„Az ellenállás lendülete megtört” – Törökországból jelentjük
Amint az köztudott: tömegtüntetések sorozata söpört végig Törökországon, miután letartóztatták Ekrem Imamoğlu isztambuli főpolgármestert, az ellenzék legnépszerűbb politikusát. Az országban több mint tíz éve nem voltak ekkora tüntetések – csakhogy a demonstrálók egysége lassan kezd repedezni. Vendégszerzőnk, Thorpe Dániel a helyszínről tudósítja a Válasz Online olvasóit.
Ekrem Imamoğlut, a török ellenzék legnépszerűbb figuráját, Isztambul főpolgármesterét gyakran hasonlítják a fiatal Recep Tayyip Erdoğanhoz. Teljes joggal. Mindketten azzal váltak ismertté, hogy váratlanul elnyerték Isztambul főpolgármesteri székét. Ahogy Imamoğlut most, Erdoğant is megvádolták főpolgármesterként, majd börtönbe is csukták 1999-ben. Az ő bűne az volt, hogy felolvasott egy verset, amit a bíróság „erőszakra buzdításként” értékelt. Négy hónap börtön után aztán Erdoğan népszerűbb volt, mint valaha.
A török elnök ma okkal tart nála harminc évvel fiatalabb kihívójától. Ahogy ő maga mondta egyszer: „Aki megnyeri Isztambult, az megnyeri egész Törökországot.” Imamoğlu ráadásul már évek óta népszerűbb a legtöbb független közvélemény-kutatás szerint, emellett a kurd és a konzervatív szavazók körében is nagy támogatottságot élvez. Míg a kormány az elmúlt évtizedben az erőszakos retorikára és a polarizációra építette kampányait, Imamoğlu pozitívabb kommunikációt választott. Ezt tükrözi fő szlogenje is: „Minden nagyon jó lesz.”
Pártja, a Köztársasági Néppárt (CHP) szekulárisabb és centristább programmal kampányol Törökországban Erdoğan iszlamista és nacionalista politikája ellen – ami az elmúlt két évtizedet illeti, kevés sikerrel. A tavalyi márciusi helyi választásokon azonban meglepetésre sikerült legyőzniük Erdoğan pártját. A CHP vezetősége szerint éppen ezért tartóztatták le most legnépszerűbb politikusukat, aminek hírére egy héten át esténként egyre nagyobb tömegek gyűltek össze Isztambulban a főpolgármesteri hivatal épülete előtt – igaz, a tüntetések gerincét nem a CHP támogatói, hanem diákok alkották. Szürreális látványt produkálva: a 4. században épült bizánci vízvezetékek alatt rohantak neki a rohamrendőrök pajzsfalának, dacolva a vízágyúval, könnygázzal, paprikaspray-vel és gumilövedékekkel. Számos esetben a földön fekvő tüntetőket verték és rugdosták a rendőrök. Haláleset ugyan nem történt, de rengetegen megsérültek. A tüntetések kezdete óta közel 2000 embert tartóztattak le – közülük mintegy 300-at hivatalosan is vád alá helyeztek és bebörtönöztek.
„Amikor meglátogattam ezeket a fiatalokat a bíróságokon, személyesen láttam, milyen szisztematikus kínzásoknak voltak kitéve
– mondja érdeklődésünkre Sezgin Tanrıkulu, a CHP egyik parlamenti képviselője. – Mind a letartóztatáskor, mind a rendőrőrsön bántalmazták és kínozták őket; a nőket zaklatták. Törökországban sajnos hihetetlenül széles körű tolerancia uralkodik a kínzással szemben.”
Yılmaz Tunç igazságügyi miniszter szerint „a kínzásra és bántalmazásra vonatkozó vádak alaptalanok és rágalmazások”. Ezt azzal fejelte meg: „Ezek a hamis vádak egy sötét propaganda részei, amelyek célja államunk, igazságszolgáltatásunk és végrehajtó szerveink lejáratása.” A török állam azonban nem áll meg miniszteri nyilatkozatok szintjén: az országos rendőr-főkapitányság egyenesen büntetőeljárást indít mindenki ellen, aki kínzással kapcsolatos „rágalmakat” terjeszt. A nagyobb városokban betiltják a tüntetéseket, annak ellenére, hogy az alkotmány egyértelműen kimondja: „Mindenkinek joga van engedély nélkül, fegyver és erőszak nélkül gyűléseket és tüntetéseket szervezni.” Arról, hogy ki kezdte az erőszakot – a tüntetők vagy a mozgásukat korlátozni igyekvő rendőrök –, a vélemények nyilván megoszlanak.
A letartóztatások azonban nemcsak a tüntetőket érintik. „Egyik reggel az anyukám felébresztett, hogy itt vannak érted a terrorelhárító rendőrök” – meséli érdeklődésünkre Murat Kocabaş fotóriporter. Ő nem Isztambulban, hanem Izmirben követte a tüntetéseket. „Azzal vádoltak meg, hogy nem újságíróként, hanem tüntetőként vettem részt a demonstrációkon. A bizonyíték? Mutattak egy rólam készült fotót, ahol éppen nem látszott a sajtóigazolványom és a kamerám.”
Annak a fotónak nagyon kellemetlen következménye lett.
„A terrorelhárítási központ cellái már zsúfolásig megteltek tüntetőkkel, ezért engem a tolvajoknak szánt őrsre vittek. Három éjszakát töltöttem ott borzasztó körülmények között: hatan voltunk egy pici cellában, bogarakkal és egerekkel.” Muratot végül kiengedik, a többi letartóztatott helyi újságíróval együtt. Mark Lowent, a BBC tudósítóját 17 óra őrizet után viszont kitoloncolják az országból.
Március 29-én aztán Isztambul egyik külvárosi kerületében, a Márvány-tenger partján vagyunk, hogy saját szemünkkel lássuk a CHP monstre tüntetését. A párt szerint 2,2 milliós a létszám – ez valószínűleg túlzás, de százezrek biztosan vannak itt. A korábbi napok dühe és lendülete azonban már alig érződik. Inkább vásári a hangulat: gázmaszkos, lelkes fiatalok vegyülnek vattacukrot majszoló családokkal.
Ahogy az elmúlt hetek tüntetésein, eddig sosem látott koalíciója gyűlik össze a török társadalomnak itt is. A közeli metrómegálló kijáratánál különböző szocialista pártok tagjai osztogatják röplapjaikat sarló-kalapácsos zászlókkal. A sarok mögött egy fiatal fiú hatalmas kék zászlót lenget, rajta a szürke farkas fejével, az ultranacionalisták szimbólumával. A kezében pedig… egy kommunista újság.
„Azért vagyunk itt, hogy leváltsuk a kormányt” – jelenti ki magabiztosan a fiatal. Amikor a kezében lévő újságról és a tőle tíz méterre álló kommunistákról kérdezzük, elmosolyodik.
„Igen, világnézetileg itt merőben különbözünk egymástól. De most egy a célunk, ezért fontos, hogy összefogjunk.”
Később, a tüntetésen beszélgetésbe elegyedünk Abdullal, az egyetemi hallgatóval, aki egy trockista csoport zászlaját lengeti. „Idegesítő, hogy ezekkel a fasisztákkal kell együtt állnunk – mondta. –Nem hiszem, hogy nekik valóban a kormányváltás volna a céljuk. Inkább csak meg akarják osztani a tüntetőket. Hallod, ahogy kurdellenes és rasszista szlogeneket skandálnak?” Mellette egyik elvtársa, Elif folytatja: „A lényeg, hogy együtt küzdjünk. De nem igazán érintkezünk velük. Ha kevesen is vannak, mégis kellemetlenül érzem magam a közelükben.”
A CHP vezetésének retorikájából és a nemzetközi médiából első ránézésre úgy tűnhet, mintha ezek az események az Erdoğan-uralom végének kezdetét jeleznék. Az utcákon, kávézókban és a tüntető diákok körében azonban nem ez a hangulat uralkodik. Az ellenállás kezdeti lendülete megtört, és sokan a CHP vezetését okolják, akik már az elejétől próbálták lecsillapítani a tömeg haragját, hogy elkerüljék a további konfrontációt a rendőrökkel.
A CHP-nek nincs komoly tapasztalata sem az utcai tömegmozgalmakban, sem a polgári engedetlenségben. A több mint százéves párt történelme során megszokták, hogy előbb-utóbb úgyis visszakerül hozzájuk a hatalom, mint a republikánus középosztály természetes képviselőihez. Hozzászoktak, hogy az állam általában csak a kurdokat, szocialistákat és radikális iszlamistákat üldözi. Erdoğan 2002-es hatalomra kerülése óta azonban hiába várnak. Most ők kerültek célkeresztbe, és láthatóan zavarban vannak.
Kormányellenesek, de az állam részeinek tekintik magukat. Csakhogy Erdoğan elnöknek két évtized alatt sikerült összemosnia az államot és a kormányt. Ezt a CHP vezetősége – úgy tűnik – még mindig nem tudta elfogadni. Amikor Imamoğlut hajnalban 20 rendőrautó kíséretében letartóztatták, a főpolgármester még mindig a „drága rendőreimről” beszélt. Hiába néznek farkasszemet egy mindent elsöprő diktatúrával, a fiatalok körében uralkodó „most vagy soha” forradalmi hangulata a pártvezetés fejébe és főként szívébe nem talált utat.
A jövőre nézve tehát a CHP stratégiája két fő elemből áll: bojkott és békés politikai összejövetelek. Listát készítettek a kormányközeli cégekről, és arra szólítják fel támogatóikat, hogy kerüljék ezeket. Sokak szerint azonban kérdéses, hogy bizonyos kávézók és TV-csatornák kerülése mennyire hatékony vagy egyenes út a kormányváltáshoz. A tüntetéseiken pedig mindent elkövetnek, hogy megelőzzék az esetleges rendbontásokat.
Az ellenállás iránti valódi elköteleződést tehát egyedül a diákoknál, illetve az úgynevezett Z-generációnál lehet érezni. Az egyetemeken különféle fórumokat, gyűléseket és bizottságokat hoznak létre. A szervezetlenség és a döntéshozatali mechanizmusok hiánya miatt nehezen haladnak előre, de ezeken a platformokon próbálják megteremteni azt a demokráciát, amit életük során soha nem tapasztalhattak.
A város ázsiai oldalán, egy kávézóban találkozunk öt diákkal, akik épp egy megbeszélést fejeztek be. Az Isztambuli Egyetem hallgatói, akárcsak maga Imamoğlu egykoron. Az ő diplomáját egy nappal a letartóztatása előtt visszavonta az egyetem – mivel egyetemi végzettség nélkül nem indulhat elnökválasztáson.
Az asztalnál ülők közül egyik sem rajong Imamoğluért, de mindegyikük részt vett az összes nagyobb tüntetésen, kettejüket le is tartóztatták. Átlagéletkoruk 22 év körül mozog – Erdoğan pedig 2002 óta van hatalmon. Az egyik lány keserűen felnevet:
„Öt nappal a születésem után került kormányra! Öt napom volt ebben az életben, amikor nem Erdoğan volt hatalmon!”
„Mi nem Imamoğluért, hanem a saját jövőnkért tüntetünk” – magyarázza egyik társa. Kérik, ne publikáljuk a nevüket. „Törökország régóta antidemokratikus. Egyrészt az állam elnyomja a népet, másrészt meg ott van az évek óta tartó gazdasági válság. Imamoğlu letartóztatása csak az utolsó csepp a pohárban. A CHP mindent elkövet, hogy elfojtsa ezt a lendületet. A düh még mindig megvan, de így nehéz lesz mozgalommá szervezni.”
Sezgin Tanrıkulu, a CHP parlamenti képviselője nem ért egyet. „Miközben annyian dicsérik pártunk és vezetőink teljesítményét, nem hiszem, hogy ezek a kritikák jóhiszeműek lennének” – mondja, amikor a diákok véleményéről kérdezzük. – Ezek a tüntetések a CHP kezdeményezésére indultak és folytatódnak. Pártunknak világos célja van: a kormányváltás előrehozott választások útján. Senkit sem hagytunk magára. Pártunk vezetője folyamatosan figyelmeztette a hatóságokat, hogy ne bánjanak kegyetlenül a tüntetőkkel.”
A nyugati vezetők mindeközben a szokásosnál is gyengébben nyilvánultak meg, ami a török ellenzék támogatását illeti. Nem nehéz megfejteni, miért. Európának szüksége van Törökországra, mint a NATO második legnagyobb hadseregével és fejlett hadiiparral rendelkező országra, amely valamennyire betöltheti az Egyesült Államok által az elmúlt hónapokban hátrahagyott űrt. Trumpot pedig nem különösebben érdeklik a demokratikus jogok, sem otthon, sem külföldön. „Jó hely, jó vezető” – jegyezte meg egy megbeszélésen Törökországról és Erdoğanról néhány nappal a főpolgármester letartóztatása után.
Március 30-án kezdődött a ramadán végét jelző böjt megtörésének ünnepe, amikor a törökök hagyományosan családjaikhoz utaznak. Erdoğan – remélve a tüntetések csillapulását – kilenc napra hosszabította meg a munkaszünetet. Most, hogy véget ért a szünet és az emberek visszatértek a városokba, újra megindultak a tüntetések, azonban a korábbi lendület visszaszerzése – főleg a tömeges letartóztatások fényében – nem egyszerű feladat.
A tüntetők és az ellenzéki szavazók körében egyértelmű a konszenzus: Imamoğlu letartóztatása mérföldkő. „Teljes gőzzel haladunk a totális autoriter állam felé” – írta Nacho Sánchez Amor, az Európai Parlament Törökország-képviselője. Az évek során a demokratikus és polgári jogok megsértése mindennapossá vált Törökországban, sokan pedig attól tartanak, hogy hamarosan egy teljes egészében putyini rendszerben lesznek kénytelenek élni. A kérdés most az, hogy a török társadalom különböző rétegei – a diákok, a CHP támogatói, a kurdok és a nemzeti radikálisok – képesek-e tartósan egyesíteni erőiket ennek elkerülése érdekében.
Nyitókép: összecsapások a rendőrök és a tüntetők között Isztambulban 2025. március 21-én (fotó: Alparslan Aydın)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
