Így kerülhető el egy hosszú háború Oroszországgal – Válasz Online
 

Így kerülhető el egy hosszú háború Oroszországgal

Bámer Bence
Bámer Bence
| 2025.04.03. | Világmagyarázat

Vlagyimir Putyint kordában lehet tartani – nem megbékéléssel, hanem európai katonai erővel. Miközben Amerika úgy tűnik, visszavonul „gyönyörű óceánjai” mögé, Európának most kell hiteles elrettentő erőt kiépítenie, ha nem akar hosszú háborút Oroszországgal. Vendégszerzőnk, Bámer Bence külpolitikai szerkesztő írása.

hirdetes

Az invázió ezúttal csendesen kezdődött. Az észt haderő radarjai egyszer csak összezavarodtak, a GPS-jelek eltűntek, a mobiltelefonok használhatatlanná váltak, és végül leállt az internet is. Vlagyimir Putyin tanult a Ukrajnában elkövetett hibákból: még mielőtt a tankok átlépték volna a határt, az orosz hírszerzés részletesen feltérképezte a balti ország kommunikációs hálózatát, lehetővé téve annak teljes megbénítását. 

Ezúttal nem volt se nagyívű, fenyegető beszéd, se ultimátum, mint évekkel korábban, Ukrajna lerohanásának előestéjén. A jelentős részben orosz nemzetiségűek által lakott észt határváros, Narva mellett „rutin gyakorlatokon” résztvevő orosz erők hirtelen nyugat felé vették az irányt, és velük tökéletes összhangban megindultak a délkeleti észt–orosz határon összevont katonai egységek is. Mindeközben a Kalinyingrádba és Belaruszba telepített új fejlesztésű GPS- és radarzavaró berendezések is működésbe léptek, megakadályozva, hogy az európai országok légiereje Észtország segítségére siessen. Tallinn két napon belül elesett.

A francia elnök azonnali válságtanácskozást hívott össze az európai vezetők között, de kevesen hisznek abban, hogy az Egyesült Államok nélkül meg tudják állítani az orosz haderőt az észt határon. Elemzők évekkel ezelőtt figyelmeztettek, hogy amikor 2025-ben, az ukrajnai tűzszünet aláírását követően Washington átcsoportosította haderejét az atlanti-óceáni térségből a csendes-óceáni térségbe Kína feltartóztatása érdekében, hatalmi vákuum keletkezett Európában, amit a szovjet birodalom újraépítéséről álmodó Vlagyimir Putyin fog betölteni.

Nem sokkal az invázió megindulását követően érkezik a jelentés az amerikai hírszerzéstől: műholdjaik erős aktivitást észleltek az orosz nukleáris létesítményeknél, az interkontinentális atomrakétákat szállító mobil egységek elhagyták a bázisaikat Oroszország-szerte. Az üzenet világos: a nukleáris fenyegetés ezúttal nem csupán retorikai húzás, amit a Kreml a tárgyalási pozíciója erősítésére próbál felhasználni. Az atomháború lehetősége közelebb került, mint az 1962-es kubai rakétaválság óta bármikor.

A fenti jelentés természetesen a képzelet szüleménye. 

Nem nehéz azonban elképzelni, milyen sokkoló lenne ezeket a sorokat olvasni valamikor a nem túl távoli jövőben. Nem nehéz elképzelni, hiszen egyszer már átéltünk hasonlót. 2022. február 24-én, amikor az orosz csapatok megindultak Kijev felé, sokan nem akarták elhinni, hogy csaknem 80 évvel a második világháború után egy erősebb ország ismét megpróbálhat eltörölni egy gyengébb országot a Föld színéről Európában. Mégis megtörtént. 

Utólag már világosan látjuk, hogy Putyin inváziója nem a semmiből jött. Az orosz elnöknek nem kellett következményekkel szembenéznie, amikor 2008-ban katonai erővel támogatta Dél-Oszétia és Abházia „függetlenedését” Grúziától. És nem kellett következményekkel szembenéznie akkor sem, amikor 2014-ben katonai erővel elcsatolta Ukrajnától a Krím félszigetet. 2008-ban a Kreml még adott a látszatra, hiszen a két szeparatista grúz terület nem lett hivatalosan Oroszország része. De a Krím félsziget esetében már ezzel sem foglalkoztak, az orosz állam ezt az ukrán területet bekebelezte. Putyin mindezt gyakorlatilag büntetlenül megtehette. 

Láttunk már ilyet, és soha nem lett jó vége.

„Hosszú időre szóló, becsületes békét hoztam”

Ez volt Neville Chamberlain brit kormányfő hírhedt nyilatkozata, miután 1938-ban hazatért Münchenből, ahol a francia és az olasz vezetővel együtt beleegyeztek a csehszlovákiai Szudéta-vidék Németországhoz csatolásába, abban bízva, hogy Adolf Hitler megelégszik ezzel, és nem lesznek további területi igényei. Németország hónapokkal később elfoglalta egész Csehszlovákiát, majd lerohanta Lengyelországot, kirobbantva a második világháborút.

hirdetes

Ez az úgynevezett megbékélési politika leghíresebb és legtragikusabb esete, és a legerősebb példa arra, hogy ha engedünk a területi ambíciókkal rendelkező autoriter vezetőknek, akkor azok általában csak még többet akarnak.

Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államok 2022-óta összesen mintegy 200 milliárd dollárt költött Ukrajna támogatására, ami összesen megközelítőleg az éves amerikai GDP 0,7 százaléka. Ebben nemcsak a katonai segítség van benne, hanem az összes támogatás, amit Kijev kapott. Hasonló nagyságrendű összeget, együttvéve csaknem 150 milliárd eurót költött az Európai Unió és az Egyesült Királyság az ukrán hadsereg, gazdaság és menekültek segítésére, ami összesen az együttes éves gazdasági teljesítményük 0,6 százaléka.

Vagyis Ukrajna közvetlen támogatása három év alatt összesen eddig körülbelül egy középkategóriás okostelefon árába került minden amerikainak, és egy középkategóriás robotporszívó árába minden európainak. Európában mindenki eldöntheti, hogy neki megért-e ennyit a kontinens biztonsága. Amerikában viszont a választók már megadták a választ erre a kérdésre tavaly novemberben.

Két gyönyörű óceán

Donald Trump amerikai elnöknek, J.D. Vance alelnöknek, illetve a védelmi- és külügyminiszternek a februári müncheni biztonságpolitikai konferenciára időzített nyilatkozatai sok európai vezetőben azt az érzést kelthették, hogy az elmúlt száz év amerikai külpolitikája tulajdonképpen meg sem történt. Washington az első világháborúban és a második világháborúban is Európa segítségére sietett, a hidegháborúban is mindvégig a Szovjetunió ellensúlya volt a kontinensen, és az elmúlt harminc évben sem kérdőjelezte meg senki, hogy a NATO ötödik cikkelyén keresztül Amerika garantálja a kontinens biztonságát. Ezt nem pusztán altruizmusból tették, hanem azért, mert felismerték: az Egyesült Államok biztonsága nemcsak az erős hadseregen, hanem a kiterjedt szövetségi rendszeren is múlik.

Ebbe a nyolc évtizedes amerikai kül- és védelempolitikai alapvetésbe szállt bele most páros lábbal a Trump-adminisztráció.

Amikor Donald Trump arról beszél, hogy „Ukrajna sokkal fontosabb Európának, mint nekünk”, és hangsúlyozza, hogy „minket egy gyönyörű óceán választ el tőlük”, akkor azt a klasszikus izolacionista amerikai külpolitikát eleveníti fel, amely a második világháború előtt oly’ népszerű volt az Egyesült Államokban. Akár azt is mondhatnánk, hogy a két óceán által védett Egyesült Államok számára valójában ez volt a természetes alapállapot, csak itt Európában ezt már elfelejtettük.

George Washington, az Egyesült Államok első elnöke 1796-os búcsúüzenetében azt írta: „Az a helyes politika, ami távol tart minket az állandó szövetségektől a világ bármelyik részével.” 

Ennek az elszigetelődésnek csaknem másfél évszázaddal később is olyan erős hagyománya volt, hogy Franklin Delano Roosevelt elnöknek kemény munkájába telt rávenni az amerikai közvéleményt a második világháborúba való belépésre. Az 1930-as években a Kongresszus törvényben tiltotta meg, hogy az amerikai kormány hadban álló országokat támogasson fegyverrel vagy pénzzel bárhol a világon. Roosevelt azonban felismerte a náci Németország és az imperialista Japán által jelentett fenyegetést, és kreatív megoldásokat talált a semlegességi törvények kijátszására. Ekkor történt meg az a híres eset, amikor lovakkal húzatták át a bombázókat a határon Kanadába, hogy onnan már legálisan tovább repülhessenek az Egyesült Királyságba.

Joe Wilson, egy kanadai földműves egy Hudsont vontat át az Egyesült Államok és Kanada határán egy lovascsapattal, 1940 februárjában (forrás: Robb Lamb)

Bár az amerikai közvélemény a náci Németországgal hadban álló európai országok katonai eszközökkel való támogatását egyre inkább elfogadta, a háborúba való közvetlen belépést egészen a Pearl Harbour elleni japán támadásig ellenezték. Ahogy mondani szokás: a többi már történelem.

Amerika színre lépésével jutottunk el egy olyan nemzetközi rendhez, amely ha tökéletlen is, a második világháború óta biztosította, hogy a nagyhatalmak ne háborúzzanak egymással. A The Internationalists című könyv szerzői, Oona A. Hathaway és Scott J. Shapiro kiszámolták, hogy 1949 után drasztikusan csökkent annak az esélye, hogy egy országot egy másik állam elfoglaljon. Míg a világégés előtti több mint egy évszázadban átlagosan 240-290 ezer négyzetkilométernyi területet foglaltak erővel a világon évente, ez a szám a háború után átlagosan évi kevesebb mint 15 ezer négyzetkilométerre csökkent.

Ennek a viszonylag békés nemzetközi rendnek az egyik legfontosabb alappillére, hogy a világ nyugati, azonos értékeket valló, demokratikus országai egyben a világ legerősebb katonai pólusát is képezik. Ezt úgy hívjuk, hogy NATO. Ha ez a kötelék megszűnik az Atlanti-óceán két partja között, akkor könnyen visszatérhetünk a második világháború előtti állapothoz. 

Ez egy olyan világ, ahol csak az erő számít, ahol az erősebb elfoglalhatja a gyengébbet, és ahol a nagyhatalmak érdekszférákra oszthatják a világot. 

Magyarország egy ilyen világnak csak a vesztese lehet. 

Ez az a világ, amelyben Vlagyimir Putyin otthon érzi magát.

„Make a deal, or we are out”

Egyezzenek meg Oroszországgal, vagy ránk ne is számítsanak – lényegében ezt mondta február 28-án Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szemébe Donald Trump a sajtó kamerái előtt azon az elmérgesedett sajtótájékoztatón, amelyet vélhetően az orosz–ukrán háború egyik kritikus pillanataként fog megőrizni a történelem. „Meg akarom oldani, de ha nem megy, majd lejátsszák egymással” – tette hozzá az amerikai elnök, majd „hálátlannak” és „tiszteletlennek” nevezte Zelenszkijt, és azzal is megvádolta az Oroszország által kiprovokálatlanul megtámadott ország vezetőjét, hogy „a harmadik világháború kirobbantásával játszik”. 

Bár a sajtótájékoztató apropója épp az Ukrajna és az Egyesült Államok közötti ásványkincs-kitermelési megállapodás volt, amelytől Kijev Washington elköteleződését remélte az ország biztonsága mellett, pont az ellenkezője történt. Élő adásban követhette a világ, ahogy Donald Trump magára hagyja Ukrajnát.

Elképzelhető, hogy ez volt az a történelmi pillanat, amikor eldőlt: Vlagyimir Putyint Európának kell megállítania az ukrajnai frontvonalon, Amerika nélkül.

Háború a kimerülésig

„Nekem nincs olyan élénk fantáziám, hogy valaki majd egy atomhatalmat képes legyőzni” – ez az idézet Orbán Viktortól származik, és a magyar miniszterelnöknek abban biztos igaza van, hogy egy hagyományos háború Moszkvával akár világvégéhez is vezethet. A Kreml jelenleg 5580 nukleáris rakétával rendelkezik, ami elegendő lenne az emberiség többszöri elpusztításához. 

Az ukrajnai háború ugyanakkor arra is rávilágított, hogy Vlagyimir Putyin nem őrült, és tisztában van vele, hogy az atomfegyver bevetése azonnali válaszcsapást váltana ki az Egyesült Államoktól. Az orosz elnök ezért még akkor sem vetett be taktikai atomfegyvert, amikor az ukrán haderő behatolt Oroszország területére Kurszknál.

Donald Trump amerikai elnök (k) ukrán partnerét, Volodimir Zelenszkijt (b) fogadja J. D. Vance amerikai alelnök (j) jelenlétében a washingtoni Fehér Ház Ovális Irodájában 2025. február 28-án (fotó: MTI/EPA pool/Jim Lo Scalzo)

Az orosz nukleáris doktrína szerint az atomfegyver bevetése akkor megengedett, ha az országot nukleáris csapás éri, vagy ha szuverenitása és területi egysége kritikus veszélybe kerül. Itt van tehát jelenleg az a vörös vonal, ameddig elméletben el lehet menni Oroszország visszaszorítása érdekében. Jelenleg az ukrajnai frontvonal több mint 700 kilométerre van Moszkvától.

Nem az orosz fővárost ostromolják az ukrán erők, hanem az ukrán városokat az oroszok. A nukleáris fenyegetődzés tehát valószínűleg csak arra szolgál, hogy az olyan vezetők, mint Orbán Viktor, megijedjenek.

A valójában nem három, hanem tizenegy éve tartó ukrajnai háborúban már régóta nem az a kérdés, hogy ki tud gyors, döntő győzelmet aratni a másik felett. Csakúgy, mint az első világháborúban, a harcoló felek beásták magukat a lövészárkokba, és a cél az ellenség lassú felmorzsolása lett. Ez a háború addig tart, amíg az egyik fél kimerül.

Külső segítség nélkül borítékolható, hogy Ukrajna nem bírja a végtelenségig feltartóztatni Oroszországot. Ugyanakkor Vlagyimir Putyin terve sem az volt, hogy a háború évekig elhúzódik, és nagyon jól jönne neki, ha 2025-ben tűzszünetet kötnének, egy időre leállna az ukrajnai húsdaráló, és a hadi termelésre átállított orosz gazdaság felkészülhetne egy újabb támadásra.

A szupererős Oroszország legendája

Orbán Viktor előszeretettel hangztatja, hogy az orosz gazdaságot nem roppantották meg a nyugati szankciók, ezért azoknak nincs semmi értelme. A magyar miniszterelnök értelmezésében Európa önsorsrontó politikát folytat a moszkvai vezetés büntetésével. Szerinte a háborúba mi előbb fogunk belerokkanni, mint az oroszok. Ha csak Orbán nyilatkozataiból tájékozódnánk, azt gondolhatnánk, hogy egy technológiai, gazdasági és katonai szuperhatalom áll szemben a szegény, öreg, gyengélkedő Európával. Gyorsan oszlassuk el ezt a tévképzetet pár adattal!

Az Európai Unió és az Egyesült Királyság gazdasága együtt mintegy tízszerese Oroszország gazdaságának. A 28 európai ország éves GDP-je megközelíti a 23 ezer milliárd eurót, míg az orosz GDP kétezer milliárd euró körül van. Gazdasági értelemben Oroszország Olaszországgal van egy súlycsoportban.

A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, Oroszországról valóban lepattantak a nyugati szankciók, hiszen az elmúlt években 3-4 százalékkal nőtt az orosz GDP éves szinten. De ha egy kicsit megkapargatjuk a csillogó felszínt, egyből látható lesz: az irigylésre méltó számok mögött az áll, hogy Oroszország lényegében átállt hadi gazdálkodásra, ami hosszú távon tovább mélyíti az ország strukturális problémáit. Alekszandra Prokopenko, a Carnegie elemzője szerint

az, hogy Oroszország a GDP 8 százalékát – a szövetségi költségvetés 40 százalékát – költi fegyverkezésre, úgy hatott az orosz gazdaságra „mint a szteroid egy maratonfutóra”. 

Havonta 20-30 ezer embert soroznak be az orosz hadseregbe, ami azt jelenti, hogy a katonaság az ország egyik legnagyobb foglalkoztatójává vált. Az egyenruhások családtagjait is beleszámítva jelenleg mintegy hárommillió ember megélhetése függ közvetlenül a védelmi költségvetéstől. Az orosz katonák egy-másfélmillió forintnyi rubelt visznek haza havonta, és erre jönnek rá még a sokmilliós bónuszok. 

De sokan vannak, akik az életük kockáztatása nélkül is nagyot szakítottak a háborúval. 2022 óta összesen mintegy 1200 vállalat vonult ki Oroszországból, a külföldi tőke által hátrahagyott piacokra pedig rárepültek a helyi vállalatok, és óriási bizniszt csináltak. A pénzügyi- és bankszektorban közel megduplázódott, az építőiparban negyvenegyszeresére nőtt a profit.

A legnagyobb nyertes azonban nyilvánvalóan a hadiipar. A páncélos harci járművek gyártása megduplázódott, a lőszergyártás egyes üzemekben ötszörösére nőtt. Emellett létrejött egy teljesen új hadiipari ágazat is, a dróngyártás, ami szó szerint szárnyal a háború kirobbantása óta. Azok a régiók, ahova a hadi termelés koncentrálódik, a prosperitás szigeteiként emelkednek ki az orosz átlagból. A Kurgani területen például, ahol a legtöbb harckocsit gyártják, több mint 30 százalékkal nőttek a fizetések a háború kirobbantása óta.

hirdetés

Vlagyimir Putyin és az orosz gazdaság egy jelentős része tehát háborúfüggővé vált. Amint viszont a szer hatása gyengülni kezd, felszínre jönnek majd azok a szerkezeti problémák, amiket az elnök eddig igyekezett a szőnyeg alá seperni. 

A háború ugyanis egyszerűen elszívja az erőforrásokat a polgári gazdaságtól. Az oroszoknak kétszámjegyű inflációval, eladósodottsággal, súlyos munkaerőhiánnyal, technológiai lemaradással, és hosszú távon gazdasági stagnálással kell szembenézniük. A hadi termelés erőltetésének egyre több vesztese lesz, és a kérdés az, hogy az ő számuk mikor éri el a kritikus szintet. 

Pont azok a választók szenvednek leginkább, akik eddig Putyin legstabilabb támogatóinak számítottak: a közalkalmazottak (köztük orvosok, tanárok, rendőrök) és a nyugdíjasok, akiknek havi jövedelme az inflációhoz kötött. A pénzromlás hivatalosan 9 százalékos, de független elemzők szerint az alapvető élelmiszerek ára kétszer ennyivel nőtt. Ezért fordulhat elő, hogy egyes orosz boltokban a vajat már lakattal elzárt helyen őrzik, hogy megvédjék a tolvajoktól. 

Közben a hadsereg olyan sok embert szív fel, és olyan sok képzett fiatal menekült el otthonról a háború miatt, hogy az orosz cégek több mint 70 százaléka munkaerőhiánnyal küzd. A gyárak emiatt csak 81 százalékos kapacitáson tudnak működni, ami hosszú távon a hadi termelést is korlátozza. De ami még súlyosabb gond:

az orosz társadalom pont azt a fiatal rétegét veszíti el a háború miatt – vagy a harcmezőn vagy az elvándorlással –, amelyre az ország jövőjét építeni lehetne.

Tovább ront az orosz gazdaság hosszú távú kilátásain, hogy Moszkva elvesztette egyik legfontosabb bevételi forrását: az európai olaj- és gázfogyasztókat. Az orosz energiahordozók legnagyobb felvásárlójává Kína lépett elő, Peking viszont – kihasználva tárgyalási pozícióját – kevesebbet fizet, és a Reuters által megszerzett orosz kormányzati adatok szerint Oroszország valószínűleg csak veszteséggel tud gázt eladni Kínának.

Mindebből három következtetést vonhatunk le: 

  1. Vlagyimir Putyin hatalmát rövid távon megerősíti a háború, vagyis folytatni fogja. 
  2. Az idő viszont nem az orosz elnöknek dolgozik.
  3. Ebből következően Európának fenn kell tartania a nyomást Oroszországon.

A nyomás fenntartása pedig egy dolgot jelent: Európának katonailag felnőtté kell válnia. Bármi is lesz a transzatlanti szövetség sorsa, a kontinensnek egyszerűen képessé kell válnia arra, hogy az Egyesült Államok nélkül is megvédje magát Oroszországtól. Ehhez három dolog kell: politikai akarat, pénz és idő. A brüsszeli Bruegel agytröszt februárban közzétett jelentése szerint

Európának 300 ezer plusz katonára és rövid távon 250 milliárd euró katonai beruházásra van szüksége ahhoz, hogy elrettentse Oroszországot. Emellett folytatni kell az ukrán hadsereg támogatását, amely jelenleg a legnagyobb és legtapasztaltabb haderő Európában.

Az Ukrajnának küldött amerikai katonai támogatások kiváltására is fel kell készülni, ami a Bruegel számítása szerint az uniós GDP 0,12 százalékába kerülne. Vagyis aligha rokkannánk bele.  

Komolyabb áldozatot követelne viszont, hogy az európai katonai kiadásokat a jelenlegi átlagosan 2 százalékról a GDP mintegy 3,5 százalékára kellene emelni, ami bár okozhat kellemetlenségeket, ne felejtsük el, hogy Oroszország ennek több mint dupláját költi GDP-arányosan fegyverkezésre. 

Ahhoz például, hogy Európa képes legyen elrettenteni Oroszországot attól, hogy a balti országokat megtámadja, 1400 harckocsira, 2000 gyalogsági harcjárműre és 700 tüzérségi lövegre lenne szükség, amit jelenleg Franciaország, Németország, Olaszország és az Egyesült Királyság együtt sem képes felsorakoztatni.

A legérzékenyebb kérdés viszont nem az, hogy mivel, hanem hogy egészen konkrétan kik fogják megvédeni Európát, ha az ukrán katonák már nem bírják feltartóztatni Oroszországot. Európa abban a szerencsés helyzetben van, hogy elszokott a harcmezőn elesett fiatalok gondolatától. A Gallup tavalyi felmérése szerint a nyugat- és észak-európaiak többsége nem szívesen fogna fegyvert, hogy megvédje a hazáját. A németek 57 százaléka válaszolt nemmel a kérdésre, ami azért különösen aggasztó, mert a Bruegel számításai szerint csak Németországnak méretéből adódóan 100 ezer katonát kellene toboroznia.

Ezt azt jelenti, hogy Európa felfegyverzése Oroszországgal szemben elsősorban nem gazdasági, hanem politikai kérdés.

Ha nem akarunk hosszú háborút Oroszországgal, egyértelművé kell tenni Vlagyimir Putyin számára, hogy egy alvó óriást ébresztett fel.


Nyitókép: az orosz–ukrán háborúban harcoló orosz katonák vonulnak fel a győzelem napi katonai díszszemlén a moszkvai Vörös téren 2024. május 9-én (fotó: AFP/Alekszandr Nyemjenov)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#béke#Donald Trump#Egyesült Államok#geopolitika#Oroszország#Ukrajna