Az utolsó polgár vallomásai: 125 éve született Márai Sándor
Kortársai kiáltványt vártak tőle, pedig minden hallgatása politikai gesztus volt – írja a ma 125 éve született Márai Sándorról Bodor Emese. Rendszeres vendégszerzőnk aláhúzza: bár Márai életműve pazar nekrológja a magyar polgárság eszményképének és történelmileg meghatározott kulturális szerepének, sokkal többről is szó van az esetében. Megannyi ellentmondásról, például.
Kevés magyar író megítélése olyan sokszínű és ellentmondásos, mint Márai Sándoré. Akár az életmű maga, a recepció is párhuzamos, látszólag találkozásra képtelen egyenesekből áll: Márai a prózapoétika mestere vagy gyakorlott zsáneríró; makacs konzervatív vagy megrögzött urbánus; az elefántcsonttorony falai mögé rejtőzés vagy az erkölcsi kívülállás szimbóluma. Alakja mégis maradéktalanul rögzült az irodalmi kánonban: a hagyatékot gondozzák, az életmű forgatható és elemezhető, az emlékévet állandó kiállítással honorálja a Budavári Önkormányzat. A Márai-életmű éppen a benne foglalt ellentmondások okán megkerülhetetlen: megtorpanásra, szembenézésre és vitára késztet.
Márai Sándor 1900. április 11-én született Kassán – egy napon az általa Kleist és Rimbaud utódjaként méltatott József Attilával –, és 1989 februárjában, önkezével vetett véget életének a kaliforniai San Diegóban. Tragikus halála különös jelentőséggel ruházta fel az emigráns író alakját hazájában: a néhány hónappal később bekövetkezett rendszerváltás után regényei – új kiadások és posztumusz szakmai elismerések nyomán – ismét kiemelt szerepbe kerültek a 20. századi magyar irodalom polcán. Márai pedáns munkaetikája és szerepfelfogása ismeretében szinte felkínálja magát egy értelmezés: hogy az életmű egyben pazar nekrológja a magyar polgárság eszményképének és történelmileg meghatározott kulturális szerepének.
A nekrológírás hálátlan feladat. Lehetetlen tépelődés nélkül elvégezni. Pláne, ha szerep és szereptudat, a polgárság társadalmi valósága és önmagáról alkotott képe olyan éles kontrasztban állnak, mint azt Márai idejében tették. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy a „halottról jót, vagy semmit” vezérelve motiválta abban, ahogyan a cselekvő polgár alakját megformálta műveiben:
Márai a végsőkig hitt abban, hogy a kihunyni látszó ethosz, amely a polgárságot rokonnak látta az egyéni szabadság kivívásának eszményével, végső soron egyetemes érvényű és halhatatlan.
„Minden becsvágyammal a családhoz tartoztam, s a család minden becsvágyával egy osztályhoz tartozott” – írja legjelentősebb művében, az Egy polgár vallomásaiban. Ez az elköteleződés végig ott munkál regényeiben. Az egyén a családhoz, a család a ház biedermeier szobabelsőjéhez, mindez pedig egy társadalmi osztályhoz és annak erényeihez tartozik: rend, szorgalom, önfegyelem és pontosság.
„Több és nehezebb dolog lenni valaki, mint csinálni valamit” – sóhajt a Vendégjáték Bolzanóban Casanovája. A Márai-regény főhőse egy szerep foglya: a valósággal történő szembenézés helyett az önmagáról alkotott fiktív kép biztonságához ragaszkodik. Irodalmi arcképcsarnokunk legkiválóbb tagjait időről időre hasonlóképpen túszul ejti a saját szerepük. Karinthy egy életen át küzdött a szomorú bohóc szűk jelmezével, Babits a poeta doctus jelző megszépítésével, Petőfi az öntörvényű lángoszlop mítoszával. Márai a polgárság képviseletének feladatát vette magára, saját jelleme és neveltetése felmutatásával.
Az átláthatóság jegyében 1943-tól haláláig, tehát 46 éven keresztül naplót vezetett, a szó szoros értelmében egy lapon adva számot mindennapi rutinjáról és a világtörténelem alakulásáról. Naplói fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tudatosan rendszerezte és szerkesztette őket: életében csak azt a kéziratot engedte publikálni, amelyet gondosan kiválogatott feljegyzéseiből ő maga állított össze, helyenként utólag átírva a félresikerült sorokat. Csak halála után kerültek nyilvánosságra azok a gyűjtemények, amelyek a szerző kihagyásait is tartalmazzák. Ezekből a hallgatásokból levonhatjuk a következtetést:
ha azt gondoljuk, hogy egy író naplója a múlt megismerésének hiteles eszköze, csalódnunk kell.
„Az írók számára a napló több értelemben is nyersanyag lehet: egyrészt később, más műfajú szövegekhez hasznosítható szövegrészek, gondolatok, szófordulatok forrása (…) másrészt egy később esetleg publikálandó napló kézirata” – írja Sipos Balázs Az igazi történelmi élmény című tanulmányában. Márai számára a naplóvezetés mindenekfelett szépirodalmi tevékenység volt, átitatva a majdani nyilvánosság felelősségtudatával. Az egyéni és kollektív emlékek leírását gyakorlott érzékkel rendelte egymás mellé, sokszor kifejezetten ironikus párhuzamokkal helyezve hétköznapjai banalitását a történelmi múltba: „már a föníciaiaknak mennyi dolguk volt (…) [de] nekem is sok dolgom volt, életem lezajlott történelmi szakaszában, a múlt évben.” Naplói közvetítésével tehát még életében, tudatosan megképezte a saját mítoszát.
„A jó történetíró olyan, mint a költő” – olvashatjuk egy helyütt ezekben a feljegyzésekben, s ezáltal újabb izgalmas ellentmondásra derül fény az író szerepe és életműve között. Márai szerint a költő feladata egyenlő az emlékek választásával a valóság helyett: Orpheusz döntésével, aki a tiltás ellenére hátrafordul, mert Eurüdiké ideálját választja a szerelme helyett. Regényeiben a polgárság eszményét a megfigyelés és szavakban rögzítés eszközével védi a megsemmisülés veszélyétől, ahogyan a műgyűjtő helyezi biztonságba értékes tárgyait a múzeum üvege mögött. Íróként úgy áll tehát a polgárság eszményéhez, mintha az már a múlt tartozéka volna: a Szindbád hazatér nemcsak Krúdy Gyula elképzelt utolsó napjának leírása, hanem egy hagyományrendszer és életmód végső letűnésének krónikája is.
A nyilvánosságban elfoglalt pozíciója mégis tagadása ennek a hozzáállásnak.
A polgár szerepét jelen idejű, utolsó mentsvárként képviseli és mutatja fel a felbomló világrendben.
Kitart amellett, hogy az író feladata krisztusi értelemben vett szolgálat, nem a hatalom kiszolgálása: az örök ellenfelet és pályatársat, Illyést elítéli, amiért a megszólalás gesztusával igazolja a rendszert és bizonyítja a hatalom véglegességét. „Nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem elsősorban és még sokkal inkább azért, mert nem engednek szabadon hallgatni” – írja később, emigrációja előzményeire visszaemlékezve.
Kortársai gyakran megdorgálták, amiért a Választól és a Szép Szótól egyaránt tartja a távolságot, nem tesz nyílt állásfoglalást a fasizmus mellett vagy ellen, és nem akar élni a háború után az íróknak alanyi jogon felkínált közéleti szereppel, elvesztegetve saját pozícióját és felelősségét. Az indulat, amit Márai a fasizmussal szemben érez és megfogalmaz, valóban nem rokon azzal, ami a kor publicisztikáját jellemzi. Számára a világháború másféle törést jelent: olyan szakadékot a történelmi folytonosságban, amelynek túlpartján az író (és a polgár) már csak az irónia keserű sáncai mögül szólalhat meg. Politikai értelemben vett hallgatását csak a Röpirat a nemzetnevelés ügyében szakítja meg (amelynek állításaira Kodolányi és a népi írók érzékenyen reagálnak). Ez a szöveg elsősorban azért érdekes, mert itt jelenik meg először az a Platóntól örökölt gondolatmenet, amit a Béke Ithakában folytat tíz évvel később: hogy az egyén – és a társadalom – felnövéstörténete a gyermekkor naivitása, az archaikus mítosz felől tart a felnőttkor értelme, a logosz és modernitás felé. De
Márai valódi erőssége mindig a szépirodalom, és mindenekfelett a Szent Ágostontól örökölt vallomásosság maradt.
„Nincs kortársam többé” – írja 1946-ban, Krúdy, Babits és Kosztolányi halála után. Kassák nemzedékét már nem érezte annak: kitartóan hitte, hogy a polgár és munkás szerepe között a kölcsönös hasonulás vágya és képtelensége feszül, mert a munkás neveltetésében sosem lehet polgárrá, de a polgár politikai cselekvése mindig performatív és önigazoló, sosem ösztönös, mint a munkásé. Európai pályatársaival ugyanakkor párbeszédben maradt; főként Thomas Mann és Goethe szerepét érezte rokonnak a sajátjával, utóbbi hatása számtalanszor tetten érhető útinaplóiban és Olaszország-képében, az utazás köztes terei iránti vonzalmában. De kevésbé egyértelmű párhuzamokat is találunk bőven – például 1930-as regénye, a Zendülők, és Jean Cocteau Les enfants terribles című népszerű, 1929-ben megjelent kötete között. Márai tehát folyamatosan figyelemmel kísérte azokat, akik hazánkban és a nemzetközi színtéren beléptek az irodalmi nyilvánosságba. Ennek ismeretében még radikálisabbnak – és természeténél fogva tragikusnak – tetszik a döntés, amellyel az emigráció után elnémul: nem járul hozzá művei magyarországi kiadásához, hogy a cenzúra ne csorbíthasson rajtuk. Kortársai kiáltványt vártak tőle, pedig minden hallgatása politikai gesztus volt.
Senki sem ismeri igazán Márai Sándort. Valódi személyisége elrejtőzik az általa teremtett karakter mögött, a fiktív önéletrajz látszat-világában és mágikus realizmusában. Így érti Szegedy-Maszák Mihály, hogy „az író regényeit kell az önéletrajzi művek függvényeinek tekintenünk, nem pedig fordítva”. Memoár és regény, megélt és elképzelt tapasztalat összecsúszása felrúgja a társadalmi szerződést az irodalom termelői és fogyasztói között, megtagadja a műfaji besorolás korlátait. Ez az ellentmondás csak egy a sok közül, amely jellemzi Márai életművét; és pontosan ezek az egy személyben összefutó párhuzamosok azok, amelyek megszilárdítják a helyét a 20. századi magyar irodalomban.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
