötteket. Nagyon emberséges volt. Rakodómunkás lettem a vállalatnál, de idővel engedélyt kértem tőle, hadd maradjak benn munkaidő után és hadd menjek be vasárnap is gyakorolni a magyar és a cirill gépírást.
Erna néni képezte magát, fokról fokra felkapaszkodott. Ha egy vállalatnál ötven forinttal többet ígértek neki, rögtön dobbantott korábbi munkahelyéről. Gyorsírni is tudott, hiszen a lágerben erre is képezte magát: ahol homokos vagy lazább volt a talaj, ott egy botot kerített és gyakorolta a gyorsírás betűit.
A Gulágon töltött tíz év nem múlt el nyom nélkül. Már 98 éves, de ha valamit nem ért, ma is úgy kérdez vissza: kak? És sírni is nehezére esik. „Csak könnyezem és fáj a lelkem…” – mondja, de az érzelgősség messze áll tőle. Ami vele történt, azt sem csapásként számolja el. Amikor a történetének a végére ér, hátradől és nekem szegezi a kérdést: hát az nem kegyelem-e, hogy egy héttagú család megússza a világháborút, kiállja a bombázásokat, itt láger, ott láger, aztán hazajönnek és mindenki egészséges? – Véletlenek nincsenek – mondja. „A véletlen Isten egyik álneve.”
Nyitókép: Marton Ernesztina budai otthonában 2025. február 28-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
