A lózungokon túl – Ukrajna uniós csatlakozása a magyar nemzeti érdek tükrében
Az Ukrajna csatlakozásával járó végső nemzetgazdasági költségek kiszámolása és egy főre történő lebontása 2025 elején teljesen komolytalan vállalkozás – írja Hettyey András Orbán Viktor és Gulyás Gergely Ukrajna felvétele elleni érveire reagálva. Vendégszerzőnk le is vezeti, miért van ez így. Az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem docense viszont ma is érvényben lévő magyar kormánydokumentumokkal alátámasztva vázolja, miért nemzeti érdekünk Ukrajna csatlakozása. Vélemény, szigorúan tényalapon.
Magyar szempontból számos érv szól Ukrajna uniós tagsága mellett – és ellen. A jelenlegi nemzeti konzultáció apropóján érdemes erre a valóban nagy jelentőségű, stratégiai kérdésre egy pillantást vetni, elkerülve a napi pártpolitikai csetepaték rövid lejáratú lózungjait, hiszen keleti szomszédunk uniós csatlakozása úgyis csak középtávon képzelhető el, amikorra a mai politikai szereplők jelentős része már nem lesz a színpadon. Magyarország, Ukrajna és Európa viszont akkor is létezni fog. Fontos tehát mindjárt leszögezni, hogy Ukrajna csatlakozása nagyon hosszú folyamat lesz – még a jól felkészült Magyarországnak is tíz évébe telt a csatlakozási kérelem benyújtásától a csatlakozásig. Ráadásul először tisztázni kell majd béketárgyalásokon, hogy hol húzódik Ukrajna határa, meddig terjed tehát majd az európai jog hatálya. Fontos azt is kiemelni, hogy
a sokfordulós folyamat során a magyar diplomáciának kismillió lehetősége lesz vétózni,
vagy a színfalak mögött kompromisszumokat kiharcolni, ha úgy kívánja a magyar érdek.
Kiindulópontként álljon itt Erdődy Gábor, hazánk németországi nagykövetének egyik jelentése 1996-ból, amikor az volt a kérdés, hogy a kelet-közép-európai térség, a maga elmaradott gazdasági szerkezetével, nagy agrárszektorával és 100 milliós lakosságával az Európai Unió tagja legyen-e. A párhuzam világos: ma Magyarország van abban a helyzetben, amiben akkor Németország volt, vagyis, hogy már uniós tagként gondolkozzon, hogy támogatja-e a 35 milliós Ukrajna majdani tagságát. Erdődy a következőképpen foglalta össze az okokat, amiért a német politikai elit támogatta a bővítést: „A politikai és biztonsági szempontok azt diktálják, hogy [Németország] aktív, a jelentős anyagi megterhelést is vállaló politizálással (kiemelés tőlem – H. A.] igyekezzen az ország ún. szélső helyzetéből adódó sebezhetőségét, valamint a közép-kelet-európai régióban a destabilizáció veszélyét minimalizálni…Gazdasági érdekeinek érvényesítése, versenyképességének az USA-val és az ázsiai országokkal szembeni megőrzése csak egy hatékonyan működő, piaci lehetőségeiben és teljesítőképességében megnagyobbodott Unión belül képzelhető el” – írta a nagykövet.
Erdődy akkori érvei ma Ukrajnára is vonatkoztatva is megállják a helyüket – erről mindjárt részletesebben –, de ne gondoljuk, hogy népszerűek voltak a német lakosság körében. Ahogy ma a magyarok többsége nem támogatja Ukrajna csatlakozását, úgy nem támogatta a németek többsége térségünk felvételét az Unióba, hiszen helyesen érzékelték, hogy ez pénzbe fog kerülni, még ha sok vállalat, befektető és magánember pénzügyileg nyer is majd rajta. Mégis, a német politikai és gazdasági elit, élükön Kohl és Schröder kancellárral részben meggyőzték a szavazóikat, részben pedig az ország stratégiai érdekeinek az elérése érdekében felülemelkedtek a rövid távú népszerűségi szempontokon. Erre a mai magyar kormánynak is bőven lenne lehetősége. Ha akarná.
A szempontok közül kezdjük a geopolitikával. Ma Magyarország ugyanúgy szélső helyzetben van, mint Németország akkor. Se Ukrajna, se Szerbia nem EU-tag. Magyarország érdeke ugyanakkor az, hogy a stabilitás zónáját kelet és dél fele tolja, és ezeket az államokat az EU segítségével modernizálja. Nem meglepő tehát, ha a második Orbán-kormány által elfogadott 2012-es Nemzeti Biztonsági Stratégia szerint „szomszédságpolitikánk fontos része, hogy valamennyi szomszédunk teljes jogú tagságot nyerjen, vagy a lehető legszorosabb partneri viszonnyal rendelkezzen” a NATO-ban és az EU-ban. A ma hatályos, harmadik Orbán-kormány által elfogadott 2020-as Nemzeti Biztonsági Stratégia hasonlóképpen azt írja, hogy „Magyarország érdekelt egy erős, demokratikus, stabil, gazdaságilag fejlődő Ukrajnában.” Ezeket a célokat keleti szomszédunk csak az EU segítségével érheti el.
A másik alternatív hatalmi központ, amely Ukrajnát segíthetné, Oroszország lehetett volna, de Moszkva az elmúlt három évben mindent megtett, hogy Ukrajna ne legyen se erős, se demokratikus, se stabil, se gazdaságilag fejlődő. Harmadik opció nincsen. Ha nem akarunk a térségben itt maradni egy jobb esetben se itt, se ott-helyzetben rekedt, rosszabb esetben oroszbarát, korrupt és instabil szatelit-Ukrajnával (ami nagyjából hasonló helyzetben lenne, mint a mai Belarusz), akkor Kijev uniós tagsága érdekünk. Egy működésképtelen, bukott állam mellett élni számszerűsíthetően is hatalmas hátrány:
a Világbank szerint azon államok gazdasága, amelyek egy bukott állam szomszédságában léteznek, évente 1,6 százalékkal nő lassabban, mintha nem lenne ilyen szomszédjuk.
Ukrajna magára hagyása tehát nem opció. Ráadásul az EU már többször is megbirkózott relatíve szegényebb, de nagy növekedési potenciállal rendelkező ország(csoport)ok felvételével: legutóbb 2007-ben, amikor az összesen 28 milliós Bulgáriát és Romániát felvette. Ukrajna ugyan valamivel népesebb (lakossága 35 millió volt a háború előtt), de az uniós átlaghoz viszonyítva nem szegényebb, mint Románia és Bulgária volt 2007-ben.
Mindezek tükrében meglepő, hogy a magyar kormány és sajtója elutasítja Ukrajna csatlakozását már a jelenlegi fázisban is. Orbán Viktor a jelek szerint minimalizálni akarja Ukrajna támogatását, és fent akarja tartani Magyarország szélső, veszélyeztetett pozícióját, hiszen egy friss interjúban rosszallóan azt mondta, hogy „nem tanácsolja” Ukrajna felvételét. Természetesen igaz, hogy Ukrajna felvételének és majdani tagságának lesznek költségei Magyarország számára, ahogy a miniszterelnök is megállapítja. De ennél már csak az lesz drágább, ha megengedjük (sőt, előidézzük), hogy Ukrajna uniós integráció híján egyre szegényebb, védtelenebb és működésképtelenebb legyen. Vajon melyik lesz az első ország, ahová az ukránok gazdasági okokból vagy egy újabb orosz támadás miatt majd menekülni fognak? Hova fognak először átgyűrűzni a szervezett bűnözés, a csempészet, a környezetszennyezés káros hatásai, ha Ukrajna működőképessége folyamatosan megkérdőjeleződik? Kinek a határára fog egy esetleges oroszbarát ukrán kormány migránsokat ráhordani, ahogy tette azt Belarusz Lengyelországgal?
A következő érdekünket az Alkotmányunk rögzíti, és a 2012-es Orbán-kormány stratégiája is tartalmazza: Ukrajna közeledése az unióhoz
„a szomszédos országokban élő magyar közösségek helyzete iránti felelősségünkből adódóan…nemzetpolitikai érdekünk”.
Nem nehéz belátni, hogy a kárpátaljai magyar kisebbség érdeke Ukrajna majdani uniós tagsága. Az ottani magyarok ukrán részről történő védhetetlen jogfosztása ugyanis éppen azzal lesz orvosolható, ha Budapest a csatlakozási tárgyalások során kikényszeríti az elvett jogok visszaadását. Ahogy Budapest már többször világossá tette, enélkül nem támogatja Ukrajna uniós tagságát. Ez az eszköz azonban csak akkor működik, ha nem blokkoljuk már eleve Kijev uniós tagságát.
Ha Budapest megakadályozza a felvételüket, akkor az ukránok minek akarnák teljesíteni a magyar követeléseket? A mostani magyar külpolitika azonban valamiért önként akarja éppen azt a fegyvert kiadni a kezéből, amellyel a legnagyobb valószínűséggel tudna segíteni a megmaradt kárpátaljai magyaroknak. Arról nem is beszélve, hogy gazdaságilag, életszínvonalban és utazási lehetőségekben a kárpátaljai magyarok is jobban járnak majd az EU-s tagsággal. Nem véletlen, hogy a nem-uniós Szerbiából és Ukrajnából arányaiban sokkal több magyar költözött át Magyarországra, mint például Szlovákiából. Minél lassabban fejlődik tehát Ukrajna, annál nagyobb mértékben csökken majd a magyar kisebbség is. Megint csak: Ukrajna felvételének a kilátásba helyezése, illetve majdani felvétele nem oldja meg a magyar kisebbség minden problémáját. De nehéz belátni, hogy Ukrajna körön kívül maradása hogyan lesz jobb az ottani magyar közösségnek.
Mint említettem, legfőbb ellenérvként a miniszterelnök és Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter a bővítéssel járó költségeket említik. Gulyás a március 27-i kormányinfón a „merjünk nagyot számolni”-elv jegyében azt mondta, hogy „több millió forintba” fog ez kerülni minden magyar adófizetőnek. A számolást érdemes az eddig folyósított EU-s támogatásokkal kezdeni, hiszen ezeket is belekalkulálhatjuk a majdani bővítéssel járó költségekbe. A háború kirobbanása óta eltelt három évben – minden pénzügyi, katonai és humanitárius segítséget összeszámolva – összesen 120 milliárd euróval,
fejenként tehát havi 2900 forinttal támogatta Ukrajnát minden uniós állampolgár.
Összehasonlításképp: ez az összeg jóval kevesebb, mint amennyit a magyar állam évente sportra szokott költeni. Ha a magyarokra jutó háromévi teljes összeget valamilyen csoda folytán a magyar költségvetés kapta volna meg, és nem Ukrajna, az arra lett volna elegendő, hogy a Budapest-Belgrád vasútprojektet kifizessük, semmi másra.
A miniszterelnök a már idézett interjújában hosszan sorolta a jövőben várható összegeket is. Például, hogy ha Ukrajna csatlakozik, „uniós pénzből kell újjáépíteni” majd pedig fenntartani Ukrajnát. Egyrészt már most is ez történik, és mint látható, Magyarország nem rokkant bele az erőfeszítésbe. Másrészt, uniós segítség nélkül hogyan akarunk egy sikeres, gazdaságilag vonzó, stabil szomszédot, ahova a menekültek is haza akarnának majd térni? Egyáltalán: ha az unió nem száll be Ukrajna újjáépítésébe, akkor ki fog? Az amerikaiak, akik világossá tették, hogy őket Ázsia érdekli elsősorban, Ukrajna meg csak annyira, amennyiben nyersanyagokat lehet onnan kiszivattyúzni? Harmadrészt az újjáépítés nem csak pénzt visz, hanem hoz is: csak lakóházból 209 ezer sérült meg vagy pusztult el a háború folyamán. Ahhoz viszont, hogy a magyar építőipar itt pozíciót fogjon, elkelne a politikai hátszél. Talán nem ártana, ha magyar cégvezetők nem olyan országot képviselnének, amely éppen elzárja Ukrajna előtt az Európába vezető történelmi lehetőséget. Az pedig egészen bizarr, hogy az interjúban a miniszterelnök úgy fogalmaz: Ukrajna már a háború előtt is gyakorlatilag működésképtelen volt, mivel „mindig is olyan állam volt, amely csak nagy nemzetközi hitelekből volt képes fönt tartani saját magát.”
Akkor mit gondolhat a miniszterelnök Magyarországról?
Ukrajna államadóssága a 2013-2021 közötti években ugyanis átlagosan 62 százalék volt GDP-arányosan. Hazánké ugyanezekben az években 74 százalékra rúgott, úgy, hogy mi nem folytattunk háborút a keleti határunkon egy atomhatalommal.
Abban természetesen igaza van a miniszterelnöknek, hogy – további költségként – Ukrajna uniós tagállamként jelentős agrártámogatásokra és kohéziós, vagyis felzárkóztatási támogatásokra lesz jogosult, ez pedig csökkenti majd a Magyarországnak járó forrásokat, ha a torta ugyanakkora marad. De ugyanez várt Kelet-Közép-Európa csatlakozása után a portugálokra, spanyolokra, franciákra és görögökre, akik mégis támogatták térségünk felvételét az unióba. Azért is, mert a csatlakozási tárgyalások során az agrárfejezetben a régi tagállamok kiharcolták, hogy az új tagállamok gazdái eleinte csak az elvileg minden uniós termelőnek egyformán járó támogatások egynegyedét kapják meg. (Ez aztán fokozatosan nőtt, míg 2010-től a magyar, lengyel stb. gazdák is ugyanannyit kapnak, mint nyugat-európai társaik). Tehát a csatlakozási tárgyalások során Magyarországnak (és a szintén nagy agráriummal rendelkező tagállamoknak, mint Lengyelországnak) bőven lesz lehetősége a maga érdekei szerint fazonírozni az ukrán támogatások majdani mértékét. Arról nem is beszélve, hogy Ukrajnával kapnánk egy fontos szövetségest az unión belül, hiszen felvételétől kezdve Kijev is érdekelt lesz a kohéziós és agrártámogatások további fenttartásában, ami nekünk is alapvető érdekünk, és amit a nyugat-európaiak rendre szeretnének csökkenteni.
A pénzügyi költségek mellett érdemes a tágabb gazdasági haszonról is beszélni. Ha ugyanis annyira működésképtelen lenne Ukrajna mint Orbán állítja, biztos nem lett volna a háború előtti utolsó évben a hatodik legnagyobb unión kívüli exportpiacunk és hetedik legnagyobb unión kívüli importőrünk, valamint nem lett volna Magyarország a kilencedik legnagyobb befektető Ukrajnában, ahogy feltehetően nem működött volna 866 magyar cég sem keleti szomszédunknál. Ukrajna tehát közelsége, nagy felvevőpiaca és modernizációs igénye miatt kiváló terepe volt és lesz is a magyar gazdaság szereplőinek, főleg, hogy az M3-as autópálya a magyar kormány elkötelezettségének köszönhetően nemsokára az ukrán határig fog érni. Egy tanulmány összességében arra jutott, hogy a 2004-es bővítés során felvett Lengyelországnak juttatott minden egyes euró uniós támogatásból 46 eurócent forgott vissza a régi tagállamokhoz a megnövekedett exportoknak és az ezzel járó munkahely-növekedésnek köszönhetően. Tehát Gulyás és Orbán számaira visszatérve: mint látható, az Ukrajna csatlakozásával járó végső nemzetgazdasági költségek kiszámolása és egy főre történő lebontása – különösen ma, 2025 elején – teljesen komolytalan vállalkozás.
Ráadásul mivel ma Magyarországon a gazdasági fejlődés egyik legfőbb gátja a munkaerőhiány, a kulturálisan és vallásilag tőlünk nem túl távol álló ukránok itthoni munkavállalása ebben is segíthet. Ha pedig esetleg majd mégsem szeretnénk ukrán munkavállalókat az eddigieken fölül, a csatlakozási tárgyalásokon ugyanúgy kiharcolhatjuk majd az ukrán munkaerő szabad áramlásának ideiglenes korlátozását, mint tették azt a németek és osztrákok 2004-ben, velünk szemben. Összességében egyetértek Mráz Ágoston Sámuellel, aki két éve azt írta:
„gazdasági érdekünk is Ukrajna felvétele…Ukrajna integrációja elengedhetetlen az új magyar gazdasági csodához.”
Záró szempontként pedig térjünk ki az összeurópai perspektívára, amely egyben magyar perspektíva is, hiszen a kettő nem választható el egymástól. Erdődy nagykövet harminc évvel ezelőtti gondolatait átírva azt mondhatjuk, hogy Ukrajna felvétele az EU erejének és vonzóképességének a bizonyítéka lenne, és növelné az unió befolyását a világban. Ráadásul Trump korában különösen igaz, hogy az EU gazdasági érdekeinek érvényesítése, „versenyképességének az USA-val és az ázsiai országokkal szembeni megőrzése csak egy piaci lehetőségeiben és teljesítőképességében megnagyobbodott Unión belül képzelhető el”, amihez a 35 milliós, komoly gazdasági erőforrásokkal és ásványi kincsekkel rendelkező Ukrajna jelentősen hozzá tudna járulni. Az az Ukrajna, amely ma Európában a legnagyobb, legütőképesebb és legtapasztaltabb hadsereggel is rendelkezik.
Ahogy a világ ma alakul, lehet, hogy ez utóbbi tényező sem jön majd rosszul nekünk.
Nyitókép: illusztráció
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
