Ingyenélők világháborúja – Putyin és Trump kétségbeesett kísérletéről
A mostani konfliktusrendszer, amelyet az Egyesült Államok és Oroszország együttesen tüzel, az ingyenélők utolsó visszavágása – írja közgazdász vendégszerzőnk. Szakál Péter annak bizonyítására tesz kísérletet, hogy bár másként ingyenélő Trump és Putyin, mindkettő a múltat képviseli – s mindkettőt maga alá temetheti az olajkorszak utolsó robaja. Hamarabb, mint gondolnánk. Világmagyarázat.
Globalisták a szuverenisták ellen! Valóban?
Ez a narratíva már a definíció szintjén is sántít. Egyik oldalon sem „szuverén”országok küzdenek a saját „szuverén” érdekeikért, hanem érdekcsoportok, amelyek évről évre, sőt, érvről érvre formálódnak, és gyakran egészen furcsa összetételű koalíciókba tömörülnek. Vélt vagy valós, pillanatnyi és tartós együttműködési alapok mentén, azaz szó sincs valódi ideológiákról. Ugyan, vajon mégis hogyan értelmezi Oroszország a szuverenitás tiszteletét, miközben kiterjedt nemzetközi dezinformációs hálózatot működtet, amellyel rendszeresen beavatkozik más „szuverén” államok legfontosabb belügyébe: a választásokba, és szuverén döntése alapján megszállja a szomszédait? És ha már idáig eljutottunk, mennyire vehető komolyan, amikor a Kreml körül döngicsélő szuverenisták mély átéléssel hivatkoznak a népek önálló, szabad akaratára?
A propaganda viszont hatékonyabban működik, mint valaha a történelem során. A mozgásokat a tömegek nem látják azok teljes spektrumában, hiszen a gondos tervezők kellemesen elterelik a figyelmet a valódi történésekről, majd – ahogy Orwell már megírta – egyszer csak minden kiegyenesedik:
„Óceánia Eurázsiával folytat háborút: tehát Óceánia mindig is Eurázsiával folytatott háborút.”
A tömegek a média-hiszterizált buborékokban már nem is nagyon tudják, mi volt tegnap, sőt nem is érdekli őket egy idő után, hiszen a történelmet folyamatosan írják és átírják.
A szuverenisták illúziója
A „szuverenista” oldal élharcosa Oroszország, elméletben katonailag és gazdaságilag is erős szereplőként. Ehhez képest a valóság jóval szerényebb képet mutat: 2021-ben, még a háború előtt, az orosz GDP nagyjából Olaszországéval volt egy ligában; ráadásul az egész kóceráj az energiahordozók és nyersanyagok exportjára épül, azaz ki van téve a vevőinek és ezáltal a gyakorlatban jóval inkább alárendelt, mint ahogy azt az orosz médiából láthatjuk. Nem más ez, mint szemfényvesztés: ha a vevők elfordulnak, a király azonnal meztelen lesz – a birodalom pedig megremeg és már csak egy tüsszentés kell a szörnyű véghez.
Mondjuk ki: a globalizáció gazdasági értelemben már lezajlott, a világ termelése és kereskedelme, az ellátás egyetlen gigantikus rendszerben zajlik. Aki ezt tagadja, illúziókat kerget. Az egyetlen valóban zárt és szeparált rendszer a világon Észak-Korea – ők tényleg függetlenek, más kérdés, hogy milyen árat fizet ezért a lakosság. Nincs okunk irigységre.
A lényeg: az energia
Az ezredforduló óta forradalom zajlott le az energiafronton – látványos eredményekkel, mégis szinte láthatatlanul. A fosszilis energiahordozók kitermelésének, szállításának és felhasználásának korábbi modelljei megbicsaklottak. Nemcsak azért, mert egyre nehezebb hozzájuk férni, hanem azért is, mert a logisztika, védelem és infrastruktúra költségei drámaian magasak és nem csökkenthetők.
Ráadásul semmi értelme az egésznek! A szibériai gázmezőkről földgázt hozni Közép-Európába több ezer kilométernyi vezetéken keresztül éppoly költséges és felesleges, mint az Egyesült Államokból palagázt rendelni, cseppfolyósítani, áthajózni az Atlanti-óceánon, majd újragázosítani. Egyetlen LNG-szállítmány szállítási költsége 20 millió dollár körül mozog, miközben az így előállított energia ára többszöröse lehet a helyben termelt megújulókénak. Ez a modell geopolitikailag kiszolgáltatott helyzetet teremt és végtelenül pazarló ahhoz képest, ha a tetőn lévő napelem vagy a környékbeli szélturbina megtermeli az áramot. Nincs függőség, nincs extra költség, és mégis lehet áram. S ha áram van, minden van. A váltás elkerülhetetlen, mert az új modell nemcsak felszabadít, hanem jóval hatékonyabb is!
Az első fordulópont: 2005
2005 februárjában, a Kiotói Jegyzőkönyv hatályba lépésével valami addig példa nélküli történt: a világ nagyhatalmai kimondták, hogy a kibocsátáscsökkentés szükségszerű, közös, globális politikai cél. Bár az Egyesült Államok ebből látványosan kimaradt, Oroszország aláírta a megállapodást. Igaz, nem önzetlenül, hanem egy klasszikus geopolitikai alku keretében: az EU cserébe ugyanis támogatta Oroszország csatlakozását a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO).
Ám ez a pillanat tisztán jelezte Moszkvának, hogy közel a vég: a világ fokozatosan le fog válni a fosszilis energiahordozókról. Ez Moszkva számára előbb bevételkiesést, hosszabb távon geopolitikai befolyásvesztést és teljes összezuhanást jelentett, nem évszázadokon, hanem legfeljebb néhány évtizeden belül. A Kreml nagyon okosan felismerte:
ha a világ valóban „zöldül”, elvész a legfontosabb ütőkártyája! Az új helyzet új választ kívánt – Moszkva nem maradhatott tétlen.
Alig két hónappal később Putyin a Szovjetunió széthullását „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte elnöki beszédében. Ezzel világossá tette, hogy Oroszország célja már nem a nyugati integráció, hanem a posztszovjet térség feletti kontroll visszaszerzése. A mondat, amely addig belső nosztalgia szintjén keringett, hirtelen állami doktrínává vált. Oroszország ezzel a szavak szintjén is átváltott birodalmi üzemmódba, miközben a befolyás visszaépítésének aktív szolgálatába állította az energiahatalom teljes eszköztárát.
Az orosz válasz: modellváltás helyett új stratégia
A jövő helyett Oroszország a múlt felé mozdult el: nem energiamodellt váltott, hanem politikai stratégiát. Azonnal megerősítette a nemzeti kontrollt a stratégiai ágazatok szereplői felett: a Gazprom és a Rosznyefty újraállamosítása véletlenül sem gazdasági, hanem kifejezetten politikai érdek és döntés volt. Az így már energiafegyverként is használható gáz- és olajellátás révén Moszkva nyomás alatt tudta tartani szomszédait illetve a nyugati partnereket; és nemcsak az árakkal tudott manipulálni – a csap elzárásának lehetősége önmagában is politikai eszközzé vált. Eközben diverzifikáltak, vagyis új piacokat kezdtek keresni, elsősorban Kínában, Indiában és más, kevésbé klímatudatos térségekben.
2008-ra világossá vált, hogy a felemelkedő megújuló technológiák, a nap- és szélenergia áttörték az üvegplafont: már nemcsak környezetvédelmi, hanem gazdasági szempontból is jobban megérte helyben előállítani az energiát. Az energiakereskedőket, kétes hátterű politikai közvetítőket, a szállítás problematikáját és persze a kényes geopolitika szempontokat tehát ki lehetett iktatni a vevők képletéből – mindez Oroszország számára már nemcsak fenyegetést jelentett, hanem a gyors elmúlást, és a megálmodott birodalmi ambíciók kukázását. Ha kiszorulnak a piacról, akkor talán a politikai befolyás (és persze az atomzsarolás) révén újra kellő súlyt szerezhetnek a világpolitikában.
Az orosz kultúrának évszázados receptje van az eljelentéktelenedés ellen: hódítani, hódítani és hódítani. Igen ám, de hogyan lehet újra birodalmat építeni, ha körbe vannak véve egy másik katonai rendszer tagjaival, ráadásul nemzetközi szerződések tucatjai garantálják a békét és a biztonságot? Egyszerű: fel kell oldani a kötelékeket és meg kell gyengíteni minden konkurens rendszert!
2008-ban ezért a Kreml a gyakorlatban is reaktiválta a birodalmi logikát.
Grúzia: az első teszt
2008-ban Oroszország élesben tesztelte a világ reakcióját, Dél-Oszétia valójában csak ürügy volt. A valódi cél az volt, hogy megnézzék: mit tesz a Nyugat, ha Oroszország fegyverrel lép fel egy volt szovjet tagállam, ám tényszerűen egy szuverén állam területén. Tesztelték a NATO-t, amely felé Grúzia orientálódott, és a katonai beavatkozással egyértelmű jelzést küldtek a többi posztszovjet országoknak is: ne merjetek kiszállni a körből! A Nyugat szóban elítélte az agressziót, de katonailag nem lépett.
Oroszország minden szempontból győzött: megszállta Grúziát, és ami még fontosabb, mindezt teljesen büntetlenül tehette meg
– napokig pukkantak a pezsgősüvegek a Kreml falain belül. A birodalmi restauráció első lépése sikeresen megtörtént.
A csövön ülő varangy
Mondjuk ki még egyszer: az orosz gazdaság hozzáadott értéke minimális, a pénz a csövekből folyik, aminek a tetején ott ül a varangy, azaz a KGB-s elvtársakat képviselő Vlagyimir Putyin. Félelmetes belegondolni, hogy a picurka (még egyszer: Olaszország nagyságrendű!) GDP jelentős részét az a tömérdek mennyiségű gáz, olaj, szén és acél adja, amely Oroszország legfőbb nemzeti büszkeségét jelenti. Az orosz gazdaság a szovjet birodalom összeomlása óta alig fejlődött, nem találtak valódi kitörési pontokat, az autógyártás, az informatika és a kutatás területén sem arattak valódi babérokat. Az oroszok számára az új évezred tulajdonképpen teljes kudarc.
Putyin ahelyett, hogy versenyképes, modernizált gazdaság építésébe fogott volna (erre valódi esélye volt még 2008-ban is), inkább az elnyomást fokozta. A Soros Alapítvány után ellenségek lettek a civilek, a külföldiek, a betolakodók, a melegek (ugye ismerős a recept) és az új orosz birodalom, a „KGB-s mélyállam” szépen lassan megfőzte az erre amúgy is fogékony oroszokat. Lehetne sajnálni Oroszországot mindezért, de még egyszer: volt választási lehetőségük! Az egyszerűbb, olcsóbb, ráadásul versennyel és munkával nem járó, hatalomtechnikai szempontból is leghatékonyabb megoldást választották: a diktatúrát.
2010-2020: előkészületek a nagy mutatványhoz
A nagy grúziai próba után Oroszország felkészült a globális visszavágásra, saját jól felfogott érdekében. A nyugati szövetségi rendszer ellen szövetségeseket kellett keresnie: az új képletben a globális piac szereplőjeként Kína leginkább csak az erős csendestárs lehetett, Észak-Korea, Irán és más lázadó diktatúrák viszont (elméletileg) akár tevőlegesen is csatlakozhattak a hálózathoz.
A Kreml gondosan felkészült a dezinformációs hadviselésre is: kiszorította a külföldi közösségi médiát, támogatta viszont a saját, orosz közösségi média, a VKontaktye elterjedését. Ezáltal gyakorlatilag képessé váltak arra, hogy megvédjék magukat, ugyanis szinte lehetetlenné vált a közösségi médián keresztül érkező, nagy volumenű és ellenőrizhetetlen külföldi beavatkozás.
Az új küldetéshez új csatlósokra volt szükség – a hagyományosan orosz-párti Belarusz és Szerbia mellett két EU-tagállam is Moszkva érdekszférájába került: Szlovákia és pechünkre Magyarország. Orbán Viktor 2009-es átállása ebben a történetben egy magától értetődő elem, amelynek konkrét hátterét nem ismerjük, ám az utóbbi 15 év történései (Paks II, az orosz titkosszolgálat budapesti erősödése, a külügyminiszter kitüntetése, a kiemelt költséggel járó Gazprom-szerződések és még hosszan sorolhatnánk) önmagukért beszélnek.
Moszkva új, puha hadviselési módszereket fejlesztett ki arra, hogy képes legyen befolyásolni más országok választásait, s a világ mintha a kezük alá dolgozott volna, a közösségi média, elsősorban a Facebook nagyobb segítséget jelentett, mint korábban százezer ügynök.
A befolyásolás költsége sohasem volt még ennyire alacsony. 2015-re már készen állt a bábjáték.
A Párizsi Egyezmény aztán bekapcsolta a riasztórendszert: ehhez az egyezményhez már Amerika is csatlakozott, és a Kreml újra meggyőződhetett arról, hogy nincs alternatíva: a Nyugat hamarosan zöldülni fog, ráadásul makacsul kiáll a demokratikus értékek mellett. Moszkva jövőképe viszont továbbra is a fosszilis energiahordozókra és a birodalmi expanzióra épül. Nincs harmadik út, a szembefordulás pedig csak idő kérdése.
Kard ki kard!
2014 elején Oroszország villámgyorsan elfoglalta a Krím félszigetet. A zászlók lecserélődtek, és egy gondosan megrendezett „népszavazás” keretében Moszkva annektálta a területet. Ezt követték a kelet-ukrajnai hadműveletek, ahol viszont hivatalosan nem az orosz hadsereg, hanem „ismeretlen egyenruhás” fegyveresek, helyi szeparatisták és zsoldosok vívták a harcot. A konfliktus proxy-háborúvá vált, a sűrű dezinformációs ködben Moszkva pénzzel, fegyverrel és emberrel avatkozott be, a felelősséget viszont eltolta magától, következetesen tagadva jelenlétét. Ideológiailag megalapozott műveletek voltak ezek egytől egyig, és bár a világ nagyobbik része átlátott a szitán, a kapcsolódó szankciókat leszámítva a világ tétlen maradt.
A szíriai polgárháborút (szintén orosz fegyverekkel) követő menekültáradat eközben új és a korábbinál még hatékonyabb fegyvernek bizonyult a nyílt demokráciák és ezáltal az Európai Unió egységének további gyengítésére – nem véletlenül kerül elő minden Moszkva számára fontos választás előtt újra és újra 10 ezer menekült az adott európai ország határainál.
2016 – váratlan sikerek
A brexit és Donald Trump váratlan győzelme kapcsán közös pont, hogy mindkét esetben bizonyítható volt az orosz befolyás. 2016-ban világosan kiderült, hogy a demokráciáknak még nincs működő fegyverük a dezinformáció ellen, a két angolszáz állam politikai elitje tehetetlenül, bénult kacsaként nézte végig, ahogy megtörténik, amit a Kreml kieszelt.
A Brexit, és Trump győzelme – aki ma már láthatóan orosz érdekeket képvisel – felbátorította a Kremlt. Putyin elkezdett felkészülni a következő összecsapásra, vélhetően csak néhány évre volt szüksége ahhoz, hogy minden erőforrás együtt legyen és az új hadviselés eszközeivel kellőképpen meg tudja gyengíteni a nyugati szövetségeket.
Az időzítés azonban nem sikerült jól: Trump nem nyerte meg a 2020-as választást, ráadásul jött a Covid. Az idő ekkor nem az oroszoknak dolgozott, vélhető, hogy a koronavírustól rettegő Putyin és az orosz vezetés tűkön ülve várta, hogy végre véget érjen a járvány és élesbe fordulhasson a Nyugat elleni hadművelet. De vajon hogyan kellene időzíteni?!
Angela Merkel távozása fontos pont a történetben. Az orosz külpolitika számára mindig is többet jelentett egy erős személyes viszony, mint egy papírra vetett államközi szerződés – a Kreml falain belül gyakran fittyet hánynak az utóbbiakra. Putyin és Merkel között – minden nézetkülönbségük ellenére – kialakult egy működőképes, személyes kommunikációs csatorna, a Kreml urát jól ismerő Merkel távozásával ez megszűnt, helyét egy új, politikus vette át és Moszkva szempontjából tehát eljött az ideális pillanat.
Előkerül a bunkósbot
2021 decemberében a Kreml ultimátumot adott a NATO-nak, amelyben Moszkva már egyenesen azt követelte, hogy a NATO húzódjon vissza az 1997-es határai mögé, azaz például Magyarország is kerüljön ki a védelmi szövetségből. A Nyugat válaszában természetesen elutasította Moszkva igényeit, majd 2022 februárjában megindult Ukrajna inváziója, amelyet az oroszok az utolsó pillanatig tagadtak.
A villámháború azonban sikertelenül végződött, az ukránok ellenállásának és az Egyesült Államok éberségének köszönhetően a Nyugat ezúttal pillanatok alatt reagált. Belegondolni is szörnyű, mi történt volna, ha az invázió idején éppen Trump töltötte volna második ciklusát. Valószínűleg igazat mondott a 2024-es kampányában: ha ő lett volna akkor Amerika elnöke, akkor ma nincs háború, mert Washington sem információval, sem pénzzel nem segítette volna az ukránokat az invázió legfontosabb korai szakaszában – Oroszország elfoglalhatta volna Kijevet, Zelenszkij pedig ma a legjobb esetben is csak egy szibériai fogoly lenne.
Az ingyenélők utolsó támadása
Ez a konfliktusrendszer egy olyan hatalom műve, amely képtelen megújulni és továbblépni. Oroszország egy múltba kapaszkodó, jövőtől rettegő fosszilis birodalom, amelynek a pénze szó szerint a csövön folyik ki – és amely szorongatott helyzetben inkább háborúzik, esze ágában sincs modernizálódni. Ez a medve bizony ingyenélő szenvedélybeteg. Tehetsége kevés, s a túléléshez pusztán egy hatalmas bunkósbot van a kezében.
Oroszország azonban nem az egyetlen ingyenélő a világon.
Tragikus, de Amerika is az, még ha nem is pontosan ugyanúgy, mint Oroszország. Surányi György szerint egyenesen az Egyesült Államok „a világ legnagyobb ingyenélő országa”, és amit sérelmez az Európai Unióval szemben a védelmi pluszráfordításai miatt, annak a többszörösét nyeri vissza a dollár, mint legfőbb kulcs- és tartalékdeviza által. Ezért nem omlik össze akkor sem, ha aktuális gazdasági helyzete egyébként meglehetősen súlyos: az államadósság túl van a GDP 100 százalékán, és megállíthatatlanul növekszik. A Kongresszusnak újra és újra emelnie kell az adósságplafont, hogy ne álljon le az állam. A Pentagon költségvetését évek óta nem auditálták, és bármilyen abszurd, de voltaképpen még az amerikai hadsereg is abból az államadósságból él, amit részben Kína és Japán vásárlásai fedeznek – a világ legnagyobb katonai gépezetét tehát részben a riválisai hitelezik.
Mindeközben az ország továbbra is az élet császára, a nagy autók, nagy ételek, kövér emberek és pazarlás hazája. A stratégiai fordulatra szükség volna, de a változás fájdalmas, azaz túlságosan sok költséggel és lemondással járna, ezért inkább ők (illetve a jelenlegi adminisztráció) is új falatokat keresnek – Grönland, Panama, vámok, vámháborúk, mindegy, csak pénzt hozzon. Bármit megtesznek, csak ne kelljen csökkenteni a fogyasztást, hiszen az az amerikai álom végét és egyúttal a nemzetközi befolyás gyors erodálását, akár megszűnését jelentené.
A történelem nem kegyelmez az ingyenélőknek
Történelmi példák tucatjai tudatják velünk hajszálpontosan, hogy mi várható, illetve van két példa, amelyek tökéletes analógiát kínálnak.
A spanyol világbirodalom évtizedeken át élt abból, amit harcosaik másutt – főként Dél-Amerikában – szereztek meg. A mesés mértékű aranyat hajók ezrei hordtak a spanyol udvarba, ahol viszont ezt nem iparra, nem tudásra, nem innovációra váltották be, hanem pompára, posztóra, fűszerekre és egyébként teljesen felesleges háborúkra. Az izmozás ment, a fejlesztés nem igazán. A pénz jött-ment, a fejlődés viszont elmaradt. És amikor elfogyott a kifosztható világ, a birodalom összezsugorodott, a lufi pedig kipukkadt és úgy is maradt. A hasonlóság félelmetes. Oroszország is egy kifelé jól mutató, ám belül fejlesztés nélküli rendszerre épült. A nyersanyagok – mint egykor az arany – rövid távú gazdagságot hoztak, de nem fektettek be abba, ami igazán megtérül: az emberbe, a tudásba, az együttműködésbe.
A másik példa jól mutatja, hogy mit jelent egy energiaforradalom a győzteseknek és a veszteseknek. A két olajválság a hetvenes években világosan megmutatta, hogy a globális energiakrízisekből nem a merev, zárt rendszerek jönnek ki győztesen, hanem azok, amelyek képesek gyorsan és rugalmasan alkalmazkodni. A szovjet birodalom a 70-es évek közepén büszkén hirdette, hogy márpedig ami ingyen van, az ingyen van, s aki hozzá csatlakozik, az jól jár. Ehhez képest az olajválság után évekig mozgásképtelenül görgette maga előtt a versenyképtelenné válásból fakadó problémákat, míg végül az egész birodalom összeomlott a nyolcvanas évek közepére és nálunk is megvalósulhatott a rendszerváltás. Nyugat-Európa viszont – ahogy most is – megértette az idők szavát, és hihetetlen gyorsasággal állt át alacsonyabb fogyasztású technológiákra, fejlesztette az energiahatékonyságot, diverzifikálta a beszerzési útvonalakat, és ezzel pár év alatt versenyelőnybe került. Aki nem lépett időben, az lemaradt. Egyszerű ez: a történelem nem kíméli azokat, akik nem hajlandók változni.
Most is pontosan ugyanez történik.
A jelek világosak, a lehetőség ott van mindenki előtt, és sokan meg is értették az üzenetet: Kína – igen, Kína! – napenergiában világelsővé vált, gigantikus tempóban építi a megújuló kapacitásait. Európa zöld oázissá válhat az évszázad közepére, ha tartja az irányt. És még a szaúdiak (!) is felfogták, hogy az olaj világa véget érhet: ők is gőzerővel fejlesztik a nap- és szélenergia-alapú rendszereket, hogy ne a cső végén érje őket a váltás, hanem az élére álljanak.
Ez a mostani konfliktusrendszer tehát az ingyenélők utolsó visszavágása.
Akik láthatóan semmitől sem riadnak vissza, de akárhogy is, a múltat képviselik – nem a jövőt. Aki most jót lép, az túlél és erősebb lesz. Aki viszont késik vagy rossz oldalon köt ki, azt maga alá temeti az olajkorszak utolsó robaja.
Hamarabb, mint gondolnánk.
Nyitókép: Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök beszélget az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) szervezete 25. csúcstalálkozóján a vietnámi Danangban 2017. november 11-én (fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Kreml/pool/Mihail Klimenyev)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
